Dunántúli Napló, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-25 / 148. szám

4

N A Pírt

1961. JÚNIUS 25.

Karl-Heinz Jakobs:

VliUa tnűtiUaszdcnum zúgna át

A H ARMADIK

Jplőször egy szélesarcú,

^ mosolygó munkás jött. Körülálltuk és kérdésekkel ostromoltuk. De minden válasza újabb kérdéseket váltott ki belőlünk, mert közülünk solzan most láttak először külszíni barnaszénbányát,

Azután egy keskeny, komolyképű jött, ez csak intett és mi hallgatagon sorakoztunk mögéje, ő pedig a csoport élén ment, rövid, gyors léptekkel, s közben úgy hadonászott a karjaival, mint valami karmester.

Azt hittem, hogy a szénfejtésnél fogunk dolgozni. A munkahelyre érve azonban egy kősivatag közepén találtuk magunkat, a keskeny, komolyképű pedig azt mondta, hogy köveket fogunk gyűjteni és azt kocsira rakjuk.

Tréfára vettem a dolgot és valami gúnyos megjegyzést tettem. A többiek nevettek. De a sovány, komolyképű csak elégedetlenül ráncolta a homlokát és lassan odébblépett mellőlem. Annyit láttam még, hogy rövid pillantást vált a mosolygó szélesarcúval, aztán mindketten elmentek.

Később egy traktor pöfögött oda és az addig gyűjtött köveket a pótkocsijára raktuk. Néhány száz méterrel odébb egy földmaró mély árkot vájt a bányatér talajába. A traktoros odavontatta a pótkocsit és a köveket a kocsiról a gödörbe hánytuk. Még mindig nem fért a fejembe, hogy ez, amivel itt foglalatoskodunk, valami ésszerű munka.

A keskeny, komolyképűt Álbertnek hívták. Megkérdeztem:

— Te mit csinálsz itt? Elö- vnunkás vagy? Mester? Vagy micsoda?

— Vágányépítő vagyok — mondta —■ benneteket kell vezetnem.

Ez röviddel a munkaidő vége előtt volt, amikor rövid cigarettaszünetet tartottunk a lakodónál.

— És te? — kérdezte Albert.

— Én tanulok — feleltem.

— Ezt tudom — mondta — de mit tanulsz?

— Orvostudományit

— Ahá.

Egész délelőtt köveket gyűjtöttünk, majd délután vágányokat fektettünk. Mivel szokatlan volt a fizikai munka, remegtek a térdeim, Ingerült voltam.

— Egyáltalán nem: „ahá" (— mondtam dühösen — orvos akarok lenni és nem vágányépítő.

— A vágányépítés a legfontosabb a bamaszénbányában

mondta csendesen Albert.

— Fütyülök a vágányaidra t— dühösködtem — orvos akarok lenni.

Albert leszegett fejjel állt és lába hegyével figurákat rajzolt a homokba. Most felnézett és megállt a lába.

— Mondd csak — kérdezte (— miért jöttél ide?

— Miért? Egyszerűi Mert ti hívtatok bennünket.

— Helyes — mondta Albert «■-, mi hívtunk benneteket.

Ezzel újra firkálni kezdett lábahegyével a homokba.

— Miért nem teljesítettétek a tervet? — kérdeztem kötekedik.

— A tervet már teljesítettük — mondta Albert — de K-ban kiesett egy kotrógép. Ezért arra gondoltunk, hogy ha ott a bányászok nem tudják behozni a lemaradást, nekünk kell kicsit a hónuk alá nyúlnunk. De, sajnos, a rossz idő keresztülhúzta a számításainkat és most minden kézre itt van szükségünk.

Nem szóltam többet. Albert kibírhatatlanná vált előttem. Mit szólhattam volna? Hallgattam. Albert is hallgatott. Végül kezet nyújtottunk egymásnak, mivel időközben véget ért a munka és elbúcsúztunk, mintha mi sem történt volna.

AJ ás nap vágányt fektet- tünk és bontottunk nap hosszat. Az volt a legrosszabb, hogy térdig iszapban állva dolgoztunk. Tizenkettes csoportban, vasfogókkal emeltük a telített tölgyfatalpra szerelt síneket és tíz-húsz méterrel odébbvittük, ahol újra lefektettük. Egyikünk a másiktól függött, ha egyikünk lába beleragadt az iszapba, az egész csoport megállt. Emiatt kétszeres erőkifejtésre volt szükség.

A bányatér felett erős szél fütyült. A felhőkből jeges eső vágott az arcunkba. Hátunkkal próbáltunk védekezni a vihar ellen.

Néha úgy tűnt, mintha számum zúgna fölöttem. Mélyen lenyomott és visszafojtotta a lélegzetemet. A vérem hevesen lüktetett. Küzdöttem ellene, de egyszercsak lesújtott.

Éppen egy újabb vágányt fektettünk le, amikor ingerülten földhözvágtam a fogómat. Csörrenve esett a rakodóvágány egyik sínszálára.

rr- Állj! — kiáltottam.

Valamennyien körém gyűltek.

r— Mi a baj?

— Meddig csináljuk még ezt a munkát? — kérdeztem.

t— Amíg készen nem lesz — mondta Dieter. Tőle aztán nem is várhattam mást. Párttag. Mindig így beszél.

— Mire a munkával elkészülünk — mondtam —, mi is kikészülünk.

r— Igaza van — mondta valaki hátul.

*— Arra nem gondoltok — kérdeztem —, hogy mi itt beleragadunk az iszapba, ő maga meg a könnyebb munkát csinálja?

e— Hogy jöttél rá?

— Hát nem vagyok vak — mondtam.

•— Ez nem munka, hanem kínlódás — hallottam ismét a hangot mögöttem. Most már megismertem. Werner volt.

Leszavaztuk a kérdést és két szembenálló csoport alakult ki. Két másik diákcsoport is felfigyelt, abbahagyta a munkát és odajött. A többség mellémállt. Az a kevés, aki Dieter köré tömörült, jogról és alapról vitatkozott velünk. Werner is az én oldalamon volt.

■— Nincs igazad!

Körülnéztem. Albert állt mögöttem.

Valamennyien elhallgattak.

Váltamra tette a kezét:

— Először is, a barnaszénbányában nem könnyű a munka, de nektek különösen nehezetekre esik, mert nem szoktátok meg. De ezért még nem szabad harag szomrádot játszani. Mi már jó néhányszor elmerültünk kötésig is az ' iszapban. A vágányokat pedig nem tizenkettes csoportban szoktuk vinni, mint ti, hanem hatos csoportban.

Könnyedén megveregette a vállam.

— Rosszak az idegeid — mondta — és még te akarsz orvos lenni. Magadnak is tudnod kell, hogy az embernek minden figyelmét a munkájára kell összpontosítania.

Ez az érv úgy meghökkentett, mint egy ökölcsapás. Dühöm egyszerre elpárolgott. De mindenki hallotta, amit Albert mondott és várták, hogy mivel fogom viszonozni.

Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy talán jobb lenne visszavonulni. Még visszavonhattam volna a szavaimat. Ezért senki sem neheztelhetett volna, s gyorsan el is felejtik az egész buta históriát. Egyetlen bocsánatkérő szóval megmenthettem volna a helyzetet. Mégis néma maradtam, többen a pillanatban vá- ratlan esemény történt.

A mozdonyvezető már jelt adott az indulásra, s mi odébb mentünk a rakodóvágánytól. Néhány pillanat múlva, amikor a fékek vad csikorgását és a mozdonyhoz ütköző vagonok fülsiketítő csörömpölését hallottam, hirtelen eszembe jutott, hogy a fogó, amelyet a földhöz vágtam, még mindig a sínen fekszik. Egy pillanat alatt egyedül maradtam. Valamennyien a baleset helyére futottak. Először a többiek után indultam, de csak néhány határozatlan lépést tettem és maradtam.

Szempillantás alatt ellenem fordult a hangulat.

— Szándékosan tette — hallottam.

— Micsoda gazember!

A váltóbarakkból futólépésben jött a rakodóvezető, meg a vezetőmérnök. Láttam, amint Albert beszámol nekik, majd a mérnök a csoport elé lép. Háttal állt nekem.

— Uraim! Kérem, azonnal hagyják el az üzemet. Nincs szükségünk önökre. Adják le védőruháikat a raktárban.

Többet nem mondott. De néhány másodpercig még ott állt és idegesen kapkodott a szemüvegéhez,

Salvatore Quasimodo távirata Dobi Istvánhoz

Salvatore Quasimodo Nobeldíjas olasz költő Magyaror- szágra érkezése alkalmából a következő táviratot küldte Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének:

..Először járok Magyarország szép földjén, s ezt az alkalmat felhasználom arra, hogy őszinte nagyrabecsülésemet tolmácsoljam excellencdádnak, ugyan akkor legmelegebb üdvözletemet küldjem a magyar népnek, amely oly nagy beír át ja a kultúrának, s az ipari, emberi, szociális hatadás gondo- latänag?; ,í..- - "V

Werner felemelte karját.

— Figyelem! — kiáltotta. Arca elfehéredett. A mérnök érdeklődve nézett körül. Előre akartam lépni. Beszélni akartam. Senki más sem szólhatott volna, mint éppen én. De csak álltam és hallgattam.

— Hibát követtünk el — mondta Werner. Egy hajtincset félreigazított a szeméből.

— Kárt okoztunk az üzemnek. Most vonjuk ki magunkat a felelősség alól? Ez nem lenne becsületes eljárás. Azt javaslom, hogy kérjük az üzemvezetőséget, vonja vissza a tilalmat, legalább addig, amíg a kárt helyrehozzuk. Aki egyetért ezzel, tartsa fel a kezét.

Ott álltam az úton, teljesen egyedül. Még egyszer körülnéztem. A kisiklott vonat körül emberek dolgoztak kék vattaruhában. Közelükben a három diákcsoport ismét a rakodóvágányokat cipelte.

A felszólításkor valamennyi kar felemelkedett.

Ha megkérdezett volna valaki, talán maradtam volna. De senki egy szót sem szólt hozzám, így aztán elindultam..

Már a vihar is elmúlt. Az eső vastag fonalakban esett. Üjra átéltem a nap eseményeit.

7V em tudom, meddig tű- 1 ’ nödtem. Albert lépett elém a váltóbódéból. Ahogy megláttam, szinte mellbelö- kött a harag, de ő odajött hozzám.

— Gondolkozol a történteken? — kérdezte.

Nem feleltem.

— Jó lenne, ha elgondolkoznál rajta — mondta és mosolygott. Ez volt az első eset, hogy mosolyogni láttam.

— Beszélgettem egy kicsit a mérnökünkkel — mondta — és nem volt könnyű dolog, hidd el nekem, de azért elértem, hogy ha akarod, holnap visszajöhetsz.

Elkomolyodott.

— De csak ha te is akarod

— mondta — egyébként nem No, minden jót — holnapig!

Elment.

Láttam, amint lesiet a domb oldalon. Rövid, gyors lépésekkel ment és lóbálta a karját. Mikor eltűnt a domb mögött, feltűrtem a kabátom gallérját.

Fordította:

MÉSZÁROS FERENC

Kedélyes társaság gyűlt össze Halévy zeneköltőnél, Liszt Ferenc tiszteletére. Vacsora után a dolgozószobában, a kandalló pattogó tüze mellett folytatták a beszélgetést.

Liszt később a zongorához ült és előadta legújabb szerzeményét. Válogatott technikai nehézségek sorozata volt a darab, lélegzetelállító bravúrmutatvány az előadása.

A hallgatók viharos tapssal ünnepel ték a mestert.

— Hát bizony, elég nehéz — ismerte el Liszt. — Ilyen tempóban és eredeti alakjában

csak ketten tudjuk előadni Európában. A másik: Hans von Bülow.

Halévy odafordult egyik tanítványához:

— Emlékszel erre a részre?

És megpróbálta a fiatalember emlékezetébe idézni az ujjtörő futamot.

A fiatalember bólintott, a zongorához ült és hibátlanul eljátszotta.

Liszt felfigyelt.

— Véletlenül nálam van a kézirat, — mondotta, — behozom, hogy meg- könnyítsem fiatal barátunk számára az emlékezést.

A szemüveges ifjú a kéziratot a

hangjegytartóra helyezte és első látásra, hibátlanul elzon- gorázta. 4

A végén Liszt így szólt:

— Az előbb tévedtem. Nem ketten : hárman vagyunk. akik el tudjuk játszani, amit írtam. És hármönk közül talán az ön előadása a legvakmerőbb és a legfényesebb. Az előbb nem értettem meg, szabad most megkérdeznem a nevét?

— Bizet — felelte a fiatalember.

Ma már őt is a zeneköltészet halhatatlanjai közt tiszteljük.

(A „Muzsika” nyomán).

Antal László: Zene.

Képek két falusi könyvtár életéből

A mohácsi járás alig 960 lelket számláló községe Szajk. Meglátogattuk könyvtárát, hogy megnézzük, hogyan álla község lakossága az olvasó- mozgalom területén. Amit láttáink, újságba kívánkozik. Egy részről azért, hogy kifejezhessük legnagyobb csodálatunkat és elismerésünket, másrészről pedig azért, hogy lássák mások Í6, mit tehet egy szorgalmas könyvtáros és egy a faluja sorsát szívén viselő fca- rjácsapparátus a közért

Néhány adat: az összlakosságnak 26%-a olvasója a könyvtárnak, szám szerint 250 Ez igen figyelemre méltó eredmény, ha tudjuk azt, hegy még ma is szép számmal vannak falvainik, ahol a lakosságnak csak 6—8%-a olvas.

A felsőtagozatú iskolások száma 56, ezek Bolyba járnak át naponta. Idén végez belőlük 15. Ezek közül 9 tovább tanul, 6 pedig ipari tanuló lesz. De így van ez minden esztendőben. Igen sok a faluban az érettségizettek száma, több tanítónő, óvónő, mérnök került ki a község lakói közül.

A könyvtárban élénk, tudatos könyvtári munka folyik. Ez meglátszik mind a gyer- mekalvasők felkészültségén, mind a felnőtt lakosság életszemléletén és igényességén. A könyvtáros — aki szíwel- lélekikel az — megbeszéld a gyerekekkel olvasmányaikat s hasznosítja az olvasott könyvekben tanultakat földrajz, történelem stb. órákon. Figyeli a gyerekek dolgozataiban a sokat olvasó s a keveset vagy egyáltalán nem olvasók stílusa közti különbséget, s erre esetienként rámutat. Észrevehetően sokkal szabatosabban és nagyobb szóbőséggel felelnek a sokat olvasó gyerekek s ez érthető is. Felesége, aki szintén pedagógus, egésze könyv tartalmakat mesél el a gyerekeknek folytatásokban, kiemelve a könyv tanulságait s így jói rögződik bennük, amit hallanak.

A könyvállomány igen jónak mondható s számszerűleg is elegendő. Ebben nagy része van a könyvtáros tudatos szerzeményezési politikáján kívül a községi tanács áldozatkézségének is, mellyel lehetővé tette, hogy évek óta az átlagosnál jóval több könyvvel gyarapodott a könyvtár állománya.

