Dunántúli Napló, 1958. december (15. évfolyam, 284-307. szám)
1958-12-25 / 304. szám
058. DECEMBER 25. NAPLÓ 5 'lye*. * TöcZdnek vdünk cvz wn&etek VENDÉG VOLTAM Orsós Míhályéknél. Nem meghívott, csak alkalmi, váratlan látogató. Hallottam, hogy ott a komlói Kossuth-aknán az országút melletti takaros kis házacskában — amelynek függöny nélküli ablakszeme esténként az országúira veti a villany fényét — cigányok Iáknak. Kíváncsi voltam, hogyan élnek m® azdk, afcilk már ki jöttek az erdő mélyéről a napfényre, az emberek közé. ,A konyhában együtt volt az egész család. Apa, anya, hat gyerek és az unoka. Egy hétéves forma kisfiú az asztalnál tanult, egy kétéves kislány egy marék aprópénzzel játszott, hárman a futószőnyeggel leterített vaságyon kuporogtak s a bölcsőt ringatták. A tágas, mozaikkockákkal burkolt konyháiban kínáltak hellyel — a másik szobából hoztak egy széket — közvetlenül az asztalitűzhely mellett, szembe a konyhaszekrénnyel. — Mióta laknak itt? — Négy évvel ezelőtt építettük ezt a kis házat — válaszolja Orsósáé. — Azelőtt a kö- könyösi erdőben, korábban pedig a bakóoai erdőben laktunk. — Aikfkorilban úgy éltünk; mint a vadak — folytatja kis idő múlva. Látszik rajta, gondolkodik: mondja -e, ne mondja, milyen is tolt azelőtt az életük. A szó kikívánikozák belőle. — Akikor még a népék nem szerettek minket. Azt mondták, hogy a cigány nem szeret dolgozni. Pedig az én apám, az’emberem is mindig dolgozott. Robotba járt, de azért a munkáért nem adtak fizetést. . — Higgye el így volt — kapcsolódik a beszélgetésbe Orsós Mihály. — Egy hónapban csak két-három szabadnapom volt, amikor nem kellett robotba menni, kereshettem egy kis kenyeret a családomnak. A sóik gyerek meg mindig eni akart. Az asszony koldulni irt. Bizony sokszor előfordult, -rogy amikor ebédidőben haza- uentem, evés helyett feküdöm egy órát és utána újra nentem dolgozná. — Te maré! — ez volt az ón nevem. Az erdészek, a csendőrök így szólították még a 60 vés öregeket is. Ez volt a fizetségem is a munkáért, na neg az, hogy építhettem egy kunyhót az erdőben. Pedig a putriban nagyon rossz lakni. Egészségtelen. Ha esett az eső, a kunyhó beázott, a föld átengedte a vizet, a gyerekek meg betegek lettek. Egy pokróccal kellett 4—5 gyereket betakarni, nem csoda, hogy tüdőgyulladást kaptak. HULLANAK a súlyos - szavak, s lassan Id bontakozik annak a nyomorúságos, ezernyi megalázással, szenvedéssel teli életnek a képe. A beszélgetésben két mondat ismétlődik gj akran. Az egyik: a népek nem szerettek minket. A másik: a demokrácia megsegített minket. Odáig, hogy az embereket a kapitalizmus tette gyakran embertelenné s hogy a rendszerben volt a hiba, még nem jutottak el. De azt, hogy a szocializmus, a demokrácia tette lehetővé a számukra, hogy otthagyják az erdőt, hogy Mábóljanak a nyomorból, a tudatlanságból — már megértették. — 1950. óta jól élünk — mondja Omsósné. — Pedig nagyon szegényen jöttünk ide. Azt, amit az ember a bányánál keresett, összekuporgattuk, vettünk malacokat, azokat meghizlaltuk s így az összegyűlt pénzből! lassan felépítettük ezt a kis házat. Nagyon büszikiék erre a kis házra, a benne lévő 13 000 forint értékű bútorra. — Olyan ágyunk van, mint akárkinek — mosodyodik el a családfő, s még hozzáteszi — matrac is van