Dunántúli Napló, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-11 / 136. szám
4 NAPLÓ 1961. JÜNIUS 11. ' 'T’egnapeäött szedte fel valahal a nőt, s ma reggelié beszélték meg a randevúk Pestre irányították ma, nagy- revízióra, üresem Ott nem ismeri őket senki, Hait óra múlt éppen. Csakugyan várta. Ott állt az országút szélén, aihol két kő- prizma között a mezed ösvény ágazik el. Nem messze pi- rosldk az állami gazdaság tar nyája, a tábla el is olvasható. Megismerte sima fekete kon- tyáról, hegyes kis dundi alakjáról, piro6 kardigánjáról. Érett őszibarack az egész : s i De nem egyedül várt. Hét- r.yolc esztendős fiúcska ácsorgóit mellette, nagy, kantáros nadrágban. Hátán táska. Leplezetlen érdeklődéssel, mégis ellenségesen, sötéten pillogott; Arca szeplősebben pettyező- dütt, mint a kontyos dumdié, — Jó reggelt! — Kszcsókolom <—» köszönt illendően a fiú; A dundi furcsa mosollyal nyújtotta kezét: — Már vártam, — Mehetünk?’ — kérdezte a férfi, míg kinyitotta a Garant aj táját, s a gyerek felé biccentett; — Persze: >, Szóval, fiam, este megeteted a tyúkokat, bezárkózol, vacsorát találsz a szekrényben. Reggelit is holnapra ;;; Holnap megjövök. Ha valaki kérdi, Somogybán vagyok nagyapáéknál;,, Érted? — Anyu, vigyetek ed az iskoláig! — Osond! Megmondtam, hogy nem lehet! Na, szervusz! — lehajolt, hogy megcsókolja, de a gyerek kisiklott az öleléséből: — Anyu, igazán ::, — Melyik iskolába jár a srác? — kérdezte a sofőr’ — Csak ide a faluba. Gyalog megy mindig, kibírja ;:; — Elvi hetem, úgyis átmegyünk rajta ;;; Na ugorj fel kiskomám, ide hátra. — Még segített is a kapaszkodásban: hóna alatt kapta, úgy tolta föl a platóra, s közben érezte: milyen sovány, — Kösz! —kacsintott visz- sza nagyosan, — Rendes ember a bácsi, — Ne dugd ki a fejed a pony va alól! És kapaszkodj! Ketten maradtak a fülkében, »Az asszony rá-ránezett, oldalról, lopva, hosszan, de ő nem akarta észre venni, — Ez az iskola? kérdezte a faluban, — Ez. — El akarsz tőle köszönni? — Nem fontos,;, jV¥ egállt, de a motort já- ratta; kivált néhány másodpercig. Csak annyit, ameddig a gyerek lekászálódhatott. A'nő mélyen beleszívott a cigarettájába, kifújta a füstöt, aztán ásított. Ki tudja miért, kellemetlen volt ez a pár pillanat, sietett is kapcsolni, mentek tovább. Jó ideig szótlanul, Bosszantotta ez a gyerek- ügy, meg aztán otthon a reggeli sem esett jól, hideg volt a kávé. , — Nem mondtad, hogy gyereked van — szólalt meg később. DConcz cfotaáfi: — Látod, ilyenek ezek, ilyenek!.;; — sziszegte. Rácuknak, lecsapnak mindenre. százalékot kapnak a skalp után. ? D ■*“* ekés szénásszekér balla-S gott az út jobb oldalán, előt-f tűk. Szembe vontató közeledett; két pótkocsival. A másodperc; tizedrésze alatt mérte fel a tá-j volságot, a sebességet; számí-i tott. „Elkéstem — villant belei — meg kell állni; > í Fékezett. ? Ebben a pillanatban, mint aí villám, a piros Pannónia su-c hanit el mellettük. Kiugrott a? szénásszekér meg a vontató kö? zött. Szénacsomókat sodort ma; ga után, s talán egy hajszálon? múlott, hogy el nem vágta a? traktor széle. De sikerült ki-f ugrania; A rendőr keresztbe 8 állította az úton a motort. A 8 Garant most már kényelme-? sen kerülte ki a szekeret. A 8 sofőr megadta magát: lehargo-8 nyoztak. § De lám, ez az alak, ez azs undorító, rámenős fejvadász| nem hozzájuk lépett, hanem s rohant a kocsi farához; Ki-| szálltak ők is, mind a ketten,? s utána mentek. Iszonyút si-8 költött az asszony, szeme X eszelősen kitágult, bele kellett kapaszkodnia a férfi karjába,; aki maga is sápadt volt, mint; a márga. Borzalmas látvány tárult elébük; A kocsi farán ott csüngött a gyerek. Ruhája összetépve, fel-;: hasítva, A kantár beleakadt valami vasba, s mór csak pár; ernyedt szál óvta az elszakadástól. Karja törötten, élette-;; lenül lógott, mint a lőtt madár? szárnya, orrán-száján szivárgott a vér; arcára nem lehetett;: ráismerni. Két cipője orra elkopott, s a két lyukon át feketén bámészkodott ki ron-f csőit lábaiujja; Mozdulni sem tudtafc A rendőr kiakasztatta a kantárszáraít a kampó-? bál, maga emelte le a testet, s? fektette az árak partjára. Fö-? lé hajolt, fülét a fiú mellka-: sára szorította; hallgatott. Po-? ros arcán elsimultak az ideges? rángatózás hullámgyűrűi. Na-! gyón öregnek, nagyon edkín-? zottnaik látszott így, pedig fia-? tál lehetett még: tizedes volt. ? Azután hirtelen felegyenese-j dett és azt mondta; — Még ék 8 M ¥ T gnatta a kis kontyost; Hagyta, hadd erőlködjék, hadd kérdezzen, hadd maradjon alul ebben a vúlódzó játékban, — Nem félsz? — Én? Mitől? — Hm. Mi lenne, ha fejvadászokkal” találkoznánk? S lekapcsolnának ? >—» Semmi. •— De nem vagyok rajta a menetlevélen, Na, mit mondanál? ■ Semmit *—i Feketefuvar? Ejnye, ejnye : : , <— Meg sem áMnék nekik, •— Fölímának, — Sáros a rendszámtáblám. Direkt így hagytam, — Hm, nagy legény vagy, haiMod-e. Nagy kópé,:, Mással is így szofctad csinálná? ;,, Megrántotta a vállát, nem válaszolt. Kellemetlen, rossz hangulata kezdett fölengedni. Hiába, hízelegni — ez a nők legerősebb fegyvere. Előttük nyújtózott a Kilenc- kanyar. Magas, meredek hegybe ütközött itt az Eger völgye, a patakhordta lapály: kígyózó szerpentin vezet fel a köves vázsonyi fennsíkra. Olyan ez a Kilenckanyar, mintha egy szeszélyes óriás nagy V betűket szórt volna a hegy oldalába. A fekvő V betűk szára az út, csúcsai pedig a tű kanyarok. Ismerte ezt az utat. Különleges, izgalmas élvezetet jelentett számára mindig — leereszkedni rajta. Piros Pannónia kapaszkodott előttük. Rátaposott a gázpedálra. Amikor elhúztak a bőrkabátos motoros mellett, a dundi sokáig nézte, érdeklődéssel, a győző szemtelen vizsgálódásával; Tetszett neki a fölény; — Szegény — kuncogott, ami kar elhagyták, de az nem tágított a nyomukból. .— Orra alá verjük a port,;? *— Velem akar versenyezni? “ kacsintott a férfi is. Hirtelen jó kedve kerekedett; az első tűkanyart élesen vette be; a kontyos odafaukott az ölébe, ő meg átkarolta a hóna alatt, s jól belemankoit puha, érett húsába, *— Na, ne bomoTj szabadkozott viháncoiva; Elemében volt — Nem számít! — tette el a száját az asszony, —< Vagy téged zseníroz? . — Nem Újabb .cigarettára gyújtottak. Fél kézzel kattintottá láng ra az öngyújtót, s úgy adott tüzet, hogy oda sem nézett. A kis begyes elhúzódott az ülés másik szélére, de hamarosan Visszafészkelődött, s a férfi derekára tette a kezét; — Ja, csak te vagy? — Ügy tett, mintha megrezzenne, s hátrapillamtott. Ez persze bosszantotta a kis kontyost. Ö is tudta, de hideg és fölényes akart maradni, hogy megbüntesse — maga sem tudta miért. Átkarolhatta volna, tegnapelőtt este is megtette; elég biztos keze van, félkézzel is elvezeti a Garamtot. De nem, most beletemetkezett az útba, minden figyelmét — úgy látszott — a vezetésre ossz pontosítja. Még a homlokát is ráncolta hozzá. — Muris vagy így — kaccan- tott az őszibarck. — Hogy „így”? — Így!.;; Tegnapelőtt este egészen más voltál. — Egy kis szemrehányás rezdült a hangjában, de nem volt őszinte. — Ja? Rossz az út. Meg aztán ... reggel egészen más az ember, mint este. — Hát; igaz! ^ kuncogodlibben a pillanatban meg•L< pillantották a „fejvadászt”. Vagy három kanyarral előttük, gyalogosan tolta biciklijét Közben meg-megállt visszatekintett, mintha csak a vidék szépségében gyönyörködnék, — Most mi lesz? —- igazította vissza ki bomlott tincseit a komty aló, <—> Semmi; <— De ha igazoltatni fog? — Nem fog. Miért tenné? i- De ha mégis? — Ej, ne gyulladj be! Látod, nincs is szolgálatban. Se derékszíj, se táska, se fegyver nincs nála ,:, Nem ilyen a fejvadász. A rendőr megállt, s a kerékpárra támaszkodott. Már csak egy kanyar választotta el tőlük. Az egyik fekvő V betű felső szárán állt ő; az alsón ők kaptattak felfelé. Légvonalban egész közel voltak egymáshoz, még azt is látták, hogy izzad, homlokát törölgeti szegény, s ahogy kigombolta zubbonya felső gombját, kivillant a nyak védő fehér kaucsukja. A kontyos1 ki is hajolt az ablakon, s visszanézett a „fejvadászra”: ösztönös, sajátos női mozdulat volt ez; a nő viselkedése, aki nem bírja elviselni, hogy hátulról figyeljék. Márpedig a „fejvadász” a hátuk mögé került: időben és térben előttük, de légvonalban hátuk mögött volt. — Te, ebből baj lesz! Ügy néz bennünket. — Nézzen! Befordultak a kanyarba. A rendőr ekkorra már egy fának támasztotta kerékpárját, s kiállt az út közepére, elébük. Sapkájával »tetetett: megállni! — Mi a szösz — dörmögött a férfi, — Na ugye — ijedezett az asszony; — Mit nyafogsz — dörrent vissza. — Bízd rám! Lelassított, úgy landolt az országút szélire. Hanem amikor elérték a rendőrt, nem állt meg, hanem hirtelen gázt adott a motornak. Megugrottak elsöpörtek a „fejvadász” mellett; — Látod, így kell ezt csinálni! A käs hegyes fellélegzett, •r*- s mint egy primadonna, mellére szorította két kezét. <— Nagy betyár vagy, hallod-e. Nálad jobbakat már akasztottak; Pár lépést futott utánuk a rendőr; — Na — röffentette el magát a pilóta — esküszöm, hogy hat pár rendőrcsizmának több esze van, minit ennek:: ? A Garant egyenletesen gördült felfelé, meg se kottyant neki az emelkedő. A „fejvadász” azonban megállította a Pannóniát. A következő kanyar után látták, ed is kérte. A bőrruhás ott maradt az út szélén a kerékpárral, ő pedig most már motorosam eredt utánuk. Mosolyra húzódott a sofőr szája, de szemében ideges fény villant; — Mondom én, hogy hat pár rendőrcsizma;;: Mit akar ez a motorjával? Jöhetsz, kiskondám! Amíg a szerpentin végét el nem érték, nem tudtak nagyobb előnyre szert tenni. A távolság nem nőtt, de nem is fogyott közöttük. Hanem amikor elérték a fennsík szélét, s az Eger völgye meg a Kilen c- kanyar eltűnt a hátuk mögött, úgy érezték, sikerült elszakadniuk üldözőjüktől; *— Ha Vázsomyig nem Iát meg bennünket, egérutat nyerünk ! J * De alig telt el néhány perc, a Pannónia ismét ott robogott a sarkukban. A visszapillantó tükörből figyelték a „fejvadászt”. Sapkáját elfújta a szél, rá haj olt a kormányra, nem tágított ■— Hogy kínozza azt a nyomorult motort! Na, ne félj, én sem sajnálom, ez sem az enyém!; Erdő, majd útszéiii fák suhantak el mellettük. A makadámút hepehupás szakaszain nagyokat lódult, ugrott rázkódott a kocsi terheletlen fara; 1VT ár mellettük robogott a iTA piros motor; oldalról látták, mint nyomakodik előbb re, szinte centiméterről, centiméterre .;; Aztán autóbusz jött szembe, s kénytelen volt a hátuk mögé húzódni ismét A sofőr manőverezett. Ha tehette, az út közepén s a bal oldalán száguldott. —' Az istenit a makacs fejednek! ... Én velem nem fogsz kibaforálnd! Az asszony hallgatott. Lapult, belekapaszkodott az ülésbe, meg se pisszant, de arcára kiült a rémület Már nem a büntetéstől félt; nem attól, hogy utolérik őket, hanem a — karamboltól. — Jaj, istenem, baj lesz, álljunk meg inkább,.: — kö- nyörgött, de a férfi szóra sem méltatta. Megvillant agyában, hogy hirtelen lefékez, s az üldöző be leszalad a Garant hátuljába... Szinte látta a rendőr saétlocs- csant koponyáját a kocsi farán ;:: Aztán elhessegette magától a gondolatot Csak nem lesz gyilkos egy ilyen ócska kis tetű miatt?!:;; Minek is szedte föl! Nem jó az ilyen kis ri- hékkel kezdeni: ragadnak az emberre, s belerántják mindenfélébe. Még jó lesz, ha megússjza egy fegyelmivel. De azért nem engedett. Dühös volt a nőne, a rendőrre, eranasátBe Káldi János: régi karfán A kertvégi patak fölött az emlékes, hosszú karfán üldögélek, s veri-szórja a reggel az aranypxwt rám. Vonul most is a szekérsor, mint hajdanán a tört, örök lejtőkön. Azt nézem, akár rég, s magamban eidünnyögök. Tanulj tőlük, a drágáktól, mert tanulhatsz, — reményt, hitet, azoktól, akik küldtek egyszer, s lesik most is verseidet. Nézd, hogy mennek ők dalosán, ilyenkor, ha kágyúl a sík, s ha a kertnek lécei közt a sok rózsa, ím, kifolyik. Nézd, mennek ők, — döntik a mezőket, mint az áradás; nincsen bennük nosztalgia, nem kötözi őket varázs. Tanítójuk a fű és fa; mondja az, ha elszállt a hó, ó, azzal, hogy kihaj t-zöldül, hogy mi is a tennivaló. Mondja a fű, fa, hogy állni, búsongni nem szabad, nincs ok, s értik is e szent tanítást nagyon jól az aranyosok. Tanuld tőlük tovább a hű dologtevést, azt ami most, s majd is megment, — ha itthagyod zord meződet, a p» pirost. Pálos Rozita: Sóvárgás Honnan indul a szél? Ki tudja: És mi történik a mondattam szavakkal? Meg tudnám fejteni tán, ha holdízű hajnal mégegyszer, csak még egystzer együtt találna minket! Ó utak Hallgat a lezajlott önöm gangja; Hogyan, is tudnék aludni ma? Járom az utakat, tereket, csillagokat, keresve téged. Tántorgó ritmus a léptem. Kitárom karjaim a tegnap után, mely szívünket összekötötte és széjjelszakította! O, látlak-e még? JÉGYZETFUZET Hírnév Purjelsz ár, gyermekkorom legendás álalkja, üvegesmester volt. Végigküzdötte az első világháborút s kalandos utakon keveredett haza, évekkel a békekötés után. Alacsony, törődött ember volt, de a kisváros hamar felfedezte az igénytelen külső mögött a tengereik és szárazföldek hősét, aki olyan országokban is otthonos volt, amelyeket a polgármester úr is csak hírből ismert. Purjelsz úr egyszerre híres ember lett s délelőttönként, mikor a Rókalyukhoz címzett kocsmában fogyasztotta fröcs- cseit, a tisztelők koszorúja fogta körül. Az intelligenciát rend szerint a jegyzősegéd és a végrehajtó képviselte, az iparos- embereik azonban majdnem mindig teljes létszámban megjelentek a törzsasztalnál. Purjelsz úr úszott a dicsőségben. Egyszer, legalább a hatodik nagyfröccs után, a jegyzősegéd azt mondta: — Purjelsz úr, maga olyan okos ember, amilyen nincs több a városunkban. Idegen nyelvékét is beszél, ami nagy szó. Miért nem hasznosítja a tudományát? A derék üveges elgondolkozott. — Igaz, — mondta. — Azt tudom, hogy a bankigazgató például beszél németül. De én ■spanyolul is tudok! S néhány nap múlva, nyelvtudása bizonyságaként, egy táblát akasztott a kirakatba, ezzel a szöveggel: Aqui se hab- la espanol. S alatta sokkal nagyobb betűkkel: Itt beszélnek spanyolul. Aki elhaladt a kirakat előtt, megállt' egy pillanatra és elismerően bólintott. Purjelsz úr dfeséegge teQSfjgn rotts Sfát-. eras 15-i beszédében a polgár- mester úr is megemlítette, mint a tudás világító fáklyáját. „Mert ha városunkba téved egy spanyol úr, — mennydörögte a polgármester — nem állunk úgy előtte, mint az oktalan barmok, s egyben bizonyságát szolgáltatjuk városunk kultúrája roppant fokának.“ Persze soha nem tévedt városunkba egyetlen spanyol úr sem. A rossz nyelveik később azt beszélték, hogy az üveges egy szót sem tud spanyolul, állítólag a világot sem járta be. Olyasmit is suttogtak, hogy a hadseregnél raktáros volt, s mivel bakancsot lopott, becsuk táji, ezért került haza évekkel a háború után. De az ilyesmiket maga a polgármester úr intette le. Városunk hírneve forgott kockán s a Rókalyukhoz címzett kocsma törzsvendégei élő bizonyítékai voltak Purjelsz úr műveltségének. Később, már a negyvenes évékben, találkoztam az üvegessel. A kósza hír igaznak bizonyult: Purjelsz úr aggasztóan buta volt, majdnem annyira, mint a polgármester. De azt megtanultam tőle, hogy abban az időben a hírnévhez nagyon kevés kellett. Az is elég volt, ha valaki ült a Rókalyukban és hazudott. Áldás Tizenhat éves lehettem, amikor bemutattak egy költőnek. A Balaton felett olyan kék vott az ég, ahogy csak akkor tud tündökölni, amikor tizenhat élesek vagyunk. A költő girhes volt és kopaszodott. Rossz költő lehetett, még a nevét sem tudtam megjegyezni, de olyan fenségesen beszélt velem, mint egy isten, ate «elften tmteb# Akkor láttam először, s mint azóta kiderült, utoljára is. Valószínűleg a nevemet se tudta, de ilyeneket mondott: — Kívánom, hogy irodalmunk kertjében pompázatos rózsafává növekedjék. Rekedten beszélt és életún- tan. Egyik kezében cigarettáját fogta, a másikat pedig úgy tartotta fejem fölé, mintha meg akart volna áldani. Zavartan álltam előtte s idegességemben a szám szélét harap- dáltam. Tudtam, hogy mindez hazugság, s abban sem kételkedtem, hogy ez a kopaszodó, girhes alak hitvány és pimasz kontár, szava és szertartásos moz* dulata mégis meghatott. Valami ilyesmit mondhattam neki: — Köszönöm. Majd igyekezni fogok. Ez őt is zavarba hozta, mert törekedhet-e az ember arra> hogy „pompázatos rózsafává“ növekedjék? Elhallgatott s áldást osztó keze fáradtan lehanyatlott. Valószínűleg arra gondolt, hogy törekvő, de sze- leirerdi fiatalember vagyok, akivel nem érdemes foglalkozni. Ügyet se vetett rám többet, egy isten közönyével biccentett s bevonult a legközelebbi csapszékbe. Szavait ma sem felejtettem el. Néha, ha lehunyom a szemem, magam előtt látom, amint fenséges mozdulattal megáld. S még az emlék is zavarba hoz; ideges számvetést csinálok s bűnbánóan lehajtom a fejemet. Nem fogott az áldás, ő pedig ki tudja ma már milyen égi mezőkön — csüggedten elfordul tőlem s megy a legközelebbi csapszékbe. «SANYI LÁSZLÓ*
