Dunántúli Napló, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-24 / 96. szám

1960. Április u.

NAPLÓ

A Misek &zeid*nese

Kocsis Erzsébet nem egészen ismeretlen már előttünk, a Pécsi Irodalmi Színpad „Évezredek szerelme” című egész

estet betöltő műsorában hallottuk hangját Christine de Pisau Balladáját Sappho Boldog legényét és Louise Labbé négy szonettjét szólaltatta meg művészi erővel. Híven fejezte ki a csodálatosan szép verssorok értelmét a hangok zengését, hozzáadva az átélés szenvedélyességét Nem véletlen, hogy ezeket a mély és megrendítő verseket áhitatos csendben hallgatta és lelkes tapssal jutalmazta a közönség. A színpadszerű hagyományos vers- mondó iskola értékei csillantak fel előadásában.

Itt a munkahelyén, az alig pár négyzetméternyi kis laboratóriumban kerestük fel őt, a versek szerelmesét és lelkes interpretátorát hogy megismerjük és olvasóinknak is bemutathassuk^

— Még egészen kicsi voltam, amikor felébredt bennem a vágy, hogy színésznő legyek. A nagynéném négy éves koromtól kezdve rendszeresen elvitt magával a filmszínházakba, s valójában ekkor szívtam magamba a 6zínészi-pálya irán ti rajongó szeretetemet Már általános iskolás koromban megszerettem a szép szavak varázsát, s gyakran megfogott egy-egy vers hangulata. Azt hiszem hatodik osztályos lehettem, amikor részt vettem egy iskolai szavalóversenyen Ady Endrének A csillagok csillaga című versét szavaltam s én lettem az első helyezett. Ez volt az első irodalmi és „színésznői” ténykedésem és boldogító örömöm. Pesten jártam gimnáziumba, de nem elégített ki az iskolai tanulás, rendszeresen jártam a Rózsahegyi-féle színésziskolába, s itt ismerkedtem meg a „világot jelentő deszkákkal”. Persze nem volt ez afféle komoly szereplés, de mégis oly boldogok voltunk, ha felléphettünk a kicsiny kis pódiumra. Megszakítottam a középiskolai tanulmányaimat és szerződést kaptam a pécsi színházhoz, Különösek és kiszámíthatatlanok azonban a sors útjai. Néha nem úgy sikerül minden ahogy magunk is szeretnénk és ahogy egykor elterveztük. — Mert Kocsis Erzsébetnél sem a rivaldafény jelenti most az életet. Persze önmagában azért még nem mondott le a vágyairól. Egyelőre az Irodalmi Színpad tagjaként dolgozik, szabadidejét megosztja a világ- irodalom legszebb költeményei vei és azon fáradozik, hogy azokat másokkal is megszerettesse.

Hamar Imre.

A tárgyalóteremből

ÁLARC NÉLKÜL

Néhány nappal ezelőtt „Elfogták az álarcos leányszökte- töt“ címmel megírtuk azt a kalandos történetet, amelynek szereplői most már a megyei bíróság előtt állnak. De most már álarc nélkül — csíkos ruhában. A főkolompos Jákovics Sándor nemcsak betörésekért, lopásokért van vádolva, mint társai, hanem szándékos emberölés megkísérléséért Is. ö volt az álarcos, aki a vidák- pusztai leánymevelő-intézetből akart egy lányt megszöktetni. Amikor a lányok értesítésére a leányotthon igazgatója megjelent, Jákovics késsel támadt rá. Az igazgató szerencsésen elkerülte a szúrásokat ■

Amerre ez a garázda, huli-4 gán társaság elvonult, pusztí-. tás, betört présházak, kifosz- j tott üzletek jelezték nyomu- < kát. A négytagú bűnszövetke-1 zetből hárman — fiatalkorúak.

Jákovics vallomásában beismerte a betöréseket, a leány- szöktetés és emberölés megkísérlését. Azt mondta, hogy sohasem került volna ilyen helyzetbe, ha R. Károly nincs a társaságban. R. Károly, K. Aranka és ő voltak a banda tagjai. Itt vannak együtt mind, a pádlottak padján.

De hallgassuk csak R. Károly vallomását:

— Apámat nem ismertem, anyám egy gazdaságban dolgozott. Jákoviccsal sok présházba törtünk be. Még rádiót is loptunk, eladtuk 100 forintért. Ezután moziba mentünk. Köpenyünk alatt lopott légpuska, kard, így ültünk be a nézőtérre. Mozi után az egyik népboltba törtünk be. Konzer- veket, két üveg rumot, szappant, fogkrémet és több száz forintot loptunk. Ezután az állomás felé vettük utunkat. Az állomás mellől motorkerékpárt vittünk el, de nem tudtuk beindítani s így a Megyeri úton az árokba löktük. Később a Mártírok útján egy ház udvarából kerékpárt loptunk. Február 23-án a Kertváros egyik boltjába akartam betörni, de nem sikerült. Még aznap egy húsáruboltba és egy zöldségboltba akartam betömi. Feszegettem az ajtót, betörtem az ablakot, de valaki megzavart. elszaladtam.