benne szalmazsák helyett. Megmutatják a dunyhát, az ágyterítőt, a képeket a falon s örülnek neki úgy, mint talán senki más ebben az országban. — Ha nekem még egyszer vissza kellene mennem a ba- kócai erdőbe, inkább felakasztanám magam — jelenti ki nagyon komolyan Orsósné. — Az én feleségem 1950. óta nem volt koldulni — szól közbe- Orsós Mihály. — Nem is fog. Inkább éhen halnánk mindnyájan. NAGY SZAVAK ezek, de szinték. Orsós Mihályék már szakítottak az erdővel. Szakítottak akkor, amikor a családfő munkát kapott, amikor a munka munkást formált belőle. S hogy mennyire igaz. hogy az anyagi lét határozza meg a tudatot, azt ebben az esetben talán a legkönnyebb bizonyítani. Orsós Mihály 43 éves korában érezte először hiányát annak, hogy nem tud írni, olvasni. Megtanult. Több. mint négy évtized szállt már el a feje fölött, amikor megértette, hogy a munka és a robot nem ugyanaz a fogálom, hogy a jó munka végzése büszkeséggel tölheti el az embert, hogy az elvégzett rhunka a mércéje az emberek megbecsülésének. — Ha megbecsüljük magunkat, minket is megbecsülnek — mondotta. — Én a nyolc év alatt még egyszer sem hiányoztam. Ki is tüntettek sztahanovista oklevéllel. Szeretek is dolgozni, itt egy fillérrel sem csaptak be. Most már törődnek vélünk az emberek. — Tudja én azt szeretném, ha a többi cigány is így gondolkozna. Mert vannak még. akik kunyhóban élnek. Igaz. mióta én. felépítettem a házamat, már vagy húsz olyan ház épült, de még sokan építhetnének, főleg a fiatalok. A gyerekeink most már isko’ába járnak, tanulnak — az én fiam is tanár szeretne lenini —, a kunyhóban pedig nem lehet tanulni. Ezért, amikor négy évre megválasztottak tanácstagnak, elhatároztam, hogy segíteni fogom a mi fajtánkat, hogy minél élőbb kikerüljenek a kunyhókból. SZÍVESEN BESZÉL a terveiről, arról, amit a cigányok érdekében csinálni kellene, j Az egyéni érdek eltörpül a közösségi érdek mögött. Orsós Mihály 1 már megtanulta hogyan kell közelebb kerülni az emberekhez, milyen az igazi emberség. Mesterfalvi Gyula Készül az ünnepi torta A% Asztalosipari Vállalat teljesítette tervét A Pécsi Hangszer és Aszta- végéig még tíz kombinált- losipari Vállalat december 20- szekrényt és tizenöt fényezet■ ón teljesítette 1958-as évi tér- hálószobagamitúrát gyúrta- vét. A vállalat dolgozói az év nak. ÍRKŐ VÁDOL Siklóson felfedezték egy gáládul meggyilkolt vöröskatona 6Írját. Az esetet Weász Jenő bácsi, a főutcán lévő ripőbolt vezetője adja elő. Miután az izraelita temető gondnoka meghalt, ő vette át, s amint a dzsiungelnyi gazt írtja. : — ... Obeliszfkszerü, fekete márvány sírkő tűnik elém. Az áll rajta, hogy Hajdú Imre, született ekkor és ekkor, meghalt 1919-ben. Hajdú Imre, Hajdú Imre.; Hiszem én ismertem! Nagy, magas; vöröshajú, kicsit hajlotthátú fiatalember volt. Hirschfeld Ödön, a siklósi takarékpénztár igazgatójának a fia. Pusztájuk i6 volt, szóval gazdag ember volt az öreg Hirschfeld. De a fiát más fából faragták. megtagadta a vagyont és elment vöröskatonának. A tanácsiköztánsaság bukása után halálhíre jött, szülei hazalopták és titokban eltemették, mert altókor hallgatni kellett a vöröskatomaságrói. Emlékszem, csak susogni merték az emberek, hogy nagyon megkmozták szegényt::: De ne engem kérdezzen! Menjünk el az öreg Schenk Feri bácsihoz! Hajdú Imrével szolgált a vöröshadsenegben, tálán többet tud mondani .: s Úgy van, gyerünk Schenk Feri bácsihoz! Vértanuk utcai lakásában találtunk rá. Pergament fehér az arca, szaggatottan lélegzik az ágyban. Beteg. «— Ki volt Hajdú Imre? — Politikai megbízott. 