Dunántúli Napló, 1962. március (19. évfolyam, 50-76. szám)

1962-03-18 / 65. szám

4

RIAPIÖ

1962. MÄRCIUS 18.

(A óén eigánij

yy

tizenkét francia változatban

A Librairié „Le Pont Traversé” kiadásában hamarosan kis füzet jelenik meg Párizsban. Tizenkét kiváló sancia költő vállalkozott a magyar líra egyik remeké nek „A vén cigány”-nak fordítására. Mindegyikük különböző műfordítói technikával tolmácsolta a verset, s éppen ez az, ami vállalkozásukat különösen érdekessé teszi.

Az első fordító, Jean Fóliáin, elsősorban a szabad vers és a ritmikus próza vers meste re. Éppen ezért úgy vélte, hogy mivei teljességgel lehetetlen franciául visszaadni „A vén cigány” pontos prozódiáját, a legjobb eljárás

a ritmikus próza alkalmazása

lenne, amely fel tudná idézni az eredeti vers zeneiségét.

Louis GuiUaume, aki tavaly elnyerte a költők Nerval díját, a szabad vers mellett döntött, s hol gyorsuló, hol lassuló, változó hosszúságú sorokkal igyekezett meg közelíteni az eredeti mű lázas látomásait.

Marcel Béálu, akitől a szűr realizmus leckéje sem idegen, azt tartja, hogy a zenei elem igen lényeges egy olyan versben, mint amilyen „A vén cigány”, de ugyanakkor úgy véli, hogy a magyar tíz- szótagos verssornak nem feltétlenül felel meg a francia tizes.

Néhány fordító a kötött versforma mellett döntött, és a tizenkét szótagoe aüe- xandrint választotta, a francia líra legelterjedtebb vers- képletét. Ez az eljárás bizonyos mértékig igazolható, ha arra gondolunk, hogy a magyar nyelv tömörebb, mint a francia, s hogy egy tízszóta- gos magyar szövegnek értelemhű francia fordításban mintegy tizenkét szótag felel meg.

Így választotta az alexand- rint például Charles le Quin- trec, a Nerval-díjas kiváló költő, a / mai francia líra egyik nagy ígérete. S ha a következetes rímelés túlságosan nagy

formai bravúrt követelt

tőle, egészen nem mondott le róla, s itt-ott, egy-egy ki- ' emelkedőbb helyen, gondolati csúcsponton rímel is.

Michel Manoll szintén alexandrinban fordítja „A

vén cigány”-t, következetesen alkalmazva a páros rímeket.

Jean Dupont-t különösen Vörösmarty versének roman tikus jellege ragadta meg. Strófaszerkezete még bravúrosabb, mint az eredeti költeményé: nála a magyar szöveg rím nélkül hagyott első és‘harmadik sara is ösz- szecseng. Fordításában arra törekedett, hogy olyan verset adjon, amilyent Vörösmarty írt volna, ha történetesen francia romantikus költőnek születik.

Valamennyi munkatárs közül talán Jean Rousselot az, aki a legjobban ismeri a magyar költészetet. Nemcsak József Attilától fordított egy kötetre való verset, hanem számos más művet is tolmácsolt a Halottá Beszédtől Petőfin át Weöres Sándorig, s az ő átdolgozásában jelenik meg hamarosan Párizsban Hlyés Gyula Petőfi-életrajza is. „A vén cigány” fordításában Rousselot szintén az alexandrint .választotta. A két rímtelenül hagyott sort ő is rímelted, de egyébként

Vörösmarty strófaszerkezetét változás nélkül átveszi.

Anne-Marie De Backer,

akinek a neve már több költői díj odaítélésénél szóba került, először szántén az alexandrinnal próbálkozott. De hamarosan észrevette, hogy ez a versforma túlságo san „méltóságteljes”, és túl lassú ahhoz, hogy az eredeti vers szaggatott szenvedélyességét visszaadja. Végül is tizenegy szótagos sorok mellett döntött.

Robert Sabatier költő, kritikus és regényíró egy személyben. Sabatier a műfordítás minden titkát tudja: „A vén cigány” versképletét szinte lefényképezte, strófaépítése pontosan követi az eredetit, s tízszótagos soraiban a sormetszet éppúgy a negyedik szótag után esik, mint Vörösmartynál általában.

Paul Chaulcü, Apoffllánaire- díjas költő, szintén kiváló fordító, s

a magyar líra lelkes híve:

műfordításai között egyaránt megtaláljuk középkori latin himnuszainkat, Csokonait, Katonát, de Nagy Lászlót és Nemes-Nagy Ágnest is. „A

vén cigány” változatéban a tízszótagos formát választotta, a cezúrát az ötödik szótag után helyezi; úgy véli, hogy ezzel a módosítással jobban szolgálja a vers szenvedélyes, ráolvasó jellegét.

Luc Estang mint költő gyakran vívódik olyan kozmikus problémákkal, melyeket „A vén cigány”-ból is könnyen kihallhatott. Műfor dításában ő is a tízszótagos formát alkalmazza, de a strófaszerkezetet egyéni módon alakítja.

S ki lehetett volna hiva- tottabb a mai francia lírából Vörösmarty tolmácsolására, mint éppen Jean Gros jean, Aiszkhülosznak a fordítója, ez az iskolázott, látomásos és indulatos költő, akinek szinte anyanyelve ez a tízszótagos forma, amelybe „A vén cigány” sorait újraön- tötte.

„A vén cigány” fordítása

nem volt könnyű feladat

A tizenkét francia költő meg annyi nehézséggel találta magát szemben. Hogyan győz zók hanggal ezt az apokaliptikus látomást, a romantikus szárnyalást, s tegyék mégis érthetővé az idegen olvasó számára homályos utalásokat, hogyan tudjanak a rend és a ziláltság határ- mesgyéjén lépegetni? S főleg: hogyan adjanak, irodalomtörténeti kuriózumon túl, mai és művészi rangú verset a francia olvasó kezébe? Mindegyikük saját eszközeit és elképzeléseit hozta ebbe a nemes fordítói versenybe. S a cél nem az volt, hogy valamelyikük elnyerje a pálmát, hanem hogy a tizenkét változat hálózatán át megmutassák a világirodalom egy nagy versét, s egyben tanúskodjanak a francia műfordításirodalom reneszánszáról.

(Magyar Szó)

AZ IRODALMI FORDÍTÁSOK j

TERÉN CSEHSZLOVÁKIA VILÁGVISZONYLATBAN A HARMADIK HELYEN ALL <

Az UNESCO 13 kötetes báb-! Mogrófiája szerint, melyben 58 ! ország (könyvkiadási munkáját ] mérték fel, az irodalmi fordítások számát tekintve Cseh- i Szlovákia a 3. helyen áll. Az í első a Szovjetunió, majd a két í német állam következik, s utá- 5 na Csehszlovákia 1548 fardí- 5 tóssalL

Kutatás Heinrich Heine kéziratai után

Heinrich Heine világhírű í német írónak, a világirodalom egyik legnagyobb költőjének összegyűjtött munkái még mindig nem jelentek meg. És általában nincs egy olyan átfogó kritikai kiadás, amely méltó lenne a világ- irodalomban elfoglalt helyéhez. Ez azzal magyarázható, hogy Heine korszakában a cenzúra sokszor megcsonkította műveit, vagy pedig arra kényszerítette a szerzőt, hogy maga változtassa meg őket. 16 ország képviselői már 1956-ban összegyűltek Wed- márban, hogy pótolják ezt a hiányt Meg is állapodtak abban, hogy ötven kötetben kiadják összegyűjtött munkáit.

Azóta folyik a szorgalmas

gyűjtőmunka. Sok Heine kéziratot sikerült összegyűj- teniök, habár még mindig sok van belőlük magángyűjteményekben. Franciaországban a komoly gyűjtőmunka csak nemrégiben kezdődött meg. Heine ugyanis 1831- től egész 1 haláláig, 1856-ig Párizsban élt. Most az ösz- szegyűjtőtt munkáinak kiadásával foglalkozó bizottság felhívással fordult a franciákhoz, hogy tudassák a bizottsággal, ha valamelyik magángyűjteményben vagy levéltárban Heine kéziratra, vagy más fontos okmányra bukkannak.