Jelenleg az iskola két szekrényében vannak elhelyezve a könyvek hármas sorokban egymás mögött. így az anyag áttekinthetetlen s erősen megnehezíti a kölcsönzést. Ezt a helyzetet a községi tanács újabb áldozatkészsége felszámolta. Új helyiséget biztosított a könyvtár számára a kul- túrotthonban, abba igen szép berendezést, szőnyeget, függönyt vásárolt s a közeli napokban megtörténik a könyvtár átköltöztetése. Itt olyan méltó körülmények között lesz a falu könyvtára, s külsőségeiben is annyira szép, hogy csak megilietődötten léphet be az ember, mert önkéntelenül eszébe jutnak azoic a könyvtárak, ahol valami félreeső zugban, magánlakás kamrájában vagy könyvtárhoz egyáltalán nem méltó helyen tárolják a könyveket. Érthető,

hogy ilyen helyekre nem szívesen járnak az olvasók, nem érzik ott jól magukat.

Nem könyvtárügy, de mert láttuk, nem tudjuk dicséret nélkül hagyni a 250 000 Ft-os kölitséggiel tavaly épült korsze rű, ízléses, minden tekintetben a legkényesebb igényeket is kielégítő mozit, melyhez hasonlót vidéki viszonylatban még nem láttunk.

Az ismeretterjesztő előadásoknak is van közönsége s a szajkiak igényességéle vall, hogy komoly irodalomtörténeti előadás tartását kérték.

A faluban sok az épülő új ház, a virágos udvar és kert s általában azt a benyomást teszi a látogatóra, hogy az itt lakók értik a mát, törődnek a holnappal és bizakodva néznek a jövőbe. S úgy gondoljuk, hogy ennek a biztonság- érzésnek kialakulásában nem kis része van a falu céltudatos vezetésének s a könyvtáros lelket formáló, alapos könyvtári tevékenységének.

*

Alig 1—2 kilométerre Szajk - tói terül el Versend község, 1167 lakosával. Itt elég mostoha körülmények között dolgozik a falu könyvtárosa s még reménye sincs arra, hogy hely zete megváltozzék. Épült ugyan a faluban egy szép, nagy kultúrház, de abban csak az italboltnak jutott hely a könyvtárnak nem. A könyvtár helyisége eléggé ütött-ko- pott, berendezése is szegényes. Ennek ellenére a könyvtáros nagy lelkesedéssel dolgozik s neveli olvasóit.

Érdekessége a falunak, hogy a könyvtári olvasóit- mintegy

70%-a cigány. A könyvtáros szerint a legérdeklődőbb rétege a falunak, mindent hallani, látni, tudni szeretnének. S nem is akármilyen könyveket olvasnak. Néhány beiratkozott cigányolvasónak megnéztük a törzslapját s meglepetve láttuk, hogy többen közülük elolvasták Steinbeck: Édentől keletre, Németh: Égető Eszter, Hugo: Párisi Notre Dame, Prus: A fáraó, Kodolányi: Vízválasztó, Moravia: Egy asszony meg a lánya, Stendhal: Vörös és fekete, Flaubert: Érzelmek iskolája,.

Mann: Buddenbrook ház stb. című regényét, amelyek nem a legkönnyebb olvasmányok közé tartoznak. Óriási fejlődés ez, ha számba vesszük, hogy alig egy-két évtizeddel ezelőtt a cigányok nagy része még analfabéta volt.

A József Attila olvasóm oz- gaiom is szépen halad a faluban. Februárban ünnepélyes keretek között 18 bronz jelvényt osztottak tó (többet közülük cigány olvasóknak) s most folyik a küzdelem az ezüst jelvényért;

Ismételten le beli szögeznünk azt a sokszor hallott igazságot, hogy ahal a könyvtáros szíwel-lélekkel végzi munkáját, ott meg is látszik az eredmény. Ók a falu névtelen hősei, akikről ritkán beszélünk, de akik nagyon sokat tehetnek és tesznek épülő üj hazánk érdekében.

Józsa Dénes Piroska, a megyei könyvtár módsz, előadója