1919 júndusá- bam Székesfehérvárra indult egy kaposvári zászlóalj, és ő volt a politikai meghízottja. Ahogy beérünk Dombóvárra, látjuk, hogy sok ember álldogál az állomás peronján Civilek, jó! öltözöttek és bur| Elfogott a düh. asuj szagúak. Fenyegető csendben fogadnak bennünket. Hajdú Imre leparancsol néhányunkat a szerelvényről, (a zászlóalj fönt maradt), bátran bemegy az ellenforradalmárok közé, az asztalra áll és beszélni kezd hozzájuk. " Alig mond ki néhány szót, rálőnek. Lebukik az asztalról, de észreveszem, hogy nincs semmi haja. A -merénylő viszont bújná akár. Bújsz ám! Odamentem, elkaptam a gallérját és magam után húztam. A szerelvényhez akartam vonszolni, ám egyszerre csak ropogná kezdtek mögöttem a fegyverek. Úgy éreztem, mintha valaki hátha vágott volna. Mentem még vagy hét-lépést, magam után húzva az ellenforradalmárt, de egyszer csak fuldokolni kezdtem és elsötétedett előttem a világ. A kaposvári kórházban tértem magamhoz és csak a tanácsköztársaság bukása után jöttem ki. Tüdőn lőttek... Ziláltan lélegzik. Most is ezt szenvedi szegény. — És mi lett Hajdú Imrével? — Nem tudom. Akkor láttam életemben utoljára. Később hallottam, hogy meggyilkolták. Nagyon sajnáltam. Együtt játszottunk gyerekkorunkban. Megtagadta gazdag apját, izdg-vérig kommunista volt. Mindenki szerette. — De menjenek «1 Balogh Sanyihoz! Talán többet tud mint én, ő is a szent-, lőrinci vasutasszázadban szolgált. Elindultunk Balogh Sándorhoz. A vár alatt búvik meg a házacskája. — Tudja, amikor Dombóvárra értünk, már sötét este volt. Fáradtan szundikáltunk a vagonokban. Félszen- dergésüntóből vert fel minket a lövések zaja. Kiugrattunk, levertük az ellenior- radalmárokat,::: , —■ Es Hajdú Imre? — Kutya baja sem történt, velünk jött; Székesfehérvárig-, az utolsó pillanatig harcoltunk a fehér csehek és románok éllen. Itt láttam utoljára. Igazi kommunistának ismertem, dacára annak, hogy az apja bankár volt..: — És höl ölték meg? —Nem tudom. Csak annyit hallottam, hoígy nagyon megkínozták szegényt. Hajdú- Imre szülei is a temetőben vannak. Ki adjon hát választ az egykori politikai megbízott halálára? Dr. Hajdú Gyula „Harcban az elnyomók és megszállók ellen“ című könyvében a következőket írja róla: „ ... Elfogták Hajdú Imrét, távoli rokonomat, aki az egyik zászlóalj politikai megbízottja volt és König János .elvtárssal, a fegyelmi szakasz egyik bányászával igyekezett kocsin az országhatárhoz jutni. De útközben gyanú; keltettek és elfogták őket azzal, hogy Kaposvárra «szállítják, mert úgy vélték rólam van szó. Egy páncélvonatra rakták, dé szerencsétlenségére egy volt, iskolatársa, Pánczél Miklós hadnagy, a pécsi püspöki főerdész fia teljesített itt szolgálatot és ez vette kezelésbe. A mozdony forró vizébe mártogatták, maj^ mikor eszméletét veszítette, gödröt ástak néki és elevenen eltemették...