Dunántúli Napló, 1959. augusztus (16. évfolyam, 179-203. szám)

1959-08-02 / 180. szám

Pokolit« Istváni

A JELENKOR elbeszéléseiről

E

zek a sorok nem átfogó értékelést kívánnak nyúj tani a Jelenkorban napvilágot látott prózairodalomról, mindössze a köafcbnúltban megjelent. II. évi. . 3. számának .elbeszéléseit veszi — néhány mondattal — bírálat alá.

Ebben a számban négy elbeszélésit olvashatunk Mészáros Ferenc, Ordas István, Gyenis József, Lázár Ervin tollából.

Az elbeszélések — témájukat tekintve — összeválogatá- sa jól sikerült. A munkások, a . parasztok élete egyaránt megtalálható.. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a szerkesztőbizottság jól válogatott az írások közül, hanem azt is, hogy a Jelenkor írói érdeklődéssel fordulnak a munkások, a--parasztok problémái felé.

Mint a művészetekben általában, az irodalomban is számunkra elsődleges: milyen témát dolgoz fel az író, miről és kikhez akar szólni, milyen világnézeti talajról szemléli az eseményeket s mindezt milyen formában tárja a nyilvánosság elé?

Mészáros Ferenc: OmMs című írása a bányamunka egy epizódjáról — bár nem jellemző epizódjáról — szól. Egy bányaomlás történetét, illetve ennek hátterét tárja fel: Főhősét — egy idős vájárt — az elbeszélés során tipikus embernek ismerjük meg s életét is tipikus körülmények, között szemléljük. Az író két típust állít egymással szembe. Az egyik: az évtizedes tapasztalatokkal rendelkező idős vájár, aki becsülettel dolgozik s munkáját igyekszik annak tudaté-' ban végezni, hogy nemcsak „ma“, hanem „holnap“ is kell az országnak a szén. A másik: csak a napi tervszámot néző és magát a dolgozó embert szem elől tévesztő körletak- mász. Az írás tanulsága: egyes vezetők a munka megkövetelésével párhuzamosan törődjenek többet a" munkát végző ••

emberrel. Az írásnak — a megszívlelendő tanulságán kívül — érdeme: az események gyors pergetése. Ennek eredménye, hogy az elbeszélés az izgalmas' olvasmány élményével hat. A tények közlése mellett az író — a kis terjedelem ellenére — megtalálja az ábrázolás lehetőségeit is s- ábrázolása avatott tolira vall. A poros úton az aknához igyekvő bányászokat például így látja: „Távolról nézve úgy tűnhetett, mintha a fekete porral lepett úton ugyanolyan színű göröngyök gördülnének a völgy felé, ahol a sok apró, fekete fel- hőcske sötétszürke köddé áll össze és vastag porként csapódott le, koromszínűre festve mindent a környéken“. A kerek történet jó elbeszélő készséggel íródott. Egyet azonban ••

— úgy érezzük, ezzel segítjük további írói munkáját — javasolunk: ne csak a szereplők kiválasztásában, hanem a cselekményben is keresse a jellemzőt. Az említett írásra konkretizálva: a bányamunkában nem a bányászhalál a jellemző, bár ilyen is előfordul. A mondanivaló pozitívumát csak elősegíti, ha a történet is — amelynek keretében a negatívum' jelentkezik

— tipikus;

f)rdas Iván: Törvényen ki- vűl című elbeszélése — bár reális problémáról szól — a szentimentalizmus határát súrolja. Egy parasztasszony várja városban iskoláztatott lányát haza, de tudja: lánya nem egyedül jön, hanem „törvénytélen“ kisgyermekét is hozza; Már látja lányát — karjában a kisgyermekkel — feltűnni a falu végén. Elhatározza: csak akkor fogadja be, ha a gyerek nem marad vele. De amikor lánya belép az ajtón és hallja a kisgyermek sírását, megenyhül a szíve s „kivette kezéből a nyivákoló kis bugyrot és óvatosan, nehézkesen

Dudás László: Kánikula

•• 2:

Hangszerek: Mélyhegedű

(brácsa vagy ' viola). Nevét a viola. da bracciatói kapta (német — bratsche). A hegedűfélék családjának alt változata. A XII—XXII. SZ.-Í, 6 húrozatú, Rabéi—Rebek hangszerből keletkezett. Valamivel nagyobb mint a hegedű. Hangterjedelme a hegedű és a gordonka közötti. távolságot tölti ki.- Népiesen öreghegedűnek is nevezik.

Zenei formák: A „tökéi e- * mindennapi életben is

a forrna és a tartalom szigorú összevetésével, mérlegelésével ítéljük meg. S ha így van ez az életben, a zene „birodalmában“ nem kevésbé. A tartalom és a forma elválaszthatatlan egymástól, kettő tökéletessége adja az „igazán művészit“. A muzsika nagy mesterei három zeneformát alkottak: a dal, a rondó és a szonáta-formát. Minden zenei műforma e három forma kom- bánádója.

döcögő léptekkel indult vele befelé a szobába“. Az előítéletek fölött is győzedelmeskedő anyai szívet kívánja bemutatná az író. Sem maga a probléma, sem megoldása nem új. Az elbeszélés szinte eseménytelen, a parasztaslzony gondolkodásmódjának leírására szorítkozik. Régi probléma, régi megoldással, régi formában

— ennyi ez az írás. Más, érdekesebb ■ témát választhatott volna az író, mert van elbeszélő készsége.

A falu nagy átalakulásá- mák témáját dolgoztaiéi Gyenis József: Gyógyulás című elbeszélésében. Keresve .sem lehet jobb témái találni ma faluról, mint azt a nagy változást, amely a falu életében, a parasztok gondolkodás- módjában végbemegy. Egy középparaszt útja a tsz-be lépésig — erről szól a Gyógyulás, s meg kell mondani: ez az írás csattanós válasz azoknak, akik azt állítják, nem lehet a mai paraszti életet érdekesen, sőt izgalmasan ábrázolni, — Most lehet csak igazán! — Az író már nem egy paraszti témát boncolgatott, de a most megjelent egyike legjobb írásainak, mind a témaválasztás, mind a történet gombom lyítása szempontjából. Nem tudom, adott esetet írt-e meg,

— de a történet annyira „egyszerű“, hogy megtörténtségét sem lehetne kétségbevomnd; — Gyenis Józsefnek van készsége arra, hogy elérje: az olvasó szinte magáénak érzi a főhős minden örömét, baját, vele együtt keresi ég találja meg problémájának megoldását. — Élvezetes olvasmány a Gyógyulás. De ad okot a bosszúságra is. A bosszúság oka: számos helyen pongyola fogalmazás, ami annál mérgesítőbb mert kissé alaposabb lektorálással elkerülhető lett volna. „Gadár nagy harcot vívott önmagával“ :.:: „Enni is vitt neki, vagy ha sehogy se ért rá, akkor küldött a szomszéd kislánytól“, ilyen és hasonló, kevésbé irodalmi igényű mondatokat találni; Nem arról van szó, hogy nem érthetőek, hanem arról: még alaposabb stíluscsiszolás szükséges. Nem beszélve arról, hogy egy kérdésre a tsz-elnök így felelt „Ó, hogyne!“ így legfeljebb egy kényeskedő kislány válaszol, de nem egy — a falun felnőtt s a falusi munkában megkérgesedett tenyerű — parasztember. Kár, hogy ezek a — bár nem alapvető — hibák levonnak a különben kétségkívül frappáns és érdekes cse- lekményű írás értékéből.

Már eddig is számos fiatal író szárnypróbálgatásainak adott helyet a folyóirat s mostani számában ismét új névvel találkozik az olvasó. Lázár Ervin: Alkonyat című írásával jelentkezett. Szusszanás- nyi terjedelmű írását jó „be- lépő“-nek könyvelhetjük. Szép stílussal és meglepően jó han- gulatkeltési készséggel íródott. Egy idős ember magárahagya- tottsagát meséli el, azt, hogy a fiatalok élik a maguk életét, s nem sokat törődnek az öregekkel. Érdeklődve várjuk újabb írását; •

A Jelenkornak ebben a számában megjelent prózái érdekesek, olvasmányosak és fellelhető bennük a mai élet ábrázolása utáni törekvés. Helyes irányvonal s a továbbiakban is követendő út ez.;

GARAY FERENC

VlItlE

L'art pour l'art

A kék-lilás füst andalogs szövésre váró friss selyem; gombolyítják az angyalok.,»

— Csak így mondom, hogy szebb legyen.

Negyven

Bukfencet vet a szöcske a gyepen:

a gyerekcsínyekre emlékezem; de esténkint a hús tücsökdalon elrévedezek: nincsen irgalom.

Murci

Az ég falának dől a domb: ivott, leheletén érzem a mustszagot; fejebúbján csatéra félrecsapva kis kerek felhő, mint a ’svájcisapka.

Álprobléma

Az ingem öngyilkosként leng a fán: nyugtalanít már egész délután.

Ha az ing látna engem lengeni, ilyen nagy gondot okoznék neki?

