Dunántúli Napló, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-14 / 112. szám
4 H <\P\ ö 1961. MÁJUS 14. N ent tudtak elhinni. Nem és nem, az nem lehet Igaz, hogy kivágják! Azt a gyönyörű, fiatal szőlőt kivágni? ;: | Lehetetlenség!:: , Nem akarta elhinni. Biztosan csak szóbeszéd lesz. Az, az, csak buta pletyka az egész, — vélekedett, amikor először meghallotta a hírt. Azért nem hagyta nyugodna, csak motoszkált benne, mint az ablakok közé szorult bogár. Hátha mégis? Nem zörög a haraszti;: Fogta sztnevesztett kalapját, elment az irodába. Az irodában csak a fiatalon kopasz könyvelőt találta. — Az elnök?' — Értekezletre ment Tapolcára. Hogy mikor jön haza? Talán délután: — Jó, akkor majd délután. Nem mondta meg, miért kereste, hazaballagott. Otthon nekiült a tegnap megkezdett kosárnaik, de nem haladt a kötéssel. Keze meg- megállt a munkán; Elnézte rajta a vastag, keményedések- kel, bütykökkel gyötört, száztörésű bőrt, mintha azt akarná kideríteni azon nyomban: mikor, melyik munka bélyegezte oda? : i: Pedig nem ezen töprengett A szőlő sorsán gondolkozott Délután is hiába kereste az elnököt — Avval nehezen beszél máma Ferenc bátyám, — mondta a könyvelő. — Kitelefonált, hogy csak késő este jöhet haza, valami dolga akadt De talán én is tudnék valamit mondani, mirűl van szó? — Ej, dehogy is tudsz! — förmedt rá aiz öregember. — Nekem vele köM beszétnán, a fej jel, nem érted?! ‘ * 1/ ’ ® fordult köszönés nél kuL az irodából. A könyvelő fejcsóválva nézett utána. Az öreg panaszt este azt sem tudta, mit eszik, úgy vacsorázott Nehezen is aludt el, csak forgolódott a régi, állott szagú dunyha alatt. Nyomott, nyugtalan volt az álma is később, s nem tartott tovább, mint ameddig megfca pál az ember egy szőlőren- elet. Verejtékben ébredt Gondja ott várta az ágya szélén, virradatig csak véle küsz ködött. Hajnaliban kiment az istállóba. Adott a tehénnek, kialmozott de a vakarásra már nem futotta a türelmébőie — Megyek a nagyistállóba! A fejesnél biztos ottkapom az elnököt — morfondírozott, s pargettel foltozott köznapló bekecsében nekivágott a homályos utcának. Ment a decemberi ködben, míg megállj tóttá a dobezó, — Hlyemkor döboíás? «— csodálkozott el: ,— Megbolondultak ezek? Hajnaliban cioboiitatnak? Mi lehet ez? ::: Aztán megütötte a szívét valami. — Csak::: nem? A dobszó közeledett a ködben. Tompán, de mégis mintha minden ütésnél az agyát érné a dobverő. Odaért a kis- bíró. Megismerte. — Jóreggeüt Ferenc bácsi, hát maga? A lig szorult ki torkán a ” SZÓ:--- Mit: s f mit dobolsz.:: i lyenkor?:: •. A kisb íróban bent volt már a maga egy-két féldecije, jókedvűen rikkantott. — Mit dobolok? Ennyire kiváncsi rá Feri bátyám? ;;. i Tudja mit:' A sarok ugyan még odébb van, de hogy lássa, kivel van dolga, most műsoron kívül magának, egyes- | egyedül csak magának elmen dóm a hirdetést. Még egyszer belevert a dobba, aztán teli torokkal rákezd te. — „Közhírré tétetik! A köz ségi tanács végrehajtó bizottsága és a tsz veze*" ige értesíti a lakosságé* :gy mindazok. akiknek - Fenyősdom- bon háztéi’ szőlőterületük móg p ai napon vág- ■i a ~t és a gyűljék ki a ka- jjel megkezdi a gépállomás lánc- orja az új telepí- ós alá. A vezetőség felhív minden érdekeltet, hogy teljes erővel lásson munkához, mert a forgatás megkezdésével várni, késlekedni nem leket: ..» —■ Hét itt van! . ii — vágott a fájdalom az öregemberbe mint a kés. Az szegény megroggyant, a kerítésbe fogódzott. — Na mit szól, milyen gye rek vagyok? Remélem, meg van elégedve? — kérdezte mokányul a kisbíró, aztán pörgetett egyet a dobon, s már menit is tovább. — Meg;;: most meg ..: — ■lebegte Ferenc bácsi. Remegni kezdett, aztán szép csöndesen lecsúszott a földre a kerítés mellett: A tejgyűjtőbe igyekvő asz- szoinyok találtaik rá. Magához térítették és hazavezették. Öreg, kövér kis felesége leiek tette, de hiába faggatta sírva, hogy mi történt vele, nem tudott egy szót sem kihúzná belőle. Csak feküdt fehér arccal hallgatagon, nézte meredt sze mekkel a vén gerendákat, mintha meg kéne számlálnia, hány görcs is van azokban. Eltelt egy óra így, kettő. Akkor az öreg Mordított — Nem engedem !;;; — kiáltott ólyam hangon, hogy a felesége halálra rémült. — Nem hagyom, az anyjuknak azt a keserves!;:: És elkerítette vastagon, mocskosán. Már nem volt sápadt, az indulat fölkergette vérét a fejébe. Fölkelt, sietve öltözni kezdett. Hiába kérlelte sárvárivá az asszony; *— Ne kelj föl apja, meglátod bajod lesz!; -. .Csak rávil- ientatta szemét, de úgy, hogy az asszony tudta, most hallgatni kéül; Szipogva fölsegítette hát a nyűtt bekecset, kéz- ügybe adta a kalapot, még az udvarra is kikísérte, köténye sarkával a szemét törölgetve. Az öregember kihúzta a tüskéből a fejszét, végigjártatta tekintetét a vén kis házon, kócos udvaron, azitám odament az öregasszonyhoz és megcsókolta az orcáját mind a két felől. Azzal elment, de úgy lépkedve, mintha nem is őt vezették volna haza két A mama ottmaradt a ” konyhaajtóban tanácstalanul. Aztán eszébe jutott az ura két csókja, és rettenetesen! megijedt Vagy tizenöt éve nem csókolta meg::: és most kétszer is! Szűzanyám, ez most veszttt érzi, ezt most nagy baj éri vagy valami bor zasztóságot tesz!;:a Jaj, édes isteniem, mivét érdemeltük meg ezt a nagy csapást?! Két ségbeasettem sími kezdett. A korai köd már felszakadt Messziről látta az öreg paraszt hogy nyüzsög a nép a Fenyősdomtbon. Közelebb a fejszecsattogást is hallotta: — De igyekeztek, az istene tekét! — acsarkodóit magában gyűlölettel: —r Végre ideért maga is, Feri bácsi! — fogadta az elnök, amikor összetalálkoztak. — Hanem segítséget nem hozott? Egy fejsze aligha lesz elég, nem készül el időre. — Majd meglátjuk! — mór ránt az öreg. — Amire kell, arra elegendő lesz Térképpel a kezében ott állt a fiatal agnonómus egy pufajkás gépállomása emberrel együtt az elnök mellett. Mőst közbes zólt: — Dehogyis lesz elég! Hatszáz ölet maga kivág estig egyedül? Ne beszéljen félre! — Pedig este megindulunk, papa, nincs mese, — mondta a gépállomási. Ferenc bácsi szigorúan rájuk nézett. — Nem magukhoz szóltam ... Hanem te, elnök, mondd, mi lesz ezekkel a sző lökkel? Az elnök — maga • is paraszt — megérezte, hogy itt nem könnyű csata készül Az agya pillanat alatt föd is készült, mint a vásárokon, ha nehéz alku indult. — Maga is tudja. Hallotta a dobolást, nem? — Hallottam. Aztán mórt ilyen sürgős? / — A gépá llomás csak az es te értesített bennünket, hogy most ide tudják adni a Szta- linyecet Nem várhatunk, mert aztán továbbvdszik. — Nem várhattok':? Nem válhattok annak a pusztítása vad, ami megvan? Ami kész?! — Ferenc bátyám, értse meg, ezekkel a régi szőlőkkel nem megyünk semmire. A szövetkezet érdeke, hogy újakat telepítsünk; — Az én szőlőmmel nem mentek semmire?! Tudod, mi lyen az én szőlőm? — Tudom hát; Az öreg felcsattant — Ha tudnád, nem akarnád kivágatni! Az elnök kényszeredetten védekezett. ■— Nem is azért; ? > — Gyere, nézd meg! Gyere, azután beszélj! — Láttam én már Ferenc bátyám. — Megnézed, vagy nem né zed”: — süvöltött az öreg olyan követelőén, hogy az elnök a másik kettőre nézett aztán legyintett, és megindult az öreg után felfelé a dombon. A Fény ősön legfölül húzó” dott a szőlő, közel a mélyúthoz. — Ezt nézd meg! V— tárta kezét Ferenc bácsi a rendek felé. A mozdulattal mintha megnőtt volna a kis göthös ember. — Gyönyörű! Ilyen nem sok van a határban. — lobbant ki a szőlősparaszti elismerés az elnökből, amint az egyforma tőkék között jártak. — És ezt akarod te kivágatni? Mit lehetett volna szépen szólni erre? Az elnök önkéntelenül ingerültségbe menekült — Szép, szép, az bdztc*. De ilyen szőlő csak ez az egy van itf a dombon. A többi elöregedett, hiányos vacak, a terület jó része kipusztult csi- hairos. Nem hajtanak semmi jövedelmet a szövetkezetnek. — Hát akkor azokat forgat tasd ki! — Ferenc bácsi, itt egy 15 holdas táblát alakítunk ki nagyüzemi művelésre. Gépek kel dolgozunk majd benne. Nem hagyhatjuk el ezt sem, mint valami szigetet. Ezt maga is megértheti. Az öreg hallgatott. Szájáról nehéz lélegzet szállt a hideg levegőbe. Fejére mintha teméntelen hó hullott Volna, s annak súlya alatt hajolna egyre lejjebb, úgy görnyedt össze. Alig hallotta a másik ember, hogy mit kérdez. — Megérthetem? .;: Hát ti nem érthetik meg, mi nekem ez a szőlő? LI initha irgalomért esde™ kelne. Az elnök megértette. Sajnálta ezt az öregembert. Egy pillanatra felötlött benne, hogy valamiképp meg kellene hagyni a szőlőt, de mindjárt tudta is, hogy lehetetlen. Akaratjaimé keményebben mondta, mint szándékában volt: — Nem tehetünk semmit Ferenc bácsi... — Elköszönt és megindult a rendek között. Pár lépés után megállt, visz- szaszólt. — Hívjon segítséget, és vágják ki! A gép megindul ■az éjjel. Elment. Ferenc bácsi egyedül maradt a szőlejével. A hideg sugarakban fénylettek a gondosan egyformára vágott vesz- szők, a tőkék úgy nyújtogatták feléje csapjaikat, akár a kisgyermekek a kezeiket, hoz zá kéretőzve, védelmet keresve, Nem vette észre, hogy meg indul a tőkék során, lassan lépegetett, meg-megállt. Vé- gigsímogatott egy-egy tőkét végighúzta törött tenyerét né melyik vesszőn. A lelke közben elmerüli; a múltban. Látta magát, amint évről évre kuporgatja az álma árát: a szőlőföldre valót, látta amint esőben, fagyban, ünnepeken, vasárnapokon forgatja az acsarkodó, sziklás földet, látta magát vesszőket ültetni, s aztán várni, lesni eredésüket, iperedésüket, megint vágta a permeteskanma gurtnija, minit , olyan sokszor ha a pero noszpórával küzdött a tőkéiért Lépegetett tőtől tőig, az idő megállt felette. De a világ felett elhaladt. A hegyein lassanként homályba öltöztek, hogy ne fázzanak. Elcsendesült a Fény ősdomb is, az öreg egyedül maradt a fagyos csillagok alatt A csönd fölért az égig. Az öregember bánata a minden- ség fölé borult. Lentről, a lapály felől egyszer megmordult a hang. Messziről, halkan először, de aztán jött, csak jött közelebb, erősödött, teljesedett, nem lehetett előle kitérni, akár a sors elől. Csak csillag, két csillag látszott a távolból, aztán két sugár, aztán már ott ragyogott, csörömpölt, zúgott a hatalmas gép a szőlő végében. Befordult. Az öregember szeméből megeredt a könny. Félrefordult, de aztán oda kellett néznie, nem lehetett nem odanézni, ahol a fényes sugár özönben sorra haltak meg a tökéi a megállíthatatlan talpak alatt Hallotta hogyan sikolyainak segítségért, amint a gép letapossa őket. Nem ember volt már, egy merő fájdalom, a szőlő fájdalma volt szívét tiporta a gép, őt takarták be a kegyetlen, villogó ékék földdel örökre. kJ em bírta tovább. ™ A traktor elé ugrott. Tiltásra emelt kézzel megÜnnep van és «z öregek ilyenkor ott ülnek az ámbituson, begombolt kabátban, fejükön kalap. Előttük sör, vagy fröccs, mert vasárnaponként az is kerül a pusztára; a szövetkezet egyik szobáját alakítják át söntésnek. Valamikor ez volt az urasági kastély, magas kőkerítés zárta el a cselédeket innen, mert az udvarra sem volt szabad belépniük. Most az öregek ott ülnek a tágas tornácon, valamivel távolabb tőlük, — ahogy a pusztai illem megkívánja — az asszonyok, bent a teremben pedig a fiatalok. Meglepően sok fiatal van ezen a pusztán, jó a szövetkezet, így hát rendre visszajöttek. Ilyenkor ünnepen kiöltöznek, s táncolnak a nagyteremben. Mert természetesen zene is van; a szövetkezet vásárolt zenegépet, hanglemezeket, csaüc be kell kapcsolni. Valakinek még arra is volt gondja, hogy ne csak bent a nagyteremben szóljon a zene, az épület oromzatára is' helyeztek tehát egy hangszórót .1 ha megindítják a lemezjátszót, az egész pusztán hallani. A lányok jól öltözöttek, csinosak, s a legények is olyan mértéktartóan táncolnak, hogy sok városi fiatal példát vehetne róluk. Ez az ünnepi szórakozás, mozi előtt és után, — mert a nagyteremben tartják a mozielőadásokat is — szól a zene, a fiatalok táncolnak, az öregek pedig iszogatnák. Olyan idilli békesség ez, amilyennél kívánni se lehetne szebbet. „Melodie d'amour“ — zengi egy fahangú magyar a hanglemezről, s egyre jobban érezzük, hogy baj van ezzel a zenével. Nemcsak az énekes hangja és kiejtése rossz, mert például fogalma sincs a hangsúlyról, rossz a zene is. émelygős- nyúlás, bántóan zeneietlen. aminefk semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben megszólal. Az egyik öreg azt mondja, hogy az ő <korában csak „citérabál“. italt, Siegendes dolog »ott az äyesmi, A pusztán szól a dzsessz de a muzsika, amit ott csináltak, „szebb volt“. Még hozzáteszi; „Én ezt nem értem* S amint kiderül a fiataloknak se tetszik, „de hát nincs jobb, valamire meg táncolni kell“, A pusztának nincsenek olyan népi hagyományai, mint a sárközi falvaknak. Sárpilisen például egy-egy mai nyugati tánc csak arra jó a mulatságban, hogy megmutassák, ilyent is tudnak, de ezzel ki is telt a becsülete. Azonban mit tehetnek a pusztaiak? — ráfanyalodnak a szükséges rosszra, amellyel nem is tudnak, nem is akarnak közösséget vállalni. A civilizáció lélektelen terméke, s hazug és üres voltát itt érezzük igazán, a pusztán, ahol éppen olyan únottan táncolnak rá, mint amilyen unalmas maga a zene. No de mit lehet tenni? S. Finke Ist ein okos tanulmányában azt írja a dzsessz- ről, hogy az Egyesült Államokban, a dzsessz „őshazájában“ sem tudja kielégíti a nép összes zenei szükségletét. Az amerikai esztéta hozzáteszi, hogy míg Amerikában megfigyelhetők bizonyos megújulásai, külföldön nincs jele annak, hogy „alkotó, feltáró és növekvő“ kifejezési mód lenne. „Ügy tűnik, — teszi hozzá — csak űrt tölt be, amíg nem születik meg az, amire a népnek valóban szüksége van. Minden bizonnyal olyan valami születik majd. ami nagyon különbözni fog a dzsessztöl.“ Ez Cl szükséglet már ietanikezik. s valószínűleg sok hasonló puszta van az országban, ahol ünnepnapokon szívesen táncolnának mást is, nemcsak mambót, kalipszót és szegényes társaikat. A hagyomány mesterséges feltámasztása nem sokat segít. Ahol él, ahol mély gyökerei vannak, mint a sárközi falvakban, ott ápolni kell, mert nem „népi kuriózum“, hanem elevenen ható erő mely egy „nép lelkét“ fejezi ki. De ahol hiányzik az ilyen hagyomány, bizony nagyon szegényes pótszer a nyugati import-dzsessz, A magyar puszta átalakult. Szék az ünneplőbe öltözött pusztai lányok legfeljebb finomabb ízlésükkel különböznek a városiaktól, s ennek csak örülni lehet. Annáik azonban kevésbé, hogy a táncuk is csak ennyiben különbözik, ők is tudták ezt. A lányok amilyen otthonosan járnak-kelnek a krepp-nylon blúzokban, olyan finnyásan járják * táncot, amelyhez semmi közük. Ez a rájuk kényszeritett „korszerűség“, amely bői szeretnének kibújni. „Csak ilyen lemezeink vannak, — mondja az egyik. — Tessék megnézni.“ A kulturális forradalom következő feladatai közül az egyik legfontosabb valószínűleg ez lenne. Az ilyesmi persze nem is szervezés kérdése. Meg kell találni a szórakozásnak, közte a táncnak is, azt a magyar formáját, melyben a „nép lelke“ jut kifejezésre. Milyen jó is, hogy megváltozott a puszta élete. Az ámbituson az egykori cselédek ülnek, komolyan, sztoikus nyugalomban, kicsit tőlük távolabb az asszonyok töltik a ráérő időt. a fiatalok pedig a nagyteremben, az egykori urasági szalonban szórakoznak. így van ez jól, de azért abban már van valami elkedvetlenítő, ahogy messze visszhangzik a magyar pusztán ez ä lélektelen dzsessz.. j CSÁNYl LÁSZLÓ I álit a reflektorok tényében, a emberfeletti hangon üvöltött fel: — Nem engedem! üi A traktoros leállította a gépet, és mérgesen kászálódott ki a vezetőfülkéből. — Mit cirkuszod itt papaV! — förmedt' rá. — Ki látott ilyen marhaságot?! Az öreg nem válaszolt. Kiszállt a segédvezető is, de hiába magyarázták neki ketten is, hogy most el keli kezdeniük és ift kell kezdeniük, ez a parancs!... Hiába kérlelték: menjen odább, hagyja dolgozni őket!... Nem használt semmi beszéd, a vén paraszt csak állt ott a földbe nőve, mozdíthatatlanul, némán. Közel nem mertek menni hozzá, mert kezében ott villogott a fejsze, az arca rettenetes volt. A két ember összetanakodott, aztán mindketten fölmásztak a gépbe. Ráijesztenek. A vezető bekapcsolta a motort, s lassan, nagyon las- ^ san elfordította az indítok—...'. A gép megindult, centiméterről centiméterre haladt előre. Az öregember állt a fényben. A két férfi feszülten figyelte a fülke ablaka mögül. Várták, hogy az utolsó másodpercben elugrik a gép elől. Nem mozdult. Minden idegszála megfej szült a vezetőnek, de elég volt a lába millimétemyi rezdülése a gázpedálon, s a gép valamivel gyorsabban mozdult előre, mint akarta. n émülten ugráltak le. Fe- " renc bácsi ott feküdt a gép előtt mozdulatlan. Föltépték a ruháját. A szíve dobogott. Nem látszott a mellén semmi ütődés, horzsolás, de eszméletlen volt. Felnyalábol- ták, betették a fülkébe. Leakasztották az ekét, és teljes gázzal elindultak a falu felé. Ferenc bácsi nem mondta senkinek, mi történt vele. Tudta, hogy nem a traktor gázolta el. Százszor felidézte azt a percet. Újra meg újra látta magát, amint ott áll, és látta a gépóriásit, amint közeledik feléje. Ujna érezte magában a félelmet, az iszonyatot, hallotta a dübörgést, újra megérin- « tette a felézúdulő forró erő .. Azt a másikat, a nagyobb erőt érezte meg ebben a pillanatban. Azt, ami ellen lázadt, küzködött. És megérezte akkor,, hogy ő a gyengébb, a vesztes. Ez a fájdalom sújtotta* földre. Hullott a hó, ballagtak fehér ruhájukban egymásután a teli hónapok. Ferenc bácsi nem ment ki a házból. Közben kijelölték számára az új háztáji szőlőt a másik helyett, de nem törődött vele. Azelőtt telente legalább vasárnaponként kiballagott a hegyre, hogy lássa kedves szőlejét, de most hova menjen, miért menjen? Mit nézzen azon, amit más rakott, más vitt be a szövetkezetbe? >: -.Tavasszal pedig hírül hozták, hogy betelepítették új szőlővel a Fenyőt. Még akik szidták a kiforgatást a tél elején, azok is dicsekedtek vele, bogy milyen szép. Ferenc bácsi erre sem szólt. Gondolatai azonban mindig kintjártak a széljárta hegyoldalon. Milyen lehet most? ... De elrezzentette őket. Nem, ő . j azt meg nem nézi soha! Amikor aztán már jól bentjártak a nyárban, egy napon mégis elindult. Útközben meg- megállt elgondolkozva, kétszer is csaknem visszafordult. , Az új telepítés sarkánál ^ megállóit. Nézte. A friss tor- i gatás ki virított a tájból. Nyíl- ' egyenes sorokban hetykén, életreszomjazón emeltek leveleiket a zsenge vesszők. Fiatalok voltak, erősek, legyőzhe- tetlenek, mint egy ifjú sereg. — Ez az hát... — motyogta magában az öregember —. Ez az! 1/önnyű kis traktor haladt _ át a sorok között, fürgep húzta a kapákat maga utá*' Egy-kettőre a tábla végé' árt, fordult, gyorsan fogyta a sorok mögötte. — így! Ez az! így kell! — rebegte Ferenc bátya. Egyszerre életének minden kapanyél- á törése belesajdult két tenyeréae, amint a pöfögő gép után nézett. — így kell! — mondta ha«iosaxu * 1