K. Aranka kerül kihallgatásra.

— Bűnösnek érzi-e magát? —• kérdezi a bíró.

— Igen.

Alacsony, feketéhajú, erős arcélű lány. R. Károly szerelme. legtöbb útjára elkísérte. Együtt akartak disszidálni, ö ajánlotta Jákovicsnak, hogy teeréz neki egy lányt Vidékpusztáről, * leánynevelőbőd,

ahol ő is volt egy ideig. Mór gyakorlata volt a szöktetés előkészítésében, hiszen R. Károly is úgy szöktette meg őt Szöllőskislakról; •

— Ö is árva fiú volt, én is, gondoltam összeillünk — mondja. Valóban összeillenek a — gazemberségbem.

Valami mérhetetlen erkölcsi fertőbe kerültek ezek a suhan- cok. Egykedvűen vallanak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy: megpróbáljuk a betörést, disszidálást, leányszöktetést, lopásit, s ha nem sikerül, — hát.;, lebukunk. Ez a „szakma“ ezzel jár — gondolják. Pedig R.

Károlyinak is volt rendes munkahelye, de úgylátszik a kóborlás, a csavargás jobban tetszett neki.

A tárgyalást a bíró berékesz ti, később kerül sor a tanúk kihallgatására.

A szülők felelőssége vetődik fel elsősorban. Azoké, akik nem törődnek gyermekükkel, elhagyják őket. K. Aranka sem tudja, kik a szülei, R. Károly sem ismerte apját. Ennek az ügynek a gyökere 16, 17 évvel ezelőttre nyúlik vissza. A háború a családokat is tönkretette. Késői következményei még mindig kísértenek ;

Garay Ferenc

Vendéglátás közben

Ö

t esztendeje építette a házat Amikor dicsérem, — hogy talán a legtaka- rosabb a faluban — egykedvűen a szomszéd háza felé biccent

— Annak televíziós antennája is van.

Az asszony a szobaajtó előtt a karomat érinti.

— Ha nem haragszik — mondja csendes zavarral — jól törölje meg a lábát.?? a szőnyeget a múlt héten vettük.

Később az ember a pincében a kancsót tölti, az asszony sebtében harapnivalót keres a kamrában. Magamra maradok az asztalon heverő, harmincnégy év előtti Pesti Hírlap naptárral.

Belelapozok. Egy ittmaradt darabka a tegnapból. A szomszéd televíziós antennája a ma. S a kettő között a történelmi demarkációs vonal: 1945. *

1925.

A baranyai tájon, az Alföldön sűrű felhőkben száll a szegényparaszti sóhaj, az üzemek előtt százával ácsorog- nak a munkanélküliek... Csak egyszer jóllakni! Csak egyszer kézbekapni a szerszámot, amely életet jelent!. ? i Száz falusi ember közül legalább hetven azt kérte a sorstól karácsonyi ajándékul, hogy csak egyetlenegyszer istenigazából jóllakjon.?. Hogy egy darabka földbe belegyökerezhessen, és sokszor azt se bánta volna már. ha az a darabka föld a sírt jelenti?

1942.

A harctéren százezrek dugták a fejüket a lövészárokba. Imádkoztak, azt se tudták, hogy kihez, de életben kell maradni, mert élni kell. Otthon a nagyobbik gyerek apja nyűtt bakancsát próbálgatta, mert másikra nincsen pénz, s a szomszéd gyereknek egy könnyfakasztó, álnok ünnepségen a mellére tűzték a jelvényt: „apámat adtam a hazáért”. Az élet volt az, amely azokban az években az egyetlen mértékül szolgált.

1945.

Szerszám és föld. Valami szédületes lélegzetvétel, de a mi emberi mértékeink csak készültek még a magasabb

normákra. A gyárak elől eltűntek a munkanélküliek, a

gyárakból a tőkések, de a szégyenletes örökség ittmaradt. A földekről is elfújta a történelem a földesurat. de a háború az igát is. Tehén és asszony kínlódott az eke előtt, mert kellett a kenyér. Az élet már virult, kenyér kellett hozzá, s volt ebben a hatalmas mozdulatban valami, ami egy örökkévaló talpraállásra emlékeztetett.

1960.

Ha a gazda új házát dicsérik, akkor egykedvűen a szomszéd felé biccent: annak televíziós antennája is van. A múltkor valahol házi perpatvar keletkezett, mer az asz- szony cseh bútort akart venni, a férfi a németet szerette volna. Ha az ember ellátogat egy-egy faluba, nem felejtik elmondani, hogy ennyi meg ennyi motorkerékpárt vásároltak, ennyi újság jár, s ennyi rádiókészülék van a faluban. S a boltok forgalmában nemcsak az a jelentős, hogy menynyit vásárolnak az emberek, hanem az is: mit.

le

otorkerékpár, bútor, sző- nyeg, könyv.

Sajátos mérőeszközök. Az ember legtöbbször a hétköznapokon méri le, hogy mennyit ér az élet, A saját dolgain. Mert az emberek naponta mérnek, a boltban, a moziban és otthon.

Az emberek nálunk már újfajta módon, új eszközökkel mérik a társadalom valóságát és nagyszerű dolog ez. Nem a puszta élettel, nem a jólakottsággal, alkalmi munkával, de motorral, szőnyeggel, rádióval?

1945-ben sokminden csalóka ábrándnak tűnt. A múltkoriban a rádióban egyik írónk kesergett, hogy az emberi élet szépségeihez nem elegendő csupán az új bútor, a nylon ruha, az új ház. Kultúráltabban, magvasabban kell az életet. a társadalmat szeretni. Igaza van, de aki ismeri a magyar nép felszabadulás utáni 15 éves fejlődését, az megtanulta azt is, hogy ebben az országban minden becsületes ember keményen megdolgozott azért, ami van. Az életszínvonalért, a színházakért,

az új autóbuszokért, a játszóterekért, mindenért.

Igaz, ma még az új bútor és a motor jelenti a magasabb kulturális igényt? Igaz. De ezek a bútor- és motortulajdo- nosok tegnap még a földesúr istállóiban, szutykos, egészségtelen bérkaszárnyákban éltek. Ezek az emberek úgyszólván semmivel érkeztek a tegnapból. Az emeletre pedig nem lehet felugrani.

Igaz. Ma még így mérlegelnek az emberek, de mi erre azért nagyon büszkék vagyunk. Kevés az olyan ország — a szocializmus országait kivéve — ahol a munkás és parasztemberek motorral, szőnyeggel és mosógéppel mérik a társadalom értékét. Mert itt egy emberöltővel ezelőtt még népbetegségekkel, filléres

munkanélküli segélyekkel „politizált” az uralkodó osztály.

Sokszor elmondjuk, elmondják maguk a pártonkívüliek. hogy mennyire helyes a párt politikája. Az emberek bíznak a párt politikájában. De néha ez a helyes politika egy kicsit megfoghatatlaaná válik. Dehát milyen ez a politika a gyakorlatban? Miért helyes?

Én nem mennék távoli ösz- szehasonlításért.. íme az új mérőeszközök. A múltbeliek és a maiak.

Jó politika? Persze, hogy jó politika, hiszen az emberek követik és szeretik a pártot. Követi az, aki tegnap a gyár kapuja előtt munkáért ácsor- gott, s ma ha családjával az utcán végigsétál, olyan elegáns mint az egykori tőkés. Követi az, aki tegnap még béreslegény volt, de ma a gyermekei gimnáziumba járnak, és esténként békésen bo- rozgat vagy rádiózik,

*

Az ablakon át a szomszéd

** televíziós antennáját látom, s hallom vendéglátóm kényelmes lépteit, amint a folyosón jön. A régi naptárral valószínű hamarosan begyújtanak. ha átböngészték. S arra gondo.ok, hogy ha az ember nem eléggé figyelmes — észre se veszi a hétköznapok között, hogy más mérőeszközökkel méri az emberi életet, mint tegnap vagy tegnapelőtt tette.

Tbiery Árpád

Távoli városok

^VeLtnee,

Vannak olyan városok,

amelyek valósággal tobzódnak a szebbnél szebb műemlékekben. A középkor kincsei Európában hajdan mind a velencei aranyfolyamba Ömlőitek. A kereskedők városában egymás után építették a gyönyörű palotákat, templomokat. Semmi nem volt drága számukra. Azt gondolták, mindent meg lehet vásárolni csengő aranyakért. Alinak a gyönyörű épületek, hirdetik az egykori kufárok gazdagságát. A Doge-palota áll, de azok, akiknek számára épült, hol vannak már?! Ez az ellentét, ami az évszázadokkal dacoló épületek és a letűnt ..városatyáid’ múló hatalma között van, jutott eszembe, mikor vonatunk elhagyta a biztos szárazföldet és a keskeny töltésen futott ki a tengerre, Velence felé.

