Dunántúli Napló, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25-01 / 304. szám
m, DECEMBER 25. — .................. NA T Ló 9 A maiság érdekében napokban jelent meg elenkor legutóbbi, sorrend- ' az évfolyam ötödik •— 8 októberi száma. Eltekintve a folyóirat érdemi létől, elöljáróban alighanem os a kérdés, hogy vajon onyire növeli a Jelenkor iti olvasói bizalmat a már- f krónikus megjelenési ké- — hiszen e szám anyagát jíerkesztök még a nyár vé- I összeállították — és egy- alában lehet-e ezen segí- i? í Jelenkor számottevő iaco- tni tényező nemcsak a Da* 'tálon, hanem az ország iro- Bii életében is. Erre a felségre nyilván a folyóirat szerkesztői is gondolnak, a jövőben nem két hónapi éssel jelenik meg a Jelenti 5 ember előbb csak be- éz a folyóirat októberi szóba. azután alaposan végig- 'as mindent Először egy- Stában a verseket, elbeszé- ®ket. tanulmányokat — a tielés sorrendjében, azután lön-külön. műfajonként, és tglepődve tapasztalja, hogy .a hagyományos és kötelező 'faji egység kivételével •— folyóirat e számának nincs 'legezett mondanivalója« ^ műfaji egység — mondani szerkesztési egység mel- ; a művek összességéből •nyzik az az összmondani- jó. az a határozott elvi és •vészi állásfoglalás, amely •"eérthetetlenül megadja Sy megadhatja egy folyóirat ú arculatát. Amely bizonyít- hogy itt és itt ezért és ez* t jelent meg ez a folyóirat. Tartalmi kérdés ez, és a Jelkor e száma e szempontból •glehetősen szerteágazó és •lakulatlan. Nemcsak a mű* k lényegét és irányzatát testve. de jelenlegisége is váz- los, lájisága sem bizonyítja jól értelmezett egységet, talva arra, hogy a provincia ; a provinciális fogalma két bönbözo dolog, hiszen az óbbi eszmei korlátokat je- JH és nem területhatárokat, tanti azokat a retrográd népeket, amelyekben a „tájiro- •tom” jelszó alatt dilettánsok ' az egyetemes haladással arnbe kerülő vagy attól le- aradó írók jelentkeznek.) kz a kialakulatlanság nyil- Jhvalóan még jobban, erő- líesebben kiemeli az egyes "Sok olvasása nyomán jelent: 62ö ellenérzéseket,I folyóirat verstermé- szokatlanul egyvonalú. Job- ly Károly és Gallai Károly ■seinek kivételével — ame- k a lényeget kereső bátorral, eredeti egyéni hang" élükkel a folyóirat legjobb ivei közé tartoznak — a lí- termés zöme sajnos nem 1 túl a polgári, vasárnapi ítészét eddig alkalmazott té- világán és módszerein. A "sek többségéből hiányzik az -'éniség (amelyet sem népies- Jéssel, sem abszolút elvont- >gal pótolni nem lehet) hiszik belőlük a líra friss, •ggesztív ereje. Témaviláguk éppen annyira ''vonalú, mint a versék színhala. Kesergés az öregség att, az évszakok dicsérete, Pieskedés, néhol eszmei za- r és némi irracionalizmus — alában ezek jellemzik a lí" l részt. Vajon ezek lennének hek a kornak a legfontosabb '•tői mondanivalói? Amellett, hogy a folyóirat fámában szereplő költők kü l-külön kétségkívül tehetsé- sek — Harcos Ottó, Káldi nos, Hatvani Dániel. Karay •jós, Pálos Rozita — de ezek •hűvek így együtt elvont, a ától meglehetősen távol álló •Uöi világot bizonyítanak. A Jelenkorban szereplő prózai műveik már sokkal bonyolultabb ellenérzéseket ébresztenek. A folyóirat elsőként Süikösd Mihály: Jefra Sund bukása című elbeszélését közli. Az még rendben van, hogy az író a cselekményt a fasizmussal ép- penhogy leszámolt Olaszország ban eleveníti meg, de az mindenképpen meghökkentő, hogy az egyébként is merész megjelenítés mellett azt igyekszik bebizonyítani, hogy a fasizmus önmagát pusztítja él. Ez így eszmeileg ferde, hamis« A mondanivalót uralja a zöld legyekkel és mocskos színekkel ábrázolt Jefra Sund, a hírhedt fasiszta rádióagitátor, akit bár bíróság elé citálnak, bár közutálat övezi, a környezet, az emberek passzívan figyelik, mintha semmi számon- kérnivalójuk nem lenne Jefra Sundtól, és sorsát rábízzák a tűző napra és Jefra Sund később megbomlott elmeállapotára. Varga Imre elbeszélése problematikus írás, a „Nausea magna.” Kicsit a levegőben lóg. A cselekmény, nem tudni honnan ered. merre halad. Adva a pillanatnyi helyzet: a szegénysorai!, érettségizett fiatalember meglátogatja a jól kereső orvosrokont és félórái csodálkozás és émelygés utón segítség helyett az émelyítő emlékeket viszi magával az asszonyt óiLJószándékú lélekábrázolás akar ez lenni, de megfelelő eszmei „hinterland” nélkül csak az író szubjektív haragja dörög: lám, lám, ilyenek ezek az úrhatnámok, akik ma is megszedik magukat a szegényember filléreiből. Itt-ott zólai képsorokra emlékeztető nyers megoldások, néhány ügyesen megfogalmazott és alkalmazott filozófiai igazság, és egy jólsikerült monológ két pohár konyak között — lényegileg ennyit nyújt Varga Imre elbeszélése. Kende Sándor Elza című rövid írása alighanem lélektani riportnak készült, legalábbis ezeket az elemeket érezni az íráson. A téma több változatban nem egyszer szerepelt már a magyar irodalomban is: a nyomorék, beteg leány nem akarja elhinni, hogy a csinos fiú szerelmes belé. Kende írását a finomabb művű pszichikai törekvés és tömörség dicséri. Szélsőséges esetet ír meg Gywtkó László is, Esik című elbeszélésében. Az írás egy kétségbeesett, háborúval és nyilas igazoltatásokkal árnyékolt szeretkezés története. Filozófiája meglehetősen ködös. A főhős a fiatal egyetemista talajtalan ember. Végeredményben azt se tudni, hogy kicsoda, miért menekül Budapestről Pécsre, és ki az ő számára Milka? Ha az író a szokásosnál mész szebbre veti a morális súlykot, akkor nem szabad ilyen idegenül ábrázolnia a hősét. Szubjektumokból indul el. de az embert lényegében a világtól elválasztva ábrázolja, ami egzisztencializmusra emlékeztet. Az élmények is tipikusan egzisztencialista élmények. Magány, szorongás, egyedüllét és a „nihil“ a lét elé kerül. Mindezt ugyan felpaprikázza a jól megrajzolt szeretkezés, de ez is csak a jóleső közöny következménye. A folyóirat prózai terméséből maradéktalanul és egyetlenül a Weimari novellát lehet dicsérni, amelyet Karl- Hanz Jakobs írt. A folyóiratban többek között szerepei még egy Thomas Mannról. illetve a Varázshegyről készült tanulmány, amelynek közlését nehéz lenne megindokolni, kivéve az írás alaposságát és okosságát szerepel néhány török kolto Tar bay Ede fordításában, amely versekhez valamiféle rövid is- ,—volna, kanlni« és e számban kapott helyet Ordas Iván szociográfiája PUisborosjenőről, amely írás tanúsága annak, hogy a statisztikák értéke nem pótolhatja az irodalmi olvasmányosságot. és ez alighanem vonatkozik a szociográfia eddig művelt hagyományaira is. * Jóllehet kockázatos vállalkozás átlépni az írás felü létén, és megnézni: mi van belül. Ilyenkor vállalni kell az „okvetetlenkedés” kockázatát is, de az is igaz, hogy az is segített a ház építésében, aki Idejében szólt, hogy beázhat a tető. „Aki tudja, az csinálja, aki nem tudja, az tanítja" — körülbelül így fakadt ki egyszer Bernard Shaw a kritikusok ellen — bár jómaga se ment j a szomszédba segítségért, ha ‘ gúnyolódni, élcelődni akart, de ez a shawi mondás — ilyen vagy olyan formában — ma is közdivatú az írók között. Mégis.:« Jóllehet, irodalmi folyóiratot szerkeszteni nehéz. Jó irodalmi folyóiratot szerkeszteni még nehezebb. Mindig sokkal több az író, mint a jó írás, de előbb-utóbb ki kell alakulni a Jelenkor egységes, eszmeileg és művészileg jól körvonalazott arculatának. — A Jelenkor új vezetésének többet kell vállalnia az igényesség kockázatából, hiszen jelentős irodalmi fórum ez a folyóirat. ‘ De vállalni kell ezt a maiság és az eszmeiség érdekében isi Thiery Árpád Jdlánka m Kelle Sándor rajza. Saint-John Perse az irodalmi Nobel-díj ez évi kitüntetettje Pluies — Esők Az eső vándora ülést tart a Városon. ■ Egy korai korállsziget rózsanászra bukkan fel a kavargó vizek kék tején, És a meztelen Eszme, mint a hálót vető gladiátor, fésüli a nép kertjeiben lányos, lobogó haját, Zengjed, ének, vizek árverésén a témát, amely oly közel fenyeget. Daloljad, költemény, vizek kürtszavánál a témát, amely a vadászok gyűrűjéből kiszökött Költői szabadságot a profétikus Űj szívén, Aranyszínű magrügyek kibomlását lápok barna éjjelén És ágyamat, mely, oh csalás! oly álom pórázára kötve, melyben kivirul, kibomlik s ide-oda hajlik a dal obszcén rózsaszála. Nevetésem rettenetes Nagyura, ime a vadhúsízű föld, mely füstölög, íme a szűz víz alatt az özvegy agyag, a föld, az álomtalan férfiak lábnyomától lemasottan, fis egészen közelről, mint a bort megszknatoltan, nem idéz-e elő emlékezet vesztést ? Nagyér* nevetésem rettenetes Nagyura! ime az álom fonákja olyan e földön, Mint a meredek dünék morajló válasza a forrongó tengereknek, ime, ime* A föld a növelésre, az újszülött óm pólyáiban, és a szívem, amelynek egy furcsa magánhangzó a vendége ■mostan. Fordította: MADACSY LÁSZLÓ Az ötvennégy író közül, akinek eddig az irodalmi Nobel- díjat egy öttagú bizottság odaítélte, Saint-John Perse éppen a tizedik francia író. Szerencsések ezek a franciák! Bár kétségkívül Saint-John Perse is — mint élődéi —- nem méltatlanul részesült a nagy népszerűséget jelentő megtiszteltetésben. A költő ma hetvemhá- rom éves. Egyéniségében van valami zárkózottság és titokzatosság. Eredeti családi neve Alexis Léger, s életében mindig valami polgári foglalkozás mellett űzte a költészetet. Túlzott szeméremből, vagy okos SÁRBOGÁRDON valószinűtlenül sokáig áll a vonat. Aggódva és csüggedten gondolunk arra, hogy már régen Pesten lehetnénk, amikor ebben a sanyarú és oktalan várakozásban megjelenik az angyal. Az utasok egyszerre felélénkülnek; a végállomás még messze van, s ki tudja, milyen megpróbáltatás vár ránk a hosszú úton, jó hát, ha kéznél van egy angyal. Teljesen tájékozatlan vagyok, az angyalok rangfokozatát illetően, ez azonban, aki az imént lépett be a vasúti kocsiba, csak afféle köz-angyal lehet, mert kopott kabátot visel, sipkája gyűrött s bakancsa is csupa sár, a szárnya pedig közönséges lúdtollból készült. Tíz-tizenkét éves, nyakából iromba papírtemplom lóg. Valamennyien megelégedéssel nyugtázzuk érkezését, de ő azonnal rázendít, hogy énekszóval is hírt adjon magáról. „Mennyből az angyal, lejött hozzátok“ — közli velünk, s amint véget ért a bemutatkozás, megjelenik a csordapásztor is hatalmas furkósbottal, afféle bibliai fustéllyal. s versben fordul a szárnyas lényhez, mondván: Mennybéli angyal, az ég küldte, miért jöttél hozzánk le a földre? Az angyal habozás nélkül újra rázendít: „Mennyből az angyal..mire a csordapásztor elkiáltja magát: „Gyűjjön be kend öregapám, ilyet úgyse látott még!“ Az öregapó csak erre várt, bependerül a kocsiba s biblikus öregemberhez illően versben kezd beszélni: Száz esztendő nyomja váltam de ilyent még sose láttam. AZ ANGYAL azonban egyelőre nem akar többet mondani, mint amennyiről az előbb tájékoztatott bennünket, ezért újra rázendít: „Mennyből az angyal...“. — és ekkor történik. meg a szerencsétlenség. „Pásztorok, posztotok' =» lebeg a vékony gyerekhang, a vonat pedig nehéz döccenéssel elindul. A csordapásztorok, akik növekvő érdeklődéssel lesték az égi szózatot, hanyatt-homlok futásnak erednek, s a szegény, magára hagyott angyal megdöbbenve nézi ezt a rendbontást, de aztán indul ő is, mert a vonat egyre gyorsabban megy. A két pásztor már leugrott a kocsiról, amire azonban ő is eléri a lépcsőt, a vonat veszedelmesen vágtat. Egy darabig mérlegeli, hogy leugorjék-e, aztán csüggedten és komoran visszajön a kocsiba, s óvatosan, hogy le ne törjenek a szárnyai, leül. Valamennyien őt nézzük. Az angyal pedig szomorú, teljes egészében érzi a történtek tragikumát. Gyerekszíve összeszorul, s legörbül a szája. Az angyal sír. — A következő vonattal majd visszamész Nagylókról, — mondja az egyik utas. Az angyal azonban tovább sir. — Nincs pénzem, ■— mondja végre és nagyot sóhajt. — Hát mennyi az útiköltség? —- kérdezik többen is. Az angyal úgy látszik, ismeri a vasúti díj szabást, mert rögtön rávágja: — Kettő húsz. Az utasok szívük mélyéig átérzik az angyal sorsát, s minden felszólítás nélkül adakozni kezdenek. Az angyal pedig lekapja piszkos sipkáját, megnyugodva végigmegy a kocsin s szerényen megköszöni az adományokat. Aztán leül a pad szélére s megszámolja pénzt. — Elég az útiköltségre? — kérdezi aggályoson egy idősebb hölgy. — Még marad is. — Ami megmarad, abból adj a pásztorok nak, — mondja valaki komolyan. AZ ANGYAL, gondolkozik. — Nem adok. — mondja aztán határozottan. És hozzáteszi: — Ezért a pénzért csak én dolgoztam meg CSANYI LÁSZLÓ. megfontolásból — írásait költői névvel jelezte. Első versei még gyermekkorában jelentek meg, s olyan jelentős helyen* mint a Nouvélle Revue Fran- gais, a modern, progresszív francia irodalomnak ez a jelentős folyóirata. Föifedezőj« és első méltató ja J- nem kisebb író volt, mint Andre Gide. A költészetet szent élethivatásnak, de nem a polgári foglalkozást kizáró pályának tartotta. Saint-John Perse a francia irodaiamban éppen nem ritka diplomata-írók közé tartozik. Külügyi szolgálatai során szinte az egész világot bejárta, különösen nagy élményt jelentett számára a Közel- és Távol-Kelet népeinek, egzotikus kultúrájának és életének a megismerése. A második világháború alatt fasizmus-ellenes magatartása miatt állásáról lemondatták, és ekkor vállalta a kényszerű amerikai száműzetést. A Nobel-díjat nem egy kötetért, hanem eddigi egész életművéért kapta. Ezt a poézist nem érintették meg a modern francia líra extravagáns különcségei, merész, az értelmet tótágast állító fordulatai, logikai bukfencei. Saint- John Perse költészete a szimbolisták lírájával rokon. Költészetének kimeríthetetlen forrását jelentik a gyermekkor káprázatos emlékei és a keleti utakon szerzett élmények. Az ősi kultúrák és a primitív hitvilág elemei a modem embernek a kozmikus távlatokat versbe fogó szándékával keverednek nála. Költészete egyszerre konkrét és elvont. Hangja patétikus, ünnepélyes, szinte szertartásos. A mi líránkban nehezen tudnánk rokon párját említeni, helyenkint talán még a korai Babitsra emlékeztet Az a körülmény, hogy a magyar olvasó — akárcsak Quasimodo esetében — csak most, a Nobel-díj odaítélése nyomán megjelenő fordításokban ismerheti meg költészetét, kell, hogy figyelmeztessen egyébként igen színvonalas és igényes műfordítás-irodalmunk még meglevő fehér foltjaira. Reméljük, Saint-John Perse kötete is mihamarabb eljut a magyar olvasókhoz. (t. Q