“ fekete márványba belevésve. Kréth Imre elvEz nincs a hideg, társ, a siklósi pártbizottság titkárának szavai jutottak eszembe: — Hajdú Imrét a siklósi pártszervezeteik hősi halottjuknak tekintik. Március 21-én, a tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján megkoszorúzzuk a síremlékét. Felkutatjuk, leírjuk az élettörténetét, j— Hajdú elvtársat nem felejtjük el soha .:í: Maevsw László Karácsonyod, emberek, sorsit pValaki mondotta nekem egyszer: „Ami nem háború, ' ami nem jár emberöléssel, az már maga a béke ” Akkoriban, amikor e megjegyzés elhangzott, nem. ilaszöt- am se pro. sem kontra. Aztán később ráeszméltem, hogy a béke fogalmának ilyetén való meghatározása mégis sántít, hamis. Mert ha ezen a kerek földön valamikor is hallgattak a fegyverek (nem tudom, volt-e erre példa?), még nem biztos, hogy az emberek valóban békességben éltek saját hazáinkban. A harmincas években — emlékszem — betleh-mesdi játék alkalmával én magam is üdvözítettem magas cérnahangon a békét, s átszellemüli arccal énekeltem fohászként a „földön minden jóakaraté embernek...” a tanácsos úrék naftalinszagú halijában. Bocsásson meg az úr. de én igazán jót akartam. Jót, vagyis egy marék diót, néhány almát, vanilia-illatú süteményt s egyebeket, ami megjárt a kántálásért. Nem volt j ó? De igen. Es j ót akart a tanácsos úr is, mert azon a szentestén, amikor mi a papírmasé betlehemmel bevágódtunk az ajtón, akikor ő is fennhangon énekelte velünk azt, hogy „békességet a földön a jóakaraté embereknek...” Tehát neki is, nekünk is. És ő adta az almát, azaz hogy egyetlen intésére a cselédlány, az Ilonka. Márpedig ahol „jóakaratnak” az emberek, ott béke is van. Nem? Bizony nem. Hogy-hogy? Vgy, ahogy mondom: nem! Jó, akkor más példát mondok. A Mohácsi úton annak idején hosszú kocsikaravánok vonultak a város felé, hátukon fekete slammal. Amit elpotyogtattak, azt felszedték a gyárvárosi „grundsrácok”, gyűjtöttek sokszor egy kocsira valót, aztán azt eladták. Karácsonyra vettek az árán egy kis krumplit, húst, szaloncukrot meg parittyagumit. No, de ezen az esten Eszterházy herceg is húst evett 365 szobája valamelyikében és a Hamerli is, meg a bólyi Montemiovó herceg is, vagy a pécsi Visnya. És húst ettek a grundsrácok is. Hát kellett ennél nagyobb demokrácia és békesség?! Húst evett a gazdag is és ha volt a szegénynek, akkor az is. Béke volt, nem? Nem. De az isten szerelmére, mi volt akkor? Anatole Francé egyszer fanyarul megjegyezte: „Min- den embernek jogában áll a híd alatt aludnia.” A szegénynek is és a milliomosnak is. Vetítsd ki ezt a mondást Magyarország negyvenöt előtti állapotára s meglátod, miért nem volt béke hazánkban azokban az években sem. amikor hallgattak a fegyverek. A békét nem akkor rúgják fel, amikor valahol meghúzzák a puska ravaszát, hanem már akkor is, amikor a szegénynek jogot adnák a hid alatti alvásra, de munkát nem. Karácsonyok, emberek, sorsok -. Győrött a harmincas évek végén, éppen karácsony előtt égy állástalan szobafestő megcsúszott az úttest közepén, s a hóna alatt szorongatott kis dobozkából szanaszét hullottak az ócska szaloncukrok. Szedegeti a fagyos földről, jön arra egy utászszázad Bencsik nevű főhadnagy vezetésével. A főhadnagy felszólítja a „törvény” nevében, takarodjék az útról. A szobafestő sietve kapkodja a szaloncukrot, mielőtt az utászcsizmák széttaposnák. Bencsik főhadnagy még egyszer a törvényre