Dunántúli Napló, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

8 NAPLŐ I960. ÁPRILIS! S, izenötödik tavaszunkat, szor­gos, hékés életünk tizenötö­dik tavaszát ünnep éljük; Fiaink, leá­nyaink lassacskán í elcseperedtek, mel­lénk növekedtek e másfél évtized alatt, jni pedig, ha nem szívesen valljuk is, de beismerjük: — bizony, bizony vala­melyest öregedtünk. — Na nem sokat, csak tizenöt eszten­dőt Csak tizenöt szál virággal lett dú- sabb a csokor, amit születésnapunkon, névnapunkon kedveseink nyújtottak elénk, mégis ezek a virágok emlékeket riasztanak, felkavarnak, meglepnek ben­nünket s önkéntelenül is gyermekeink tekintetét kutatjuk. Valami olyan vo­nást szeretnénk felfedni, megtalálni rajtuk, amely önön ifjúságunkra emlé­keztet. Ködbetűnő távold ifjúságunkra, kincses örömökre, melyek hasonlatosak gyermekeink, véreink mai öröméhez. De voltak-e nekünk egyáltalán örö­meink? Vagy csak ifjú életünk bőréből kibújni vágyó szertelenségét hittük örömöknek? Nem hinnénk. A tizenöt­évesek nyiladozó értelmével akkor is meg tudtuk különböztetni a jót a rossz­tól. Pedig jobbára messze kerültünk már akkor az iskoláktól, ahol az értel­met csiszolják, ahal talán hamarabb megismertük volna a dolgok közötti összefüggéseket. Mégsem maradtunk egyedül ösztöneinkkel. Hamarosan megismerkedtünk a leg­nagyobb mesterrel, aki nem volt ugyan ejnéző, nem volt joviális, mint a tanító­bácsink, de amit egyszer a fejünkbe vert, azt semmi hatalom nem töröli ki onnan. A gyár voK * mesterünk, a gyáriak az Instruktoraink. Ok tanítgattak ben­nünket éhesem, kopottan is felemelt fő­vel járni, ök csikartak ki ünnepet is, csak a mi ünnepünket, ahol addig is­meretiéin örömöket, bizakodást nyer­tünk. ök vittek ki bennünket május el­sejéken titkos erdei találkozókra, uzson­náé, néha dalos, beszédes majálisokra, ahol ha egyszer-egyszar szét is zavarták kis gyülekezetünket, másutt ütöttünk tábort. A helyet elvehettek tőlünk, de az ünnepünket soha. Megőriztük, meg­tartottuk azt minden spiclik, rendőrök ellenében is. Volt hát nekünk is ünne­pünk, féltett, kincses május elsejénk. Ezért keressük, kutatjuk most gyer­mekeink tekintetében önön ifjúságunk. Az új március tizenötödikék, a május elsejék, s legnagyobb ünnepünk, ápri­lis negyedik napja ad-e, kölicsönöz-e olyan jelentőséget, annyi örömet, újon- gást, fényt a szívükbe mint nekünk an­nak idején az az egyetlen daccal, kü#- delemmel szerzett ijmnep. Fogjuk még hét a kezüket, állítsuk magunk elé őket s jól figyeljünk meg­láthatjuk-e szemük tükrében saját gyer­mekarcunk! Bizony megláthatjuk. Igaz, fénye­sebb a szemük, kerekebb az arcuk, lá- gyabbak a vonásaik, csengőbb a hang­juk, gyermekibb a nevetésük, mégis mi tekintünk ki csdllagszóróe szemük tük­réből, mert ezt akartuk, ezt kívántuk ml is. A beteljesülést. Art amivel annak­idején adós maradt a tanítónk, s a tár­sadalom, azt, amiről annakidején csak titkos majálisok alkalmával álmodoz­hattunk. De hagyjuk az emlékeket! Hiszen odakint tavasz van, életet tápláló, rejté­lyes nedveket, illatokat hordozó tavasz. Ünnep van odakint, tizenöt esztendő­vel ezelőtt született, s azóta lassacskán mellénk növekedett, erős ifjúvá serdült ünnep. Ne keseregjünk hát afelett sem, hogy valamelyest öregedtünk. Tárjuk ki az ablakokat, s látná fogjuk a zsongó, ka­vargó utcát, látni fogjuk fiainkat, leá­nyainkat! Felnevetnek ránk, felénk in­tegetnek. Menjünk le hát köaéjük ünnepelni, fiatalodni ÍJ ÖL

Next

/
Thumbnails
Contents