Relatív

Hogy napoznék! — és egész délelőtt itt a borbélynál szidom az esőt; de most egy parasztbácsika benyit, s csak így köszön: „no, hálisten, esik!“

Kozmikus pletyka

A jobb családból váló csillagok a Földdel gyanúsítják a Napot, mióta körülöttük őgyeleg a szputnyik, ez a kis zábxgyerek.

Örök

Fütyölve jársz a temető alatt.

A legeslegjobb: amit nem szabad, Ha duzzog is, de visszanéz a lányi ,

Ugat az eb.— s halad a karaván.

Mód *

A kenyér csak egy jókora falat, s rákeni mind a tíz deka vajat,

'„Nem lesz az sok?" Jót harap és nevet: „Az istenit! Koplaltam eleget!"

A baba, akiről most m»i

sélni szeretnék, nem az enyém. Nagyobbik fiam kapta, amikor másfél éves volt. Egyszerű, hulladékokból összetákolt rongybaba, festett szemekkel és arccal, mely kifejezéstelen jóindulattal mosolyog a világba. Van — vagy pontosabban: volt — rajta valami meghatóan szabálytalan, bohém módra természetellenes: egyik lába pöttyös volt, a másik csíkos, puffadt vatelinnál tömött karjait kérőn, vagy tán hívón terjesztette széjjel, rózsaszínre festeti kezét kiterítve, az odaadás olyan mozdulatával, amilyenre csUk a babák képesek. Csoda-e, hogy fiam, aki örökölte a babák iránti vonzalmát, az első perctől kezdve megszerette?

A baba igénytelenségét bizonyítja, hogy tartózkodási helyeit illetően sem volt válogatós. Rendszerint a konyha kövén feküdt kitárt karral, arccal a föld felé, mint egy halott. Ha útban volt, feleségem egyszerűen odébb rúgta, de egyszerre feléledt, ha a fiam ölébe kapta. Két karját a pufók baba derekára fonta, s amaz festett, piros arcával csak hangsúlyozta a kisfiú sápadtságát. így bóklásztak kart karöltve fel s alá a szűk konyhában.

Hogy a baba szeretett-e bennünket, nem tudom. Nem nyilatkozott. Volt benne egy kevéske cinizmus, vigyorgó közönye olykor bántott, máskor megvigasztalt. Amikor kislányunk egyéves viaskodáxa után feladta a harcot a halálos kórral s üres lett a barnára festett kis járóka, a hatodik bába — emlékszem — a zongorán ült s kifejezéstelenül nézett maga elé. Fiam, aki magára maradt, megállt élőt-' te, felkapta, meghintáztatta. A baba kitárt karral ráborult s mi a feleségemmel, a köny- nyek között is elmosolyodtunk fájó, de gyógyuló lélekkel bámultunk az augusztusi napsugarak felé. Amikor elköltöztünk akkori otthonunkból, a baba egy időre elveszett. Hetek múlva került elő, pókhálósán és megtépázva, de lefa- gyaszthatatlan mosollyal, valamelyik doboz fenekéről a kamrából. Fiam, «fei

vtegnőtt, már nem rontott oda, s nem kapta önfeledt öleléssel magához. Felkaptam a szurkos jószágot s kitárt karját fiam felé lengettem, de megütött a közöny, hűtlenség, ahogyan fiam visszanézett. Es — esküdni mertem volna — a ba ba is elszontyolodott. Tömött hívó karját, mintha egy gondolattal alább hullatta volna. Kedvetlenül tettem az egyik ládára, s aztán — sokáig ott is maradt

LttSSCin meg is feledkeztem a babáról. No nem véglegesen, csak úgy, ahogy az ember , ügyes bajos dolgai közt egy időre megfeledkezhet régen látott kedveseiről. Közben fiamnak öccse született. Egyéves korában kitűnt: ő is épp úgy szereti a babákat, mini mi. Már mint nagyobbik fiam és én. Uj babára nem nagyon tellett akkor, előkerült hát a sutból a régi.

Elálmélkodtam azon, ahogyan kisfiam (lám, hogy ár- nyalódnak a jelzők az évek során ...) magához szorította, milyen otthonos, magától értődő szeretettel. Mintha találkoztak volna már valahol. Pedig a paba nem volt szép. Igaz, soha sem volt az. De a feje felett elszállt négy-öt év alaposan megkoptatta. Ruhája szuiykos volt, arca foltokkal teli. Mégcsak meg sem mosdathattuk, mert bőre alatt vatelin szorongott. Míg fiam ölelte, azon tűnődtem: 'meddig élhet egy baba? Három évig? ötig? Ha így van, ez a baba — nevezzük tán egyszerűen Katinak, (valaki igy keresztelte, milcor s hol nem tudom), — már nagyon öreg lehet. De lám milyen kifogyhatatlan a szeretet gyakorlásában. íme, kitárt karját most kisfiam nya ka köré fonja, rajzolt orra, arca, szeme a ssutyok alatt boldogan mosolyog, mintha mondaná: „Ezt akartam, ezt vártam, ölelj, szeress, te kis játszótárs.“

Tagadhatatlan, hogy a hatodik baba életének aranykorsza ka jött el, az öröm, a játékok sosem látott boldogsága. Fiam ugyanis — ha lehetséges — még nálunknál is jobban szerette a babát. Vele hált, le nem tette volna napestig. Kezénél fogva hurcolta, sáron, homokon át, ebédelni nem volt hajlandó nélküle. Képzelhetni, hogyan festett a baba pár hónap után. Mit szaporítsam, me rő szutyok volt, a családi tanács hamarosan kimondta az ítéletet: Katit meg kell semmisíteni.

Halálos ítéletet végrehajtani nem könnyű még az emberek világában sem. Az első kísérlet nem is sikerült, kis fiam megneszelte s olyan bőgőst rendezett, úgy ölelte, húzta magához a kóctömeget, hogy nem volt szivünk elpusztítani. De a baba napjai meg voltak számlálva. Erezte is. Napokon át mozdulatlanul feküdt a konyha kövén, majd eltűnt egy-egy sutban, sokáig elő sem került, elbújt, menekült előlünk. De nem volt kibúvó. Egy délelőtt a gyerekek szomszédolni mentek, feleségem felkapta, meglengette. „No, Kati, ütött a végórád.“

Egy aprócska sámlin üldögéltem s néztem, hogyan keresi elő feleségem az olló', miképp Jog hozzá, hogy feltran- csirozza őt. „El kell égetni“ — döntöttünk —, hogy :: /urna se maradjon, kétéves kisfiam elfelejti s hulladékaí nem ok- vetetlenkednek többet, szemétben, sehol. De egy darabban nem fért a tűzhelybe. Először kövér combjait dúlta szét az olló, a foszló szövet felszakadt, t előbuggyant a szürke,

egyszerű vatelin, Azután kan jai következtek, két kitárt) puffadt keze, amely igy lemetszve olyan volt, mint egy hívatlanul elénk tévedt idegen, aki számon kéri tőlünk, miért van itt köztünk s mit tettünk vele? Még láttam, amint lángra kap, ügyetlen hosszúkás karjai beleakadtak az ajtónyitásba, rózsaszín ke- zefeje mintha intett volna* majd eltűnt)

A tükörhöq léptem, államat simogattam, délután két érte-) kezletre kell menni, a levegő édes, tavaszi, sok a munkám, érzékeny vagyok, hiába, március van, eh, no hagyjuk. Felkutattam pár ősz hajszálat, az újakat, a hívatlanokat ebben a harsogó tavaszban. Ni csak itt a szemem alatt két új ránc nőtt, s egy harmadik, régebbi elmélyült, olyan lett, mint az első tavaszi választó barpzda. a televényen, amely elmúlt éveket, maghullató nyarakat zárt le. Délután benéztem néhány boltba, bábát akartam venni a fiamnak. Effajtából százszámra akadt. Olcsó, gyerekek, szülők kedvence. ' Láttam is szépeket. Turkáltam, válogattam köztük s ők engedelmesen hőkölték a pultokon, mosolyogva kellették magukat. De én valami idegenséget éreztem, a közöny unott csömörét, bántott a cukros gipsz mosoly, a vasalt fodrok, a cicoma. „Valami egyszerűbbet, olcsóbbat kérnék“ — szóltam s a kereskedő sajnálkozva tárta szét a karját. Ez minden. Mással mm szolgálhatok.

Szép Volt a délután! Nap sugár bukfencezett a háztetőkön. Könnyű a levegő, a szív. Könnyű kabátok libbentek az utcán. Jó sétálni. Az ember kiszellőzteti a fejét, betér egy pohár sörre, trécsel, ■ él, boldog. A tavalyi nyárra gondoltam, a hullámzó embertömegre, kacagásra, amely végig záporozott a városon, majd elhalt s most itt, ez a terhes, koratavaszi csend. S a tegnap, a tegnapelőtt? Mintha csak filmet látnánk. Az évek lezáródnak, mint koporsók, de1 az utcán, bennünk is sűrűsödik már az új remények, titkok, tervek s ki ludja még mi? Isten veled, baba. Gyerünk, gyerünk a hol* nap elé. Pagosssr Lajas\,

*