hivatkozik, utána előveszi a revolverét és a szobafestőt agyonlövi. Valaki újságpapírral letakarta a szobafestőt, mi, utcán ácsorgó gyerekek pedig összeszedtük a cukrot és kupacban odaraktuk a szobafestő véres mellére. Bencsik főhadnagy másnap áthelyeztette magát és Balatonira magyarosította nevét..: Szép karácsony volt. Volt törvény is, jog is és szaloncukor is a> Csak béke nem volt. ' Karácsony napjaiban az emberekben mindig felülkerekedik valami felemelőbb, magasztosabb érzés'- béke és a szeretet. S ezt nem az örökzöld fenyő illata teszi, amikor ezen az estén mindenki ott ül legkedvesebbjei körében, hanem miami más is. Éppen az, ami a mi társadalmunkban erkölcsi alapot ad a békére, szeretetre: a mun- k a. Miként nálunk a munka társadalmi ügy, úgy birtokolja a társadalmi megbecsülést is. Ne mosolyogjanak kérem, de ezt legjobban tudják azok a magyarok, akik ötvenhatban, ötvenhétben kiléptek a határon „szerencsét próbálni”. Nagy részük most igazán élvezheti azt az egyetlen jogot, miszerint nemcsak a milliomos, hanem ők is „alhat- nak a híd alatt”. Egy embernek, kinek nincs munkája, s ebből következve nincs biztos betevő falatja, sem aranykarikás húslevese és diós beiglije, s nincs megszokott családi otthona fehérterítős asztallal, karácsonyfával, szívéig nem ér el az aranyhegyivel megtöltött s koccintásra emelt poharak csengése, nem ül mellette hitvese ünneplőbe öltözve, akkor annak az embernek beszélj — próbáld meg — beszélj neki a békéről és a szeretettől.;: S beszélhettél volna a slammót csipegető gyerekeknek, a lelőtt szobafestő feleségének, az inségkonyhák sorbanállóinak, az állástalan diplomásoknak, a könyökvédős szürke ktshivatal- nolcnak a békéről... Éhes embernek gyomrába soha, soha nem beszéled bele a jóllakottságot, fennek a társadalomnak egyik legnagyobb vívmánya az, hogy tizennégy esztendő alatt lassan-lassan mindenkinek munkát biztosított és biztosít a jövőben is. Ha pedig van munka, akkor mégiscsak gyérülnek a gondok, akkor a mai karácsony estéken a kenyér mellé hús és bor is kerül, a fenyők alá ajándék és a szívekbe bélze, szeretet. Békességben élünk, ez mégiscsak jő dolog. De nem ülünk fel az elefántcsontrtoronyba sem, hanem igenis belehallgatunk a világ zajába: miként élnek más nemzetek, jó szándékkal, vagy rosszindulattal szemlélik-e népünk munkáját, küzdelmét. Aki dolgozni akar ebben az országban, adunk kezébe szerszámot, tessék, munkálkodjék, de kezet ne emeljen erre a népre többé! S ez áll kifelé, országhatárainkon túlra is. Mi nem süllyesztjük el a pacifizmus mélységébe békeóhajunkat, nem papolunk hamis „szent-igéket”, amelyek végül is az ossMlybékéhez vezetnek. Nem tesszük. S azt sem tesszük, hogy elhisszük a nyugati világ kardcsörtetőinek álnok „békenyilatkozafaif’. Mert a békeszólamok mögött — nem titok ez már — látjuk a haditámaszpontokat is az Északi-sarktól le, egészen a Délisarkig. S mi több, ezt látják a moszkvai Metro utasai is, a New York-i Fifth Avenue-on sétáló „átlag-amerikai” is, a pekingi — motorizált — kuli is, a párizsi Citroen- gitár bérmunkásai éppen úgy, mint mi itt, a Mecsek lábainál. Amíg két kezünkben biztosan tudjuk a szerszámot, ** akkor tudjuk azt is, hogy hányadán állunk a béke dolgával, akár határon innen, akár azon túl.- : RAB FERENC