A kocsiban mindenki külföldi volt. Kíváncsian sereg- lettünk az ablakokhoz, mert \a képet, amit láthattunk, lehet hogy többé nem lesz módunkban viszontlátni. Kissé letargikus hangulatban sodródtam ki a tömegben az állomás épületéből. Ott álltam az állomás előtti téren és lábaim, ha nem is a legyőzött, de a megismerésre váró Velence földjét taposták.

A lírákkal takarékoskodni kellett, ezért visszautasítottam a gondolások rohamát, ötezer líránál kezdték és ezernél mondtak le végképp arról, hogy utasuk legyek. Morogva távoztak ét gondolom, szidták

a sóher külföldit. Még a vonaton vettem egy térképet és így próbáltam betájolni magam: irány a S. Marco tér.

Szűk utcák, helyesebben

silcátrok és minden utcácska csatornáknál végződik. A csatornák mind a Grande Ca- nale-ba torkollnak, ez a „fő utca”’. Rengeteg csónak és éktelen lárma. A világvárosi hangzavart itt nem az autók és motorok zaja, hanem a kis bárkák embereinek éktelen or- dítozása adja, ahogy áruikat kínálva, egymást szidva, eveznek házról házra. Rettenetes bűz csapta meg orromat. Igen, előttem a sikátor térré szélesedett és a velencei piac kellős közepén álltam. Délelőtt volt, így óriási a tömeg. Az árusok asztalai nyüzsögték: rákok, csigák, kagylók és még soha nem látott hüllők közt válogattak ebédre valót a velenceiek.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a piac forgatagát elhagytam. Ismét szabad előttem az út. De csatorna és csatorna mindenütt, olyan labirintus ez, hogy valóságos csoda, ha valaki nem téved itt el. Időközben útitársam is akad. Mellémszegődik egy fiatal olasz „cicerone” — idegenvezető. Magyaráztam., hogy nem vagyok jó ügyfél számára, de nem tágított.

— A Plazzo S. Márcon majd találok valamilyen pénzes külföldit és addig, ha nem zavarom, szívesen elkíséMegtudtam tőle, hogy Velencében 175 csatorna van, ami kis csónakokkal járható. 378 híd ível át a csatornák felett. Leghíresebb a Ponte di Rialto és a sötét emlékű Sóhajok hídja. Az utóbbi a Doge-palo- tát köti össze az „igazságszolgáltatás palotájával”. Akit ezen a hídon átvezettek, az már sohasem láthatta a szép itáliai eget. Szörnyű kínok között végzett vele az „igazságszolgáltatás". Megborzadva néztem a hírhedt ólomcellákat, a különböző kínzóeszközök csendben pihentek, de még így is borzadály volt nézni őket. Igen és ezt nevezték az „Igazság Palotájának.,.”

A város fénynoiit-ában,

előttem a Doge-palota, Szent Márk templom és a régi stílusában újjáépített harangtorony. A térhez úgy hozzá tartozik az a sok száz galamb, mint Pécshez a mecseki kilátó. Szeretik az emberek a galambokat, mert sokuk napi kenyérkeresetét biztosítják. Két-három deka kukorica 400 líra és vásárló akad bőven, hiszen kedves emlék mindenkinek a kép, amelyen Velencében éppen galambokat etet.

Maradandó élményt jelentett számomra a Correr múzeum. Képtárát soha nem lehet elfelejteni. A velenceiek úgyszólván kezdettől fogva erősebb színességre törekedtek, erősebb festőiségre, a többi olasz város plasztikusabb és klasszikusabb formáival szemben.

Késő estig bolyongtam a városban. A sok látnivaló nagyon kimerített. Az állomáson vacsoráztam és közben felje- gyezgettem élményeimet, benyomásaimat. Most, hogy jegyzeteimet nézegetem, találok itt két szót. A feljegyzésben csak ennyi van: „A gyermekek nyomorékok!” Érdekes megfigyelni, hogy feltűnően nagy a kretén, vagy nyomorék gyerekek

száma. Magyarázatot egy trieszti ismerősöm adott:

— A mai Velence az álmok és az álmodozók városa. A város lakosságának igen nagy többsége az idegenforgalomból él. Nagyon vigyáznak arra, hogy egy-egy család tulajdonában maradjon a ház, ahol néha-néha borsos áron külföldi turisták szállnak meg. Ezért sok az érdekházasság és ebből következik, hogy sok a testi vagy szellemi fogyatékossággal született gyermekek száma.

A vonatról mégegyszer láttam a kivilágított mesevárost. A gyönyörű épilletek áltnak és figyelmeztetnek: Az aranynyal összekovácsolt paloták urainak hatalma ma már rég a feledés homályába merült. Viszont azok a munkások és művészek, akik kezük munkájával, tehetségükkel alkották ezeket az épületeket, gyönyörű alkotásaikkal együtt tovább élnek és hirdetik az alkotó munka győzelmét.

Gógl Attila