Dunántúli Napló, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-12 / 61. szám

VMN fl 1961. MÁRCIUS 12. Thiery Árpád Rőzselángok" . behívóparancs az aszta­A Ion. A pecsét címerén XjL az üvegpohár talpa fek­szik. A bakancsát befűzte és gör­nyedtem levegőbe hulló ujjak­kal várja, hogy derekába nyúl­jon a reuma. Minden reggel fáj. Ma nem. A behívóparancs hosszúkás tintabetűi a szeméig érnek. Kí­vülről látja, két nap óta egy­mást gázolva robognak benne a kék betűk. ... Ezerkilencszáznegyven- négy március huszonötödikév. reggel nyolc óráraf., Kiss Péter elárvult. Ha a papírra néz, minden eltűnik a közeléből, minden a harctérre ment. A reuma. A szomszédok bol­dogtalan, háborús sóhajtásai. A cimborák. A karcsú fűzfa ár nyékából a két hold kavicsos föld, ami tegnap még az övé volt. Ma a háborúé, A szik­kadt, rőzselángo* esték. A remény is. Minden kiballagott a szívé­ből, csak az asszony van még a rózsaszínű hajnali ágyon. Gömbölyűn, álmosan. Es a be­hívóparancs az asztalon. Kinyitja a konyhaajtóu a szoba testszagába hideg csap. Visszalép. Súlyosan feketén. A szekrénybe nyúl, de ottma­rad a keze. Nem bírja kia­kasztani a legénykori nagyka­bátot. Az asszonyt nézi az igyon, majd tekintete továbbsiklik a pohár talpa alá, a gyűrött pa­pírra, és nem érti, hogy Kiss Péternek miért kell a harc­térre menni. Ki akarja? Miért kell az ő lába? Miért kellenek ügyetlen mozdulatai? A bol- dogtalanságá? Az élete? Miért éppen ő kell az ágyú mögé, ájult reményekkel, harminc évesen, gyerek nélkül, két hold kavicsos földdel? Nem érti. Két napja össze­folynak előtte a felhők, a há­zak. Két napja összehajtogat­ták az álmait, és már nem tud olvasni belőlük. Teleki András a szomszéd Bt cóból félóra múlva zörget az ablakon, ö is a frontra megy.' Ketten a faluból, a többi mel­lé. A gubancos szemöldökű, ka rikalábú szomszéd asztalán is ott fekszik a behívóparancs. Háromnegyed ötkor zsebre- gyűri, megcsókolja a feleségét, átöleli falurossza, karikalábú fiát, és idejön. Halkan, szégyen lösen, mintha ivócimborát hív­na a kocsmába , megkocog­tatja majd az ablakot, és Kiss Péter is markába gyűri a be­hívóparancsot. Együtt men­tiek az állomásra. A városba. A harctérre. A halálba. Fél Ha a bútorokhoz ér. meg­borzong. Most minden meghal. Nem lesz gyereke. Az asszony szi­vére majd nehéz, fáradt ár­nyékok hasalnak. Nem lesz lo­va. Fényesszőrű deres, ami­lyent kamaszkora óta szeret­ne. Nem harapja össze többé \ a száját, ha a szomszéd, az • ablak előtt csörgeti a lószer­számot, és a vásárra se megy többé, hogy üres zsebekkel, só­várogva kerülgesse a kupeco- kat. Nincs már semmi, csak a fé­lelem és a behívóparancs. Nehéz mozdulni. Nehéz lélegzetet venni. Nehéz a csendet hallgatni Nehéz a szekrényből a le- génykori nam/kabátot kiven­ni. Nagyon nehéz elmenni * Részlet egy most készülő kis­regényből, Az asszony megszorítja a férfi karját. Hol az a nincs messze?... Miért nem mondod meg? Kis Péter vállat von. Nincs ereje beszélni. Az asszony kétségbeesetten rázza rajta a kabátot. — Nem érted?... Hol a front?... Oroszországban? .,. A férfi leül. Előredől, aztán megint hanyattveti magát az' ágyon. A mennyezet gerendáit bámulja, ahol az éjszaka • lángbetüket látta. — Nem tudom .. .Semmit se tudok —■ dünnyögi. Az asszony szája begörbül. — Miért nem tudod? A férfi összecsukja « sze­mét. — Azt mondják, hogy teg­napelőtt