Dunántúli Napló, 1962. március (19. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-25 / 71. szám
1962. MÁRCIUS 25. NAPLÓ J 3 FILM ÉS TELEVÍZIÓ r A televízió térhódításával, sőt mondhatnánk, hogy mái feltalálásával is új művészeti problémák bukkantak £el. Ezek a problémák nem a mozgó kép és hang rádióhullámokká bontásának, közvetítésének nehézségeiből adódtak. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdése a rádió- technika szakképzett mérnökeinek a dolga. A művészeket a gondolatok és érzelmek keltésére felhasználható új eszköz lehetőségei és korlátái izgatták és izgatják ma is. A televízió „elődeit” keresve, nyilvánvalóan a filmet találjuk a leghasonlóbbnak. Csakhogy a filmművészet sem túlságosan régi. A mai öregek még emlékeznek a születésére, s a közben eltelt néhány évtized alatt — bér időközben mind technikáját, mind a művészi problémák megoldását illetően hihetetlenül gyorsan fejlődött — természetesen nem alakulhattak ki olyan általános érvényű „szabályai”, mint például a költészetnek, szépprózának, drámának. A film ma is mindezt tekintetben fejlődik, s ezt nemcsak a technikai újítások jelzik, amelyek közül eddig a szélesvásznú vetítés vált általánossá, míg a térbeli megjelenítést, teljes körpanoráma nyújtását célzó bonyolult rendszerek még csak kísérletnek, esetleg technikai különlegességnek számítanak. A televízió tehát kezdettől fogva csak ennek a szintén viszonylag fiatal művészeti ágnak a tapasztalatait használhatta fel, de hamarosan kiderült, hogy ezek a tapasztalatok sem alkalmazhatók változtatás aél- leül. A különbségek részint technikai jellegűek. A hatalmas mozivásznon minden apró részletet jól megfigyelhet a néző. A kis képernyőn az apró részletek elvesznek. Ez az oka annak, hogy nem minden játékfilm élvezhető ugyanúgy televízión, mint a moziban. Viszont előnye a televíziónak, hogy egyidejűleg, „egyenes adásban” mutathat be eseményeket, jeleneteket. Míg egy híradófikőnek a legjobb esetben is napokra van szüksége ahhoz, hogy a közönség elé kerüljön, a televíziós kamera segítségével például a pécsi közönség ugyanabban a pillanatban láthatja egy prágai, varsói vagy berlini előadás szereplőit, amely pillanatban az előadóteremben ülők látják. Másrészről azonban abban is van különbség, hogy o közönség másképp nézi a televíziói és másképp a játékfilmet. A televízió lehetővé teszi, hogy a készülék tulajdonosa és családja megszokott, kényelmes környezetében figyelje az előadást, a moziban azonban szigorúan kimért széksorokban, tömegesen ülnek a nézők. Mindkettőnek ran előnye is hátránya is a műélvezetet illetően. Mindezek a kérdések ma különösen azért időszerűek és érdekesek, mert a televízió közönsége a közelmúltban láthatott egy szokatlan ötrészes filmet, „A lelkiismeret lázadása” címmel. Ez a film négy héten át minden csütörtökön, majd befejezésül vasárnap szinte azt mondhatnánk, „hazakényszerítette” a televíziónézőket. Szokatlan- ságát nemcsak az okozta, hogy öt teljes játékidőt kitevő részből állt, hanem az is, hogy más volt, mint a televíziós műsorban gyakori játékfilmek, nem volt baj a távlatokkal és arányokkal, túlnyomórészt közel- és félközelképeket láthattunk, de igen kevés távoli, „totál”- kepet. Hogy miért, azt maga a film elárulta címében: „A lelkiismeret lázadása, televíziós film.” Formáját, művészi kivitelezését tekintve tehát annak köszönhette nagy hatását és élvezhetőségét, hogy ez a film egyenesen televíziós közvetítés céljára készült. Természetesen letagadhatatlan az is, hogy hatását méginkább a tartalmának köszönhette, amely röviden: egy lovagkeresztes német ezredes ráébred a fasiszta háború céltalanságára, embertelenségére és ellene fordul. Most ugyanezt a filmet a mozikban is megnézhetjük. A legmeglepőbb, hogy vászonra vetítve nem jelentkeznek olyasféle tünetek, mint amikor nem speciálisan televízióra készült filmet közvetít a televízió. Sőt azt is mondhatnánk, hogy a moziban még jobbnak tűnik az előadás. Eszerint a mozivászon és a képernyő közötti különbség egyoldalúan jelentkezik: amelyik fika Jő a televízióban, jó a monvá&moa is, de amelyik a mozivásznon jó, nem feltétlenül érvényesül ugyanolyan jól a képernyőn. Ebből viszont az az érdekes dolog következik, hogy a televíziósfilm nem egyszerűen televíziós játék filmre rögzítése, hanem a filmművészet új műfaja. Ezt a műfajt a képernyő és a televízió-nézés sajátosságai teremtették meg, de kedvező hatással van az „elődre”, a mozifilmre is. Ez a megállapítás nem is egészen új. A film, a televízió és a színház kedvelői egyaránt emlékezhetnek a „Tizenkét dühös ember” című amerikai televíziós játék történetére. Ez az egyetlen szobába helyezett játék, miután sikert aratott a televízióbal, filmrekerült és mint mozifilm járta be a világot, mindenütt kedvező visszhangra találva. És ezzel még nem fejeződött be, mert azután megjelent még a színházakban is és drámaként nem kevésbé sikeres volt. A legifjabb műfaj, a televíziós játék megtermékenyitően hatott elődeire: a mozifilmre és a drámára. Igen érdekes és megszívlelendő az, amit „A lelkiismeret lázadása” című televíziós film szerzője, Hans Oliva mondott a mozifilm és televíziós film különbségéről. „A televíziós film csak mintegy egyharmadába kerülhet egy DEFA-filmnek — mondta. — Ez felbecsülhetetlen előny: új megoldásokra kényszerít dramaturgiai, művészi és filmgazdasági területen." Ez a nyilatkozat ellentmondásosnak látszik, hiszen azt tartanánk logikusnak, ha a film szerzője minél több pénzt kívánna elgondolásai megvalósítására. Hans Oliva észrevétele mégis mélyen igaz. A kritikákban „olcsó hatásnak” nevezett megoldások ugyanis meglehetősen sok pénzbe kerülnék. Nagy statisztéria mozgatása, remekbeszabott jelmezek, a vászonra kacsalábon forgó palotát varázsoló díszletek- nagyon megdrágítják a filmgyártást. A mozifilm esetében ezek a költségek jórészt megtérülnek azzal, hogy a játékfilmet sok helyen és sokszor adják elő. A televízió azonban mindössze egy, legfeljebb két alkalommal sugározhatja ugyanazt a filmet, ilyen költségeket nem engedélyezhet A művészek tehát arra kényszerülnek, hogy a kényelmesebb, de drágább (csak éppen művészileg „olcsóbb”) látványosság hiányát a játék tartalmával, művészi színvonalával pótolják. A költségekkel való takarékoskodás a művészi eszközök bőkezű alkalmazását követelt Ha ezt a követelményt a televízió és mozi előbb tárgyalt kölcsönhatásában nézzük, am» a következtetésre jutunk, hogy a televízió jótékony hatása a filmre éppen ebben gyökerezik. A technikai trükköket, csillogó látványosságot és monumentalitásra törekvést szorítja HATVANI DÁNIEL; Óh ifjúság óh ifjúság csontomba mart remények szívemből növő virtus-ág tiz-lombjai a vérnek Csókokká fénylő sejtelem múlandóság a percben világ nő minden sejtemen rikoltó bánat rebben Életté sajgó akarat pendülő acél-szikra kőszikla-zuhanó szavak feszülnek tagjaimra háttérbe, hogy annál inkább előtérbe kerüljön az értékesebb irodalmi és művészi tartalom. Aki látta „A lelkiismeret lázadása” című filmet, akár a televízióban, akár filmen, tudja, hogy ennek a filmnek igen mély politikai mondanivalója van, s cseppet sem titkolt szándéka, hogy a nézőket a főszereplő Ebersha- gen mellé állítsa, a német militarizmussal és általában a militarizmussal szembefordítsa. Ez a világnézeti nevelőszándék nagyon is hangsúlyozott. Mégsem okoz olyan kényelmetlen érzést senkinek, mintha a film iskolás módon nevelni akarna, s ennek ismét az az oka, hogy ez a játékfilm a televízió technikai lehetőségének és lélektani hatásának figyelembevételével készült és művészi eszközei azért szoros kapcsolatot létesítenek a film és nézői között. Sőt ez esetben maga az ideológiai koncepció is eszköz ennek a kapcsolatnak a létrehozásához. Egy jólsikerült film természetesen még nem dönti el s televízió és film körüli vitákat. Annyi azonban máris bizonyos, hogy az új műfaj, amely a színház és film eddig összegyűlt tapasztalatai alapján induK fejlődésnek, máris életképesnek bizonyult, tud újszerűt nyújtani, s a drámára és filmre is jótékonyan hat vissza. Mészáros Ferenc Életem nyüzsgő milliók forgó vetületiben izzik az élet-akarók robajos seregében Sokan vagyunk öklünk nehéz s zászlót dobunk a fénybe azt mondjuk: nem kell szenvedés csak Béke Béke Béke Óh ifjúság, óh ifjúság mint tenger zúgj zuhogva te szívből növő virtus-ág világ örökzöld lombja (Qtq-ty&L a kűmj-kákcuL '/ suzsi régen ébren volt, nézte a fénysávokban szálló porszemeket. Szerette ezt a játékot: mereven figyelt, majd hirtelen szorosra zárta a szemét, s ilyenkor színes, sziporkázó pontocskák gyúl- tak szemhéja mögött a sötétben. Olyan volt, mintha álmot látott volna. Nyughatatlansóg fogta ej, szeretett volna felkelni. De apja még nem köhögött a másik szobában, addig nem mert. Apa minden reggel azzal kezdi, hogy köhög, és anyu ilyenkor mindig azt mondja: „Látod már megint szívtál tegnap.” Ez a jel az ő felkelésére. Felült, hallgatózott. A másik szobán túl, kint a konyhában beszélgettek. — A magáét is? — kérdezte egy női hang. — Még hajnalban. — (Ez anyu volt, de ki a másik?) — És nem tudja hová vitték őket? — (Most megismerte: Szabó néni a harmadikról). — Nem, de Magdus már elment, hogy megtudja. Zsuzsi elmészott az ágya végéhez, s átnézett a másik ágyba. Üres volt. Nem értette. Hová ment Magdi, s mit kell megtudnia? Ilyenkor mindig aludni szokott, éjszaka jár a gyárba. Figyelt, és lélegzetet se mert venni. C zabóné hangja hallat- szott: Ilyen váratlanul! Nem gondoltam volna, hogy éppen most csinálnak ilyet. — Én igen. — Miért, hiszen azt ordítják a rádióban, hogy visszaverték az oroszokat. — Ok ezt, de nem <■ az igazEá*. 4 — Honnan tudja? — Tudom. — És, ha rosszúl tudja?! — Ha rosszul tudnám, akkor nem verték volna agyon a Népszava kihordóját a hét elején. Zsuzsi lemászott az ágyról, óvatosan az ajtóhoz ment. Várt egy kicsit azután felágaskodott, hogy elérje a kilincset Lassan akarta lehúzni, de lecsúszott róla keze, s az ajtó hirtelen kivágódott: majdnem hassal esett a szobába. Akkor hallotta, hogy anyu még azt mondja. — Azóta biztosra vettük, hogy érte jönnek. A szoba üres volt és sötét; még nem húzták föl a redőnyt, mag sem ritkították, Zsuzsi szaladt a konv- haajtóhoz, de megbotlott valamiben. Elvágódott. — Ju-uj! — jaj dúlt fél, s tapogatózná kezdett maga körül. A szőnyeg vizes volt alatta. Megborzongott nyújtotta a kezét tovább; ujja- hegye felborult vázába ütközött, a virágokat is megérezte körülötte, a vizes szőnyegen. Ettől megijedt, azt hitte, ő verte le az asztalról. Keservesen sírvafakadt. A konyhaajtó kinyílt, vakító fényesség pásztázott a szobán. Zsuzsi hirtelen lehunyta a szemét. Érezte, hogy édesanyja felveszi a karjára, magához öleli és megcsókolja, ö is átölelte a nyakát Átmentek a szobán. Az anya felhúzta a redőnyt, Zsuzsi akkor látta meg, milyen felfordulás van a szobában. Egyik szék feldőlve, az asztalról a terítő meg a váza • földön, a két szekrény nyitva s a ruhák szarte- széjjel. Nem értette, mi történhetett, de nem merte megkérdezni. Kimentek a konyhába. Az asszony a szenesládára ültette a kislányt, a tűzhely mellé. Szabóné a harmadik emeletről már nem volt ott. A tűzhelyben senyvetegen égett a tűz. Az asszony megpiszkálta, igazgatta, majd előhúzta a favágó-tönköt, s aprófát kezdett hasogatni. — Anyu, miért vágsz fát? — kérdezte Zsuzsi selypítve. — Tudod, hogy apu haragszik érte. Az anya felegyenesedett a kislányhoz ment. Valami kedveskedőt szeretett volna neki mondani, de végül csak kivette kezéből a cipőt, s ráadta. Azután visszaguggölt a tönk mellé. Zsuzsi nem értette, miért olyan szótalan anyu, s miért olyan, mintha haragudna. — Anyu! Az asszony idegesen közbevágott: — Mit akarsz? Nem látod, mennyi dolgom van?! Ne idegesíts még te is, A kislány megszeppent. Valameddig csöndben maradt, de nem bírta sokáig, halkan szipogni kezdett. Az anya felocsúdott: — Ki bántott? Még nem te kaptam reggelit Az anya nem szólt, csak megsimogatta aranyszőke fejét. Zsuzsi a nyakába csimpaszkodott, és olyan furcsa volt olyan, mintha anyu valahol belül. ^ IFJÚSÁG BAKOS ISTVÁN: APÁM Nem fehérben izzó vasak közt születeti repedt házukban szél bolondozott; anyja tízükre toldott-foldozott, ősz nénjétöl kapta az első ümeget. Ma mégis kezében táncol a kalapács, „rangos” mesternek szólítják; apám 5, s én fia vagyok. Izmos, vad, ám a világot tartja — a falusi kovács. Üllőn veri le sorsa átkait, s ha holt szikrát pattint le a bíbor vas, rám s öcsémre gondol. Szerszámait rólunk nevezi — nálunk ez szokás. Mesél a múltról, s tiszteli a holdas éjt is. Apám, a falusi kovács. — Anyu, te sírsz — mondta ijedten és csodálkozva, vékony selyp hangján. — Miért sírsz? Az asszony elfordította a fejét: — Csacsi vagy, nem sírok, és gyorsan a tűzhelyhez lépett, levette róla a melegvizes fazekat: — Gyere, mosakodj meg, én addig megcsinálom a teádat meg a zsíroskenyeredet, jó? — Már mosolygott .Töltötte a melegvizet a lavórba, tette a hokedlira, mellé a szappant, törülközőt. — Nem szeretem a teát — nyűgösködött Zsuzsi. — Tejet kérek. — Azt eszel, amit kapsz — mondta az asszony gépiesen Már másutt voltak a gondolatai. — Jó kislány nem válogat. — Én jó kislány vagyok... Én jó kislány vagyok... — hajtogatta Zsuzsi éneklő hangon, miközben nagy loccs-poccsal mosakodott. 'T'e jó — hangsúlyozta az anyu furcsán. Az után szapora kézzel megtö- rülgette, becsavarta a törülközőbe, s felültette a székre az asztal mellé. Kopogtak. Zsuzsi hallotta meg, ő mondta rá: — Tessék. Szokoler jött be, Szokoler, a házfelügyelő. Talpig díszben —, ahogy ő szokta mondani. Fekete egyenruha, a karján SS-jelvény, a vállán puska, széles derékszíján kézigránátok. A kislány megijedt, riadtan kapaszkodott az asztalba; rövid ujjai ráfehéredtek a tarka viaszos vászonra. Szokoler nem szólt, nem is köszönt, várta, hogy az asszony ijedt tisztelettel meg kérdezze: miért jött? De az kérdez*, tat*, na; a tűzhelyen a fövő burgonyát kavargatta. Akkor Szokoler levette válláról a puskát, s a lába mellé engedte. A nagy csendben éle sen csattant a puskatus vasalása a kockaköveken. Az asszony összerándult, de erre sem szólt, nem kérdezett semmit. A házmester jobb karjával rákönyökölt a puskacsőre, a bal kezével meg a nadrágzsebébe nyúlt, hogy rágyújtson. A lelógó kézigránátoktól alig fért a dóznijához. Előrehajolt a kislány felé: — Gugyuli. — Nem vagyok Gugyuli — dünnyögte Zsuzsi. — Gugyuli — ismételte meg Szokoler, s kinyújtotta a bal kezét. Inas, bütykös ujjai sárgák voltak a nikotintól. Zsuzsi sírvafakadt: — Na-a... Az anya rászólt: — Ne sírj! — felvette a székről, s visszavitte a tűzhely mellé a szenesládára. A házmester felegyeneCA sedett. Feszesre rántotta magán a fekete zubbonyt. — Miért félti tőlem?! Az asszony nem válaszolt. Megigazgatta a kislányon a törülközőt, s kezébe adta a teát. — Nem vagyunk mi barbárok, Kovácsné — mondta a házmester, és idétlenül mosolygott, keskeny ajkai közül kisárgálltak ritkás fogai. Az asszony hirtelen fordult meg, szeméből a gyűlölet egy pillanatra tűzként csapott ki. Az egyenruhás férfi elsápadt, állt mozdulatlanul. Az asszony visszafogta indulatát. Keresztülnézett rajta, meg hajszoltan, fáradtan, keserűen. ÜMBVAS lOOi
