Dunántúli Napló, 1961. december (18. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-03 / 285. szám
4 Sapió 1961. DECEMBER t ' Dobroljubov és a mai kritika ' Kereken száz esztendővel ezelőtt halt meg Nyikolaj Alexandrovics Dobroljubov. Nyekrászov, a költő Így foglalta össze búcsúbeszédében Dobroljubov életét: „Szegény gyermekkor... nyomorúságos, éhezésekkel teli diákéltek, azután négy évi megfeszített, lázas munka, végül a közelgő halál előérzetében eltöltött esztendő külföldön. Íme ez Dobroljubov életrajza." Mindössze négy alkotó mun kával töltött esztendő tehát az ami Dobroljubovot halhatatlanná tette. Ez alatt a négy év alatt azonban mintegy háromszáz cikkében az orosz forradalmi demokraták, a „ra znocsinyecek” egységes és világos programját dolgozta ki, Marx szerint olyan szerepet töltye be ezzel Oroszországban, mint Franciaországban Diderot, Németországban Leasing. Életrajzi méltatás helyett azonban hívebbek leszünk szelleméhez, ha azt nézzük meg, hogyan hatnak nézetei még napjainkban is. A legjobb szovjet irodalomkritikusok ma is Bjelinszkij, Dobroliubov és Csemisevszkij követőinek vallják magúikat Az orosz forradalmi demokraták kritikai és irodalmi állásfoglalása valóban kössél jár a marxista szemlélethez — bár természetesen koruk és az akkori orosz társadalom korlátái folytán marxisták még nem lehettek. Dobroljubov kritikáiban, cikkeiben azonban a materialista szemlélet már olyan következetesen jelentkezik, hogy mai kritikusaink elé is bátran állíthatjuk példa képül. Irodalmi élesünkben az atóbbi hónapokban a kritikusi munka került a középpontba, s a kritika elvi és gyakorlati problémáiról folytatott vitát még nem lehet lezártnak tekinteni. Annyi azonban kétségtelen, hogy a vita „mag va” nem más, mint a marxista és a polgári esztétika közötti harc, az a kétfrontos küzdelem, amelynek során mind az idealizmus felé kacsintgató revizionizmus, mind a torzító vulgarizáló dogmatiz mus káros hatásait igyekszünk felszámolni. Ma sem lehet jobb tanácsot adni éz alkotóművészeknek, mint amilyent Dobroljubov adott száz esztendővel ezelőtt, hangsúlyozva, hogy az alkotó művészetet meg kell óvni mindennemű hamis előítélettől, i,... mennyi bajt okoztak az emberiségnek — írja többek között — o fetisizmus ostobaságai, a kozmikus álmodozások, a kabalisztikus miszticizmus különböző fajtái.” A kritikát is megszabadítja a misztifikációtól és feladatát így körvonalazza: „Mi egyszerűen össze akarjuk foglalni azokat, az adatokat, amelyek az író művében el vannak szórva és amelyeket mi így tekintünk, mint megtörtént tényeket, mint előttünk álló életjelenségeket.” „Nekünk nem annvira az a fontos, hogy mit akart mondani az író, mint inkább az, hogy mit mondott, ha akaratlanul is, egyszerűen az élet tényeinek igaz ábrázolásával.” Saját kritikai ^eljárásmódjáról” ezt írja: „... az irodalmi műalkotás alapján magukat az életjelenségeket fejtegetjük, anélkül, hogy különben az író ra bármilyen előre kiagyalt eszméket és feladatokat erőszakolnánk. Az olvasó látja, hogy nekünk épp azok. a müvek fontosak, amelyekben az élet magamagától, nem pedig az iró előre kigondolt programja alapján jelentkezik." Természetesen ez korántsem csupán kritikusi módszer, „eljárásmód”, hanem materialista szemléleten alapuló program. Gyökeres ellentétben áll a Dobroljubovnál három évvel korábban született és őt ötven évvel túlélő Wilhelm Dilthey „szellemtörténeti módszerével”, amely az irodalmat nem a valóság, hanem a pszichológia történetének viszonylatában vizsgálja. A dobrol- jubovi szemlélet szerint tehát akkor értékes a mű, akkor tehetséges a szerző, ha a természeti és társadalmi valóságot a maga teljességében ragadja meg és azt híven ábrázolja. Következésképpen az irodalom nem lehet öncélú: „A dolog lényegénél fogva az irodalomnak nincs közvetlen gyakorlati jelentősége, csak ajánlhatja, hogy mit kell tenni, vagy ábrázolhatja azt, amit már tesznek vagy tettek." *... általánosan kifejezve, az irodalom nem maga