Dunántúli Napló, 1961. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-09 / 160. szám

tttt. JÚLIUS 9.

NíPLO

n

mrrnrinaru ™.^£

mmm

►

>wmmw

E Eszéki Frigyes:

Jegyzetek

az irodalmi ösztöndíjakról

EGY SZOKATLAN pályázati felhívás, mintegy másfél órás barátságos és kevésbé rendkívüli megbeszélés, továbbá a megbeszélésről közreadott tudósítás — eddig körülbelül ennyi „dokumentuma” van annak, hogy a mai dunántúli irodalom pécsi székhelyén ezúttal valami új, valami eredeti és izgató kezdődött. Kilenc írónak egy-egy hónapos ösztöndíjat adtak.

Az alapvető szempont kézzelfogható, világos és célszerű.

Általában sok a vita amiatt, hogy az irodalomban mi fémjelzi a korszerűség fogalmát, tehát mi a korszerű. Vajon csupán a téma maisága avat-e egy írást korszerűvé, vagy csak egy társadalmilag meghatározott ideológiai szemlélet, a marxizmus? Példát mindenüvé lehet találná, de végeredményben a korszerűség két alapvető tényezőjét aligha lehet különválasztani. Sokkal megbízhatóbbak és erőteljesebbek azok a tanulságok, amelyek a két tényező mindenkori ötvözieitét bizonyítják Vagyis mai téma, máj ember és korszerű elvi és esztétikai alapállás.

Az örökálló, a magasztos és kultűrérbéknek számító művek szinte törvényszerűen mindig az adott író korának társadalmi fegyvertárából valók Bizonyíték erre számos világ- irodalmi példa — Gorkijtól Hemingwayig, Bemard Shaw- tól Solohovig.

Shaw büszkén vallotta, hogy a kor riporterének tartja magát. Mindent a riporter szenvedélyével figyelt, és elsősorban az így szerzett társadalmi tapasztalatokai; akarta ábrázolni, mert ez lesz az örökkévaló. Hemingway nagy regényei is egy adott kor, az író körül történő társadalmi-történelmi folyamat függvényéi, és müved szinte kizárólag egy széles skálájú zsurnalisztika! megfigyelés alapján születtek. Gorkij művei közül is azok a legerőteljesebbek, amelyekben az író élő kora és a mondanivaló eszmeisége—cselekménye a korszerűség szintézisében találkozott.

Természetes, hogy nem olcsó és hamis aktualizálásról van szó. A kor valósága minden valamirevaló írónak és irodalomnak nemcsak fegyvertára, de lényegileg táptalaja is volt. Nemcsak esztétikai és eszmei értelemben, de objektíve is.

MIRŐL VAN SZŐ? Az

ösztöndíjat adományozó szervek — a Baranya megyei Tanács, a Pécs mj. városi Tanács és a Szakszervezetek ^legyei Tanácsa — alighanem abból az alapvető elgondolásból írták ki ezt a pályázatot, hogy a környéken szép számmal akad tehetséges író, és írni, ábrázolni való is akad elegendő. Tehát a legjobb módszer — segíteni kell az írókat hogy a téma és a tehetség a legmegfelelőbb szintézisben találkozzék.

A mai irodalom alapvető ka tegóriája szerint tulajdonképpen az a lényeg, hogy az írók elsősorban a mai embert a mai kor bonyolult társadalmi és lélektani motívumait fiAz Akadémiai Kiadó gondozásában két jelentős űj sorozat első kötetei hagyták el a sajtót. Régi hiányt pótol A magyar könyv című sorozat, amelynek célja, hogy a magyar könyv, könyvkiadás, nyomdászat könyvkereskedelem és könyvtárak történetét az olvasók széles rétegeivel is megismertesse.

A népzenei körtyvtár című sorozat a magyar és a külföldi népzenetudomány eredményeit gyűjtemények és tanulmány- kötetek formájában teszi hoz- jáférhetóvé a nagyközönség

gyeljék, egy új társadalmi és morális rendszer kialakulását, ezt ábrázolják — dehát ez nem a legkönnyebb feladat Mindehhez folyamatosan és lelkiismeretesen kell figyelni a mai élet dialektikáját az írónak új és új kollektív élményekre van szüksége, hogy típusokat teremthessen, hogy tipikusan ábrázolhasson, hogy az egyesben körvonalazni tudja az általánost A mait

A mi korunk nagyon összetett Lélektana egyszerre bonyolult és egyszerű. Technikában, szervezett életrendszer- ber haladottabb, mint bármikor, de az asztálytársadaknak évezredeinek kellett eltolni ahhoz, hogy az ember visszakanyarodhasson egy alapvető társadalmi kiindulóponthoz — képességei alapján mindenkiből minden lehessen. Negyvenöt óta szakadatlanul bizonyítják a témák, az élet, hogy a mai magyar ember számára milyen roppant és izgató kollektív élmény ez, és újabban legszebb és legdrámaibb példáját adja ennek az átalakuló paraszti élet is*

Természetesen az összetettség, a bonyolultság mellett is az a látszat, hogy az író ma sokkal szebb anyagot vehet a kezébe, mint azelőtt. A mai drámák — drámák nélkül tulajdonképpeni irodalmat elképzelni nem lehet — ma sokkal emberibbek, sokkal igazságosabbak, és ha lehet ezt mondani— sokkal optimistábbak, mint a régi élet drámái voltaik. Mindez mégsem jelenti azt, hogy aiki későbben jött, az magasabbra állhat, magasabbról nézheti a megímiva- lót.

A mai életről írni nehezebb, és ennek az az oka, hogy a régi életről könnyebb. Nagyon sok ebben a paradoxomnak tetsző megállapításban az igazság.

Aki a régről, a múltról ír, aki ott keresi az eszmei és morális kifejezéshez a drámai magot — annak könnyebb eligazodni a társadalmi felüle- ten.Elimúlt korszakok, amelyeket nemcsak a történettudósok, nemcsak a teoretikusok, de az élet is megmért, felesleges utánmérni. A múlt egy lezárt történelmi rész, amelyben mindennek pontos és precíz helye van, mint egy jól gondozott múzeumban, ahol a kutató, az író mindent pontosan ott talál, ahová való. Még katalógust is adnak a kezébe — ha szükség van rá. Ebben a történelmi világban, amely lényegileg a kapitalizmus itthoni^ felszámolásával ért véget — mindennek kiszámított helye van. Tudjuk, hogy az osztály- társadalómban milyenek voltak a társadalmi és erkölcsi normák, melyik embert hová, melyik oldalra állította az osztálytársadalom, és az alapvető osztályok helyzete lényegében minden ember helyét meghatározta a társadalmi térképen. Tehát tulajdonképpen egy ismert és átgondolt korszak fegyvertáráról van szó, amelyből a témát kiválasztani nem annyira hitvallás, mint írói kényelmesség és bátortalanság.

A MAI EMBER és a mai

élet — irodalmi szemüveggel is alapvetően más.

Itt nincsenek még elfogadott és lezárt kategorikus megállapítások. A mai ember szakadatlanul változik, és egy olyan forradalmi korszakban változik, amelyhez fogható a mi népünk történetében nem volt. Itt az írónak egyaránt szüksége van még a régi múlt pontos és akadémikus értékelésének katalógusára, és szüksége van a riporteri szenvedélyre is, hogy kellő figyelemmel, mély lélektani eszközökkel láthassa az emberi fejlődés legkisebb rezzenéseit is.

A mi mai emberünk még féllábbal a múltban van. Onnan elhozta a régi morál szinte sok-sok apró tartozékát, és hurcolja magában. Egyiket eldobja menetközben, a másikat megtartja,, de végeredményben mégis az a jellemző, hogy újat akar — amit sok esetben alig tud megfogalmaz- ni, vagy ha igen — akkor egy vezércikk leegyszerűsített jelzőivel.

Az író ma kénytelen szink- ronikusan ábrázolni a valóságot, de ehhez a valóságot na-E gyón jól kell ismernie. Kény-t télén mindent egy roppant át-E meneti állapot lélektani pilla-E natában megfogni, de ehhezt ismerni é: látni kell ezeket at pillanatokat.

Típusokat keres, mert azf átlagos helyett a tipikust áb-£ rázolja. {

Engels írja a Sickingen-le-E vélben Lasalle-nak a tipikus-E ról: „Hogy jön létre a ti-E pikus művészi kialakítása?► Nem úgy, hogy a művész vala-* honnan, akár megfigyeléséből,► akár analízisből összehordja aj tipikust, és mint egy ruhafo-> gasra, ráaggatja műve alak-J j ára...” J

A mai tipikus hős tulajdon-^ képpen gazdag, élő egyéniség, E koncentráltan él a műben, de£ tipikusan cselekszik. ÉletszagaE van. E

Annyi bizonyos, hogy speku-j latív módon csak sematikus^ típust lehet teremteni, és aj mai élet igazi tipikusaihoz J életismeret kelL

Az ösztöndíj tulajdonképpe-5 ni lényege ebben van. Kilenc! író kimegy az életbe egy hónapra. Megismerkedik az em-j berekkel, megismerkedik egy ► konkrét élettel, vagy egyj konkrét közösség életével, amitj azelőtt nem látott, nem is-j mert. ►

NAGY JELENTŐSÉGŰ do-E

log ez. £

Három jelentős szerv kilenct ember számára egy hónapig^ lehetővé teszi az életközelsé-J get. Talán nem is anyagi vo- £ natkozásban, hanem az iroda-E lommal való törődés szempont-E jából fontos. Jóllehet, hogy aE kilenc ember egy hónap múl-E tán nem állít haza egy regény-E nyel vagy egy drámával a hó-E na alatt, de hogy ez az egyE hónap az életben megszámlál-E hatatlanul többet ér majd min-E den idők kávéházi füstölésé-E nél, azt majd maguk az írók,E és remélhetőleg később az írá-E sok is bizonyítják. j

S azt is, hogy ezzel a pá-E lyázattal a pécsi irodalmi élet-E ben valóban valami új, vala-E mi eredeti és izgató kezdődött, [ ami egyben rangot is jelent a{ pécsi irodalom számára.

^őaloff halász

(E. Hemingway halálakor).

Dcberdó sziklapokla szórta rád a vért, s először itt ütötte át testedet süvitve sistergő sebes acélgolyó és szívedet a gyűlölet, a fegyverek közé embert feszítő háború ellen.

A háborúk ellen felébredő harag ragadt magával annyi szörnyű ütközet viharszelébe: Toledó fennsíkjain s az Alcasar dübörgő tornya tövében száz „állj”-t kiáltva eldugult fülek feV

Hajóra szálltál s búvárnaszádot űztél az óceán vizén, riadt halak között, hogy partralépve Párizs útjain rohanj harsány golyódalokba énekelve szét a győzedelmes harc melengető hevét.

S még el se csendesült talán a bömbölő te már a Grammos oldalából törsz utat a vérfolyókon át a parti fák közé, aztán Kubában harcosok mellé hasalsz s nevetve ünnepelsz a béke ünnepén.

A harcok tengerén csavargott csónakod, öreg halász, s meglelted óriás halak között a legnagyobbikát: a Holnapot.

Pécs, 1961. július 4.

Galambost László:

cÁ (fém/ kayt/láfában

Az éjszaka hálójából kilépek, —

a láthatár viliódzó kikötőjén

nyírfák hajlonganak, fehér tengerészek.

Madarak röppennek az égi partra, a távolban mályva-vörösen izzik egy hosszú-lábú víztorony kalapja.

Kigyúl a hegy, a nádas pávaszárnya árnyékot ír a zsombék közé rejtett sötétkék-bőrű tavak homlokára.

Emel a fény, zöld kagylójában állok, a vizitemplom arany-szőnyegéről koszorúba keringenek a sirályok.

Kócsagok tolla tulipánná lobban, egy tündér-váll tükör-íve világit, zörög a gally, habok rózsája csobban.

Thiery Árpád!

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAáAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Szimnyei Júliának ez a negyedik regénye. Az írónő a korábbi években Pécsett élit, s csak nemrégiben költözött a főváros'ba. Regényei cselekményének szívesen választott színhelye a Mecsek alja város. Aki például a „Hajnal”-t, Szinnyeá Júlia 1959-ben megjelent könyvét kezébe veszi, s csak kicsit is tájékozott a pécsi utcanevekben, a regény első mondatainak elolvasása után pontosan eltalál abba a házba, amelynek történetét Szinnyei a regényben megírta. Természetesen leghamarabb azok a lakók jöttek erre rá, akikről a regény szól, s az addig ott inkognitóban élő írónő számára ezzel újabb „regény” kezdődött. Ez az inkább vígjátékba illő fordulat persze Szinnyei számára cseppet sem volt vígjátéki, inkább tragédiát rejtegetett. Egyszerre elviselhetetlen lett számára az élet, sürgősen el kellett költöznie a házból. Lakáscsere után nézett, egyelőre a városban. S a lakáscserére jelentkező látogatók áradata egyszerre új regény ötletét ültette el az írónőben. A „Nyolc látogató” ugyanis ezzel a mondatta! kezdődik: „1959 márciusában hirdetést adtam a püspökbányai Dunántúli Hírlapban: Elcserélném új, modern, összkomfortos szoba-konyhámat nagyobbért. Aradiné, Mezőszél u. 2.” Az előzményekről a regényben nincs szó, a lakáscserére ajánlkozó látogatók állnak a könyv középpont jébaoi

Szintijei Qúlia : NYOLC LÁTOGATÓ

Ezzel már azt is jdieztükj hogy tulajdonképpen keretes regénnyel van dolgunk. Aradiné — az írónő — fölad egy hirdetést, s a megjelenő — szám szerint nyolc — látogató sorban elmondja élettörténetét. A keretes regény nem új az irodaiamban, e nemben néhány szép magyar mintánk is van, mint például Török Sándor regénye, a „Valaki kopog” vagy Fekete István könyve, a „Tíz szál gyertya”. Szinnyed- nél azonban a fiktív, hipotetikus keret nem oly sikerrel megválasztott, csináltalak hat, s az olvasóban mindig marad egy kis zavar: elképzelhetetlen, hogy ezek a látogatók, akik puszta lakáscsere és nem pszichoanalitikus kezelés végett keresik föl Aradinét — mondom: egy még oly másokat megbeszélitetnd tudó írónőnek is egyszeri találkozás alkalmával vallani kezdenének s ennyire kiöntenek életük történetét. De ha el is fogadjuk a keretet, további aggályt kelt, hogy az írónő csak hallotta ezeket az élettörténeteket, de nem ismerte; mások beszélték el neki (megint csak nem sejtve, mint a „Hajnal”- ban, hogy kivel ülnek egy födél alatt), de ő közveüenü. nem találkozott ezekkel a sorsokkal. A keret, a szituáció igy inkább csak ürügy arra, hogy nyolc történetet összefogjon m fed, s Pern szükségszerűen megválasztott művészi forma, A „Nyolc látogató” ezért tulajdoniképpen nem is regény, — mint a címlap jelzi —, hanem elbeszélés-gyűjtemény. Nyolc fejezetre esik szét a könyv, mindegyiknek külön hőse van, s bár Sziny- nyed megkísérli, hogy egyik- másiik történetét vékony, laza cémaszáildal össaeöltse, anra nem vállalkozik, hogy szorosabb összefüggést és kapcsolatot teremtsen hősei sorsa között s igazi regénnyé tegye a „Nyolc látogató”-t. Így csak színes, esetlegesen egymás mellé került mozaikkockák emléke marad meg az olvasóban, s nem egy egységes regény levegője, atmoszférája.

A „Nyolc látogató” jó példája annak, hogy a rossz értelemben vett zsumaiizmus hogyan árad el a szépprózában és hogyan öli meg az írói ábrázolás igényét. Arról már beszéltünk, hogy Szinnyei fiktív keretet választ s lemond az epikai szerkesztésről. Ugyanakkor azzal, hogy hősei szájába adja élettörténetük elmondását, megbocsáthatóvá akar tenni olyan fogyatkozásokat, amelyeket egy igazi regénynél nem nézhetünk el. Mert nem lehet, a hős első személyt! előadásának számlájára írni az írói ábrázolás, a jellemzés hiányát. A „Nyolc látogató” -ban végtélen, csapongó jnonülogokai íáyaehatunk, csak itt-ott váltja föl a párbeszédes forma, a közvetett jellemzés igényesebb meg oldásai. A könyv alakjai, a nyolc látogató is olyan, mintha egy újság szerkesztőségi panasznapján találkoztunk volna velük: leányanya, közsegélyes, társbórlőket-albérlő- ket-ágybérlőket jobbágyi kiszolgáltatottságban tartó háztulajdonos, deldlasszált, szenilis öregember sitb. A történetek is inkább különcségükkel, semmint típikussá- gukkal lepik meg az olvasót. Végletes, extrém esetek, elfuserált házasságok, bonyodalmas ügyek, különös, bizarr históriák. Sokszor az az olvasó érzése, hogy egy kisvárosi pletykagyűjteményt lapozgat, kétségkívül szórakoztató olvasmányt, de aligha olyat, ami igényes írói mondanivaló hordozója lehet. Bár Szinnyei regényére legkevésbé sem illák, hogy öncélú lenne. Nemcsak érdekes, színes, figyelmet lekötő, hanem láthatóan mai, tanító célzattal átszőtt könyvet akart írni. A didaktikus szándék alkalmankint ki is lóg laza szövésű történetei alól. A mintegy háromszáz oldalas könyvben benne van a mezőgazdaság átalakulásának problémája, az öregek és a fiatalok viszonyának problémája, a lakásprobléma, a vallás problémája, az iszákos- ság problémája* a hajdani

uralkodó osztály mai szerepének problémája — problémákban tehát nincs hiány. Sőt* Szinnyei a megoldásukra is vállalkozik, igaz, amit a lakáshelyzetre, a tsz-ek problémájára, az öregek és fiatalok problémájára és a többi problémára megoldást kínál, az — enyhén szólva — kissé naiv* Mondanivalójának felszínességét, közhelyszerűségét éppen az okozza, hogy az életet leegyszerűsíti, az elmélyültebb ábrázolásra nem tesz kísérletet, a riport, a publicisztika szintjén marad, ülik rá: nem mond sokat, de azt roppant egyszerűen mondja. így filozofál például az öregségről a könyvben: „És az öregek nem csupán bölcsek, hanem valóságos hősök, akik az élet harcterén sok komoly küzdelmet megvívtak, dolgoztak, küszködtek a családjukért, majd megrokkanva visszavonultak, hogy már csak emlékeiknek éljenek. fis hányán vannak, akiknek az emlékezés gyönyörűsége sem maradt meg!” Ugyanebben a fejezetben írja még: „Apámra gondoltam, aki sohasem helyeselte az általánosításokat, a túlzásokat. Mert lehet, hogy egyik ember annyi, mint a másik, vagyis, hogy az embereket egyforma bánásmód illeti meg, bárminek születtek; más kérdés. hogy életükkel vah-----yn

yien ugyanolyan mértékben rászolgáltak-e erre a megtisztelő egyenlőségre!” Ahány mondat, annyi közhely.

Tuskés ram

k