bejöttek a németek... *— Hova? — Hova, hova . -.. Magyar- országra... Teleki tegnap lát­ta őket a városban. Az asszony hallgat, majd ké­sőbb csendesen, alázatosan megszólal. =s És az jó? A férfi felül, megrántja a vállát. —! Nem tudok semmit. — mondja szomorúan, és a be­hívóparancsot nézi. Búcsúzni kell, de hogyan le­het elbúcsúzni? Csókkal? Só­hajtással? Ennivalós tarisznyá­val? A kisúrolt öreg katona­ládával? Egyetlen öleléssel? Tízzel? Százzal? Mennyivel? Ki tud elbúcsúzni attól, akit szeret? Tenyerébe temeti az arcát. Becsukja a szemét, és meges­küdne, hogy ébresztőóra a homlokában ketyeg. £* óhajt és, vár. Várja, hogy ÍJ meghaljon a Háború. Per cek múlva megszólal, r— Veronika? B- Tessék. — Kár, hogy nincs gyere­künk. Az asszony szemébe ismét kiülnek a könnyek. s— Igen... Kár.... — mond­ja csendesen — Te nem akar­tad . s . Tenyerét • szivére fekteti, aztán a férfi hátára borul. — Ha visszajössz, majd lesz... Ugye?... A férfi felnéz, reménytele­nül. Az asszony arcába hajol. — Ha visszajövök? Veronika kerekre nyitja a szemét, és hosszú, szemrehá­nyó hallgatás után a két te­kintet lecsorbul egymásról. Az asszony a párna gombját morzsolgatja. — Vas Julis ura minden hé­ten ír. A férfi ökle keserű harag­gal a ditnyhára zuhan. — Annusé meghalt. Veronikát megüti a keserű hang. Elhúzódik. A hajnali ho­mályban megborzong, mint­ha közéjük ült volna a rémü­let. A férfi nehéz, csontos moz­dulatokkal feláll. Ha baj lesz, ne törődj, semmivel, menj át anyámhoz Halápra. Az asszony felkapja a fejét. — Milyen baj lesz? A férfi nem válaszol. Szót­lanul ácsorog. Tehetetlen és gyenge, pedig ölni kellene. Szembefordul a szentképpel, és lobog a szeme. Nem bírja. Ordítani kell. Mindegy, hogy mit; de félelme­tes erővel, piszkos gyűlölettel ordítani kell, mert különben elpusztítja a behívóparancs. Mindegy, hogy kit mocskol a szitok, kibe gázol a harag, de ordítani kell, mert két napja a torkában ül a fájdalom. Zuhog belőle a sűrű harag. — Nem érted?... Hogy mondjam meg? — kiabál és a behívóparancsot a levegőbe hajítja — Háború van! Lőnek ‘ és én nem akarok elmenni! Én félek! A cimboráim .. .meghal­tak! Te meg csak bőgsz és mez telenkedsz.. .Nem érted, hogy a frontra megyek? Tenyerével dühösen szeli a levegőt. — Nem fogod félkésszel, hogy ott pusztulhatok a lövészárok­ban, mint a többi?... Megáll, nézi az asszonyt. — Talán még örülnél is, mii,,. suttogja szédülten, és suttogva az asszonyhoz ha­jol. —, Jönnek az oroszok... érted? Az oroszok... Az asszony sápadt. Idege­nül nézi a férfit. Behúzódik a takaró alá, áliáig húzza a dunyhát. A férfi nem érti mi történt, csak a vastag, kemény szorí­tást érzi a torkában, és azt, hogy ordítani kell, kemény, száraz öklökkel veri a világot. Qsszehúzott szemmel, fo­gak közé szorított szájjal né­zi a feleségét. A szitkok ütik az asszonjt. Fáj Kiss Péternek, de nem tud mit tenni. Legszí­vesebben ő ütné agyon a fele­ségét, hogy ne maradjon utá­na senki. Bezárná a házat, sző­lőkaróval megtámasztaná a lé : kaput, zsebregyűrné a behí­vóparancsot, és menne, szembe I a halállal. Tehetetlen. — Ügy kell elmennem, mint a kivert kutyának — ordít be­lőle a fájdalom. — Még gye­reket se szültél nekem!... Mii számít, ha megdöglök ott kinn. majd lesz másik, mi? Az asszony nem szól. ösz- szefolyik előtte a férfi. Erőlteti a szemét, de nem látja az ismerős