Dunántúli Napló, 1962. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-28 / 23. szám

4

NAPLÓ

1962. JANUÁR SS.

A művészetek válsága, meg a „gépszív"

A művészetek válságának igen nagyra növekedett az irodalma. Szinte alig akad olyan irodalommal, művészettel foglalkozó tanulmány, amely — ha nem is egészében a válságjelenséget tárgyalja — valamilyen megállapítást vagy utalást ne tartalmazna arról, hogy a művészetek válságba kerültek. Természetesen keresik az okát is, s ezt az okot igen sokféleképpen jelölik meg. Egyik meglehetősen elterjedt nézet a válság okáról az, hogy a világ technikai fejlődése, a civilizáció hat károsan a művészetekre.

Egy müncheni esztétikus, Hans Egon Holthusen például arra vezeti vissza a költészetben jelentkező dekadenciát és formarombolást, hogy a civilizáció a „sivár reménytelenség” hangulatát árasztja, s az előrehaladott technikai fejlődés „el- gépiesíti”, a természetből mintegy kiszakítja az embert Nem tudományos igényű megállapításként, hanem lírikus nosztalgiával foglal el hasonló álláspontot Kodolányi János a Kortárs decemberi számában megjelent „Második baranyai utazás” című riportjában, amikor a költői szemlélődésre rendkívül alkalmas tájak „ipari elszennyeződését” rója fel;

Művészet és technika, kultúra és civilizáció ilyen szembeállítása természetesen nem újkeletű. Egy régi kínai mese szerint Csá Sung, a bölcs, egy öregemberrel találkozott, aki úgy öntözte véleményeit, hogy lemászott a kútba, s kezében hozta fel a telemerített vödröt ’A bölcs elmondta az öregnek, hogy egy igen egyszerű szerkezettel, hátul megterhelt kétkarú emelővel (gémeskút) meg- könnyíthetné a munkáját, gyorsan megtölthetné öntözőárkait. Az öreg azonban kinevette, s ezt mondta: „A tanítóm úgy tanított, hogy aki gépet használ, minden ügyét gépszerűen intézi. Az ilyen ember gépszivet kap. Akinek meg gépszív dobog a keblében, annak számára minden egyszerű, romlatlan gondolat veszendőbe megy. Akinél pedig a tiszta gondolat elvész, az bizonytalanná válik szellemi indítékaiban. A szellemi indítékokban való bizonytalanság pedig olyasvalami, ami az igaz értelemmel nem jer meg. Nemhogy ilyen dolgo- lcat nem ismerek, de szégyelleném ezek alkalmazását.”

Ez a több ezer éves berzenkedés az „elgépiesedés” ellen szerencsére nem volt elég hatásos. Ha az lett volna, talán máig is barlangokban laknánk és kőbaltával hajkurásznánk a vadakat, de alig hihető, hogy jobban tudnánk gyönyörködni a „romlatlan egyszerű és tiszta gondolatokban”.

Valójában az emberiség technikai és kulturális fejlődése egymástól elválaszthatatlan. Attól kezdve, hogy az ember szolgálatába állította a tűzetés már nem nyersen rágta le a húst. az elejtett állatok csontjairól, újabb és újabb technikai vívmányok segítették abban, hogy kényelmesebbé, kellemesebbé tegye életét, időt nyerjen művészi tevékenységre és a művészi alkotásokban való gyönyörködésre is. Nemcsak az olyan jellegű technikai vívmányok segítették a kultúra terjedését, mint a könyvnyomtatás, hanem — ha nem is any- nyira közvetlenül és kézzelfoghatóan — a gőzgépek alkalmazása, a villamosenergia, a robbanómotor, a gépkocsi és repülőgép is. A mai ember már aligha érezné kulturáltnak azt az életet, amelyben egyetlen „közlekedési eszköz” a ló, világítóeszköz a mécses, amelyből hiányozna a mai élet számtalan, a technikai fejlődés nyújtotta kényelmi berendezése.

I

gen fonáknak tűnik az a kép, ahogy az író vagy filozófus saját gépkocsiján hazaérkezik összkomfortos lakásába, bekapja infrasütőn készült ebédjét, pihenésül meghallgatja kedvenc, sztereofon technikával készült lemezét, majd hozzálát tanulmányt írni arról, hogy a technika miként rombolja, öli a művészetet.