(Le Monde)

HEMINGWAY IRODALMI HAGYATÉKA

Ennest Hemingway özvegye) férje irodalmi hagyatékának j áttanulmányozása után egyelő < re négy regényt és néhány no velilát választott kJ közlésre. A í műveket New Yorkban kiadók j nak adta át

Picasso mint drámaíró

Egy bécsi bemutató után

Picasso, a híres festőművész mondta egyszer Dániel Henry Kahweilemek: „A képet nem lehet csak úgy kigondolni. Én rendszerint egy ötlettel kezdem és egészen más lesz belőle.” Ugyan ez a benyomás, ha Picassot mint drámaírót ismerjük meg. Picasso 1941-ben írt egy egyfelvonásos színművet. A közönségnek nem mutatták be, de 1944-ben kinyomatták, Camus, Sartre és Simoné de Beauvoir közreműködésével felolvasták.

Ezt a művet Paul Celan lefordította német nyelvre, és Hogyan fogjuk füíön' a kívánságunkat címmel a bécsi Modem Színház a napokban mutatta be. Ugyanez a bécsi színház a múlt idényben már sikeresen előadta Oskar Kokoschka osztrák festőművész egyik színművét.

A díszletet Picasso tervezte és festette, a függöny szürkészöld volt, maga a

színpad pedig olyan benyomást keltett, mintha a díszletet fatáblára festették volna. A színészek az úszómedencének ábrázolt színpadon meztelen felsőtesttel vonultak fel.

Az előadás a művészmo- dellek ünnepségére emlékeztet, sok benne az improvizálás, álcázás és badarság. A darab főszereplője egy költő, akit látogatónői kicsúfolnak. Ezek a látogatónők tipikus „művésznevekre” hallgatnak: Torta, Hagyma, Kövér, Félelem, Üres Félelem. Furcsa párbeszédeket folytatnak, az ürüragu dicséretétől kezdve a kirántott békacomb ócsárlásáig: a Nagy Sors áhílásától az egymásra féltékeny nők dühkitöréséig. A színmű metaforákban gazdag: a szerelemre például azt mondja, hogy a „vétkek gyertyája” és a „szív tisztulás tályoga”. Az egész darabot különben a tarkaság és a szokatlanság jellemzi.

(Frankfurter Rundschau)

íróasztal és barikád

Nemrég cikket közöltünk az Utunk hasábjain André Wurmser tollából ezzel a címmel: Ki a fiatal? A frappáns tollú francia író szellemes eszmefuttatásában példák tucatjaival bizonyította be azt, hogy Földünkön ma a kommunizmus a legfiatalabb erő. Ez dönti el Ember és világ sorsát: védi meg a békét; viszi előre a tudományokat. Ebben a párt

TERMÉSZETESEN írókról

van szó. Fiatal angol írókról, a kérdést pedig egy amerikai tette fel európai és angliai körútja után.

Mi az igazság?

A fiaitól angol írógárda, ma gától értetődően, kategorikusan visszautasítja a vadait, a kritikus azonban, aki választ próbál adni, bevallja, hogy a feltett kérdés nem alaptalan. Szembetűnő, hogy a fiatal írók munkásságából hiányzik a közös platform, valami egy" séges szempont, a még oly kezdetleges és mondjuk, anarchisztikus is, mint az amerikai „beats”-etk lázadása a mai amerikai értékek ellen.

Az általános hangulat — ez különösen az utóbbi hónapokban érezhető — egyre inkább a harmincas éveket juttatja eszünkbe. Stephen Spender akkor így tette fel a kérdést: „A háború árnyékában élve, vajon mit is tehetnénk?” Ma ugyanez a kérdés teszi még szürkébbé az angol tájakat. Csak a válasz más. zb*0n

HARMINC évvel ezelőtt a csőd. a munkanélküliség és a nyomor, a fasizmus hisztérikus és erőszakos előretörése és az elkerülhetetlen háború láttán az angol írók és költők egységesen emelték fel hangjukat a borzalmak ellen, s hangjuk eenvcdélyessége

olykor a romantika szenvedé lyességére emlékeztetett. A harmincas évek angol íróját, költőjét — de a nem írók ezreit is — az a meggyőződés vezérelte, hogy az egyónd akció nem hiábavaló, s hogy az embernek módjában áll világa sorsát irányítania. Ebben ma Angliában és Nyugat-Eu- rópában senki sem hisz. Fejük felett kíséntetikónt ott fenyeget a gomibaalakú felhő. Spender kérdésére a válasz csak ennyi lenne: „Semmit. Egyszerűen semmit.”

Napjainkban a Bomba min den más kérdést a háttérbe szorít — ezzel Angliában mindenki egyezik — s míg el nem dől, mi lesz vele, s vele kapcsolatban velünk, nem is várható korszakalkotó nagy írás. Az adott körülmények között az irodalom által átfogott világ leszűkült, a fiatal nyugat-európai író visszavonult a maga szorosan határolt világába, ahol az egyén még úgy érzi, hogy bizonyos fokig ura sorsának.

S XTT MEG KELL ÁLLNUNK, mert ez az állítás való és mégsem teljesen az. Ugyanis a fentiekből az következnék, hogy az ifjúság passzív, rezignált — pedig nem az. Az utóbbi hónapokban mindinkább bebizonyosodott, hogy a Bomba azt a helyet kezdi elfoglalni az ifjúság tudatában, amelyet annak idején a spanyol polgárháború foglalt el az akkori fiatalok tudatában. Az ifjú generáció aktív: gondoljunk csak a demonstrációkra, a rendőrséggel szemben tanúsított ellenállásira, s arra, ahogy a büntetést, sok esetben a börtönbüntetést fogadták. Az akció vezére, igaz, már elmúlt nyolcvan éves, követői azonban, kevés kivétellel, fiatalok. Ezek a valódi dühös fiatalemberek. Ebben van a hasonlatosság a harmincas évekkel. A kérdés ugyanez, a válasz azonban csak részben. Részben, mert a hammáncas évele aktivitásának. megvolt az irodalmi ve- tülete, a mainak még nincs. Nem is könnyű elképzelni, milyen lehetne, milyen kellene, hogy legyen,

S HA MAR AZ ANGOL irodalomnál tartunk, említsünk meg egy őíxtekes jelenséget: a hazai munkásosztály kulturális értékeinek újrafelfedezését. Nem beszélhetünk itt szervezett irodalmi mozgalomról, az egész inkább spontán megnyilatkozás, és szemmel látható kapcsolatban áll D. H. Lawrence újrafelfedezésével, s írói géniuszának elismerésével. A dolog néhány érdekes társadalmi és irodalmi tanulmánnyal kezdődött, s ma mér egész sor értékes regényt is eredményei közé sorolhatunk. Érdemes megemlíteni Alán Sti- litoe és Raymond Williams regényeit, amelyek mind a munkásosztály életével foglalkozik, a legkiemelkedőbb helyet azonban Arnold Wesker, az East Endiről származó zsidó drámaíró foglalja el, aki műveiben a tudatra ébredő és magát kritikus szemmel néző munkásosztályt raj zolja meg. Alig múlt húsz éves, útját azonban máris négy sikeres dráma jelzi. Tehetségéről még korád lenne végleges ítéletet mondani, annyit azonban meg kell állapítani, hogy az utóbbi évek legérdekesebb színházi jelenségével állilink szemben. Wes kér szocialista. Wesker a teljes életért emelli fel szavát, a tel jes életért, amelyben a mű vészeinek fontos szerep jut.

1960-ban Wesker a Trade Union kongresszusán a művészetek pártolása érdekében szólalt fel, színházak építését követelte, zenekarok szer vezését stib.