vonalakat, a lecsüngő vállakat, a hosszúkás, száraz arcot — minden egybeolvad 3 szobával A férfi két kézzel markolja az ágy szélét. Átkozottul saj­nálja az asszonyt, aki szomo­rúan gubbaszt az ágyon. Itt a Háború a szobában. Ve­ronika a háborút nézi. Nem várja már, hogy a férfi meg­ölelje, megcsókolja, füle mö­gé simítsa a haját. Nem várja, hogy a férfi egyetlen szóval, csak egyetlen rövid, halk szó­val kihívja maga után az ágy­ból. Nem hívja. Leszegi a fejét az ágy végé­nél és szitkozódik. Kemény, goromba ember, de öt év alatt, még szóval se bántotta. Az asszony csendesen sír- dogál. Meztelen bőrén árván gurulnak a kemény szavak. Az este a meleg rőzselángos szürkületben még egymás mel­lett feküdtek. Szótlanul bá- múlták az éjszakát. Az utolsót. Veronika nyugtalanul aludt. Álmában a férfi kiugrott az ágyból, erős ujjaival széttépte a behívóparancsot, és a fejszé­vel az ajtó mögé ült. Moso­lyogva nézett az ajtó mellől, és kisfiúsán, kedvesen dörmögte, | hogy nem megy a háborúiba. Az övé lesz, az asszonyé. Nem a háborúé. Álom volt. A férfi csendesen, fáradtan a székre roskad. Egyetlen löb- banással kialudt benne a ha­rag. Az asszony visszanyeli ■ az utolsó könnyeket. Félénken, csüggedten megszólal. — Hagyjam itt a házat? A férfi mozdulatlanul hall­gat, azután a csendbe só­hajt. — Inkább ez a ház, mint te. Az asszony hálásan néz, ar­cán megenyhül a sápadtság. Elmosolyodik, de szólni nem tud, mintha megálltak volna benm a szavak, öt éve házasok . A férfinek egy öltözet ru­hája és két hold kavicsos föld­ié volt, az asszonynak az örök­ségbe kapott háza. És szeret­ték egymást, konokul, életre- ha Iáira. Ma sincs több vagyonuk. A férfi feláll, megemeli a katonaládát, majd az ablakhoz sétál. Az üvegről letörli a pá­rát. Kinéz. Sötét van az utcán, es a házak között feketén ül a csend. Tudja, hogy most valamit mondani kellene az asszony­nak, de a torkában megállnak a szavak. Ilyenkor nem lehet beszélni. Igen; simogatni kellene a fejét, a nyakát. Vigasztalni kellene, hogy majd éjszakán­ként két deressel, áloralóva~ kon hazajár szántani, vetni, aratni, asszonyt ölelni. Me­sélni kellene. Álmodozni, hogy egyszer majd vége lesz a hábo­rúnak, és Kiss Péter is haza­jön. Pántlikás szekéren hajt a faluba, előtte a két álom­deres, amelyekkel éjszakán­ként a frontról hazajárt... Nem lehet. Két napja összehajtogatták ■ az álmokat. A z ablakon halkan kopog­ja nak. J--*- — Péter, készen vagy? — morog az ab­lak alatt a karikalábú szom­széd. A férfi az üveghez nyomja az orrát, az izgalomtól re­kedt a hangja. — Megyek. Megemeli a faládát, azután visszaejti. Az asszonyra néz. Nem mesélt. Nem álmodoz­tak. Semmit se mondott. Az ágyhoz lép, lehajol. Az asszony sír. Csendesen, szem­rehányóan könyökölnek sze­méből a könnyek. A férfi a nyaka alá csúsztatja a tenye­rét és ügyetlenül szégyenlő­sen megcsókolja. Könnyelf nélkül sír. Hirtelen mozdulattal ki­egyenesedik, a behívóparan­csot zsebre gyűri, hóna alá emeli a katonaládát. Az ajtó­ból visszanéz. A kályhában ki-‘ aludtak a rőzselánppk. Ki­lép az ajtón. Hóna alatt « vagyona. Az útravaló elemózsia, néhány al­sóruha, tenyerén a bátorsága. Szél■ nyargal a roskadt, falu- végi házak között, de ő még mindig az asszony zokogását hallja. * Mintha zokogna az egész vi­lág. rrrrrrrrrrr' rwm DOKUMENTUM Kizárólag irodalomtörténészek számára a* Felesleges tennie