Természetesen nem szabad ftzeket az írókat, filozófusokat

kóklerkedéssel vádolni. Nem szabad azt hinni, hogy szándékosan meghamisítják a tényeket. Legalábbis a többségük nem ezt teszi. Tulajdonképpen arról van itt szó, hogy az ember a technikai fejlettségnek azt a fokát, amelybe beleszületett, adottnak, természetesnek tekinti. A mai gyermeknek eszébe sem jut, hogy volt olyan idő is, amikor még nem volt villanyvilágítás, rádió, vasút, gépkocsi. Amikor az iskolában tanul a történelmi korokról, mindezt csodálkozva veszi tudomásul. Csi Sung öreg kínaija sem gondolt arra, hogy maga a kút és a vödör is már technikai vívmány, amely nem mindig volt. Számára a gémeskút volt a technikailag új. A művészet válsága miatt a technikát okoló mai írók, művészek pedig a mai kor technikai újdonságaival: az automata gyárakkal, az atomerőművekkel, az elektronikus gépekkel szemben állnak ugyanolyan értetlenül, mint az öreg kínai a gémeskúttal. A művészetekben tapasztalható új jelenségeket az élet más területén — legszem- beszökőbben a technikában — látható új jelenségekkel vetik össze, s közöttük okozati összefüggést vélnek felfedezni. A látszat szerint jogosan is, hiszen a válságba került nyugati művészet és irodaiam olyan kísérletek tömegét nyújtja bizonyítékul, amelyek arra irányulnak, hogy „egyszerű és romlatlan gondolatok” helyett az embertelen, érzelem és értelem nélküli, „gépi” világot ábrázolják.

Csakhogy más a látszat és

más a valóság. A technikai fejlődés látszatra társadalomellenes, következésképpen művészetellenes is. Ez a látszat abból adódik, hogy az imperialista világban a technika vívmányai áttörik az adott társadalom kereteit, új társadalmi berendezkedést követelnek, a technikai fejlettségnek megfelelőbb társadalmi formát. De ez nem azt jelenti, hogy a technika fejlődése általában társadalomellenes, hanem csupán a társadalom qgy bizonyos formájának ellensége. Pontosabban: nem is a technikai fejlődés ellensége a társadalomnak, hanem az elavult társadalmi berendezkedés ellensége a technikának. Pedig ugyanez a polgári, tőkés társadalom kezdeti, fejlődő szakaszában olyan forradalmi lendületet vitt a technika fejlődésébe, amely történelmileg rövid idő alatt megsokszorozta az emberi munka termelékenységét. Abban a korszakban a művészet sem érezte ellenségének a technikát. Sőt! Abból a korszakból származik Petőfi közismert verse, a „Vasúton” című, amelyben ezt mondja: „Száz vasútat, ezeret csináljatok, csináljatok!” A technikai és társadalmi fejlődés akkori összhangja a költészetben, irodalomban, művészetekben is fellendülést hozott.

Ha elfogadnók a technika káros hatását valló nézeteket, ebből olyan furcsa következtetésekre juthatnánk, hogy a technika és művészet hol „kibékülnek” egymással, hol ellentmondásba kerülnek. De nem így van. A társadalmi berendezkedés elavulása eredményezi azt az ellentmondást, amely a felszínen mint a technika öncélúvá, ember-ellenessé válása jelentkezik, s ad okot olyan következtetésekre, mintha a művészetek is az „elgépiesedés” miatt kerülnének zsákutcába. A megtévesztő hatást fokozza, hogy a céljuk vesztett művészek éppen az általuk már nem értett, „ember-ellenes” technikához fordulnak új formákért. Megjelennek a gépi zörejeket utánzó zenei művek, az ipari szerkezetek mértani sajátosságait utánzó spekulatív képzőművészeti irányzatok, az emberi értelem és érzelem ellen forduló irodalom.