WESKER IGAZI JELENTŐSÉGE abban van, hogy Ruslkin, William Morris és Shaw eszméit tette megáévá, akik a szocializmust nem csu pán társadalmi rendszernek tekintették, hanem egy gazdagabb, teljesebb élet prelúdiumának.

(The Nci'j York Times)

ban vannak a bátrak bátrai, a fiatalok fiataljai s a társadalom törvényeinek ismerőd.

Alig pár héttel a cikk meg jelenése után André Wurmser a rohanó francia események áradatában a maga személyes példájával bizonyította be sorainak igazságát.

Franciaországban már jó ideje, de különösen február óta a politikai terrorcselekmények fasiszta láncreakciójának egyre veszedelmesebb sorozata robban. Plasztik- bombával szétrombolták Jean Paul Sartre lakását. Sikertelen merényletet követtek el Thorez és családja ellen. Életveszélyesen megsebesítették Vladimir Poz- nert, a kitűnő publicistát és regényírót. Megsebesítették a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága tagjának, Raymond Guyot-nak a feleségét.

Andre Wurmser publicista már február 5-én tisztában lehetett azzal, hogy ez a merényletsorozat neki is szol. Hiszen ő író, tudós és pártaktivista egyszemély- ben. És e foglalkozások közül egy is elég ahhoz, hogy a plasztikbombás csirkefogók valakire bombát dobjanak. André Wurmser mégis szembenézett a halálveszedelemmel, mert az Humanité vezércikkét és politikai szatíráját aznap és azon a héten is meg kellett írni. És a Les Lettres Francaises-ben rendszeresen megjelenő irodalom kritikai cikkét sem hagyhatta el. Hiszen az olvasók várják ezeket az írásokat. És különben is — a katona nem hagyhatja el őrhelyét, és a forradalmár nem hagyhatja el a barikádot soha. Márpedig André Wurmser tolla és íróasztala: az ő barikádja.

Február 8-án Párizs népe tüntetett az OAS ellen. Hatvanezer ember követelte, hogy a kormány végre fékez ze meg az OAS-banditákat, a francia nyilasokat. A Deb- ré-kormány rendőrsége

azonban ahelyett, hogy a

terroristákat fülelte volna le, vasbotokkal a békés tüntetőkre támadt, és megölt nyolc embert, köztük egy Dániel Ferry nevű ifjúmunkást, aki nem érte meg a tizenhatodik évét S megsebesített hátszáz antifasisztát. A politikai provokációnak még sem volt meg a kívánt hatása. Ahelyett, hogy az antifasisztákat félemlítette volna meg, közömbös millióknak, szociáldemokrata munkásoknak, keresztény szak- szervezeti tagoknak nyitotta fel a szemét. Egész Francia- országban megszaporodtak a politikai sztrájkok, az antifasiszta akcióbizottságok, az OAS terror és a rendőri önkény ellen tiltakozó tömeggyűlések. Február 13-án Párizsban egymillió ember kísérte utolsó útjára a rendőrterror áldozatait. Egész Fran ciaországban négymillió ember szüntette be a munkát tiltakozása jeléül.

Február 14-én André

Wurmser a Scinteiaban és az Humanitéban kitűnő cikket közölt. Publicisztikai remekművében leírta a temetés drámai részleteit, Gázolta a hangulatot é3 az antifasiszta egységfront kilátásait.

Február 15-én bomba robbant André Wurmser lakása előtt. A publicista és családja csodával határos módon menekült meg a haláltól. A kár azonban tetemes. Nemcsak a ruhanemű és bútor semmisült meg, hanem a könyvtár is ...

A harc és a nt-unka folyik tovább. Nemcsak Franciaországban, hanem mindenütt a világon. Ha nem kerültek is még a kezünkbe az Humanité és a Les Lettres Fran- caises legújabb számai, mégis tudjuk, biztosra vesszük, hogy a merénylet utáni első napon Andre Wurmser publicista ott ült íróasztalánál az Humanité szerkesztőségében. És megírta azt, ami a tollában volt és amit a szívében érzett. Amit meg kellett írnia ' azon a héten.

(Ütünk)

Az „új területek” — és a fiatal angol és amerikai írók