Dunántúli Napló, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-09 / 33. szám
mm FEBRUAR 9. NAPLÓ 3 Négyszem közt HOVA TOVÁBB? Hármam t „triesztiek“ közül — A lakosság összetételét tkintve a falu Trieszthez ha- >nlít — mondotta Gárdony ajos tez-elnök. Már hogy hasonlítana ahhoz*- ágaskodik az emberben a ifolat. Szentlászlón csak két Kelven beszélnek: .kétharmados magyarul, egyharmadrész “netül.. i Am ha kicsit el- mdolkodik, belátja, hogy van ilami igazság a „trieszti" ondásban. — A magyarok [yanis több csoportra oszla- k: felvidékiekre, Horvát- szágból idetelepítettekre és áshonnan jöttékre. A két mzetiség és különböző csókjai a megalakulásig leg- kább egymással barátkoztak, 10—15 év nem volt elegendő hoz, hogy eltüntesse a „feliéta” meg „horvátországi” Izőt Most mindegyik közül felke. sek egyet ötszáz munkaegységem lesz! Először Turger András né- ptajkü tsz-taghoz nyitottam • Tipikus régi parasztház: t5’eg a falióra, a német nyélig háziáldás díszük a falon, ep karikásra locsolták a szó- i földjét. A házigazda 50 év körüli ikáshajú férfi. Azt mondja, kát vívódott a belépés előtt Most már látja, hogy jól cselekedett — Azt szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz — folytatja. — Nálunk nem egészen így volt. Nagyon jól indultunk. Szuper Zetort veszünk, istállót építünk, trágyát hordtunk:.. Veszünk, építünk, hordtunk. Aüg 40 napja tagja a Búzakalásznak s már így beszél. Már egyéni korában híres volt vasszorgalmáról. Most is hű maradt magához. Előveszi füzetecskéjét, elújságolja, hogy negyvenötször fordult a trágyaszánnal. — ötszáz munkaegységet akarok szerezni! Hihetetlenül sok ez egy fogatostul, a falubeliek szerint azonban mérget vehetek rá, hogy meglesz. Turger András megcsinál jaj Nagy baj van: nincs munka! izalai István bácsi Turgerék l^sodik szomszédja. Horvát- i'szágból települt ide, 15 hol- its volt korábban. Olyan em- fr, akinek nagy volt a téri télye. lOerűs kedélyű férfi. Elége- tt. Azt mondja: bízni lehet vezetőségben. Idáig rendben jtfntek a dolgok .Az elnök is mn ember, akinek meg lehet 'naani az igazat. Nem sértő- meg, senkit nem néz le. alJl^7fhály szeüemé- i gazdálkodjanak tovább, különösebb hil t Ezt az alakuló közgyűlési is megmondotta r De azért van egy „aav — mondja felsóhajtva |J- Éspedig? — kérdem. *- Az kérem, hogy nlncs inka! — es felnevet, majd ^gint komolyra fordítjn a j/it. — Pedig addig kéne fát ipni az erdőben, amig jut idő Remélem hamar meglesz -,z jßedely, nem várhatunk az jókkal... 11 hogy öreg vagyok! Ja felvidékiek közül Rácz yula bácsihoz nyitottam be. s * hatvanhét esztendős busabajuszú ember nem tagja a Búzakalásznak. Állandóan betegeskedik. Emiatt nem tudott belépni, Azt mondja, úgysem vehetnék már hasznát. Majd kifakad az öregség és mindenféle nyűgös betegség ellen és felkiált: Hogy miért nem lehet még egyszer fiatal az ember!... Valóban, az öreg Rácz bácsi, már majdnem magatehetetlen. Negyvenegy esztendős agglegény fia azonban jó erőben van, és 5 sem lépett be. Hogy miért nem? Csűri, csavarja a szót, dacoskodik és ellenkezik, de a tényeket ő sem tudja eltagadni. Elismeri, hogy a Búzakalász jól kezdett s jól teszi, hogy olyan sok kukoricát vét, a négy hold paprika is jó ötlet volt, a trágyahordás is — csak hát.. s S bizonygatni próbálja, hogy helyesen cselekedett a kívül- maradással. De érzi, hogy sántítanak az érvei, ezért hangosabbra fordítja a szót, vidámnak akar látszani, ám hiába... Lerí az arcáról, hogy bánja már a kívülmaradást, hiszen írd és mondd: velük együtt összesen hat egyéni parasztcsalád van a községben, a Búzakalász százharminc családjával szemben. A fő utcán laknak és kfvül- rekedtek a falun. Nélkülük döntenek, nélkülük rohan az élet „Trieszt? a múlté Elég is lesz a látogatásokból, hiszen mindenütt egy a vélemény: a tsz-tagok bizakodnak, a néhány kívülmaradott pedig már bánja a tettét..4 Gárdony elvtárs „Triesztről” beszélt. Én kiegészíteném a mondását: „Trieszt” volt, de nem sokáig lesz. Mert akár felvidéki, német, vagy Horvátországból jött légyen az ülető, mind egyet akar: jobb életet az eddiginél. Amire tizenöt év nem volt elegendő, hamarosan megvalósul a Búzakalászban: összeforr a falu népe. Magyar László Megkezdődött a tanítási év második fele. Sok ezer diák, tanuló esetében ez a második félév egyúttal egy hosszabb szakasz utolsó féléve is. Utána mór egy újabb, magasabb színtű szakasza kezdődik a diák életének. Milyen irányba, hova induljon? Ezt a kérdést ebben a félévben kell eldönteni és jó, ha a gondolkodást, a tájékozódást szülők és diákok már most elkezdik, nem hagyják a döntést az utolsó napokra. A nyolcadik általános iskola tanulójának és szüleinek most kell eldönteniük, hogy mi legyen: tovább tanul-e gimnáziumban, ha igen, melyikben, technikumba jelentkezik-e, ha igen milyen szakmára? Talán sok szülőnek segítünk vele, ha felidézzük a tavalyi tapasztalatokat. A gimnáziumokba az ott elhelyezhető létszámnak 94 százaléka jelentkezett, tehát még 6 százalékkal többen tanulhatnának tovább valamelyik gimnáziumban. A technikumokba viszont 255 százalék, azaz két és félszer annyian jelentkeztek, mint ahány diákot felvehettek. Érdekes tény, érdekes következtetésekre ad alkalmat. Először is az a kérdés merül fel, hogy mi lehet ennek az oka? Az egyik — minden valószínűség szerint — az, hogy az igényekhez képest kevés a tech nikum. A középiskolákba jelentkezettek egészét tekintve ugyanis a technikumok és gim náziumok között nagyjából egyenlő arány alakult ki. Ezen a helyzeten azonban csak meglehetősen hosszú idő múltán tudunk változtatni, mivel új Iskolák indításához az anyagi és személyi feltételeket is biztosítani kell. Más oldalról nézve a kérdést, azt sem tekinthetjük az oktatásügyben feltétel nélkül irányadónak, hogy milyen igények jelentkeznek a diákok és szülők részéről. Ennél fontosabb szempont a népgazdaság munkaerő-szükséglete és az ország teherbíró képessége. Azt, hogy a szülők és diákok igénye miért nem lehet elsődleges irányadó, könnyen megértheti bárki, ha figyelembe vesszük, hogy vannak úgynevezett „szimpatikus'* és vannak kevésbé rokonszenves szakmák. A szülők jórésze olyan foglalkozást kíván biztosítani gyermekének, amely viszonylag könnyű munka mellett kielégítő keresettel jár. Ez érthető, hiszen minden szülő szereti a gyermekét és szeretné, ha az nála könnyebben boldogulna. Csakhogy ebben a törekvésben sokszor igen csalóka elképzelések játszanak szerepet. És ami a legfontosabb: ezekben a „könnyű” foglalkozási ágakban lehetetlen annyi fiatalt elhelyezni, ahányan jelentkeznek. Nálunk, szocialista viszonyok között, nincs olyan „tartalékhad sereg”, mint amilyen tőkés országokban a munkanélküliek tömege. Minden