Dunántúli Napló, 1959. július (16. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-05 / 156. szám

Í959. JÜL1US 5. NAPLÓ 3 A színházi évad végén Az 1958/59-es színházi évad befejeződött. Ügy véljük, hogy az évad értékelésének kiindu­lópontja nem léhet más, mint az MSZMP kulturális irányel­veiből a művészetekről szóló tézisek. Az irányelvek megje­lölték a követendő utat, a meg­oldásra váró feladatokat. Idő­szerű most megvizsgálni, meny nyiben váltak ezek valóra? A tézisek többek között a követ­kezőket mondják: „Az egyes művészeti ágakhoz kapcsolódó intézmények: könyvkiadók, szerkesztőségék, filmgyárak, színházak, mozik, a rádió és te le vízió, zenei és képzőmű­vészeti szervek, szórakoztató intézmények vezetői és mun­katársai biztosítsák a párt.mű- vészetpalitildájánalk érvényre- jutását és. állítsák munkájuk középpontjába a minden szűk- kcblüségtöl mentes szocialista szellemű népművelés feladatait. Változatos eszkö­zökkel gondolkodjanak arról, hogy a magyar és a nemzetkö­zi kultúra igaz értékei s min­denekelőtt a szocialista kultú­ra alkotásai minél szélesebb rétegekhez eljussanak. Küzd­jenek a kispolgári ízlés, a fficcs, a különböző dekadens burzsoá irányzatok ellen és a közönség ízlésének jótékony befolyásával segítsenek meg­szüntetni az elmaradottabb tö­megek kívánságai és a szocia­lista kultúra magasabbrendű igényei közötti ellentmondást.“ Lényegében tehát színvonalas, eszmeileg tiszta műveket kér a párt a művészetektől, köztük a színháztól is; A Pécsi Nemzeti Színház az egyik legjelentősebb kulturá­lis intézmény városunkban. Munkája nemcsak a városra korlátozódik, hanem úgyszól­ván az egész megyére kiterjed, hiszen a tájszímház rendszere­sen szerepel megyeszerbe. A színház művészei pedig az ön- tevékny kultúrcsoportok patro- nálásábán' ’is jelentősen' tevé­kenykednek. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy 1959 január 1-től június 15-ig Pé­csett mintegy 85 ezer néző te­kintette meg az előadásokat — s ehhez hozzáadjuk a tájszin- ház látogatottságát, amely kö­rülbelül 28 ezer főre tehető — akkor látjuk csak igazán a maga teljességében a színház szórakoztató-nevelő szerepének nagyságát. Ezeknek tudatában értékel­jük az elmúlt évad műsorpoli­tikáját. Az 1958/59-es évad a műsorpolitika lényeges változását hozta. Mi ez a változás? Az egyik: a mar élet problémáit boncolgató mü­vek aránya megnövekedett. Ez . természetesen korántsem je­lenti azt, hogy ezen a téren már minden rendben van, és sütkérezhetünk az eredmények fényében. Ott még nem tar­tunk. Annyi azonban bizonyos: a mai mondani való jú művek bemutatására határozott törek­vés volt tapasztalható. A be­mutatott színdarabok között találjuk: „Bekötött szemmel’1, „Szélvihar“, „Ilyen nagy sze­relem”, „Nem vagyunk an­gyalok“, „Anna Frank napló­ja“, s még említhetnénk né­hányat, amelyeknek előadását külön örömmel fogadták az igényes színházlátogatók. Ezek nek a színdaraboknak bemu­tatása nagyon hasznos volt, szórakoztatva neveltek; Színház és nevelőmunka? Igen. A színháznak nem az a feladata, hogy csak valamivel szórakoztasson, illetve ez egy­általán nem lehet feladata. Művészi igényességre kell ne­velnie a közönséget akikor is, ha akadnak még olyanok, akik á nevelés fontosságát nem ér­tik teljesen. A színház neve- lőmunkájávál kapcsolatban ér­demes egy jelenségre . felfi­gyelni. Még néhány évvel ez­előtt egyáltalán nem dicseked­hettünk-azzal, hogy a színház­látogatók közül sok olyant ta­lálunk, akik az „önfeledt“ szó­rakozáson kívül valami mást igényeltek volna a szánháztól, ma elmondhatjuk: mind több lesz azoknak a száma, akik igénylik a. tartalmas, a mai élet problémáiból merített és színpdra vitt művészi alkotá­sokat. -A mai mondanivalóiú müvek sikere alaposan rácá­folt azríkra, akik szajkó mód­jára. ismételgették azt „ téves nézetet, hogy a színházlátoga­tó közönséget nem érdeklik a. mai problémák. De mennyire érdeklik. Csak témájában tar­talmas, megjelenítési formájá­ban művészi, produktumokkal kell a közönség elé állni, s. a siker nem marad él. A közön­ség nagy részének megválto­zását ebben az arányban az évad második nagy eredmé­nyének mondhatjuk. Milyen változásról beszélhe­tünk még? Mint a művészetek­ben általában, a színházaknál is tapasztalható a lormakisérlelezés. Tény az, hogy a tartalom min­dig megelőzi a formát. Ha va­laha szükség volt új tartalom­hoz új formát keresni, akkor napjainkban van ennek a leg­nagyobb jelentősége. Miért? Azért, mert a mai mondaniva- lójú művek többsége már az új társadalom építésének prob­lémáiból ragadja ki témáját, de megjelenítése, a forma, ahogyan előadják még a régi, mondhatni a klasszikus vona­lat követi, Ennek a fonmakí- sérletezésnek nagyszerű pél­dáit összegezte a nemrégiben Pécsett megrendezett modem dráma hete. Elismerés illeti a színház vezetőit, művészeit c nagyjelentőségű kezdemé­nyezésért, s különösen azért, hogy a modern dráma, hetén számos ismételten bemutatott színdarabnál nemcsak kísérle­teztek a formával, hanem né­hány vonatkozásban helyes utat is találtak. Hivatkozha-j tunk itt — csak egy példát ♦ említsünk — az Ilyen nagy* szerelem cűnű színdarab be-» mutatására. Ennek a műnek | színpadra vitele — ami magá- j ban foglalja a színészi játékot, a díszletmegoldást, s a megje­lenítéshez szükséges többi „kel léket“ — újszerű volt. De nem csak ennyi! Mert az, hogy va­lami újszerű még nem bizo­nyítja azt, hogy jó is. De ez a színdarab újszerű és jó is volt. A színház vezetői és mü­(Folytatás a i. oldalon) Káldi János: > Jegyzet egy építkezésről Mintha egy nagy, elnyúló tóz lenne itt! Kék, sárga láhigok csapkodnak, lobognak az állványok vázai közt, szakadatlan. S a pipacs lángját is, felidézi egy kendő. A délután a képkeret, ebben mozognak, a zörejek, csengések fátylai mögött, ág-rácsok szomszédjában. Hogy vernek, nőnek c lángok szüntelen! Kőművesek, áirsok lángjai! Búzavirág-lángok, sárga liliomok, overálok. mozgások, rezgések, táncok, oszlopdaruk járkálása, ó, roppant tűzvész! » Fogy a délután, halványabb lesz a vázlat, de odalent megállnak az asszonyok, és óriási, kék virág lesz a szemük, mert, íme, a lángokból új ház nyúlik föl. Nagy István: Bizakodás. A művész otthonában Hatalmas vásznak, kis tus­rajzok és tájképek díszítik az idős művészbeebauer Ernő la­kását. Műteremnek használt szobáját szinte zsúfolásig meg­töltik a festmények. ■— Ez nagyon kedves képem — mutatja a falon függő táj­képét. A köd, ez a ríme. A szürke fátyolon keresztül álig-alig tör át a fák körvona­la. A képet nézve érzi a szem­lélő azt a nyomott hangulatot, amit a leszálló köd kelt. Mel­lette egy másik mű már vidá­mabb, élénkebb színekkel ad­ja mssza ■ egy norvég tenger­part szikláin táncoló napsugár játékát. Szürke sziklák. Mégis mennyi szín, mennyi árnyalat van ezen a képen! •— Nagyon megkapott a nor­vég tengerparti sziklák hangu­lata — mondja a mester. — Ilyent máshol nem láttam. A fák szinte a szikláiból nőnek ki. Sok' képem van, amin ezt megfestettem. Sorban mutatja a Mester a Norvégiában készült képeit. Tavaly és tavalyelőtt festette ezeket. Akkor járt ezeken a vi­dékeken. — Idén is ellátogatunk, — mondja. — Ha megkapjuk az engedélyt — teszi hozzá néme­tül, mert ezt már a feleségé­nek mondja. Felesége nem be­szél jól magyarul, hiszen nor­vég asszony, ezért egymásközt csak a németet használják. *— Norvégián kívül melyik országban járt még? — Sok lenne felsorolni — fe­leli — Ausztriában, Csehszlo­vákiában, Olaszországban, Svájcban és még sok európai országban megfordultam már. Bejárta Európát, s művei a tengeren túl is eljutottak. Ame­rikában is megtalálhatók a festmények S itthon a buda­pesti Szépművészeti Múzeum­ban is van festménye. Fáradhatatlanul dolgozik még ma is, hetvenhét éves ko­rában. A pécsiek naponta lát­hatják freskóit. A Park mozit, a Petőfi filmszínházat díszítő alakok és több iskola falfest­ménye az ő keze munkája. A fiatalok oktatásit is vállalja idős kora ellenére. A vasutas és a szabolcsi képzőművészeti szakkörben adja át tapasztala­tait és művészetét. Azt a mű­vészetet, amelyet ö nagy mes­terektől, Benczúr Gyulától és Szinnyei Merse Páltól tanult. H1LLEBRAND LAJOS IJ áront pécsi néprajzkutató — dr. Vargha Károly, dr. Rónai Béla és 11 Muszty László — munkaközösségbe tömörülve, hosszú ideje gyűjti Baranya „romantikus“ földjén a még élő népmondákat. — A gyűjtött anyag­nak egy részét most rendezik sajtó alá olvasmányos formában az ifjúság számára. — A munkaközösség (Pécsi Pedagógiai Főiskola Hagyománykuta­tó Munkaközössége) gyűjtőtevékenysé gc kiterjed minden műfajú mondára, a történeti mondáktól egészen a tréfás, anekdotaszerű történetekig. Mutatóban két mondát közlünk. Az egyik közlemény ún. falucsúfóló monda. A falu nevét a feldolgozásban nem említjük. (A közölt falucsúfolőt Muszty L. 1942-ben gyűjtötte Pécsett.) A Miért túr a disznó? c. monda a sertés közismert túrás-szenvedélyére ad választ neveltető formában. (A fel­dolgozás Muszty L. 1943. évi mecsekjánosi gyűjtése alapján.) A pirinyó tojás Iregen innen, Iregen túl, ahol a kurtafarkú malac túr, ket­tőnknek éppen a fele útján van egy nevezetes falu. Sokat emlegetik Szigetvár környékén ezt a falucskát. Nem is csoda, mert itt meg- uszalják a jeget, rostában hor- oanak vizet a kútról, s csur- gásba állnak, amikor esik az eső, aratáskor megállítják a toronyórát, hogy mennél to­vább tartson a nap. A falu népének hírét azon­ban egyszer egy újabb csoda öregbítette. Egyik szép napon akkorát rikkantott a bírónő, hogy az ijedtségtől minden órának megállt a sétálója, de aki csak otthon volt, mindenki összefutott a bíró udvarába a nagy kiabálásra. — Miért kiáltott kend, biró- né, hogy minden házban meg­koccant a kés a tányéron? — kérdezte valaki hangos kíván­csian. — Mán hogyne rikkantottam volna, mikor az én kenderma­gos tyúkom akkora, tojást tojt, mint egy babszem. — Hát akkor mutassa, kend, éíróné, azt a pirinyó tojást! Hadd lássuk mi is! Megmutatom én kendteknek azt a pirinyó tojást. Itt van ni! Azzal fölmutatta a három ujjával. Lett nagy tolongás, mert mindenki közelről akarta látni. Nézik, és máris azon tanakodnak, hogy mi legyen a tojással. Azt möndja az egyik: — Süssük' meg, és hívjuk meg vendégségbe a szomszéd falubelieket, — többiek lesza­vazták. — Hogyne! Azok nem szol­gáltak rá ilyen nagy tisztes­ségre. Meg nem is vagyunk valami jóba velük, és még ok egyék meg a tojást?! — kia­báltak hangosan. A legokosabb így szólt ekkor: — Építsünk a tojásnak egy nagy házat, és akkor csak az nézheti meg, aki belépődíjat fizet! Így legalább a mi falunk is híres lesz. Még ki se mondta az utolsó szót a legokosabb, már elkezd­je a másik: — Ültessünk egy tyúkot, és tegyük alá ja a tojást, aztán majd meglátjuk, mi kel ki be­lőle! Persze nem tudtak meg­egyezni, mert ahányan voltak; annyifélét akartak. Mindenki beszélt, kiabált, de egyik sem értette a másikat. A bíró sze­rencsére épp akkor ért haza, amikor a falubeliek egymásnak estek. Meghallgatta mindenki­nek a tanácsát, aztán így szólt: — Mondanék én valamit, emberek! Vigyük el a tojást a szolgabíró úrnak Szigetbe! Leg­alább őkigyelme elengedi az adót, úgyis sokat követelnek ebben az évben. A jámbor ellenfelek össze­néztek, lám, mégiscsak okos ember ez a bíró, ő a falu esze! Nem csoda, hogy ezt is így ki- fundálta. Hát ha ő mondja, akkor vigyük el minél előbb, — jutottak békességes elhatá­rozásra, akik az előbb még egy­mást gyilkolták. A bíró azon nyomban ki is adta a parancsot: — Akkor holnap útnak in­dulunk, emberek. Én meg a harangozó sógor és a kisbíró koma. Majd felváltva visszük, hogy egyikünk se fáradjon el nagyon. Másnap, még alig hajnallott, amikor a nap kibújt a föld alól, a falucska küldöttségét már úton találta. Azok pedig mentek, mendegéltek csönd­ben, csak a csizmájuk kopo­Jjéfáskedm faianyaiaU gott. Egyszer csak megszólal szelíden bíró úr őkigyelme: — Ha beérünk a szolgabíró­hoz, én nekiadom a tojást, és ezt mondom, hogy az Isten éltesse a szolgabíró urat, — ekkor a sógor mondja rá, hogy: hogy kedves feleségét is; — a kisbíró uram meg azt, hogy a kedves gyerekeivel együtt. Hát ahogy beérnek az iro­dába, belépnek a szolgabíró irodájába, hogyan-hogyan se, de a kisbíró úgy megtaszította bíró uram karját, hogy abból mentem kipottyant a tojás, emit a bíró, mint a deputáció vezetője a tenyerén tartott. Bi­zony leesett a falusiak kincse, amit ajándéknak szántak, és nagy pukkanással összetörött. A szolgabiró csak nézi őket. A bíró méregbe jött, hát hogy­ne, mikor evvel odaveszett a falu becsülete. El is kerítette cifrán, magyarosan: Miért túr Volt egyszer Mecsekpölöskén egy szegény asszony. Nem volt semmije se, csak egy kis föl- decskéje. Búzát vetett bele. Mikor megérett, learatta, kicsé­pelte, megőrlétte. Sietett, mert már nagyon megette volna a palacsintát. Az új lisztből azon frissiben palacsintát kevert. Nekilátott sütni. A nyál is összefutott a szájában, amikor arra gon­dolt, hogy milyen jót eszik belőle. Annyira elgondolko­— Hogy az a csillogó gyé- mántos ménkű vágná agyon az ilyen málészájú embert! — sustorgott rá a kisbíróra. A harangozó koma meg nem látja át a helyzetet, mert egyre csak az jár az eszébe, hogy neki mit is kell mondania. Ahogy a bíró abbahagyta, ő folytatja: — A főbíró úr kedves fele­ségét is! — A kisbiró is észbe­kap, neki is van mondókója: — A kedves gyerekeivel együtt! — fejezte be az üdvöz­lést a kisbiró. A szolgabíró menten hozzá­juk vágta a kalapját, azok pe­dig iszkoltak kifelé! Nem is mert azóta a falu elöljárósága a főbíró elé menni. A faluban pedig ezután is ment az élet tovább. A fát vízbemártották, mielőtt a tűz­re rakták; nehogy a szegény gazdák háza leégjen, ha neta- lántán a fa meg találna gyűl* ladni. a disznó? dott, hogy az egyik palacsin­tája odaégett. A palacsinta erre megmérgesedett. Fogta magát, kiugrott a sütőből, leszaladt egyenest a szilvásba, és azt mondta a szilvafáknak: — Az asszonynál nem maradok, Tőletek is elszaladok! Alighogy ezt kimondta, min­den szilvafa utánaeredt, hogy leüssék, de bizony nem tudták megfogni. Egyszer csak egy terebélyes bokorhoz ért a kormos pala­csinta. A bokorban volt egy kis nyúl. Annak is odakiáltotta: — Az asszonynál nem maradok. Tetőled is elszaladok! Kurtafarkú kisnyulacska, Eredj te is a nyomomba! A kisnyúl is utána iramodott, de hiába. Találkozott a palacsinta egy rókával. Annak is azt mondta: — Az asszonynál nem maradok, Tetőled is elszaladok! Lombos farkú rókakoma, Eredj te is a nyomomba! A róka is szerette volna el­csípni, de neki sem sikerült. A palacsinta rohant, rehant, amíg egy házhoz nem ért. Éppen kint voltak a malacok a ház előtt Mondja nekik a pala­csinta: — Az asszonynál nem maradok, Tőletek is elszaladok! Csak utánam visíthattok, Kurtafarkú kismalacok! Az öreg disznó hirtelen föl­vetette a fejét, és utánakapott a palacsintának. Hamm! A pa­lacsinta későn kapott észbe. A disznó leharapta a felét és megette. A másik fele meg le­pottyant, és nyomtalanul el­tűnt a földbe. A disznónak na­gyon ízlett a fél palacsinta hozzálátott hát. hogy a másik felét is megtalálja. Túrta, túrta a földet, de bizony hiába. Azóta túrnak a disznók, és túrnak ezután is, amíg a pala­csinta másik felét is meg nem találják.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents