Dunántúli Napló, 1958. november (15. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-30 / 283. szám
N APLÖ 1958. NOVEMBER SO. Pályázati felhívás A Baranya megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya és a Jelenkor szerkesztő bizottsága irodalmi, képzőművészeti pályázatot hirdet a tanácsköztársaság 40. évfordulója tiszteletére az alábbi témakörökből: 1. A tanácsköztársaság napjai. 2. A nemzetközi miyikás- mozgalom; a békemozgalom. 3. A magyar munkásmozgalom. 4. A szocialista országépités. A pályaművek szocialista- realista művészi módon mutassák be a tanácsköztársaság, a magyar és nemzetközi munkásmozgalom harcát; a szocialista országépítés hétköznapjait; neveljék a művek népünket történelmi múltunk helyes megismerésére, megbecsülésére; segítsék az új, a szocialista ember tudatformálását; szolgálják a művek azt a célt, hogy a haladó hagyományok örökségének büszke vállalása és a szocializmus építésében elért sikereink erőt adjanak a szocialista átalakulás harcaiban. A pályázaton nyomtatásban még meg nem Jelent,, illetve kiállításon nem szerepelt művekkel lehet részt venni. A pályázatra be lehet küldeni regényt, drámát, elbeszélőkölteményt, novellát, verset; illetve olaj, szobor, akvarell, vagy grafikai munkát. A megyei tanács ▼. b. 10 000 Ft-ol biztosít az irodalmi és 10 000 Ft-ot a képzőművészeti alkotások díjazására. A bíráló bizottság a legjobb műveket 5 000 Ft-lg Jutalmazza. A bizottságban részt vesz az Irodalmi Tanács és a Képzőművészeti Alap képviselője is. A pályadíjak a szerzői Jogdíjat nem érintik. A pályázatok Jeligések. A fe'igével ellátott borítékban feltüntetendő a pályázó neve és lakcíme. A pályaműveket a Baranya megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya címére kell beküldeni. (Pécs, Széchenyi tér 9.) Beküldési határidő: 1939. február 24. A pályadfjak ünnepélyes átadása: 1959. március 21. iívsz eves voltam. Még „fél" ember a DGT szemében is: takarítófiúként negyven százalékos bért kapám. A magamfajta legényekkel már az első napokban a Rákóczi úti pártház kárül ídöngtem. Be-benéztem a miniig nagyon forgalmas szobákká, dolgom azonban nem igen zkadt. Hanem egyszer összetalálkoztam régi hajtásommal, a Keszthelyi Jóskával. Azt mondta: — Te, Rezső, ■ Itt találkoztam egy „negyed emberrel.“ A tíz év körüli fiú valahonnan Horvátországból vetődött közénk. Szüleit, két testvérét a németek elevenen égették el házukban, neki az volt a szerencséje, hogy az erdőben rozsét szedett. A csapat üdvöskéje volt, amolyan küld ide, küld oda, mindent szívesen megtett. Esténként gyón sokan meghaltak, a csata végén alig pár százan lézengtünk, de győztünk. Min den házért, minden talpalatnyi földért véres küzdelme- vívtunk. Sokszor elszdkadtunl egymástól, azt sem tudtuk merre vagyunk. Mindegy, IV az életért megy a harc, ak: elfárad, elcsügged, az a hala' fia. És bennünk bíznak is. SfJUtCBAJU u f&sb&dságért munka van kilátásban. — Na, micsodaT — kérdezem. — El kéne menni partizánnak... Partizánnak? Hű, a terem- buráját, ez aztán izgalmas! Mindjárt hevesebben dobatott a szívem, mert nem gye- ekjáték, ott lőnek és a golyó nem válogat, neki mindegy, hogy éppen Búzás Rezső bőrét yukasztja ki vagy valaki másét. Mégsem gondolkodtam sokat, mentem a többivel a Petőfi-brigádba. Tudja, ez nálunk már tralíció. Apám régi szervezett munkás, tizenkilencben vöröskatona, később meg a szak- zervezetben volt. Anyám a proletárdiktatúra alatt büszkén hordta a vörös szalagot, sokáig őrizte utána is. Apámat évekig üldözték, figyeljék, a bánijából elküldték, Újhegyre ment napszámosnak. A rendőrök, detektívek nagyon sűrűn vendégeskedtek nálunk. Vöröskatoma fényképét a szoba falán őrizte, egyszer aztán az egyik detektív meglátta és dühében a szemünk láttára égette el. így nőttem fel, s ha nem is sok, azért valami megmaradt bennem ebből, A SZTODULKA LACI vitt le bennünket Felsöszentmár- 'onha, onnét meg át a jégen Horvátországba. Nagyon hamar megismerkedtem az igazi oartizánélettel: a harccal. Rzlatlna körül a németek cl- keseredetten át akartak törni, hogy egyesüljenek' a főerőkkel. Bizony egy kicsit meg szorongatták a jugoszláv partizánokat, s akkor mentünk mi is az első vonalba. A falu szétszórt házaival egy lapot hegygerinc tetején terült el. A völgyben, meg a szemközti helyekben a németek. Nekünk ió helyünk, védett állásunk ; volt, úgyhogy két hétig tartótjuk a frontot, azonban, amikor leszállt az alkonyat, mindig nyoma veszett s csak éjfél körül került a szállásra. Nem tudtuk elképzelni, hova illan el. Ilyenkor aztán mindig hiányzott egykét kézigránát. Megkíséreltük nyomon követni, de sosem sikerült. Véletlenül tudtuk meg, hogy a németek között jár, belopódzik az állásokba meglesi az őröket és zutty, bevágja az elcsent kézigránátokat. így állt bosszút szüleiért, testvéreiért. MI KÉSŐBB visszajöttünk és mocskán telepedtünk le. Azt hittük, hogy egy kicsit majd kifújhatjuk magunkat, de még jóformán le sem mostuk a hosszú út porát, máris nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Ejfél után egy óra lehetett, kimentem az udvarba. Az áthatolhatatlan sötét éjszakát messze délen vörös fény világította be. Olyan volt, mintha bíborpalástot öltött volna az ég. Tompa, mély buffogást sodort felénk a tavasz eleji szél Futottam be, csöndben ébresztettem Keszthelyi Jóskát: — Gyere csak, itt valami kalamajka készül.. > Ketten álltunk az udvaron. — Mindjárt riadó lesz — mondtam. Ügy emlékszem, mintha ma történne: fél kettőkor riadóztatták bennünket. Csak később ismertük meg az okát: néhány német hadtest, keresve a többivel a találkozást, áttört a Dráva védővonalán és nyomult befelé. Veszélyes volt, mert ha sikerül megvetni a lábukat, akkor jött volníx utánuk a körülzárt többi hadtest is és hátbatámadhatták volna a Magyarországon harcoló szovjet csapatokat. Most kösd föl Rezső a fehérneműt, itt nem lesz kímélet! Vagy elpusztulunk, vagy győzünk. Mit mondjak1 NaSzegény Keszthelyi Jóska, ha eszembe jut, mosolygok, most már ő is, de akkor .., Előnyomulás közben egyszer csak fölkiáltott.: „Jaj, meghalok!“ A szívéhe? topott és elkezdett futni. Na mondom, ilyen halottat sem láttam még. Szóval, az történ- hogy Szabó Pösztör Erzsi — ő is pécsi, most Kónyánénat hívják — arcát súrolta egy golyó s aztán a néhány lépéssel utána haladó Jóska szivébe — fúródik, ha a bőrtárca és benne lévő ezüst penkalo föl nem fogja. Hallottam már ilyen esetről és akkor szemé lyesen is meggyőződtem róla- a szétroncsolt ceruza mellet4 találtuk meg a golyót. Levelezek Keszthelyi Jóskával, a múlt hetekben irta, hogy még őrzi.. i En csak egy pár öreg bakancsot tartogatok — emlékül Azóta sem volt a lábamon Hol nem jártam benne?! Su hogő, hajladozó nádas között térdig vízben. Felderítőben voltunk, azt gondoltuk, ezt a szakaszt csak nem őrzik any- nylra, mint az erdőt meg a sik terepet. Mégcsak átjutottunk az őrök láncolatán, láttuk is a németek páncéltörőit — de jó lett volna belőlük néhány, — vázlatot is készítettünk elhelyezésükről, ahogy ezt parancsba kaptuk. Hanem vissza felé németekbe botlottunk. Le a vízbe, a sás közül lőttük egymást veszettül, közben igyekeztünk minél közelebb kerülni a mi vonalunkhoz. Ott észrevették, hogy bajba kerültünk és zárótűzzel Igyekez-. tek segíteni rajtunk. Nagy nehezen kijutottunk a kutyaszorítóból. Sajnos négy jó elvtársunkat elveszítettük... Ez a bakancs egyetlen tárgyi emlékem azokról a hónapokról. ÍGY TÖRTÉNT. Tudom, keveset mondtam el belőle, de hát régen volt és az ember könnyen is felejt. Feljegyezte: BOCZ JÓZSEF Komló felszabadulása emlékére Borongás, esős jszi idő volt. Az erdők felől jövő repülők bugásába be- lesikoltott a sziréna. Az óvóhelyek megteltek elcsigázott emberekkel és sápadt arcú gyerekekkel. A front mór egészen közel ért Komlóhoz, áthallatszott a tankok, aknavetők harci zaja. A főutcán utolsó •útját járta a kakastollas. A csend- írőrsön Varga tiszt helyettes úr utoljára fogadta Czié- der Ferenc, Deák Ferenc, Reinhardt András, Nemesi József bányászokat, akik utoljára tesznek eleget Jelentkezési kötelezettségüknek. A község és bánya vezetői lázas sietséggel rakták vonatra az üzemek értékes anyagait, a villamos erőmű turbina re- gulátorait, a motorokat, tartalék szivattyúkat, az ösz- szes golyóscsapágya kát, a szigetelt huzalok nagyobb részét, az összes írószámoló, számlázó gépeket, az elszámolásokat, a nyugdíjasok és sportalapok összes pénzkészletét, egy vagon bőrt és gép- szíjat, az élelemtárból elszállították a textíliák 80 százalékát, az összes cuk rőt, szappant, sót, 5 mázsa zsírt és 2 vagon burgonyát. Szeli főtanácsos, Kovács százados üzemi katonai parancs nők és Hegybíró főjegyző félt a fe- lelősségrevonástól, 1942-ben ők küldték halálba a munkásmozgalom 16 vezetőjét. Most sietve mentették irhájukat, magukkal ragadva, ami C6ak mozdítható. A kis bányászfaluban megállt az élet megállt a mun ka. A komlói nyilas szervező, Körte- vélyesi Pál ugyan elosont, de voltak még hívei, akik a zűrzavart kihasználva, a hatalmat két napig megragadták. Maguk között elosztották a még megmaradt élelmet és ruházati cikket. A kultúrház pincéjéből kanna- szám hordták a bort. Nem is sejtették, hogy a piros zászló már november közepén titokban egy Újtelep IV. sori kis bányász- házban elkészült. A fehér anyagot pirosra festették a szorgos bányászasz- szonyok keze. November 30-án Zobák felől megérkezett a felszabadítók hadserege. A titokban elkészült kicsi piros zászlót Balázs József, bányász tartotta a magasba. Pillanatok alatt benépesedett a főutca. Megérkezett az őrön nagy pillanata együtt ölelkeztek ünepeltek oroszok magyarok, akike: 25 évig szétszakított a Horthy-fasiZ; mus. Másnap megin dúlt az új élet, az építés, a szervezés a munka. A dolgozók elfoglalták éf maguk vezették £ bányát. Az ötös munkástanács tagjai — Czéder János Schreiber István Reinhardt András Deák Ferenc, Czéder Ferenc — bányászok, kommunisták. Szervezték és életre keltetté' a szakszervezetei pártszervezetet, megalakították a 60 tagú munkásőrséget. Ott voltak közöttük Haul Péter. Sütő Mihály. Kovács János vadász, Vörös József, Mehi- mann Menyhért, Kis Kovács János. Pálfalvi Mihály, id. Bánusz János, Balázs Sebestyén. Ga- lócz József és még sokan mások, akik büszkén tűzték ki a kultúrház ormára a titokban készült kicsi piros zászlót, amely azt hirdette, hogy megszűnt az elnyomás, a kizsákmányolás, megszületett a munkásosztály szabadsága. Deák Ferenc az anyagellátó üzem pártszervezetének titkára. Kigyulladt a fény a pellérdi halastó partján A Baranya megyei Villany- szerelő Vállalat és az Áramszolgáltató Vállalat befejezte a pellérdi halgazdaság halastava környékének villamosítását. November 21-én a halastó partján már kigyulladt a villanyfény, Vissza van még a szivattyú- motorok bekötése. Ha ez is elkészül, akkor a pellérdi halastó vizét, az eddigi benzinmotor helyett, villamosáram segítségével vezetik majd le. A szivattyú motorok bekötését a jövő héten kezdik meg. Hat óra körül jár az idő. Esik az eső. Sáros, kávé- színű víz ömlik a lejtős utcákból. Itt-ott eldugulnak a levezető csatornák, de ki törődik most ezzel? A Mecsek oldalában tövé szádkot ásnak. A Megyeri úton gépágyúk állnak. Akna vijjog. A torkolattűzek adják most a város közvilágítását. De kinek is van most közvilágításra szüksége? Annáik a néhány cboport német katonának, amely már megkezdte a „tervszerű" visszavonulást? Nem, nekik nem kell. Annyi piszkot összehordtak itt Magyarországon március 19-t óta, amióta Sztójai Döme úr, a volt berlini nagykövet miniszterelnöki kinevezésével egi/ütt a nyakunkba zúdította őket, hogy jobb, ha sötétben távoznak. — Hova, hova kamerádok? — Was geht das Ihnen an? (Mi köze hozzá?) — csattan a menet oldalán haladó német tiszt hangja Horváthra, akinek a karján Jól látható a nyilaskeresztes karszalag. — A kutyaistenit — néz Horváth az egyre távolodó németek után. — Hát valóban igaz lenne? Innen is pucolni kell? Autó rohan el Horváth mellett és arcát, ruháját telefröcsköli sárral. Horváth tehetetlenül rázza az öklét. — Gazemberek, ezt Ígértétek? Hol a győzelem? Távoli hatalmas robbanás reszketteti meg a levegőt. Horváth a géppisztolyához kap. — Pucolnak a németek. — sugdossák az emberek és összébhúzódnrk az óvóhelyen. — Azt mondják Szederkénynél már áttörtek az oroszok. Ha minden jól megy, reggelre itt lesznek. — Biztos? — szegezi teUdntetát Tfithné Balogh Gáspárra, aki az imént tért vissza a szomszédos óvóhelyről. — Biztos? Ugyan mi biztos mosd? Nyugodjon meg. itt lesznek... — Talán kibírom még addig? — sóhajt Tóthné és az óvóhely bal sarka felé tart, ahol az 6 ágya van. A férfiak tovább beszélnek. Mit bánom én, ha jönnek, ha nem jön1941. november 28., kedd. nek, csak ennek a rumazurinak legyen már egyszer vé(£! Elég volt a háborúból! Hogy nem tudtam előbb megdögleni. Nem elég egy, nékem két háborút kell keresztül vészelni i— szitkozódik Bacsó bácsi, aki a féllábát valahol az olasz fronton hagyta 1917-ben. Az emberek elhallgattak. Borzasztó is ez a bizonytalanság. Az ember nem tudja, hogy mi következik: az élet, vagy a halál? Sokuknak talán már mindegy. Annyira elfásultak az örökös halálűárásban, hogy nem Is tudják,, mit várnak. Valamennyiök közül Tóthné tudja a legjobban, hogy mi is az az élet. Hiszen szíve alatt már megmozdult, kikívánkozik az élet. Még nem tudja, mi lesz: fiú, lány? Mindegy! Mocskos világ! Azért hozza a világra, hogy különJkülön haljanak meg?! — Nem bírom tovább .. > — Maradjon nyugodtan — szól Borsainé a vajúdó asszonyra. — Ennek be kell következni. Az életet nem lehet megállítani. -., — De ilyenkor? ’ — Ilyenkor is. Tóthné megnyugodott. A bóbiskolók felébredtek és tovább folytatták a félbeszakadt beszélgetést. Azt latolgatták, hogy mi következik ezután? Persze, választ senki sem tudott adni erre, de mégis jól esett, hogy hallották egymás hangját. Sötét volt, és nagy csend. Úgy látszik pihenőt farínnak a né.metck. Vagii talán elmentek? Nem! A lépcsőn kopogás hallatszik. Hamarosan felnyílik az óvóhely ajtaja és két német katona jelenik meg a gyertya pislákoló fényénél. — Sind hier »oldatén? — lép előre a magasabb. Az emberek csak néznek. Szólni sem tudnak a meglepetéstől, Nem ezt vártáké A magasabb német beljebb jön, a másik az ajtónál marad. A német körülnéz. Megáll a vajúdó asszony mellett és hosszan nézi, mint liheg. — Gut! — csettint a szájával és int társának, hogy minden rendben, mehetnek. — Menjetek! — szólal meg Nagy István, amikor már a németek becsukták maguk mögött az ajtóit. — Menjetek! Azt sem bánom, ha a pokolba. Több szó nem esett. Viharelötti csend borult az óvóhelyre, amit időnként Tóthné jajgatása tört meg. Nincs mire várni, ha még oly veszélyes is, orvost kell keríteni. — En elmegyek, — vállalkozik Nagy István. — Mindegy, hogy itt, vagy az utcán döglök meg. a másodpercek pedig perceknek. A férfiak úgy érezték, hogy már órák óta ülnek így elfordul tan a sötétben, pedig csak alig pár perce szólt nekik Vargámé, a szülésznő, akit a harmadik óvóhelyről kerítettek elő, hogy forduljanak el. ök csak a jajgatást és a szülésznő utasításait hallották. — Istenem, istenem, hogy ilyet is meg kellett érnünk — sápítoztak az asszonyok. Hol a halál, hol az élei hozza rémületbe az óvóhely lakóit. Ilyen kérdések foglalkoztatják most az embereket: „Dögvész idején mi szükség az életre! Talán az. hogi/ legyen mit pusztítani? És mi lesz á gyerekkel, ha mégis megszületik? Frontra megy majd, mint az apja? Hát nem lenne jobb, ha egyáltalán meg se születne?" Tóthné is Így vélekedett, tíe hát mit tegyen? Talán mégis, mégis jobb lesz majd a fiának, vagy lányának? Hajnali három óra volt ét Nagy István még mindig nem tért vissza. Nem tudni, mi történhetett vele. — Nehéz szülés! — egyenesedett ki a szülésznő, — kevés ilyen szülésem volt és lesz. Lesz? ö még ilyenre is gondol: lesz. Hát valóban lesz? — Oáh, oáh — tölti be az óvóhely halotti csendjét egy cémavékony hang. Gyenge, Cfőtlen, de képes arra, hogy az emberéket elfordítsa a halál gondolatától. A férfiak felállnak, az asszonyok örömkönnyeket hullatnak. A szülésznő felemeli az újszülöttet és az anya felé tartja. — Fiú! — Istvánka, Pityú! Gyerekem. — Nyemci ntjet?! — tört be ebbe az ünnepélyes pillanatba egy mély, tisztacsengésű hang. Szokatlan volt a fülnek ez a nyelv, de amikor odanézték az óvóhely ajtajához, ahol két prémessapkás, géppisztolyos katona áUt, mindent megértettek. Azt is, hogy lesz élet. Hiszen ezeknek a fáradt katonáknak az arcáról is ezt lehetett leolvasni. — Nincs német! — áll oda a katonák elé Bacsó István. — Elmenték. örökre elmentek. Az oroszok beljebb jöttek, a biztonság kedvéért körülnéztek. — Vöt málcsik! — mutat az újszülöttre az egyik orosz. Odaül az ágy szélére és hosszan nézi, hol az anyát, hol a gyereket. A köpenye alatt matat valamit. Lassan előhúz egy irattárcát. Kinyitja és egy fényképet vesz elő. A fényképen kisfiú látható. Szőke, akár az apja. Nevet. Látszik, hogy nagyon örül az életnek. — Nyemci ubfíi (A németek megölték) — csuklik el a sok vért látott harcos hagja és viszaheli/ezi a képet az irattárcába, lassan feláll. Mégegyszer megnézi a gyereket és int a társának, hogy mehetnék. Minek is’’ Mindenki megértette. Az ajtó nyikordul és a két orosz eltűnik. Kint csend van. Az eső elállt. Az ablakon gyér fény tör be. s Hajnalodtk. Szalai János Odakint még mindig esett. A percek óráknak tűnlek. Nem szól többet eey «ót sem.