dolgozónak munkát biztosítunk, s ugyanakkor hasznos munkát várunk minden dolgozótól. Ez törvényszerűvé teszi a különféle képzettségű dolgozók helyes arányának kialakítását, amit már az iskolában kell kezdeni, hogy később az „átállítás" ne okozzon zökkenőt. Nem magyarázható azonban teljesen az egyes foglalkozási ágak iránti rokonszenwel vagy ellenszenvvel a gimnáziumok és technikumok jelentkező létszáma közti különbség, őszintén és kertelés nélkül állapítsuk meg, hogy ennek jórészt anyagi okai vannak. A technikum elvégzése után a végzett diák nyomban munkába állhat és keres, míg a gimnázium legfőbb értéke éppen abban van, hogy ezt elvégezve további, főiskolai vagy egyetemi szinten folytatott tanulásra ad lehetőséget. A szülők tehát látszólag „praktikusan” gondolkodva úgy vélik, hogy nekik is, gyermekeinek is annál jobb, minél kevesebb év telik el tanulással, minél előbb lát a fiatal kenyérkereséshez. Ez azonban valóban csak látszatra praktikus gondolkodás, közelebbről nézve a perspektíva hiánya jellemzi. A fejlődés gyors üteme ugyanis mind nagyobb műveltséget követel nemcsak az értelmiségi foglalkozásúaktól, hanem a fizikai dolgozóktól is. A gépek használata, az automatizálás terjedése, a termelő munka új, tudományos alapon kidolgozott módszereinek térhódítása a fizikai dolgozókról is sokoldalú ismereteket követel. Ezeket pedig sokkal köny- nyebben szerzi meg az iskolában, mint majd később, munka közben a különféle tanfolyamokon. Ezen felül pedig mindenki tudja, hogy az egyéni érvényesülésnek, boldogulásnak nélkülözhetetlen feltétele az általános műveltség, amely túl megy egy szakma alapos ismeretén. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy éppen azok nem gondolkoznak praktikusan, akik mindezt feledve, a jövővel nem törődve, minél gyorsabb eredményeket várva nem taníttatják tovább gyermekeiket. A statisztika tanúsága szó» rint a gimnáziumokba és felsőbb iskolákba való jelentkezés tekintetében éppen a munkás és paraszt dolgozó szülök között tapasztalható bizonyos passzivitás, az áldozatoktól való visszariadás. A szellemi munkakörben dolgozók viszont nemcsak, hogy nem ellenzik gyermekeik továbbtanulását, hanem gyakran akkor Is erőszakolják, amikor indokolatlan, amikor a gyermeket hajlamai, képességei inkább a termelőmunkára tennék alkalmassá. Nemcsak anyagi okai vannak ennek. Köztudomású, hogy munkásoknak, tsz-tagok- nak gyakran nagyobb a jövedelmük, mint sok fixfizetésű értelmiséginek, szellemi dolgozónak. Abban is kell keresnünk tehát e jelenség okát, hogy a szellemi pályákon dolgozók már saját életükben tapasztalták a tudás, a nagyobb műveltség áldásait, s gyermekeiket is ezekben kívánják részesíteni, míg a munkások, dolgozó parasztok saját megjavult életükkel elégedetten nem kívánnak mást gyermekeiknek sem. Nem könnyű dolog, sok előítéletet kell leküzdeni, mégis egészen ószintén csak azt mondhatjuk, hogy egyrészről a munkások és dolgozó parasztok ne tekintsék hiábavaló áldozatnak gyermekeik taníttatását, másrészről értelmiségi szülők ne tekintsék megalázónak, a társadalmi helyzetben történő „visszaesésnek”, ha gyermekeik képességeik és hajlamaik alapján nem értelmiségi foglalkozást választanak, hanem jó szakmunkássá válnak. Gyermekeink érdeke, hogy ebben a kérdésben az előítéleteket és szubjektív (gyakran önző) meggondolásokat félretéve, az egész nép érdekeire is gondolva határozzuk meg, hova menjenek az általános iskola elvégzése után, hova menjenek érettségi után. Fontos kérdés, idejében és jól meg kell gondolni, helyes a döntés előtt alaposan tájékozódni, de ne a pillanatnyi anyagi igények döntsenek, s ne is a többnyire téves előítéletek, ne a csalóka vágyaké A döntés alapja legyen a reális lehetőség és a gyermek eddigi tanulmányi eredményeiből lemérhető képesség. A közös és egyéni érdeknek ezen a ponton is találkoznia kell. Mészáros Ferenc marék (áld ••• Hosszú az út Szófiától Pécsig — csaknem ezer kilometer, Georgien elvtársnak mégis az a harminc kilométernyi szakasz tűnt a leghosszabbtiak, amelyen Pécsről Harkányba röpítette a gépkocsi. Arca nyugodt és megbékélt volt, mint máskor, de szemének vibrálása, kezének remegése sejteni engedte, milyen vihar dúl lelkében. A máskor oly beszédes, őszhajú, szép szál öregember, most hallgatagon ült és egyre az utat kémlelte. Csák egyszer — Szalántánál — kérdezte meg, messze van-e még Harkány, Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a harkányi bolgár hősi emlékmű elé értünk. Szinte meg sem várta, hogy a gépkocsi megálljon. Türelmetlenül tépte fel ajtaját, aztán gyors léptekkel sietett a temető kapujához. B. Georgien, a Várnai Nemzetközi Újságíró Otthon igazgatója azért jött el Magyar- országra, hogy felkeresse tizenöt éve hősi halált halt unokaöccse sírját itt a harkányi bolgár hősi temetőben. Régóta készült erre az útra. Még 1945-ben, a szomorú hír kézhezvételekor megígérte húgának — a fiú édesanyjának —, hogy ha vége lesz a háborúnak, felkutatja a fiatal hős holttestét és méltó emléket állíttat neki. Ac idő közben gyors aaérnyakon repült, kötelessége mindig olyan munkaterületre szólította, ahonnan nem tudott időt szakítani magának a magyarországi utazásra. Időközben értesítették a családot, hogy a fiú holttestét megtalálták és a harkányi hősi temetőben helyezték örök nyugalomra. Georgien elvtárs azonban ennek tudatában sem mondott le tervéről. Azóta is leste-várta, hogy az elárvult édesanyának tett ígéretét teljesítse. És most meggömyedten, lehajtott fejjel, könnyei fátylán keresztül betűzte a drága halott sírja fölé állított emléktábla arany betűit: Alekszander Ivánon Parus- csev, a XXI. ezred hadnagya, 1910. Burgasz. 1945. márc. 15. A sírra hozott koszorút többször is megigazította, hogy minél jobban odasímuljon a sir földjéhez. Aztán erőt vett magán és felénk fordult. — Húgom egyetlen gyermeke volt. Szép, derék fiú. Özvegy anyját, fiatal feleségét hagyta ott, amikor a Párt harcra szólította a népet a német fasiszták ellen. Apja a bur- gaszi kommunista szervezet megalapítója volt. Az ő példáját követte, amikor a frontra jelentkezett. Kislánya árván nőtt fel, apa nélkül... Szemén látszott, hogy képzelete filmvásznán most. végigpergeti a drága halottal kapcsolatos emlékképeket. Szikrázó hideg volt azon a délelöttön, de annyira megragadott bennünket az idős ember őszinte, mély fájdalma, hogy észre sem vettük az idő múlását. Georgiev elvtárs később zsebébe nyúlt ác em> lapos kis tárcát vett elő. Először nem tudtuk, mit akar, de aztán láttuk. hogy a sír fölé hajolva földdel töltötte meg. — Édesanyja kért rá — mondta magyarázatképpen. — Virágot akar ültetni abba a földbe, amelyért fia az életét áldozta,, t ▼•óvári Fenn»
