Dunántúli Napló, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-27 / 201. szám
15S8. AUGUSZTUS ZI, NAPLÓ a Gj 687 IA közvélemény parancsnoka Augusztus 23-án 8 órakor a GJ 687 rendszámú autóbusz 12 utassal indult Komlóról Hetényen át Pécsre. Indulás előtt egy idős néni fel akart szállni és Gesztenyésig utazni. A kalauz nem vette fel, s mikor az még tovább könyör- gött, úgy tolta le a lépcsőről. Ment az autóbusz Hetény felé. Kövestetőnél várakozott hár rom cigányasszony és egy férfi. Az asszonyok karján 3—I hónapos csecsemők. Valószínűleg orvoshoz akarták . vinni őket, mert hófehér ru- hába voltak a gyerekek öltöztetve. A megállóhoz közeledve a vezető lassított, de a jegykezelő odaszólt: „Nem állunk meg, mert ezek cigányok és büdösek”. A vezető gázt adott és továbbmentünk. Mi, utasok, kértük, hogy vegye fel őket. Azt a választ kaptuk: „Ha magúik szeretnek büdös cigányokkal utazni, menjenek közéjük lakni“. Na, erre aztán kitört a botrány. Mind a 12 utas elmondta a véleményét. Hosszúheténybe érve nyolc utas várakozott, köztük négy , cigány. Hat utast felvett, két /* cigányt lehagyott, mondván, ilyen koszos ruhában nem veszi fel őket. Látásból ismerem a lehagyott cigányembert, bérletes, Komlóra jár dolgozni a bányába. Mikor szóltam, hogy miért nem veszi fel a két cigányt, hisz csak 11 utas van, azt felelte, fogjam be a szántat, mert ledob a kocsiról. Hát ez történt! Vajon van-e helyük az ilyen embereiknek a MÁVÁUT-wáíl? TÓTH JÁNOSNE Alig alakult meg az Aranykalász Termelőszövetkezet Szederkényben, a maradisággai szövetkezett ellenséges erők máris támadni kezdték. „Azért léptek be, mert nem szeretnek dolgozni!“ — suttogták az emberek fülébe, vagy krokodilkönnyeket hullattak, mert a tsz hitelt kér, ami szerintük az Aranykalász tönkremenésével fog végződni. Mondanunk sem kellene: varjúkárogásuk híján volt minden igazságnak. Az Aranykalász tagjai szorgalmas emberek (amit portájuk külső képe is bizonyít), a hosszúlejáratú állami hitel nem tönkreteszi, hanem segíti őket abban a törekvésűkben, hogy két kezük munkája árán meggazdagodhassanak. (A hitelt különben istóllóépítésre használják). Mégis: az ilyen, légből- kapott hazugságok veszélyesek, mert sok jóhiszemű dolgozó parasztembert megtéveszthetnek; A pártvezetőségnek is fülébe jutott a hír. Nem teketóriázott sokáig, összeült a tsz- veze tőséggel és biztosította arról, hogy a szocialista nagyüzemet tüzön-vizen át támogatni fogja. A párttagság figyelmét is felhívta a hazugságokra, azt tervezi, hogy a tanácsülésen is pozdorjává zúzza a rágalmakat, sőt a legközelebbi falugyűlésen is ismerteti az igazságot. A közvélemény irányítása-e ez? Igen. Meg sem történt a tanácsülés és falugyűlés, a rágalomléggömbök máris szétpukkantak, csak elvétve hallani ma az Aranykalászt szapuló kijelentésekrőlKisbtítorobat gyárt a Pécsi Faipari fiT§Z Klement László szöv. elnök — Mert tudod öcsém Hiánycikkeik közé tartoztak válbbfejlesztésére, a termékek a kisbútorok, pedig a lakások- választékának Wvesére, ban kiegészítik a nagy bútorokat, otthonosabbá teszik a megszokott berendezést; A Pécsi Faipari Szövetkezet tervbe vette a kisbútorok gyártását és a tetszetős kivitelű kisbútorokat már árusítják is a Kossuth Lajos utcai Mintaboltban — igen olcsó áron. Szépek a fényezett asztalok, a könyvállványok, valamint a rádió- és olvasóóllvá- nyok. A szövetkezet gondolt az iskolába járó tanulókra is. Nem lesz szükség arra, hogy a diá- ‘ kok otthon „tönkretegyék a szobaasztalt“, mert szép kivitelű, olcsó tanulóasztalokat is készítenek. Ha a könyvállványt a tanulóasztallal összeállítják, egy kis olvasósarkot kapnak, ami kedvesebbé teszi lakásukat. A lakosság érdeklődése és igénye szerint lehetőség van a kezdeményezés toSzinte minden falusi