Dunántúli Napló, 1961. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-28 / 229. szám

*WL SZEPTEMBER 28. NAPLÓ Megyénk íotoélete ma Egymillió forint értékű fotófelszerelés — Több ezer amatőr — Tanfolyamok, kiállítások Mind gyakrabban olvasunk és hallunk városunkban és megyénkben rendezett fotóki­állításokról. E hírek az amatőr fotósok kulturális előrehaladá­sának bizonyítékai, örvende­tes e tény, mert egy-egy kiál­lítás újabb nekilenülést ered­ményez. fejleszti az emberek ízlését, képi kulturáltságát, a művészetek iránta vonzódását, A kiállítások azonban csak számadások, me­lyek az eredményességet tük­rözik. a közben végzett munka mikéntjére azonban csak köz­vetve utalnak. Helyes tehát, ha e számadást nemcsak vég­ső kiteljesedésében vizsgál­juk, hanem a hozzávezető utat részleteiben is bomckés alá vesszük. Ezzel ismerjük meg a végzett munka módszeressé­gét és tervszerűségét, minek ta pasztalatából összegezhetjük a megállapítást: 1ehet-e jobb „hogyan“-nal eredményesebb „tovább“-ot biztosítani? Az üzemi, vállalati fotókörök feladata a fotoamatőröknek a fotózásba történő benevezése, a technikai ismeretek megadása, az alapfokú esztétikai ismere­tek és tudás megteremtése, a magasabb igényű fényképezés­hez a teljes alap lerakása! Az szb-k és a vállalatok vezetőségei nagyon komoly és jelentős anyagi támogatást biz­tosítanak e célra. Szerény becs lés alapján is egész megyénk­ben egymilliónál több forint fekszik « fotókörök felszerelé­sében. A fotókörök irányítása és el­lenőrzése az SZMT és a Nép­művelési Intézet hatáskörébe tartozik. A fotókörök jelentő­sége és szerepe népművelési szempontból igen nagy. hiszen tagjainak száma a megyében több ezerre becsülhető. Az érdekeltek nagy száma, a jelentős népgazdasági vagyon parancsolóan követeli, hogy be hatóbban foglalkozzunk a vizs­gálat során felmerült problé­mákkal Hogy valósulnak meg a célkitűzések a fotóköröknél? Bár a fotókörök számszerű­sége még ismeretlen, — mert többnyire bejelentés nélkül működnek — azt kell monda­nunk, hogy több százra tehe­tő a számuk. Az eddigi fel­mérésekből megállapítható, hogy a legszerényebb fotókör anyagi felszerelése eléri az öt­ezer forintot, de nem ritka az olyan fotókör sem, ahol húsz- harmincezer forintos érték van összehalmozva. A fotósok szám szerű nagysága ellenére azt kell mondanunk, hogy a nagy anyagi érték majdnem kihasz­nálatlanul fekszik. Miért? Ha azt vizsgáljuk, hogy a fotókö­rök hogy teljesítik feladatai­kat, elszomorító képet kapunk. A legtöbb fotókör munkáját a céltalanság, tervszerűtlenség és ötletszerűség jellemzi. Jó­formán egynek sincs működé­si szabályzata, éves terve, ami a munkát megszabná és alapot nyújtana a felügyeleti szerv­nek a munka ellenőrzésére és a vezetőség beszámoltatására, így aztán nem is lehet munká­jukon segíteni, illetve irányí­tani. A legfontosabb feladatuk, a nevelés szinte egészen kezdet­leges és behatárolhatatlan. — Legfeljebb egy-két idősebb amatőr (tanítja úgy ahogy a hozzáforduló kezdőket a leg­alapvetőbb ismeretekre. A na­gyobb igényt kielégítő, szak­mailag is eredményes kollek­tív kiképzés jóformán sehol sincs meg. Ennek okát abban látjuk, hogy a fotókör tagjaiból nem igen akad megfelelő elméleti tu dású amatőr, aki egyúttal jó elő­adó is. A rendszeres fotótanfo- lyamok fizetett külső előadók által történő megtartására és rendezésére nem igen gondol­nak. Ha a vállalat, vagy az sz. b. biztosítaná hozzá a pénzt még akkor is, ez sok