A technika azonban nem ember-ellenes és éppen ezért nem is művészet ellenes. Szocialista társadalmunkban ismételten bebizonyosodik. hogv amikor a szocialista forradalom után helyreáll a termelőerők és termelési vTízonyok összhangja, az

embernek nincs többé oka arra, hogy a nagy termelékenységű modern technikát ellenségének érezze, s a művészek nemcsak mindennapi életükben élvezik a fejlett technika áldásait, hanem tudatára ébrednek, mennyire termékenyítőén hat a fejlődés művésze tükre is. Ha itt-ott mégis jelentkezik technika-ellenes állásfoglalás irodalmunkban, arról többnyire kimutatható, hogy vagy a nyugati irodalomból került át hozzánk, vagy annak a túlzásaiban torz irányzatnak a reakciója, amely új életünknek csak a felszínét látva traktorokról és betqnszerke- zetekről zengett himnuszokat. De ahogy hiba a technika feti- sizálása, ugyanúgy hiba nem észrevenni, hogy a kulturált ember növekvő igényeit csak a szüntelenül fejlődő technika elégítheti ki. Az ember csak a technika segítségével válhat a Föld igazi urává. Ezt a meggyőződést. az embert segítő technika élményét a Jelenkor verseiben is megtaláljuk. „ ... otthonodból kicsal a repülőgép, — a Föld lesz hazád.” — írja Takács Imre „A Föld lesz hazád” című versében. Boldvay Győző „Televíziós antennák alatt” című versében hasonló élményeket fejez ki: „Száz karcsúszárú, ezüst labirint — helyezi asztalunkra e forró világ képekké alakult — domború lapjait, száz antennán sugárzik, rebben — körbe a láz, száz meg száz a két tenyér, a fcéf kéz...” Elmondhatjuk, hogy ez az érzés, az emberiség általános fejlődésén belül a technika fejlődésének is igenlése feltétlenül modernebb, korszerűbb a szó eredeti értelmében, mint a civilizáció „sivárságát”, a technika embertelenségét valló, s a „modernség” jelszavával jelentkező irányzatok. Modernebb, mert a legújabb társadalom emberének érzéseit fejezi ki, a szocialista ember látásmódját tükrözi. A szocialista embernek barátja a technika, s nem azért, mert abban valami emberfelettit, démonit lát, hanem mert az ember életének megszépítését, a további haladást szolgálja. Ezért van az, hogy nemcsak a kies völgyeket, hallgatag erdőket, madárzsivajtól hangos nádasokat látjuk szépnek, hanem az ipari tájat is, az emberért dolgozó gépeivel, nemcsak a rigófüttyöt találjuk költőinek, hanem a hatalmas generátorok duruzsolását is, és nem félünk attól, hogy „gép8zívet” kapunk.

DR. MÉSZÁROS FERENC

Tjizeneqip ázuiIulzL előadás HLaeqéjáu^a

SZOKATLAN vágy nem szokatlan — idézetekkel kezdem.

1958-ban jelentek meg Londonban — hét fejezetben — Arthur Miller „ars poetiea”- szerű vallomásai a színházi realizmusról, és általában saját alkotói tevékenységéről. Nos, lapozzuk fel a könyvet ott, ahol a Salemi boszorkányokról ír.

„... Ha az „ÉdeS fiaim” és az „Ügynök halála” fogadtatása derűssé tette számomra a világot — az ötvenes évek elejének eseményei ezt a meleg derűt hamarosan fagyos illúzióvá dermesztették. Nemcsak a „maccarthyzmus” terjedése hatott rám, hanem va lami még sokkal hátborzongatóbbnak és titokzatosabbnak tűnt.'.'. Meglepetéssel

láttam, hogy olyanok, akiket hosszú évek óta jól ismertem, fejbiccentés nélkül haladnak el előttem, és csodálkozásomat annak a nyilvánvaló felismerése okozta, hogy ezek között az emberek között céltudatosan terjesztették a félelmet, megfontoltan mélyítet ték el a rettegést...

„... A történelemnek ebben a pillanatában általában azt is bűnnek tekintették, ha valaki nem volt olyan jobboldali, mint „illik”, ha idegenke dett a szokásos megbélyegzések hangjától... Láttam, hogy miként alakult ki az olyarl bűnök meggyónásának és megbocsátásának az a belső mechanizmusa, amely elad dig ismeretlen volt... Olyan j színdarabot akartam írni, j amely rávilágítson a nyilváŰj filmeke!- mutatnak be februárban

Februárban két új magyar film jelenik meg a mozik vásznán A Májusi fagy-ot Csurka István történetéből Kis József- rendezte, s a jeleneteket Bodrossy Félix operatőr örökítette meg a celluloid- szalagon. A faluról Pestre került fiatalok életéről szóló film főhősei Sztankay István, Moór Marianne, Bodrogi Gyula és Kiss Manyi keltette életre. Ugyancsak februárban tart ják a Felmegyek a miniszterhez című mai falusi tárgyú

filmszatíra premierjét is. A forgatókönyvet Galabárdi Zoltán és Markos Miklós írta, a film rendezője Bán Frigyes, operatőrje Szécsényi Ferenc, főszereplője az „Utolsó mohikán” azaz az utolsó egyéni gazda egy termelőszövetkezeti községben: Páger Antal.

Bemutatják a szovjet filmművészek új alkotását, Solo- hov: Uj barázdát szánt az eke című regényének háromrészes filmváltozatát.

ADY ENDRE PÉCSETT

Halála előtt kilenc évvel Ady Endre Pécsett vendégszerepeit a mai SZMT székházban, az egykori Vigadó nagytermének pódiumán, a „Nyugat” című irodalmi folyóirat felolvasó estjén. Azóta ina már több mint fél évszázad telt el és akik a felolvasó esten részt vettek, már csak halványan emlékeznek vissza erre az. irodalmi szenzációra. De az 1910-es pécsi újságok a Pécsi Napló, a Pécsi Hírlap, a Pécsi Közlöny, a Pécsi Uj- lap sárguló lapjai még hűségesen őrzik az „új idők új dalaival” jelentkező Ady Endre pécsi tartózkodásának emlékeit.

A naptár 1910. októ bér elsejét mutatott. Pécs város haladó szellemű irodalomked velői a sajtó által fel fokozott nagy érdeklődéssel tekintettek az irodalmi imádat és gyűlölet középpontjában álló Ady Endre fellépése elé. Éppen ezért senki sem sajnálta a 4 koronás belépődíj kifizetését, A Vigadóban a sűrűn elhelyezett székeken

több mint kétszázan foglaltak helyet, szép, finom selyemruhá'k- ba öltözött nők és nagyrészt feketeruhás férfiak.

A főpáti yaudvaron pedig a hivatalos kül döttség izgatottan várta a Nyugatnak a szombat esti gyorsvonattal érkező íróit: Ady Endrét, Hatvány Lajost, Heltai Jenőt és Ignotus Pált. A vonat késett. S emiatt az este 8 órára hirdetett előadást csak negyedórás késéssel kezdhették meg.

A bevezető beszédet Hatvány Laj-os mondotta. Méltatta a Nyugat című folyóirat jelentőségét a magyar irodalom szempontjából. Heltai Jenő rövid verses meséiből ottvasott fel, Ignotus Pál, a Nyugat folyóirat szerkesztője pedig hosszan beszélt arról az átala- kulásróL amelyen a magyar iroda'om és irodalmi ízlés keresztül ment -1890-tői 1910-ig.

Utoljára Ady Endre lépett a pódiumra, a villanyfényben hamuszürke arccal, beesett szemmel, szomo rúan lehulló hajjal. A hangja fáradt rekedtes volt, amikor legújabb kötetéből a „Szeretném, ha szeretnének” címűből há rom verset olvasott fel: a „Szeretném, ha szeretnének”, a „Bujdosó kuruc rigmusát” és a kötet zaróversét. a „Most pedig elnémul unk”-at.

Sűrűn hangzott fel a közönség vastapsa s ezt Ady Endre egy ráadással köszönte meg. Elszavalta a ..Rotschildék palotája” című versét is. Befejezésül Hatvanv Lajos köszönte meg k közönségnek a Nyugat felolvasó estje iránti érdeklődését.

Mindössze egy óra hosszat tartott a felolvasó est. de akik ott voltak, azoknak Valódi irodalmi élményben volt részük s szemtől-azemiben láthatták a költőfeje- delmet. Sokan csak azért elégedetlenkedtek, mert a felolvasó- estet. illetve a műsort túl rövidnek találták s Ady Endre versei1 továbbra is szívesen hallgatták volna akár éjfélig í%

A Nyugat felolvasóest a pécsi sajtóban vegyes visszhangot váltott ki. A liberális szellemű Pécsi Napló tárgyilagosan és az elismerés hangján emlékezett meg róla. De a klerikális Pécsi Ujlap már ünneprontó volt.

„Ady Endrében — írta a lap — az ultra Petőfiben, s csak 100 év múlva megérthető vé váló költő-gigászban a magyar költészet főslágerében is csalódott a felcsigázott reménységű fényes közönség ... A törzsmagyarság ízlése még nem változott meg annyira, hogy Nyugatokat nyugalmasan bevegye... — Minket holmi nyugati ízléstelenséggel nem lehet lóvá tenni..

A klerikális sajtó azonban báimenmyi- re is igyekezett az irodalmd est jelentőségét csökkenteni. Ady Endre költészete utat talált a tömegek' ’hez és ma is milliók szívében éL

Pusztai József

nos megfélemlítés bűnér arra tudniillik, hogy lelkű méretüktől, önmaauktól fősz ja meg az embereket ..”

EDDIG az idézet, de mié volt erre szükség? Hiszt Arthur Miller Salemi tx szorkányok című darabjába mindezek álapvetőek, MilL szavai szinte megdől bentenek. amikor az „aí nincs velünk, az ellen 0- van” koncepciójának oly dr* mai és súlyos hangot ac Csak most, bizonyos tört< nelmi pillanatok elmúlté V! értjük meg egy-egy Mill» felkiáltás általános jelent« sét, csak most értjük me hogy a nálunk korábban un kodó dogmatizmus általán* kritériuma az „aki nincs vs lünk, az ellenünk van” jélsi volt, és hogy a Salemi b< szorkányok — ha úgy tetszi

— bizonyos vonatkozásaiba egy kicsit „magyar darab” i Gondolatisága rendkívül iz galmas, ítéletei — hellye közzel a dogmatizmus fele' ítéletek is — és a jelenlet magyar drámakollekció ism* relében — aligha lehete volna „aktuálisabb” szinmi vet műsorra tűzni, mint a S; lemi boszorkányokat.

A Pécsi Nemzeti Színhá produkciója roppant lelki it meretes és igen művészi. Ne hány kívülálló színházi szak ember véleménye szerint b: zonyos tekintetben jobb, mir a fővárosi előadás. Az Eliss beth Proctort alakító Spányi Éva nagyszerű művész, i John Proctort alakító Torna nek Nándor úgyszintén. Mar gittay Ági, Vág Mari. Banff György, Szabó Ottó és a tót biek ugyancsak tehetsége.- felkészült színészek. Színház és kritikai berkekben márt kialakult az előzetes véle mény: a Pécsi Nemzeti Szín ház Salemi boszorkányok pro dukciója a pécsi színházi éva< egyik legművészibb, legsikerültebb munkája lesz. Mind ezt alátámasztja az a lelkiis meretesség, az a művészi cr* és szándék — amellyel i színház és a művészek a Sa lemi boszorkányok bemutató jára felkészültek.

Mindezt azért szeretteii volna ily részletesen és elől járóban elmondani, mert i Salemi boszorkányok legutóí bi — tizenegyedik előadásá'

— összesen nyolcvankiler néző ült a színház nézőterén

Ha szabad lenne néhán: számot idézni a színházi stn tisztikából.

A premierközönség „létszá ma” 182 volt. A követkéz í napi látogatási szám — 213 A harmadik előadás — meg felelő szervezés segítségéve

— csúcsközönséget eredményt aetf — 385 —, de szépségű bája ennek a számnak, hog: spontán látogató mindössze 17 volt ezen a napon. A ne gyedik előadáson már csa'i 59-en ültek a nézőtéren, ebből is 39 „beszervezett” közönség volt.

Eddig tizenegy előadást tai tottak a Miller-darabból —

összesen 1837 látogatóval Ezek közül 1180 nézőt a szer vező iroda munkatársai „hoztak be” a nézőtérre, és esi. 67-4 színházlátogató váltott jegyet — csak úgy „spontán”

A színház befogadóképessége 680 fő, amelyet egyébként a Cirkuszhercegnő néhány előadásán már kipróbáltak.

NEM VONOK LE semmiféle következtetést. Csupán még egyszer szeretném felhívni a figyelmet Arthur Mii ler fentebb idézett vallomásaira, a hozzá tartozó néhán gondolatra, másrészt pedig a legfrissebb színház-: síatiszti kai adatokra. Helytelen^leim- következtetni, még akkor is ha az üres nézőtér előtt játsz* színművész nagyjából — egyébként szépröptű, de meg nyirbált szárnyú — madárha hasonlít.

És csak annyit tudok le írni — hogy kár. Nagyor kár. Bár vigasztal a? *'r*n hitem szerint — mind*- - mérnem a végbizonyítvány.

Thiery Árpád