párt- szervezetünkben agitátorhálózatot; hoznak létre. A pécsi járás nagyobb községeiben agl- tációs központok alakultak, máshol tanácskörzetenként osztják el a kommunistákat. A változatos módszerek lényege tehát mindenütt ugyanaz: egy-egy párttag 8—12 házból álló utcarészt „kap“, nymodon az egész falut átfogják. Nincs ebben semmi új, régi és bevált szervezeti felépítés ez, de csak forma, már pedig a tartalmon van a hangsúly. Az agitátorhálózat annyit ér, amennyit a körzetekbe osztott elvtársak dolgoznak; A jó agitátor a\ap(xi;m ismeri körzetét. Tisztában van • az ottlakók politikai beállítottságával, tudja, hogy a kül- és belpolitikai helyzet egyes eseményei hogyan hatnak rájuk, mit értenek ebből jól és mit rosszul. Rendszeresen találkozik velük, fáradhatatlanul magyarázza a pórt politikáját, tanácsadójuk, segítőjük, türelmesen nyesegeti téves nézeteiket — röviden: a körzet közvéleményének parancsnoka lesz. Senkit sem lehet a közvélemény parancsnokának kinevezni. Ezt a címet ki kell érdemelni, pontosabban: el kell érni, hogy a körzetben lakó pártonkívüliek a köztük élő kommunistát annak tekintsék. Mit követel ez a párttagoktól? Mindenekelőtt példás életet, elvhű kommunista magatartást, ami a környezet emberi megbecsülését vonja maga után. Tájékozottságot, mert a mai parasztság már nem azonos a Móricz Zsigmond által megírt parasztsággal. Jobban él és kultúráltabb, újságot járat, rádiót hallgat, moziba jár és olyan szakavatottan kérdez például a libanoni helyzetről, hogy: csak a jól informált agitátor képes rá kielégítően megválaszolni. És ez még mindig nem elég, amit a következő példa is bizonyít. X. Y. nyugdíjasról van szó. Pécs egyik munkáslakta területén lakik, megállta helyét az ellenforradalom alatt, magánélete is jó, tájékozottsága sem rosszabb a kívántaknál és mégis: nem nevezhető a közvélemény parancsnokának abban a körzetben, ahová őt a pártszervezete beosztotta. Pedig elbeszélget az emberekkel, dehát —• amint mondja — be gubóznak előtte. Nem kérdeznek tőle, mindig helyeselnek és sohasem vitatkoznak vele. Nem tartozik ide, csak megemlítjük: elsősorban is elvtársunk hibás a jelenlegi állapotokért. Nem veszi észre, hogy környezete, aikit megfertőzött az ellenforradalom, régen kigyógyult betegségéből, és — munkásokról lévén szó — res-, telkedik is érte, kitárná a lel-1 két, ha nem érezné elvtársunkban, hogy bizalmatlanul, gya-; nakodva méregeti, az ellen- forradalom tartalékának tartja ma is őket. Gondoljuk, most már érthető, hogy mire akartunk célozni ezzel az esettel. Senki sem lehet a közvélemény parancsnoka kölcsönös bizalom nélkül. X. Y. elvtárs példája ritka, hiszen a munkás- és .paraszttömegek ezernyi tanújelét adták már annak, hogy bíznak a párt politikájában. Mégsem árt, ha elgondolkozunk rajta, különösen falun, mert ritkaságában is gyakoribb itt. Bízzunk a becsületes dolgozó emberekben! Elvhű, kommunista és emberi magatartásunkkal érjünk el köztük olyan megbecsülést, mint Bartus Géza féked i tsz-elnök és pórttitkár, akihez még családi ügyben is bekopognak tanácsot kérni., Tanuljunk a 19-es veteránoktól, akik közül sokan — ha jól megfigyeltük — valóságos kis találkahelyet szoktak berendezni a lakásukban! A közvélemény pa_ rancsnokának tekintik a munkásmozgalom régi harcosát?. Nem mondják ki, valószínű nem is gondolnak erre, de el mennek hozzá. Magyar László Szélhámos Öméltósága nem------- 1 f Volt ám bolondság az a régi világ. Ha volt eszed, élhettél, mint Marci Hevesen — így szólt hozzám Kisbéri Tódor, volt méltóságos úr. — Hát mégis, hogyan, volt akkor? — érdeklődtem s a bizalom kedvéért még azt is hozzátettem, hogy — kedves bátyám. — Hogyan, hogyan, hát ide fülelj, elmondom neked, de aztán nehogy eljárjon a szád. — Nem szólok