barmi tátira Lánghegyi Elemért, a század- forduló első évtizedében fia­talon elhunyt költőnket Hi­szen az ő neve kitörölhetetle­nül él mindenkiben. Kötetei nem hiányoznak az előkelő könyvszekrényekből és meg­találhatók az öreg falusi há­zak mestergerenriáiin. Bizo­nyára szívesein fogadja a köz­vélemény Lánghegyi Elemér életének egy darabkáját, két elveszettnek hitt levelét, és egy kifizetetlen mosodaszámlá­ját, amelyet Síp Simon kutató tár rovatunkban az oévasó elé. • Lánghegyi Elemér életének három hónapját Iasbékem töl­tötte. Izsbék kisközség. Negy­ven ház, egy szatócsbolt, száz- va.lahány lélek. Kövesút ide nem vezet. A vasútállomás ti­zenöt kilométer. „Kedves Tuctek Őrt Örömmel értesültem I* I. egy modern remekírók anto általam beküldött versek kö antológia szerkesztésekor, (cé­get szíveskedjék pesti címe (Ezt a levelet a költő ke­mény tintacenuzávtíl írta diós­győri famentes irodai papírra.) A második levelet a költő Mezőkovácsházára írta B. ' N. tanítónak. A levél budapesti portai bélyegzővel ellátott bo­rítékban érkezett Meaőkovacs­De a táj . =. Itt hegyekké tornyosulnak a faluszéli dom­bok, síksággá szelídülnek a lankák. Az Izsbék patak csör- gedezóse csilingelő hangot ád, I mint a leánykacagás. Az ifjú poéta bensejében új, eddig rejtetten pihenő hurok rez- dülnek meg a táj láttán. A költő a falu közepén la- i kott Szobájában a mesterge- I renda volt az egyetlen dísz. ; Az öreg aknáriomban szilva- ! lekvár állt köcsögben. Az ab- í lak alatt trombitált reggelen­te a kan ász. Az öreg kecskelábú aszta­lon 'két vers született. A Lá­nyok az Oktogonon őszi köd­ben, és a Svábhegyi elégia. Ezen az asztalon született meg az egyik levél is, amelyet Tápiószelére írt a Tucsek és Tsai. Műnyonadad Intézet cí­mére. A levél így szól: barátomtól, hogy tervbevette lógva kiadását. Amennyiben az zül egynémelyik számbajön az rém, hogy öt-tiz korona előle- mre küldeni. Tisztelettel, őszinte híve: Lánghegyi Elemér* házára* így feltehető, hogy a levél is Budapesten íródott. Erre utal az a tény is, hogy í fekete anthracón tintával és. í gombos végű Hardtmuth tol­lal vetette papírra a levelet Lánghegyi. j Íme a második levél: Marjákné á poéta házveze­tőnője volt. Két évvel élte túl szeretett gazdáját Bizonyára ő fizette ki a számlát, és látta el az utókor számára lábjegy­zettel. Okulásul. Kegyeletből. Vagy csak úgy. rucz) Az asszony megfordul a t* karó alatt', és kilátszik a háti a combja. A férfi tekintete átlépi a bi hívóparancsot. A nagykabátéi nyúl. de az asszony testét nt i zi. Nem a lusta, kék szemé nem az olcsó, fakeretes szem képet az ágy felett — hanei az asszony testét. Magával akarja vinni Vére nikát. A combját, a mellét, barna foltot a hasáról, a szobi nehéz, gömbölyű testszagát. Lüktet a szeme. Karjára ti riti a nagykabátot. Az asszony megérzi a mos dulatból, hogy már közöttü] áll a behívóparancs. A férj nem ölel már, és ha csókol i ™ szomorú, könnyes búcsúsza vak helyett teszi. Betakarja a mellét és felnéz Elkísérlek az állomásra.. Egyik lábát lecsúsztatja au ágyról, és vár. Várja, hogy hív­ja a férfi. Kiss Péter megrezzen, te­kinteté ben összecsúsznak a bú­torok. Ordítani kellene, teleüvöl- terd a világot, hogy fáj. Hogy nem akar elmenni. Nem akar­ja itt hagyni a feleségét! Nem akarja itthagyni a sáros ud­vart. Álmodozni akar! Ott a kert végében, a körtefa alatt, szemben a gulácM heggyel, amelynek csúcsán esténként hunyorogva szikráznak a csil­lagok. Nem akar katona len­ni. Nem akar senkit se meg: ölni! Az asszonyra néz. «=* Messze van az állomás — szűri kedvetlenül, szárazon a fogai között Veronika visszanéz, Engesz­telőn, könyörögve. ka Nincs messze ..