magáért van, hanem egy feladat szolgálatában áll: feladata a propaganda, és értelmét az méri, mit és hogyan hirdet." Dilthey és követői — különö-t sen a fenomenológia hívei — viszont az irodalmi művet mint sajátos realitást, önmagában vizsgálandó objektumot tekintik mint „abszolút valóságot”, amely a mű transsüb- stantiatiójában az írói élmény személyes világának kifejeződése. Az esztétika gyakorlatában, a „mozgó esztétikában”, azaz a konkrét művekkel foglalkozó kritikákban ez utóbbi spekulatív, idealista szemlélettel vagy inkább e szemléletből fakadó módszerekkel gyakran találkozunk. Amikor a kritikáról folytatott viták során új ból és újból felmerült az Sül észrevétel, hogy egyes kritikusok csillogó szillogizmusokból összeállított, a bírált mű értékeiről azonban jóformán semmit sem mondó kritikákat írnak, akkor tulajdonképpen a realizmussal szembenálló, valamelyik vagy akár egyszerre több — idealista irányzat hatása került szóba. Ez a hatás nálunk semmiképpen sem lebecsülendő, hiszen a mai irodalomkritikusaink többsége irodalomtudományi, esztétikai alapismereteit még szellemtörténeti beállításban szerezte. Lényegében hasonló eredetűek a dogmatikus esztétikai megnyilvánulások is. Ez utóbbiak fő oka a dialektikus materializmus felszínes ismerete, egyes elméleti tételek mechanikus alkalmazása a művészi alkotások bírálatában. Dobroljubov a kritikusokkal és alkotóművészekkel szemben egyaránt azt a követelményt állitja, hogy alaposan ismerjék a valóságot. Az alkotóművészek azért, hogy a valóság ismeretében, tehetségüket az igazság, „a népek természetes törekvései” szolgálatába állíthassák, a kritikusok azért, hogy az irodalmi alkotásokat az eleven valósággal összehasonlítva bírálhassák. A kritikus ezzel aktív alakítója lesz az irodalmi alkotásnak, de egyúttal magának az életnek is. Ezzel az aktív szereppel nem fér össze az a kritikusi magatartás, amely a műveket spekulatív módon meghatározott „örök” törvényekhez viszonyítja. „Mert hisz a kritika arra szorítkozik hogy a művészet „örök és általános" törvényeivel mérjen speciális és múló jelenségeket, akkor ezzel tisztán bürokratikus, rendőri szerepet vállalt„ magát a •művészetet pedig mozdulatlanságra ítéli.” Arra figyelmeztet Dobroljubov, hogy a konkrét művek elbírálásakor ne annak részleteit, hanem egészét, lényegét i vizsgáljuk. „ ... az igazság - írja — nem az egyes követkéz | tetések helyességében rejlik, hanem annak a dolognak eleven lényegében, amelyről ítél-1 keztek. Magyarázzátok meg nekem, hogy mi egy bizonyos jelenség karaktere, mi a helye a többi jelenség között, mi az értelme és jelentősége az élet általános menetében; és higgyétek el nekem, ezen az úton sokkal inkább vezet-1 tek el oda, hogy helyesen ítélkezzen egy dologról, mint mindenféle szillogizmussal, melyet gondolataitok bizonyítására összeszedtek.” Ezt a világos, materialista alapon álló érvelést ma is teljes sikerrel állíthatjuk szembe például Martin Heidegger egzisztencialista esztétikusnak a tételével: „Az igazság, mint a létezés megvilágítása és elrejtése, akkor jön létre, amikor megírják.” Az idealizmus (és annak bármely irányzata, akár a pragmatizmus, instru- mentalizmus, neopozitivizmus akár más divatos áramlatok) szemléletmódja éppen a művek lényegét burkolja ködbe, leplezi el azzal, hogy a művészi alkotást elvonatkoztatja az objektív valóságtól, azoktól a jelenségektől, amelyeket ábrázol, azoktól a körülményektől, amelyek között létrejött. A dobroljubovi realista kritika viszont mindig a lényegest keresi, és azt a műnek az objektív valósághoz való viszonyában találja meg, annak megfelelően ítéli jónak vagy rossznak, művészinek vagy művésziet- lennek, hogy az adott körülmények között „a népek természetes törekvéseinek” megfelel-e, azaz másszóval, a társadalmi haladást, a fejlődést szolgálja-e. Mai irodalmi vitáink közepette nem árt megidézni a száz éve fiatalon meghalt nagy orosz forradalmi demokrata szellemét, mert a műveiben megfogalmazott gondolatok ma is segítenek megérteni a valóság tudományos ismeretére alapozó marxista esztétika lényegét. Mészáros Ferenc ftoe^^e<wownry‘iry,vhCiQnflQ0»JF100Q0C3Q0Q00000000000CXX)00000G000000C)000C)000Q0000000Q00Ot Pál Józsefi A nikotin, a zuhany és a szappanhab dicsérete A sihtnek vége. Jó fáradt az ember és a teste meleg fürdőt kíván, a tüdő nikotint. A kéz a zuhany csapjait már fürgén megtekerte s új cigit vesz elő, füstölni kell megint. A tus zsiráfnyakú rózsájából ömlik a langyos víz, kidugjuk fejünket függönye alól. Párafelhőkké nevetjük a füstöt, mert a vaskos viccek nélkül a szappan se habzana jól. Nikotin, párázó zuhany, szappan illata-habja: áldott szentháromság, az ember úgy kíván. ha a kassal a bányát, a szagát is odahagyta és megszokta a napfény árny harmóniát. Nikotin, párázó zuhany, szappan illata-habja, férfiak dicsérnek, férfiak meztelen. — Vérünket veritek, akár ha asszonytest takarja testünket, asszonytest, a meleg-meztelen. Hatvani Dániel: A füst éneke a füst beborítja a virágos kerteket dáliákra olajos csöppek hullanak mint a vasút-melletti háztetőkre szívünkre pattogjanak a kor mozdonyának éneklő szikrái sárga kormokat izzad a hold gyárak hamuiból terebélyesednek a fák váUainken át csikorgó darák hajolnak de a salakból elöizzik a fém a termelés dübörgő katlanában a táj füst-szirmokkal díszes és e füstből teremtünk életet üzemek tömör és cifrázatlan falát dicsérje most az ének mert a füst alól nőnek tisztább városok míg acélt csapolunk a sistergő életnek ml még csapzott koromban élünk s konok elszántsággal hordozzuk rendünket hogy örökké azúr eget lélegezzene* kisimult homlokú unokáink Karcé! Carné pécsi áS!a nem ián sikerrel A Hungarofilm meghívásárat Magyarországon tartózkodik* Marcel Camé, a Világhírű; francia filmrendező: Marcel I Camé egyik munkatársával! együtt pénteken néhány óráit Pécsett tartózkodott Mikit ís-j menetes egy francia—magyari koprodukciós film forgatásának lehetőségeit tanulmányoz- { ta. A nevés francia fLlmrende-c zó megtekintette Petőfi- és Bé-, ke-aknát, továbbá több pécsi' bányászkolónáát, hogy magié-* lelő helyszínt kéressen Zola:! Germfnál című regényének? megfilmesítéséhez. Marcel Camé pécsi útja! Ilyen értelemben nem járt 6Í-! r errel. a pécsi bányavidék kör-j V vezető, a francia rendező vé-í leménye szerint, alkalmatlan aí Germinál konrajzáboz és han-| guiatóhcK% __ E z volt az utolsó tavaszi nap. Kora reggel szél kerekedett, s virágillattal, hús, okos fényekkel a városba szaladt. Beppót és Hosszút már ott találta a lapos, felvonulási épület mögött, egy nagy üsttel, katlannal és számtalan fahasábokkal bajmolódva. A telek nagy részét még gaz fedte, és csenevész megbokrosodott fák, melyek ezen a tavaszon is olyan nyugalommal hajtottak zöld leveleket, mint más éveken. De aztán színes ingű férfiak jöttek magas botokkal, hunyorítva és fütyürészve, s felmérték, szabályos cölöpökkel megjelölték a telek, szélességét és hosszúságát, a séta úttól egészen az iskola kerítéséig. Aztán autók, kocsik, kubikosok és vízhordógyerekek jöttek, s a telek kezdte elveszíteni kellemes vadóc jellegét. A esákányos, lapátos emberekkel érkezett Beppó és Hosz szú is. Beppónak ragyogott az arca, mert az új építkezéseken mindig az első napok voltak a legszebbek. Ilyenkor az öreg még a régi irodában kotyolt, s a napokig tartó zűrben ügyet sem vetett Beppóra. Megje- jelent ugyan az új építkezéseken is, de éppen hogy csak megnézte a kubikosokat, aztán már fordult is a motorral, hogy valahol fönt, kocsikért, autókért, és anyagért verekedjen. Legalábbis Beppó így gon dolta, mert az öreg mindig morgott, hol az embereket ke- veselte, höl a gépeket, hol mind a hettől. s morcos pofá(.Hertha (Balem: val robogott el a központ felé. Beppó ilyenkor élvezte a felelőtlenséget, az üresen futó órák gyönyörűségét, a csendet, amit csak nagy néha törtek meg a zörgő, kövekkel érkező lovaskocsik. Aztán itt is minden elromlott. Sűrűbben jöttek a köveskocsik, az árokból már futószalagok okádták a főidet, s egy koradélelőtti órában az árok végén felbukkant a bri- gádvezelő izzadt feje is. Csak ennyit mondott: — Kész. De ez az egyetlen szócska Beppó életében a nyugalom végét jelezte. Délután megjé- lentek a kőművesek, s az öreg ettől kezdve nem mozdult el az építkezésről. Beppó úgy érezte, hogy az öreg fél szemmel mindig őt figyeli, vagy Hosszút. Beppó végeredményében ezt sem bánta volna, hiszen szerette a vízhordást, kü- lön-külön a kitűzést és az inaskodást is, de amikor az öreg mindig kitalált valami újabb munkát, akkor elment a kedve. Mire felépítették az öreg irodáját, már az árokban is dolgoztak a kőművesek. Egyik reggel az öreg, Beppóra bízta a szurkot. Béppó gyanakodva- és -fcetfy vétlenül rámolta le a kocsiról az üstöt, katlant és a fahasábokat. Mire meghozták a gyémántfényű szurok „köveket” Hosszú is megjelent az iroda mögött. — Az öreg küldött — mond ta, és egy irdatlan nagy fejszét dobott a földre. Beppónak most már végképp nem tetszett az ügy. Biztos volt benne, hogy mire felállítja a katlant, megjelenik az öreg, és valami más melóra küldi. Szótlanul dolgoztak. Elmúlott kilenc óra, s az öreg még feléjük sem nézett. Beppó egyre gyakrabban kapta fel a fejét, mert nem akarta elmulasztani azt a pillanatot, amikor az öreg előbukkan a ház sarkánál. De nem bukkant. Beppó nagyokat vágott a szurokrögökre, és fújtatott hozzá. Amikor felemelte a fejszét, a szél belekapott az ingébe és szétnyitotta a mellén. Ilyenkor elővillant a bőr«, • a feszülő izmai is. Amikor a megerősödött lángok körülnyalták az üstöt, Beppó úgy érezte, hogy révbe érkeztek. A szurok olvadni kezdett. Fanyar illatát felkapta a szék, s meghordozta az éledő telep felett "'j— Azt -hiszem - elfelejtettel: bennünket — szólalt meg Hosszú és az épület falánál felfordított egy habarcsoslá- dát. — Más dolguk van — mond ta Beppó, aztán kíváncsian figyelte, hogy Hosszú mihez kezd? Hosszú nem sokat tűnődött. Cigarettát kapart elő a zsebéből és füstölögve letelepedett a ládára. Beppó maga maradt a katlan mellett. A-tüzet teledobálta hatalmas fahasábokkal. s amikor egy kicsit megroppantak, újabbakat dobott a máglya tetejére. Később keresett egy lécet, és óvatosan megkavarta a szurkot. Ezzel aztán el is végzett minden elvégezhetők Kicsit még tanakodott magában, aztán vállvonogatva letelepedett Hosszú mellé. A telek másik végén diáklányok bukkantak elő. Fehér matrózblúzukat rájuk simította a szél. Átúsztak a réten, mint a vitorlák, s Beppőékra ügyet sem vetettek. — Beszóljak nekik? — kérdezte Hosszú és vigyorogva * lányok után kandikált. Beppó vállat vont. — Villog a lábatokszára! — kiáltotta Hosszú, és újabb cigaretta után kezdett kaparász ni a zsebében. A lányok egy _ pillanatramegálltak és ránevettek a fiúiéra. — Klasszak — mondta Beppó, aztán felállt és megkeverte a szurkot. Éppen visz- sza akart indulni a habarcsos ládához, amikor megjelent az öreg. Nem szólt semmit, csak megmarkolta a lécet és bele- forgatta a fekete masszába. — Nem elég vékony. Jobban kell tüzelni. — Teleraktam, ennél jobban már nem ég — mentegetőzött Beppó. — öntsél rá szurkot is — mondta, aztán megfordult, hogy a katlan környékét is szemügyre vegye. Hosszú ekkor már a farakás mellett hajlongott, mintha a nagy munkában észre sem venné az őre get. Amikor elment, Hosszú újra abbahagyta a munkát. Keresett valahol egy ácsszöget, s a fejszefokával beleütötte a felvonulási épület falába. Elment a táskájáért, ráakasztotta a szögre, aztán elégedetten letelepedett a habarcsosládára. Beppó közben szurkot loty- nyantott a tűzre. A katlanból fekete füst csapott fel és megcsavarodott a szélben. Beppó leguggolt és belesett az üst alá. Meghíztak a lángok. Betöltötték az egész túzteret — Ügy füstöl, mint egy tekergőző* — mondta Beppó és elnevette magát. Ez volt az utolsó tavaszi nap. Kora reggel szél kerekedett, s virágillattal, hús, okos, fényekkel körülvette Beppót, s az új építkezésen ’ dolgozd xsákányos, lapátos embereket. ft SZUROK