én senkinek egy szót sem, csak mondja — nyugtattam meg. — Tudod Öcsém, nem kis állásom volt nekem, — kezdte. — A pénzű gyminisztéri u mban Sásdi Sándor, az „Árnyék” című kötet Írója. Regényem alá alcímként bátran odaírhattam volna: ,yAz igazi szerelem mindent megbocsát”. Azért óixukodtam csak ettől, mert alkalmas lett volna az igényesebb olvasó bizalmatlanság ánalk a felébresztésére.' „Isten ments, az ilyesfajta szentimentális történettől’* viszotygott volna jóelőre, holott téved, mert az „ÁrSásdi Sándor: r Árnyék nyék”-ban igyekeztem tárgyi lagosan, a realitások alapján elmondani: a kapitalista tár sadalomban, amelyet a döly a kegyetlenség, s ugyanakko a szolidaritás teljes hiány jellemez, milyen megszerve zettnek látszó határozottság goi, gonosz indulattal löki félre azt, akit a törvény vala milyen formában megjelölt Hiába töltötte le a büntetését hiába vezekelt, a „tisztességes polgárok társadalmából örök re kvközösíttetett. A feloldás csak az hozza meg számára akiben a szerelem nagy lobo gása elhamvaszt mindenféle babonát és előítéletet. A regény végső szólama szorosan beleágyazva a cselek ménybe, az, hogy az igazi bűn a véres, fertelmes, milliók ha lilát okozó háború felidézése fegyvert adni a kezébe, öldök lésre kényszeríteni azt, aki bé kés, boldog emberként vetn szerelme ét miniszteri tanácsos voltam, s ha nem tudnád, azt is megmondom, hogy ez az állás már méltóságosi címmel járt. Nos, én kezeltem a verseny- tárgyalásokat. Tudod mik azok a versenytárgyalások? Például a hadsereg számára lószerszám kellett Jóformán tőlem függött, hogy melyik cég kapja meg a megrendelést. Tudod te, hogy milyen -kísértéseknek, megvesztegetési kísérleteknek voltam én kitéve? De öcsém a becsületemet nem adtam. Itt meg akartam jegyezni, hogy rosszul fogalmazott Tódor bátyám, helyesebb lett volna úgy mondani, hogy a becsületemet olcsón nem adtam. Mert ugye az a 300 holdas birtok, amelyet 1939-ben vásárolt, nem 20 fillérbe került. De hiszen elkotyogja ezt maga is. — Aztán belekevertek valami korrupcióba. A lószerszám szállításokkal kapcsolatban. Hát most mit tegyék? Kértem nyu |ö í j az tatásomat. Vettem egy kis földet (300 hold), s élem rajta néhány évig. De nem olyan fából faragtak engem, logy elvonuljak az isten háta mögé. Közéleti szereplésre vágytam én továbbra is. Mert udod öcsém, ilyen a vérem.... Három évi vidéki élet után elhatároztam, hogy képviselő eszek. Eljárogattam a panaszok közé, érdeklődtem bajukéi, panaszukról és megismer- ettem magam. Fél év alatt smert a fél megye. S elérke- ett a képviselőválasztás ideje. Jelöltettem magam; De nem ment I i a dolog ■ 111 " ■" |T olyan simán. mert akadt ellen jelölt is. Na hát ez egy külön röhej, hogy ott a parasztokat becsaptuk, de el ne mond ám enkinek öcuém, mert azóta is mérgesek rám. Ügy történt, hogy az ellen- elölt kortesed a falvakat jár- a egnwear toga<*ozó nak 10 pengőt dugtak a zsebébe, ezzel megvásárolták szavazatát. Ha az ellenjelölt 10 pengőt ad, akkor nekem legalább 20 pengővel kell visszavásárolnom a szavazatokat — gondoltam. De valami olyan dri'blit kéne csinálná, hogy a kecske is jól lakjon, s a káposzta is megmaradjon. Nevetni kezd. Csak úgy folynak a könnyei, rázkódik egész teste. — Még most is nevetek, amikor rá gondolok. Na szóval úgy történt, hogy kitaláltam a következőt. Az én korteseim is bemennek a házakhoz és valahogy megtudják: kapott-e pénzt a paraszt az ellenjelölt-, tői. Ha igen, akkor a következőt kell csinálni: elkérni a 10 pengőt a paraszttól és adni neki húszat, hogy rám szavazzon. így is csináltuk. Mit szaporítsam a szót: én lettem a képviselő. Az ellenjelöltet majd a guta ütötte meg, mert hiszem, végeredményben én is csak 10 pengőt adtam egy vökéért s mégsem rá, hanem rám szavaztak. Hát jól becsapták a parasztot, nem mondom — szóltam. S a képviselőségből mi haszon lett? — kérdeztem, mert gondoltam, hogy nem szerelemből áldozott annyi pénzt a mandátumért; Hát képviselő lettem, természetesem felköltöztünk Pestre. S egy képviselőnek tárva volt a kapu mindenhol. Visszajuttattam magam a pénzügyminisztériumba a régi állásomba addigra már elfelejtették a ló- szerszámszáll-í-lást. Szép világ vök. — Hát gyönyörű lehetett, f annyi szent — mondom. — De ne ám, hogy elmond valakinek, amit én itt mesélek. Érted? Értem hát, hogyne érteném. Nem szőlek én senkinek.!: A tömegek nyelvén A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájáról kiadott irányelvek említést tesznek a művészetek formanyelvében mutatkozó torzulásokról, ezekkel kapcsolatban a köz- érthetőség követelményéről, s megállapítják: „A párt semmiképpen sem nyugodhat bele abba, hogy a polgári dekadencia selejtes formalista termékei, s az ezek forrásául szolgáló nézetek gátlástalanul fertőzhessék népünk Ízlését és művészeti életünk fejlődését”. A z író, ha ír, a zeneszerző, ha zenét komponál, a festő, a szobrász, ha nekilát műve megalkotásának, azért teszi ezt, mert valamit mondani akar. Nevezzük ihletnek vagy belső kényszernek — a lényeg az, hogy a művész a maga érzését vagy gondolatát másoknál is éreztetni vagy megértetni akarja. A mü ilyenformán összekötőkapocs az alkotó és közönsége között, a gondolatok és érzések tolmácsolásának eszköze. A műnek ez a jellege természetesen elsősorban az irodalomban szembetűnő, mert ott a kifejezés eszköze az élő nyelv, amely a legszélesebb tömegek számára érthető. Az irodalmi nyelvben gyakrabban alkalmazott megszemélyesítések, jelképes értelemben használt fogalmak, hasonlatok még akkor is viszonylag könnyen érthetők, ha erősebben eltérnek a köznapi szó- használattól. Már a képzőművészetek más „nyelven” beszélnek, más a „nyelve” a zenének is, de ezeknek viszont az a közös értékük, hogy nem egy nemzet és nem egy korszak beszélt nyelvén érthetők csupán, hanem a maguk módján érthetők mindenki számára. Egy-egy szép csendéletnek is van legalább annyi mondanivalója, hogy a derűs otthon élményét kívánja nyújtani, s a zene dallamaiból is minden épérzékű ember kiérez annyit, hogy szomorú avagy vidám hangulatot tolmácsol-e a művész. Mindezekre szükség van és hozzátehetjük, hogy mindezekre így van szükség, ezzel teszik az életet teljesebbé, gazdagabbá, szebbé. Ez az átlagember igénye is a művészetekkel szemben. Tárlatokon figyelhetjük meg, hogy a látogatók többsége előbb megnézi a képek címét, annak alapján mérlegeli, hogy a mű valóban azt ábrázolja-e, s ha ráismer, zavartalanabb a műélvezete. Az átlaghallgató, ha a rádióban számára érthetetlen zenét hall, elcsavarja a gombot, Az „átlagember” e szokásai folytán a művészek mély lebecsülését „élvezi”. Azaz nemcsak a művészek lebecsülését, hanem általában sértéssé vált, ha valakit átlagembernek neveznek. Nálunk, miután a kultúra kincsei mind szélesebb körök sajátjává válik, igen érdekesen és tömegméretekben jelentkezik ez a tünet. Es ennek sajátos hatása van mind a művészetre, mint a közönségre. A mű- élvező menekülni igyekszik attól a látszattól, mintha ő átlagember lenne, a művész pedig kötelezőnek érzi, hogy elvesse az „átlagosak” követelményét és csak avatottak számára érthető kifejezési formát keressen. Ez persze vulgárissá egyszerűsített példája a sznobizmus kialakulásának, mert mindehhez hozzá kell még számítanunk a különféle, hosszabb-rövidebb ideig tartó divatos áramlatokat, egy-egy műtészi egyéniség hatását, nemkevésbé pedig állami szerveink, a sajtó és a kulturális intézmények nevelő tevékenységét, s mindezeket egymással kölcsönhatásban. Min- denesetren elmondhatjuk, hogy a sznobizmus az utóbbi években erősen elterjedt és melegágyává lett a művészetekben a nyakatokért, érthetetlen és tartalmatlan formák elterjedésének. A mi sznobjaink valahogy úgy vannak, a nyugatról importált, zilált és töredezett, széthulló, dekadens művészi formákkal, mint a mesebeli hiú király a semmiből szőtt ruhájával. Nem merik őszintén megmondani, hogy a formátlanná vált forma nem forma, s mögötte nincs semmi tartalom, mert hátha ezért valaki ostobának tartja őket JP zzel eddig csak az álművészetek elfogadásának egyik lehetséges lélektani okához jutottunk. De honnan erednek azok az irányzatok, amelyek sutbavág- ják a nagyközönség által élvezhető művészi formákat és felesleges nyűgnek tartják az érzelmi és gondolati tartalmat is? Egyértelműen nem állíthatjuk, hogy ezeket „az ellenség csempészi be”. A formabontás sokszor a szűk formákat szétfeszítő gazdag mondanivaló eredménye, máskor a művész jószándékú kísérletezése az eszmei tartalom újszerű kifejezésére. Ez esetben megértőén kell fogadnunk, mert a kísérletezés a fejlődés útja még akkor is, ha némely kísérlet zsákutcába jut. Az esetek többségében azonban nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy művészeink egy része vagy puszta sznobizmusból vagy éppen mások sznobságára építő üzleti szellemből vagy a nyugati eredetű szellemi termékek előtti kritikátlan behódolásból kifolyóan teszi magáévá valamelyik „legmodernebb” irányzatot. Ennek eredményeként aztán láthatunk verset, amely leginkább egyenlőtlen sorokra szabdalt prózához hasonlítana — ha legalább némi értelme volna, láthatunk néhány odavetett festékfoltból álló „absztrakt” képet, s hallhatunk zene helyett ritmikus (az enyhébb eset, ha még ritmikus) zörejeket FormabontAsröl beszélünk, de formalizmusról fi van szó. A dekadencia formarombóló hatása ugyanis szoros összefüggésben van a formák túlbecsülésével, a formának a tartalom fölé kerekedésével. Nyilvánvaló, hogy különleges formai megoldásokban csak az a művész, az a művészeti irányzat keresheti az utat, amelyik tartalmilag újat már nem tud adni. Az sem kétséges viszont, hogy ilyen irányzatok kifejlődésének és virágzásának az okát a társadalomban kell keresnünk, abban a társadalomban, amely már kiöregedett, kiégett, untig ismételte már önmagát és válságba került, új, lelkesítő eszméket már képtelen teremni. De lehet-e a haldokló kapitalizmus bomlástermékeit áthozni a mi társadalmi viszonyaink közé? Az a művész, aki úgy véli, hogp igen, ne csodálkozzon, hogy nálunk nem értik meg. mert valahogy úgy jár, mint a siratóasz- szony, aki elvétette a házszámot és halotti tor helyett keresztelőn akarja gyakorolni a tudományát. Az természetes, hogy a felbomlóban lévő kapitalista társadalmat egy megbomlott, betegesen pesszimista, minden megnyilvánulásában a kilátástalanságot bizonygató művészet tükrözze és sirassa el. De ugyanez nálunk már természetellenes. Az ész-ellenes irányzatok egyúttal ember-ellenesek is. A művész, aki fittyet hány az értelemre, magát gúnyolja ki. Ezért állítjuk mi azt a követelményt a művészek elé, hogy olyan műveket alkossanak, amelyek érthetőek, amelyek mondanak valamit az embernek az emberről és a világról. De amikor ezt követeljük, nem mondjuk, hogy a művész szálljon le az „átlagember”- színvonalára, inkább azt, hogy igyekezzék a műveltségre mind szomjasabb „átlagembert” is a maga színvonalára emelni. Ez célt és értelmet ad a művészi tevékenységnek, ez az, amiért valóban érdemes élni, s akár elégni a hivatás fűzében. Csak így mondhatjuk, hogy az alkotás valóban azonosulás a társadalommal, az emberiséggel, nempedig elzárkózás, menekülés az emberektől. Így jutunk el ahhoz a humanizmushoz, amely minden igazi művésznek lelke mélyén virágzik. Kt SZAROS FERENC ........—