-.az álla­tokat később is megetethetem... A férfi lassan, szomorúan rázza a fejét aa Nem. a- mondja halkan, és az asztalhoz ül Másfél óra van még a vonat indulásáig. A gulácsi hegy mellett, egy óra gyalogút az állomás. Az asszony sér. Arcán sápadtan állnak a könnyeké Zavartan, értelmet­lenül a pislogó petróleumlám­pába bámul Most találkozott először a Háborúval Itt van a szobá­ban. Ez a szikár, csontos férfi, karján a nagykabáttal, lám­pába hunyorgó tekintettel, te­nyérnyi, pecsétes idézéssel az ujjat alatt — ö a Háború. A férfi az ágyhoz hajol. Rá se néz az asszonyra, csak le­húzza róla a takarót »=1 Ne ... hagyd ... — nyö­szörög a felesége, aztán rövid lemondó sóhajjal elengedi a takaró szélét. Nem bír a férfi mozdulatával, remeg a bőre. Nem érzi a dunyhát, csak a férfi sóvár tekintetét. ' Mindegy. A párvára borul. Haja szét­hullik, mint szélviharban a szőke felhők az égen. B énitó, súlyos a csend. Az asszony óvatosan vissza­húzza a takarót, és mintha at­tól félne, hogy felébreszti eS férfit — megérinti a karját. { aa Ugye nincs messze a! front? Kis Péter átfordul az ágyon.! Szótlanul nézi az asszony sze-{ méhen a száradó könnyeket | Hallgat s— Nem érted? — kiabál aj két könnyes szem — Hol aj front? Neked tudnod kell!! ? 5 A férfi a menyezetet nézi. í — Azt mondják, nincs mesz-\ szt . * . í „Kedves Tanító Űr! Ne haragudjék, hogy ked oes levelére késve válaszolok. Mentségem: napokig esett az eső, és nem tudtam kimozdul­ni hazulról. Jó hírt sajnos nem közöl hetek. Van ugyan a Régiposta utcában egy pipabolt, de olyanféle csibukot, amilyet a nyá­ron megbeszéltünk, még a mai napig sem kapott az üz­let. Hiába, dz ilyen különös fa zonú tajtékpipák ritka jószá­gok. Különösen a jól kiszívott példányok. A boltos úgy tud­ja, hogy egy bizonyos illető, a kinek meglehetősen nagy és értékes pipagyűjteménye van, a múlt héten jelentős össze­get vesztett az ügetőn. Megpróbálom az illetőt megfőzni, ad- í jón el egy általunk megbeszél t valódi tajtékot. Természete- j sen csak akkor veszem meg, ha minden tekintetben kifo- I gástalan. A mezőkovácsházi alma nagyon ízlett, különösen a gye­rekeknek. Ha a pipaügy sikerül, akkor a torok idejére sze­mélyesen viszem le. Addig is őszinte baráti öleléssel üdvöz­löm: Lánghegyi”. Sajnos a levelezést nem le­het végigkísérni; A mezöko- vácsházi tanító nyugdíjazta­tása után a levelek nagyrésze megsemmisült, így egyelőre még homály fedi, sikerül/t-e Lánghegyinek a szóbanforgó tajtékpipát megszereznie. y A költő oldalági leszárma­zottai a mosodaszámlát egy régi, már elveszettnek hitt biblia kötésébe dugva találták meg. A számla nehezen olvas­ható állapotban maradt ránk, A grafitceruzával írt sorok már nehezen olvashatók. Szö­vege így szói: Nyugta Allullírott Schuck Jozefán három darab fehér ing, ot par fuszégli, kettő vángosziha mosasér 1 kor 30 krajz felvetem 12, nov 26. • olvashatatlan aláírás* Az irkából kitépett kock ás papíron alul egy megjegy­zés: „Az író úrnak nies péze, nen tud fizetni Marjákné’’

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents