Dunántúli Napló, 1959. április (16. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-04 / 79. szám

2

NAPLÓ

1959. ÁPRILIS L

AZ UIOLSÓ FELVONÁS

Magyar dokumentum film

A Horváth József, Nemes

János, Pintér István és Szabó László Népszabadságban megjelent riportsorozatából készült filmet méltán sorolhatjuk az amúgy is kiváló magyar dokumentum-filmgyártás legjobbjai közé.

A magyar fasizmusról és kibontakozásáról húzza le a leplet a film. A jelenetek legnagyobb részét egykori híradókból vették. így lesz aztán egyszeriben még megrázóbb. még mélyrehatóbb hatású. Hiszen a szerencsétlen kis levente, akinek Béldy altábornagy a mellére tűzi az „Apámat adtam a hazáért" 'jelvényt, valóban elvesztette az édesapját. Igaz, hogy az apa nem a hazáért halt meg, hanem Béldy altábornagy uráért, Horthy- irt, a vadászgató és mulatozható nagybirtokosokért. Többek között ezt is cáfolhatat- lanul bebizonyítja a film. Tudjuk, hogy a halálba mennek a Voronyezs felé menetelő magyar bakák ég összeszorul a szívünk, amikor felcsendül az idegen földön a magyar katonanóta: „Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja.“ Közülük azonban már nagyon kevesen jutnak haza. S akik a halálba küldték őket, Hitler Horthy titkos tárgyalásokat folytatnak, ássák a sirt a világnak és egymásnak is. S még a vágóhídra küldött katonák hatalmas sártengerben éhesen, rongyosan, egy hazúg ügy katonáiként vonszolják magukat, itthon folyik a dáridó. Durrognak a pezsgőt palackok, cirkuszoznak a diszma- gyaros urak. Hovthyt méltatja Herczegh Ferenc, Szeleczky Zita harcra buzdít, Karádi pedig „Csak egy nap a vüág“-oi énekli.

S közben lábra kap a fekete

szörny, a fasizmus. Szálast, Kun páter és társaik jelennek meg a vásznon s velük együtt a deportáló vonatok, a kivégzések.

A fűm utolsó része Budapest felszabadítását mutatja

be.

Kolonits Ilona, a film rendezője jól oldotta meg feladatát, az egykorú híradókból kivett részeket jól köti össze, remekül használja fel az ellen téteket. Az összekötő részek fényképezésénél sok eredeti ötletet láttunk.

Dicséret illeti a drámai szövegmondásért Bárdi Györgyöt.

—rEr —

„Tódultak hozzánk az emberek“

Kántor István kőműves 1945-ben alapító tagja volt a gyárvárosi MKP-szervezetnek. Elmentem hozzá abban a reményben, hogy felidézi a régi emlékeket és beszélni fog a répi nép időkről;

Kántor elvtárs mumkásör is, foglalkozásuk volt a gyárvárosi általános iskola tornatermében. Ezt az öltözőbem tudtam meg, ahol vagy harminc pár néma csizma fogadott. Ember egy sem.-.a Azok a tornateremben álltaik, toör- alakban, a bordásfal, mászó- rüd és másaókötél szomszédságában Egyenruhában, pisztolytáskával az oldalukon — és zokniban, nehogy felsértsék csizmájuk patkójával a parkettát

Figyelmesem hallgatták a parancsnokot, én pedig — illik nem illdk — elmosolyogtam magam. Szívderítő és kedves látvány volt.

Csak az újhegyi főműhely tanácstermében tudtam beszélgetni Kántor elvtámstsafl, a foglalkozás után, amikor épp olyan civillé vedlett át, mint én vagyok.

Alacsony, őszhajú ember, inas és erős kezekkel. Egyszerű. hétköznapos öltönyt és kockás flanelinget viselt, kabátja felsőzsebéböl szemüvegtok kandikéit ki.

— Hogy is volt akkor? — kérdeztem tőle.

Gondterhelt arccal szívta cigarettáját:

— Nehéz így, nehéz:;; Any- nyi mondanivalóim lenne és olyan rövid az idő! Mert én már tizenegy éves koromban bekapcsolódtam a mozgalomba. Akkor még Szabó Józsi bácsi volt a párttitkár, apám pedig — ő is kőműves volt — főbizalmi. Tizenegy éves volEgyszer —* ez már 1945 februárjában történt — azt mondja Kántor Istvánnak Háhn elvtárs:

— Te Kántor elvtárs, nem lesz ez igy jó. Ide jártok be

hozzánk, Gyárvárosinak pedig még ma sincs pártszervezete. Mikor akarjátok már megalakítani?

Kántor elvtársimat a kérdést felszólításnak vette, ezért hamarosan összeült Nagy Zoltán. hegesztővel és Helt József cipésszel. Bent voltak a dologban, csak helyiségük lett volna!

Párthelyiség nélkül nehéz

a pártéiet, elindultak szerezni.

Nem kellett messze menni öle. Az Álmos utcában trónolt a GYIM, a Gyárvárosi Ifjúmunkás Szervezet. Amolyan legényegylet-fél^ volt, papok irányították.

Hát ennek a helyiségeit foglalták le, méghozzá a legegyszerűbben. Bementek és megmondták, hogy ez ettől kezdve a Magyar Kommunista Párté lesz; Utána annak rendje- módj» szerint leltárba vettek mindent és jegyzőkönyvet írtak a dologról.

Helyiség már volt tehát bútort az elhagyott nyilas lakásokból igényeltek, egyszóval minden készen állott áz induláshoz. Csak emberek, azaz párttagok kellettek még.

Azokban sem volt hiány. A gyárvárosi munkások tömegesen tódultak hozzájuk, hamarosan elérték a százas taglétszámot. Derék errtberek voltak mindahányan, mert csak azokat vették fel, akiket tetőtől talpig ismertek, s akikI

ben százszáza lékig megbíztak. Kántor elvtársnak még ma is meghatódottá válik a hangja, amikor azokról a hónapokról beszéd. Azt mondja, nagyon szép idők voltak. Különösen a tüntetésekről emlékezik meg melegen,

Nagyon sokat kopiai.

tak, heteken át nem láttak zsírt. Nem krumpliból és babból, még káposztából sem volt. elég. Bátyja szinte az utolsó ruhadarabjait adta d, hogy éhen ne haljon és ekkor. t;

Hírül vették, hogy Pécsett feketézők dőzsölnek a Nádorban és az Üdülő szállóban, Még pezsgőre is jut nekik.

Égigcsapott bennük a felháborodás, elhatározták, hogy tüntetni fognak ellenük. Vagy 1500-an, 2000-rem gyűltek ösz- sze, de mire a városba értek, már megszámlál hatatlanul sokan voltak, úgy megszaporodtak a vasasa, szabolcsi és meszest bányászokkal.

Ugyanilyen tüntető sorok indultak- el a város nyugati feléből is, elég az hozzá, hogy tólük feketémet! a Széchenyi tér..s Nem bírtak a türelmükkel, bementek a Nádorba és ki tessékelték a feketézőket.

.;. Később az Üdülő szálló hírhedt törzsvendégeit is megfenyegették, hogy jó lesz innen elmenni, mert ha legközelebb ott találják őket, akkor baj lesz: ; |

Kántor elvtárs is azok között volt, akik ezt a fektézők- kel közölték. Mondanom sem kell, sietve kikotródtak onnan is, mert már tapasztalhatták, a kommunisták a feketézőkkel nem szoktak tréfálni.

Magyar László

Emlékezés a

tizennégy év előtti áprilisra

z újságok első oldaláról rég eltűntek már a gőgös hadijelentések. 1944. tele elvitte őket, mint varjú csapatot a közelgő tavasz. Távolodó, gyávuló károgásuk nem lkeltett már félelmet, de szánalmat sem a szívekben, mert ahonnan eltakarodtak, ott előmerészkedett újra az élet. Előmerészkedett, hogy az óvóhelyek penészvirágát beleszórja a csípős tavaszi szélbe, amelyben már jácint- és ibolya- illat kacérkodott a bolondos kedvű áprilissal.

De milyen április volt ez! Mennyivel mása bb az előző évék bombát, pusztulást hullató áprilisánál. Az új hadijelentések már a közelgő béke hírnökei voltak.

„Sopront és Nagykanizsát elfoglalták Toi- buhin marsall seregei, de leje bb is, Magyar- ország minden nagyobb városa megszabadult Európa ordasaitól és a nyilas labancoktól.“

És amíg Sopron környékén éppen hogy fellélegeztek az emberék, Pécs és Baranya már rég a béke tartománya volt. Amig Sopronban és Nagykanizsán épp hogy hozzákezdtek a romok eltakarításához, addig a baranyai Sza- lánta határában földosztás történt. De Budapestről is jó hírek érkeztek: „Rövidesen megkezdi adását a demdkratikus Magyarország új rádiója’4. Es elérkezett a minden hírek legnagyobbika is, a legfelsőbb szovjet hadvezetőség 1945. április 4-i napiparancsával: ,„A 2. és 3. ukrajnai arcvonal csapatai a március 16-tól április 4-ig folytatott harcokban végképp befejezték Magyarország egész területének megtisztítását a német fasisztáktól."

Ettől kezdve nem hasogatták már az eget a nehéz bombázók, nem váltak többé tömegsírokká az óvóhelyek. Megszínesedtek újra az arcok, megfényesedtek a pincék homályától hunyorgó ezernek. De a megpróbáltatásaik is ott ólálkodtak még a küszöbünkön, mert a négyéves háború nem vonult el nyomtalanul. Ott hagyta kezenyomát, behorpadt mellkasunkon, üres éléskamráinkban, a holttá vagy eltűntté nyilvánított katona férjék utáni ke- sergésben, a kiégett otthonokban és ezernyi más gondban, bajban.

Hogyan is kezdtük el? Tizennégy esztendő nem olyan nagy idő, mégis feledés borult sok mindenre, mert a nehéz időkre mm szívesen emlékezünk. Levéltéri anyaggá vált az emlék, kutatnunk kell utána, bele kell lapoznunk, hogy régi pécsi újságok tükrében önmagunkkal találkozzunk. És máris ott vagyunk a boltok, pékségek, tejcsa mákok előtt ácsorgó sorban.

Ma felhördülünk, ha bármiben Is hiányunk van, akkor meg örültünk a húszdekás kukoricás 'kenyérnek is. Ma tudomásul vesszük, ha valahol a technika új csodát produkál, aktkor meg hetekig ujjongtunk, egy pécsi pékmester zsenialitásán, aki kitalálta, hogy pempővé főzött bábliszt tartósabbá ízletesebbé teszi á kenyerünket. Pedig mi pécsiek, — a püspök úr szerint — „Mária kötényében“ voltunk, mert elkerült bennünket a szőnyegbomba és nekünk osurrant-cseppent valami a paraszti éléskamráikból, kosaraikból és „vigaszként’4 naponta közölte az újság, hogy „a szegény budapestiek, azok aztán kifogták, mi csak ne szóljunk semmit..." És ha önmagunknak sem váltottuk be, hatott ránk „könnyített" rajtunk, jobban elviseltük a megpróbáltatást, az Uj Dunántúl ismeretlen krónikásának naponta megjelenő budapesti tudósításain:

„— Mi van Budapesten? . •; — Elsősorban

romok és Dunába fulladt hidak. Budapesten mindenki „máshol lakik". Pincében, konyhában, kapuk alatt, odatelepülőben vagy visszatelepülőben. Rosszul vagy jólöltözött emberek húzzák az uzsora áron váltott kézikocsikat, gyenge, fázós asszonyok, gyerekek csorba fejszékkel vagdalják a tűznek való bútorokat, a betört kerítéseket.

— Vizük már van, de nincs tüzelőjük, nincs gáz, nincs villany. A köztereken elföldelt halottaikat ássák ki és szállítják a temetőkbe. Budapestnek nincs élelme, — ezt hallottuk sokszor — de eltudjátok-e képzelni pécsiek, mát jelent ez a szó: nincs!...

Karácsonykor zárta körül a Vörös Hadsereg a fővárost, bizonytalan még a felszabadulás napja, nem tudhatják a pincelakók. De tudják, érzik a közelgő vészt a bentrekedt nyilasok, fasiszták és csak a saját gyomrukra gondolnak.

— Mit tehetett a lakosság? — A pincékben ült és takarékoskodott. Élelemmel, vízzel, levegővel, mindennel. — Aztán koplalt. Aztán várt. — Aztán kijött a pincéből és elkezdett ennivaló után kutatni. Csak evésről és megint evésről folyt a szó. Nem voltak sokkal többek az éhes állatoknál...“

Egy hónappal később már más hírek érkeznek: — A győzelmes Vörös Hadsereg katonái kenyeret, konzervet osztanak ki a nélkülöző pestieknek. A tereken, utcasarkokon gulyás- ágyúik „terítenek asztalt4’ a rászorulóknak.

Aztán megjelennek az első teherautók, az első lapátos emberek és eltűnik az első romhalmaz, a második, a harmadik, a századik Budára is át lehet már menni, hidat vertek rá, hármat is a szovjet katonák. És megindulnak az első üzemeik is. Először csak félszegen, gyámoltalanul zakatolnak, de már munkások állnak a gépek mögött és délben csomagot bontanak saját elemózsiával. Igaz, még csak margarin van a két kenyér között, de már az asszony csomagolta.

És mH ir az Uj Dunántúl a pécsiekről, a komlóiakról, a baranyaiakról? „A komlói bányászok nemcsak a szenet, a bányáját is saját erőből termelik’4. És falun? „A baranyai földigénylők hetvenöt százaléka földhöz jutott.. Aztán megjelennek a sürgős válaszra váró felhívások is: „Aki fűtést, világítást akar, az ruhával és cipővel segítse a bányászokat!44 Súlyos a kérdés, miből adjunk, de másnap már határozott válasz érkezik rá: „húszmillió tonna gyapotot és gyapjút kapunk a Szovjetuniótól, de kapunk teherautókat, dömpereket, bőrt, építőanyagot, búzát, élelmet is.“

evéltári anyaggá válhat az emlékezés? Igen, ha csak a rosszat kutatjuk benne, de lám mást is találtunk. Apró és nagy örömöket, lelkesítő hősi erőfeszítéseket, csetlő-- botló topagásokat és egyre határozottabb lépéseket.

És azóta, de sríkszor próbáltak gáncsot vetni lábaink, lépéseink elé, de soraink mindannyiszor kiigazodtak, mindannyiszor megtaláltuk a helyes, az ütemre dobbanó lépést, amelyben már soha nem állíthat bennünket semmiféle gáncs, semmiféle cselszövés.

*- p _ GY —

tam, amikor beíratott a szemináriumba. Nem mondom, hogy felnőtt es komolysággal tanultam, hiszen gyerek voltam még és a játékon járt az eszem. Mégis jól tette apám, hogy beíratott.

Három év múlva, azaz tizennégy esztendős korában elvitték apját a csendőrök. Nem is látta többé;:; Először nem értette, hogy miért, hiszen nem volt bűnös. Vagy az is bűn, hogy több bért követelt a munkásoknak? Ekkor jutott eszébe, hogy mit hallott a szemináriumán, eikkor tudta meg, hogy md a tőke és a kapitalizmus.

Nem érdekelte többé a játék, 6 is a mozgalom útjára lépett. Ez az út a vöröskatonasághoz vezetett 19t 9-ben Kaposváron szolgált;

Kántor elvtáns nagyon várta a felszabadulást. 1941-től kezdve szorgalmas hallgatója volt a moszkvai rádiónak. így mindig tudta, hogy hol járnak a felszabadító szovjet csapatok.

Pécs 1944 november 28-J ról 29-re virradó éjjel szaba-t dúlt fel. Néhány nap múlva,* azaz 1944 decemberében márt a Magyar Kommunista Párti tagja volt. A városinak, mert! kezdetben csak egy pártszer-1 seaeite volt Pécsnek

VfOQATOR

A szűk pincében tenyérnyi hely sem maradt szabadon.

Az egyik sarokban összegyűlt szemetet deszkadarabokkal takarták le és arra rakták a magukkal hozott legszükségesebb ruhadarabokat. A legjobb helyet egy fiatalasszonynak biztosították, akit beteg gyermekével a karján szinte az utolsó pillanatban vonszoltak le a pincébe. A faaprításra használt tuskóra pokrócot terítettek és arra ültették ölében a kis beteggel. Mellette az öreg Fekete bácsi kuporgott, szájában hosszúszárú meggyfapipával. A pipa ez alkalommal nem füstölt. Kevés a dohány, és beteg gyerek van a szűk, amúgyis levegőtlen pincében. Időnként a vállára terített esőkabát zsebéből tempós mozdulattal előhalászta a kétdecis pálinkás üveget. Inni azonban keveset ivott. Inkább csak szagolgatta. Keserves órák voltak ezek. Fekete bácsi ugyanis nagyon hozzászokott a pálinkához és a pipához, Éjjeliőr az öreg és a

hosszú, unalmas éjszakai órákban gyakorta alkalmazta mindkettőt az álmosság elűzésére.

Különösebb látnivaló nem igen akadt. A jelenlévők ismerték egymást, mint saját tenyerüket. Akik máskor naponta veszekedtek, ezúttal békességben megfértek egymás mellett. A pókhasú házmester- né, meg Pappné az első emeletről, nemritkán egymás haját is megtépték. Most meg közös bögréből itták a teát. A szikár, pápaszemes Pista bácsi, aki martinász, ez alkalommal szó nélkül eltűrte társbérlőjét, akivel egyébként minden reggel szinte késhegyig menő harcot folytatott a fürdőszobáért.

Senki nem beszélt, csend, szinte idegesítően nagy csend uralkodott a pincében. A lakók mozdulatlanul ültek helyükön, fáradtságtól gyűrött arccal, zsibbadt végtagokkal. Csak a nedves tetőzetről aláhulló vízcseppek egyenetlen kopogása törte meg a csendet. Ez i« inkább idegesített«, mint

nyugtatta a felzaklatott kedélyeket.

Kintről hirtelen dörömbölés hallatszott. Valaki erősen verte a pinceajtót. A bentlévők megdermedtek.

— Oroszok — rebegte a házmesterné. Ijedten felugrott, nagy, kövér teste remegett. Gyorsan, kapkodva szedte a a levegőt, tüdeje sípolt — Jaj istenem, be ne eresszék őket! — rebegte alig hallhatóan.

A beteg gyermek felsírt, anyja gyengéden csitítgatta. A házmesterné hozzájuk lépett.-— Ugye lányom, te megvédsz bennünket. Megmondod, ki volt a férjed és az oroszok akkor nem bántanak bennünket.

Ártatlanul, könyörögve beszélt, e közben húso6 kezével a fiatalasszony bársonyos szőke haját simogatta.

Fekete bécsi az ajtó felé indult, A házmesterné ijedten hozzálépett és megfogta a karját.

1— Aranyos Fekete bácsi, ne

engedje be őket! — dmánko- dott.

Az öreg kivette szájából a pipát.

— Aztán mért ne? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. — Tán jobb lenne, ha saját maga nyitna ajtót egy gránáttal?

A többiek helyeseltek. A házmesterné visszament a fiatal- asszonyhoz, elvette tőle a gyereket, s halkan dudorászva altatni kezdte.

Fekete bácsi felballagott a

lépcsőn és nemsokára egy

fegyveres suhanccal tért vissza, aki alig lehetett több 17—18 évesnél. Arcát még nem érintette borotva éle. Vállán géppisztoly lógott. Lábán katonacsizma, kobakján szőrmesapka. Középen világos folt jelezte az ötágú csillag helyét.

— Hál istennek — sóhajtott

fel a házmesterné. — Már azt

hittem, valami orosz tévedt ide. A hátam is boreózott a félelemtől.

A fegyveres suhanc fölényesen elmosolyodott.

—• Nem kell úgy begazolnl, nyanya. En nemrég küldtem a másvilágra kettőt. De még nem értem a végére.

Pista bácsi, az öreg martinász szolt közbe,

—" Aztán mért tetted te azt, hallod-e? Bántottak azok téged? Vagy tán el akarsz menni Oroszországba, hogy megvigasztald az anyjukat?

A suhanc harciasán válaszolt.

— Maradtak volna otthon az anyjuk kínjába, akkor senki nem bántaná őket.

Pista bácsi csak úgy halkan dünnyögte:

— Te is maradhattál volna jobb helyen is, minthogy ilyen ember legyen belőled. Még a bajuszod se nőtt ki és a feneked is túlságosan közel van a földhöz.

Pillanatra abbamaradt a beszélgetés. Egy asszony teával kínálta a látogatót. Az mohón ivott, nagyokat harapott a fokhagymás pirított kenyérből. Időnként, ha nagyobb moraj hallatszott, idegesen Összerezzent. Ha pedig harckocsi ro- bogott el a pince felett, megmarkolta géppisztolyát, teste megfeszült, J1111“ Ugrásra kész párduc®- Amikor csend lett, nagy hangon beszélni kezdett.

— Úgy hallottam, komcsi is van közietek — mondta és gyanúsan körülnézett.

Halálos csend fogadta szavait. A fiatalasszon^^^ zent, arca Kretcifeher Ie,t. Ijedi. na8rjn feIcnk Pillantás* vetett a fegyveres suhlu^