utánjá­rást, szervezést h ári téma egyes fotósok vállára. A nagy értéket képviselő felszerelés kezelése is hagy kí­vánni valót. Nem egységesen •ártják nyilván. Hol a vállalat pólcti álló és fogyóleltárában szerepel, hol pedig a szákszer­vezet leltárában. Az igénybe­vétel egymásutánja, a leltáros társadalmi munkában végzett ellenőrzési lehetőségét leszű­kíti, így tág tere nyílik a gon­datlan kezelésre. Az egyéni fejlődést sem biz­tosítja jelenleg az egyén ön­szorgalmán kívül semmi. Nincs egyáltalán nyilvános szereplési lehetősége a fotókör tagjainak. Lelkesítő, versen­gési szellemet biztosító házi kiállítást nem rendeznek, vagy ha igen, az sokszor az egyéni sérelmek kátyújához vezet. Az országos jellegű, magasabb szintű kiállításokra pedig ért­hetően csak a legelszántab bak küldenek képet A többség az esélytelenség tudatában már nem is próbálkozik. Így az­tán nem is igen folyik más munka a fotókörökben, mint a kirándulásokon, nyaraláson készített emlékképek gyártása, vagy rosszabb esetben egye­sek részéről kontárkodás nép­gazdaságunk pénzén. Még job­bik eset — bár semmi esetre sem helyeselhető —, hogy a fotókörök nagyobb tudású tag­jai a vállalat vagy az szb-k dokumentációs igényeinek tesznek eleget az ipartörvény- be ütköző cselekedet határát súroló módon. Így aztán az ér­tékes felszerelés, a népgazda­ság vagyona öncélú eszközzé válik. Arra szolgál legtöbb he­lyen, hogy egyes dolgozók egyéni szenvedélyét — a fotó­zást — kielégítse, anélkül, hogy a célt, a kollektív neve­lést, fejlődést biztosítaná. Így valóstul meg sajnos az egyéni fényképezés állami pénzen. A nehézségek és problémák ellenére mind erősebb a dol­gozók fényképezés iránti igé­nye. Számolnunk kell vele a kulturális nevelés, de nem utolsó szempontból a jelentős anyagi értékek miatt is. A megoldásra van lehetőség, aránylag kevés anyagi áldo­zattal, de erőteljesebb és cél­ravezetőbb szervezéssel. Első­sorban a fotókörök munkáján kell segíteni. Le kell vállukról venni a nevelés nagy gondját és körültekintést igénylő mun­káját. Biztosítani kell az okta­táson alapuló igények kielégí­tésének lehetőségét is, a nyil­vános szereplést, a tervek köz­pontjában álló kiállításoknál. Az SZMT és a tanácsok műve­lődési osztályának összefogá­sával mindkettő megoldható, sőt a Népművelési Intézet se­gítségével országos jelentő­ségű módszerré fejleszthető. Az oktatás szempontjából az volna kívánatos, hogy az SZMT és a tanács művelődési osztálya a fotókflub és a fotó­tanács bevonásával készíts«! egyéves fototanfolyam tema­tikát külön a kezdők, külön a haladók számára. Ennek alap­ján valamennyi fotűamatőr számára központi fotóelőadá­sokat kellene rendezni havon­ta egy alkalommal, a Doktor Sándor Művelődési Házban. A szervezési munkával a fotó­tanács, a fotókörök, az agitá- ciós munkával az szb-k és a művelődési ház bízható meg. Ezeken a központi előadáso­kon, mely párhuzamosan ha­lad kezdők és haladók szá­mára, a magasabb fokú eszté­tikai nevelést is biztosítani kell. Erre igen alkalmasnak látszik képzőművészetekkel foglalkozó filmek (festészet, szobrászat, stb.) vetítése, me­lyet szakszerű vezetés mellett ankét követne. A megvalósí­táshoz a MOKÉP vezetői szí­vesen adnak segítséget A fejlődést biztosító nyilvá­nos szereplés megteremtése is könnyű. Valamennyi fotókör számára, mély valamelyik fel­ügyeleti szervhez tartozik, elő kell írni az évente megrende­zendő házi kiállítás megrende­zését, az év azonos szakában. E házi kiállításokon szereplő képek 10 legjobbja indulna az ugyancsak évente meghatáro­zott időben megrendezésre ke­rülő városi fényképkiállításon. E kiállítás legjobbjai szerepel­nének az évente megrendezen­dő megyei kiállításon. Ha a Népművelési Intézet segíteni kíván e problémán, e megyei kiállításon szereplő legjobb képekből rendezné meg éven­ként egyszer az országos ama­tőr fotókör kiállítást. Termé­szetesen, hogy ezeken a kiál­lításokon a fotóklubok tagjai nem vehetnének részt. A kiállítások zsűrizésénél nagy feladat hárul a fotóklub­ra, de nem kisebb feladat vár rá a központi előadásokkal kapcsolatban sem. Biztosítani kellene ezenkívül a fotókörök gondosabb adminisztrációs munkáját és helyes gazdálko­dását is. Elmaradhatatlan, hogy valamennyi fotókörnek legyen működési szabályzata, de egyben terve is, és leg­alább évente egyszer számol­tassa be az illetők felügyeleti szerve a végzett munkáról és terv betartásáról. A közölt javaslatok természe­tesen nem érintenék a fotó­körök autonómiáját. A fotókörök önálló­ságára továbbra is szükség van: hiszen elsősorban maguk az ismerői a helyi igényeknek és ők is hivatottak ezen igények­nek helyes mederbe terelésére. A nagy terheket adó oktató munkának átvétele azonban a vezetők felszabaduló ener­giáját olyan célra biztosíthat­ja, amely eddig elhanyagolt, gazdátlan terület volt, neve­zetesen: az agitáció, a mozgó­sítás, a tartalmilag gazdag fotóköri élet megteremtésére. Reméljük, hogy e problémák megoldódnak. Megoldják őket az illetékesek, mert ezt kí­vánja fejlődő életünk, a dol­gozók igénye, a magyar fotó­művészet. Halász Rezső városi fotószaikelőadó. A magyar ipar automatizálja a barátság kfoiaivezeték szovjet, lengyei és német szakaszát A barátság olajvezeték épí­tésével egyidőben a magyar műszer- és híradástechnikai ipar dolgozik a vízvezeték üzemeltetéséhez szükséges be­rendezések előállításán, a hír­közlés korszerű eszközeit hí­radástechnikai iparunk gyárt­ja. s már az építéshez több száz kilométer terület köttetését biztosító ultrarövid­hullámú. úgynevezett ' mozgó hírhálót szállított. A mostani tervek szerint a magyar mű­szeripar végzi, a vezeték szov­jet, lengyel és német szakaszá­nak automatizálását, illetve készíti az ehhez szükséges be­rendezéseket Bartók Béla 1881—1945 • • Ötszáz vagon vetőmagot csáváz a Szederkényi Növényvédő Állomás Az utóbbi időben több ter­melőszövetkezetben panasz­kodtak, hogy a Szederkényi Növényvédő Állomás vissza­mondta a megrendelést nem vállalja dl a vetőmag csává- zását A növényvédő állom ásón Koch Leó, az állomás üzem­gazdásza tájékoztatott arról, mennyi magot csáváznak az idén. Nemrég egy új gépet kaptak s így a csávázógépek száma négyre emelkedett. A négy gép kapacitása összesen 320 vagon és ebből már mint­egy 300 vagonnal végeztek is. Ez azt jelenti, hogy még eb­ben a dekádban teljesítik csá­vázási tervüket. Az idén a tavalyinál lénye­gesen több termelőszövetkezet jelentette be igényét a vető- magcsávázásna s így igen ko­moly feladat hárul a szeder­kényiekre. Szeretnének a ter­ven felül még 180—200 vagon vetőmagot megcsávázni, hogy minél több szövetkezet kérésé­nek tehessenek eleget. Am ha sikerül az 500 vagon vetőmag csávázása, akikor is marad csá­vázni való, hisz ez a mennyi­ség a megye vetőmagszükség­letének a felét sem teszi ki. A többit a termelőszövetke­zetekben kell hagyományos módszerrel, vagy porcsávázás- sal előkészíteni a vetésre. Ép­pen azért, ha a tsz elutasító választ kapott a növényvédő állomástól, ne tanakodjon, ha­nem lásson hozzá a csávázás- hoz, mert az állomás már így is erején felül dolgozik. Már­pedig csávázatlan magnak nem szabad a földbe kerülnie. A kisebb termelőszövetkeze­tek panaszolták, hogy az állo­más főként a nagy tsz-ek csá­vázási munkáit vállalja eL Az üzemgazdász véleménye sze­rint ez azért van, mert a gé­pek jobb kihasználására töre­kednek és szem előtt kell tar­tamok az üzemeltetés gazda­ságosságát. A csávázógép ne­hezen mozgatható, vontatási sebessége mindössze óránként 5 kilométer. Természetesen, hogy elsősorban ott dolgoznak vele, ahol egy helyben sok munkát kell elvégezni. Ügy gondolják, a kis termelőszö­vetkezetekben könnyebben megcsávázzák a kevés vető­magot, mint a nagyobb tsz- ekben a meglehetősen nagy mennyiséget. A kérdés másik oldala, hogy egyik termelő- szövetkezet többször, a másik kevesebbszer veszi igénybe a növényvédő állomás munká­ját Míg a mohácsi járás tsz-ei a növényvédő állomás kapaci­tását 40 százalékban lefoglal­ták, addig a pécsváradi járás­ban a munkájának mindössze két százalékát végezte a Sze­derkényi Növényvédő Állo­más. Így aztán természetes, hogy azokat a termelőszövet­kezeteket, amelyek egész éven át dolgoztattak a növényvédő állomással, most sem hagy­hatják cserben. Egyik termelő- szövetkezet sem kedvesebb, mint a másik és igyekeznek ott segíteni, ahol a legnehe­zebbek a körülmények és a legnagyobb szükség van a gyors és olcsó csávázásra. Azokban a tsz-ekben, ahol el­utasító választ kaptak a nö­vényvédő állomástól, időben gondoskodjanak munkaerőről, lássanak hozzá a csávázáshoz, mert a csávázás idénymunka, most kell elvégezni! S ókan és sokat írtak már Bartókról, műveiről, s különösen a legutóbbi évek­ben. Tudvalevő, hogy sokam azok közül, akik itt vagy ott felületesen ismerték és érint­keztek vele — igen tévesen — „emberkerülő”, „szófukar”, barátságtalan és zárkózott em bernek vélték ismerni. Pedig, akik igazán megfigyelték, rá­jöhettek arra, hogy Bartók úgynevezett zárkózottságát alapjában véve lelkiismeretes művész gondjai okozták. Szen­vedett a tudattól, hogy sem ő, sem más zeneszerző nem ír­hatta le maradéktalanul azt, amit elképzelt, s sokszor kel­lett tapasztalnia, hogy nem értik szándékát. Ilyen gondok terhét vitte magával 1940. októberében, amikor „végleg” elhagyta ha­záját Pedig nem „elmenni”, hazajönni szeretett volna, „de végleg”. így írta egyik utolsó levelében haza, Magyarország­ra. Azon az emlékezetes októ­ber 8-i hangversenyén nem gondolta, hogy utoljára megy ki a Budapesti Zeneakadémia hangversenydobogójára, ame­lyen feleségével, Pásztory Dit- tával szerepelt együtt. — Talán sohasem játszott olyan csodálatosan — emlékez­nek a hangverseny hallgatói. A megilletődött pillanatok em­lékét igyekeztek megörökíteni az akkori újságok. A Pesti Hírlap így írt: „Néhány nap, és a végtelen óceánra bízza élete hajóját Bartók Béla... nem lehet megületődés nélkül gondolni arra, hogy nagy em­berünket belső vágyak és kül­ső vonzások messze sodorják tőlünk...” Az újsághasábokon akkor már lehetetlen volt a nyilt beszéd. Az olvasó mégis érezhette, hogy ez a búcsúz­tató: tiltakozás is a Bartókot önkéntes száműzetés vállalásá­ra késztető terror-rendszer el­len. „Talán a bizonytalanságba me gyünk, de más választásunk nincs” — írta közvetlenül út­nak indulása előtt. De elindult feleségével együtt Svájcon, Dél-Franciaországon, Spanyol- országon át Amerikába, ahol életének egyik legsötétebb, leg magányosabb szakasza követ­kezett Hangversenyeit megle­hetős közöny fogadja, tudomá­nyos munkáját bizonytalanná teszik a Columbia egyetemen / PÉCSI PATYOLAT ! az alkalmaztatás problémái. Anyagi gondok és a betegség rohamai között őrlődik. Lázak íappanganak benne, s az orvo­sok sokfajta betegség ellen kezelik, vagyis nem tudják, mi az igazi baj. S mikor rá­döbbennek, akkor sem fedik fel előtte. A baj szörnyű és gyógyíthatatlan: fehérvérűség. „Sohasem hittem volna, hogy ez lesz pályafutásom vé­ge”, írja egy tanítványának 1942. decemberében. — Zene­szerzői pályám úgyszólván be­fejeződött: műveimnek quasi bojkottálása a vezető zeneka­rok részéről tovább folyik ..; S ez nagy szégyen — termé­szetesen nem rámnézve ...” S arra ‘ keli gondolnia, nem volna-e jobb hazatérni, mert „ha már mindenütt rossz, ak­kor inkább otthon van az em­ber ...!" De ekkor még nem érkezett el a Bartók-életmű záróakkord ja. Amikor legvigasztalanabb- nak látszik a helyzet, megjavul egészsége, s feléje fordul az ottani zened élet több kiváló­ságának érdeklődése is. Egy megrendelés prózájából ismét költői mű kel életre: lázas­lelkesen, ötvenöt napi megfe­szített munkával papírra veti talán legvilágosabban össze­foglaló művét, a zenekari CONCERTO-t, amely zenei szépségekben magasabb fokon folytatja az utolsó otthoni, bú­csúzó művek: a DIVERTI­MENTO és a VI. vonósnégyes sorát, Sonata szólóhegedűre va lamint a III. zongoraverseny és a Brácsaverseny kompozí­cióját, de ugyanakkor egy új, minden eddigit magábafoglaló és olvasztó, s mégis minden addiginál kristályosabb stílus­korszak kezdete ez nála. A CONCERTO lényegében egy- témájú. Egyetlen szívbemar- koióan fájdalmas téma zokog egyetlen nagy érzésről. A hon­vágy elegiája ez. Az Ideális és Torz tragikus játéka a negye­dik tételben. A zene a távoli kedves hazát hívja, hozza kö­zelebb a nagy víz partján bú- somgó száműzötthöz, maid be­robban szinte a TORZ képe: rotyogó rezesbanda csinad- rattája tiporja szét az álom­képet, s vigyorog a jazz. Az utolsó tételben viszont örök­friss erővel örvénylik a falu­tánc, a barbár, duhaj, boldog, felszabadult muzsika, a e- győzhetetlen élet. E z az utolsó alkotókorsza­ka éppen termékenysé­gével szorítja most még ke­ményebben a szívünket, mert véget ért. 1945. szeptember 28-a, péntek. New Yorkban ilyenkor nagy a hőség. A sok­szor tízemeletnyi házóriások közötti utcákban, mint valami kiszáradt folyómederben höm­pölyög a forró levegő. S lenn a mélyben kúsznak a járműkí­gyók .;. Hétköznap, közömbös, roha­nó forgalom.; i S az 5. «tea sarkán, az első emeleten egy temetkezési vál­lalat termében virágokkal ko­szorúzott koporsóban nyugszik egy messzi országból jött mu­zsikus. A padsorokban ott ül az özvegy, s a* elhunyt egyik fia: Péter. Meg egy-két ember, főként magyarok és néhány zenebarát A magyar nép egyik legnagyobb büszkesége fekszik itt, s a koporsója előtt nem hangzik el magyar szó. így folyt le a temetése New Yorkban 1945. szeptember 28- án. Ide s tova 16 éve. Pedig nem „elmenni” — hazajönni szeretett volna, „de végleg”. El­ment? — Nem, itt van közöt­tünk. Most ismerjük meg igá­ján egész valóját, amikor már értjük műveit, s ezen keresz­tül megismerjük az embert. — B — 502 Az ÉM. Komlói Állami Épí­tőipari Vállalat gyakorlattal rendelkező VILLANYSZERELŐKET azonnali belépésre keres. — Jelentkezés: Komló, Kossuth L. «. 13. 494 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents