Dunántúli Napló, 1958. augusztus (15. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-20 / 196. szám
W58. AUGUSZTUS 20. NAPLÓ s •> Alkotmányunk biztosítja a művelődéshez való jogot Napi jegyzetei A Magyar Népköztársaság 'Alkotmányának 48. paragrafusa két bekezdésben a következőket mondja ki: „A. Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak a művelődéshez való jogát. A Magyar Népköztársaság ezt a jogot a népművelés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és köte- 1 lező általános iskolával, közép- és felsőfokú oktatással, a felnőtt dolgozók továbbképzésével és az dktaitásban részesülők anyagi támogatásával valósítja meg“. Egyszerű szavak, világos, tömör fogalmazás. Alig több néhány somál, mégis nagy jelentőségű, mert állami életünk alaptörvényének két mondata. Életem legfájdalmasabb emlékei közé tartozik a felszaba- * dulás előtti bizomyítványosz- tás. Derék, szorgalmas és értelmes munkás és paraszt gyermekek kezébe adtam év- ről-évre kitűnő és jeles bizonyítványt, s tudtam, hogy szamukra ezzel befejeződött a művelődés értékeivel való ismerkedés. Várta őket a kalapács, a kapa; a középiskolás és egyetemi tankönyveket nem nekik nyomtatták; a rádió, a film, a könyv nem őket tanította és szórakoztatta, s ami kis műveltség az iskolánkívüli népművelés csermelyeiben csörgedezett, aligha elégíthette ki milliók kulturális szomjúságát. Hadd tegyem hozzá, a korgó gyomor, a munkában elnyűtt test, a gondterhelt élet nem növelte a művelődés i iránti vágyat, érdeklődést. Néhány szerencsés kivétel csak erősítette ezt a szabályt. Szocializmust építő népköztársaságunk alkotmánya abban különbözik minden régebbi „al- kotmány”-nak titulált jogszabály-gyűjteményünktől, hogy nemcsak deklarálja a jogo- kat, hanem meghatározza azokat a módokat is, ahogyan élni lehet e jogokkal A két bekezdés egysége azonban önmagában semmit sem mondana, ha tények nem igazolnák az őszinte szándékot, s eredmények nem mutatnák, hogy itt nemcsak szavakról, hanem elsősorban tettekről van szó. Ma körülbelül százezer tanuló végzi el hazánkban az általános iskola nyolcadik osztályát, a Horthy-rendszerben csupán ennek egyharmada szer zett nagyjából azonos műveltséget. A középiskolás tanulók száma ugyancsak háromszorosára növekedett. Ma kétszer annyi pedagógus oktatja, neveli ifjúságunkat, mint a fel- szabadulás előtt. Egyetemeinken és főiskoláinkon négyszer annyi fiatal tanul, mint 1945. előtt, s ezeknek több mint fele munkás és paraszt származású. Évi százmillió forintot fordítunk ösztöndíjakra. A közelmúlt években 52 ezer felnőtt dolgozó végezte el a középiskolát, amire a fel- szabadulás előtt nem is gondolhatott. Könyvkiadásunk két és félszerese a felszabadulás előttinek, több mint 3 és félezer könyvtár áll az olvasók rendelkezésére. A mozilótogatók száma évi 18 és félmillióról 133 millióra növekedett. A rádióelőfizetők száma megközelíti ma a 2 milliót. E néhány adat igazolja, hogy alkotmányunk nemcsak bizto-' sítja a jogokat, hanem népünk él is a művelődés jogával. Élhet, mert alaptörvényünk más paragrafusai munkát, megfelelő hért és szabadidőt biztosítanak dolgozóinknak. Ezek nélkül ugyancsak hiábavaló lenne a művelődéshez való jogról beszélni. Egy munkanélküli vagy éhbérért dolgozó munkás aligha gyarapíthatná a rádióelőfizetők vagy a mozilátogatók táborát. Ha úgy juthatnának csak tisztességes keresethez a dolgozók,, mint a felszabadulás előtt, hogy napi 12—14 órát dolgoznak, vasárnapi műszakra járnak, szabadságot nem kapnak, stb., akkor ugyancsak üres kinyilatkoztatás maradna az alkotmányban rögzített művelődéshez való jog. A művelődéshez anyagi alapra is szükség van, hogy könyvet, rádiót vásárolhassanak a dolgozók, s időre is, hogy művelődhessenek. Végeredményben olyan társadalmi rendszerre, mely mindezeket az alapvető feltételeket megteremti a művelődéshez, s emellett biztosítja a művelődés speciális, az alkotmányban meghatározott lehetőségeit. A felszabadulás óta művelődéspolitikánkban jelentkeztek ellentmondások, hibák is, azonban az alkotmányunk szellemében történt kulturális fel- emelkedés tényei vitathatatlanok. Ezt nemcsak a néhány fent említett adat igazolja, hanem a számok mögött meghúzódó minőségi változás is. A Horthy-rendszerben évi 8 152 könyv jelent meg több, mint 17 millió példányban. De ennek kétharmada ponyva volt. Tudjuk, hogy ez nevelés szempontjából mit jelentett. S nézzük meg ma: mit olvasnak az emberek! Gondoljunk az Olcsó Könyvtár köteteinek népszerűségére. Volt-e vajon társadalmi rend, mely 1 kg kenyér áráért a klasszikus és modem irodaiam olyan gyöngy szemeit adta szellemi táplálékul, mint mi tesszük? Vagy nézzük a mozit! Az évi 133 millió mozilátogatóból 63 millió falusi dolgozó. (1938-ban mindössze 4 millió falusi látogatója volt a filmvetítéseknek.) A minőségi változást jelzi, hogy közönségünk kezébe már nem lehet akármilyen könyvet adni s nem lehet akármilyen filmet bemutatni. Igényesebb lett népünk tartalmi és művészi szempontból is, ismeretei bővültek, magatartása is megváltozott. Ha nem is mondhatjuk el, hogy kulturális forradalmunk befejeződött, de az bizonyos, hogy alkotmányunk szellemében jó úton haladunk s tiszteletre méltó eredményeket értünk el a művelődés ügyének fejlesztésében. Művelődési életünk további fejlődése a kulturális forradalom győzelme elválaszthatatlan gazdasági és társadalmi életünk egészének előrehaladásától. Éppen ezért népünk kulturális felemelkedéséért érzett felelősségünk arra kötelez bennünket, hogy a művelődés sajátos eszközeivel segítsük minden területen a szocializmus ügyének győzelmét; dpa Kedves barátom, az örök Elégedetlen, a minap megint kipakolt. — Te — aszondja — mégiscsak tűrhetetlen, nem? Két hónapja akarok venni egy olyan hegyesorrú cipőt, a legújabb divat, tudod? Hát az istennek se lehet kapni! Ami meg van, az méregdrága. Csak ez az örökös duma az életszínvonalról, aztán ,, Ehh!.,, Igen, kérem. így nyilatkozott barátom, az Örök Elégedetlen, a hegyesorrú cipő problémájából kiindulva. Nos, hadd közöljem most vele véleményemet bizonyos dolgokról, ugyancsak a hegyesorrú cipő kérdéséből kiindulva. Tegyük fel, hogy barátom tűrhetően „viszonyul a munkához”, vagyis nem dobták még ki lustasága miatt. Tegyük fel, hogy afféle közepes állása van, se sokat nem keres, se keveset. Úgy 1 400 forint körül. Hogyha meg nem issza az egész pénzét — ugye, marad minden hónapban neki épp egy cipőre való? Aztán meg érdemes körülnézni, hogyan öltöznek ma a fiatalok. A fiúknak van rendes, csinos (nem „tucat”!) cipője, spanyolöves nadrágja, jól szabott zakója, vagy elegáns öltönye, 18 forintért is kapható szép nyakkendővel és dupla mandzsettás inggel. Jut nylon ingre, divatos gyapjúpulloverre, karórára — ha maga is akarja. A lányok? Azt hiszem elég esténként — vagy akár délelőtt is — körülsétálni a várost, láthat az ember mindent, habkönnyű selyemruhát, princessz vásznat, zsák puplint, vagy ami jólesik. Egy nyáriruha (anyag mé- j tere kb. 50, varratás 200) ma ; már kijön úgy 400 forint- j bél. Táska, tűsarkú cipő, t fodrász, lakk — akkor is l telik, ha segédmunkás az a j kislány és nem keres nyolc- t száznál többet egy hónap- ! ban. I De hát ugye, mint bará- I törnék házatáján, másoknál is az a baj, hogy ami van, az nem érdekes. Az az érdekes, ami nincs. Ha van mór nylon ing és nyeregumitalpú cipő, akkor külföldi mintás, kívülhordható ing kéne, meg hegyesorrú cipő. Mert mégiscsak borzasztó, hogy nem érheti el az ember minden szívé-vágyát... Barátomat és az Örök Elégedetlenek szektájához tartozó valamennyi fiút es lányt — ha az idő kerekét vissza lehetne forgatni úgy húsz évvel -— visszaszállítanám a múltba, hadd lássák, hogy nemhogy hegyesorrú cipőre, de még „tucatcipőre” se telne abból a keresetből. Akkor aztán, ha a saját bőrükön megismernék a „su- hanc, a rosszul öltözött” életét, nem méltatlankodnának többé arról, hogy nem jutnak hegyesorrú cipőhöz. Azért, kedves barátom, hogyha éjszakáztál már egy ideig, mert a munka mellett mondjuk megtanultál egy nyelvet, vagy elvégeztél egy tanfolyamot, és ha jártas vagy azokban a kérdésekben, hogy mi a helyzet más országok fiataljainak, vagy a régi Magyarország fiataljainak az életében, akkor, nem bánom, kijelentheted nekem mérgesen, hogy szeretnél egy hegyesorrú cipőt, és a fene egye meg, az ipar egy kissé elmaradt a divattól. Addig viszont helyesebbnek tartanám, ha te se é- társaid se biggyesztenék le az ajkatokat ha szóba kém az a bizonyos (Hi'ltvm» „Na, most mond!“ így kiált fel csodálkozva 'i X-né, amikor barátnője meséli, hogy egy ismerőse kint járt külföldön és hogy ott | milyen csodálatos ruhákat látott, milyen szépen öltöznek az emberek, aztán van vülanyboyler, hűtőszekrény, mosógép, parkettkefélő és porszívógép, herkenytű és fittyfene.., és mittudomén- ; mégminem. De ha még esetlen X- : né csodálkozna" ilyen naivan • az ilyen Nyugatról érkező ■ hírecskék hallatára, nem is : lenne baj. Csak hogy több : X-né esik ám hasra a kül- j; föld életszínvonala előtt és ;: ebbe már bele kell szólnunk. Valahogy meg kellene érte- ; ni ok, hogy ebben az ország- : ban, ahol egy évtizeddel ez- : előtt a városokon kívül csak I; édes-kevés községnek volt ■ villlanya, akkor tíz év alatt ■: ne várja senki, hogy minden :: házban lesz hűtőgép, mosógép, villanytűzhely és egye- ; bek. És azt se várja senki, : hogy — amíg régente egy fa- : lun ha által haladt egy ; személygépkocsi, akkor az ': emberek addig bámultak utána a kapuból mig a felvert por leszállt, — egy év- : tized elmúltával minden ■ harmadik ember autón jár. Még akkor sem ha hihetetlen gyorsasággal növekszik a motoros járművek száma. Ez ennek a gazdasági oldala. Hanem van más valami is, ami fölött szépen szemethu- nyunk, amit egyszerűen nem veszünk tudomásul, mert nem is akarjuk. Azt mondja a hajdani szólás-mondás: „Lovas nemzet vagyunk”. Az : igazság az, hogy csak vol- • tunk, ellenben népünk újabb jelleggel ruházta fel magát: „Evős nemzet vagyunk”; Arról már nem beszélnek a kül- | földet járt magyarjaink, hogy a külföldi polgár ebéd he- ; lyett csak egy szendvicset | eszik valami talponálló | „bisztróban” és rohan tovább, nem csinál ételkultuszt : sem az osztrák, sem a francia, de még a szovjet ember sem. Ellenben „több súlyt helyez” lakása korszerűsítésére, hogy otthonát minden nehezebb megerőltetés nélkül rendben tarthassa. Addig mi szépen eszegetünk. A disszidensek például egyetlen levelet nem írnak anélkül, hogy néhány sorban | ne panaszolnák el a külföldi ' ételek ehetetlenségét. (Ez :: persze nemzeti sajátosság is!) : Mondom, mi szépen eszegetünk . .. Csak meg kell néz- ; ni a strandok vasárnapi kö- :: zönségét. Reggel odaáll a tus i alá, esetleg átússza a me- : dencét is s már letelepszik a pokrócra, bontja a csórna- : got, amelyben egy hétre való húsadag van a mama, vagy a feleség által ízesen megsütve. Aztán sört iszik, megint eszik, fürdik, eszik s estére hazamegy, mert itt a vacsoraidő ... Nincsen olyan élelmiszer a boltokban, ameiy „fekvő áru” lenne, mindent megvásárolunk és meg- j eszünk. A külföldi turisták- : nak sok minden tetszik ebben az országban, sok minden meg nem tetszik, de egyben megegyeznek a vélemények: ennyit és ilyen jól sehol nem ettek. Gyomorfájást : kapnának, ha egy hét alatt azt a mennyiséget és minőseget kellene megenniök, mint ; egy benszülött magyarnak. ; De mindez nem is baj. I Mondhatnám úgy is: „Adcbg • együnk, amíg jól esik’^Csak r azért hátrább az agarakká.. " ha hűtőszekrényre is sandítasz s egyben a sonkára is. A kettő együtt — még nem megy. Lega 1 á bbi s: egyelőre még nem. (Roh) Háromezerrel több motorkerékpárt gyártunk 5.54$ 8. öoc m a hárméves terv végén, 1968-ban, mint tavaly. A batáUáfy sazjadá&a | A sz<wnszéd~fajii felél | egy-egy lövés, de az igazi, vérremenő harc már tovább viharzott. Átestek rajta. Megúszták. Már mint a falu többsége. A reggeli órákban volt ugyan egy kis csetepaté, a németek nem fértek a bőrükbe, de aztán hamar eliszkoltak. A rossz vér azonban nem fért beléjük. Kikívánkozott és bizony komoly következményekkel járt. A szomszéd határban újra megvetették a lábukat és tűz alá vették a falut. Szórványos aknatű- zük lassította ugyan a szovjet katonák előnyomulását, megállítani azonban nem tudta. Délelőtt tíz órára a harmadik faluból is kivetették őket. Gonoszságuk névjegyét azonban itthagyták. Aknáikkal a falu több házát r megrongálták. Sokan megsebesültek. Egy kisfiú pedig — Széles Józsika — szilánkoktól találva anyja karjai között vérzett el. Amikor a szovjet katonák behatoltak a faluba, szinte kihaltnak látszott. Többségük azonnal továbbvonult, csak a jegyzőségnél hagytak pár embert a rend fenntartására. Járőrük időnként végiglépdelt a főutcán, de nem igen találkozott senkivel. Hiába, a hosszú háború nagyon beleoltotta a bizalmatlanságot az emberekbe. A veszély elmúlt, nem féltek már annyim, de még nem is barátkoztak. Vártak. A hátrahagyott részleg parancsnoka h- egy ősz, idősebb altiszt, — cseppet sem csodálkozott ezen. Olvasott ember »olt, jól tudta, hogy a fasiszták mennyi rágalmat szórtak a szovjet katonákra Magyarországon is. Ez járt a fejében, amikor ellenőrző t útja közben — találomra benyitott az •Ovik házba. Éppen Szélesékhez. Szélesné fakó szomorúsággal ült a szobában kisfia holtteste mellett. A szomszédok már alkonyatkor hazamentek. — Háború van — mondták — otthon kell lenni. A fiatalasszony fásult egykedvűséggel nézte a gyertyák lángját. Időnként, amikor a gyerekre pillantott, fel-feltört a zokogás. Olyankor kétség- beesetten suttogta maga elé. — Egyedül maradtam. Jaj, istenem, egyedül maradtam! A fájdalom annyira elborította, hogy egy ideig észre sem vette a belépőt, csak akkor szaladt ki a száján a halk „jaj istenem”, amikor a katona odalépett hozzá. Először megijedt. Hirtelen eszébe ju- ____________ _______tott az a sok szóbeszéd, amit az orosz katonákra akkoriban összehordtak, de aztán, ahogy ránézett az öreg katona ráncszőtte, együttérző arcára, megnyugodott. A vendég széket húzott a ravatal mellé, leült és figyelmes meghatódottsággal nézte az asszonyt, a gyereket. Nem tudott pár szónál többet magyarul, de talán akkor is hallgatott volna, ha történetesen jól beszéli nyelvünket. Neki is voltak gyermekei. Jól tudta, hogy itt hiábavaló a vigasztaló szó. Két évvel ezelőtt, amikor azt a rettenetes levelet megkapta, őt sem lehetett megvigasztalni. Éppen szabadságra készült, hazament volna, amikor a parancsnok magához hivatta. — Ne menjen, Szergej Fjodorovics. nem érdemes elmennie már — mondta gyanúsan fénylő szemekkel és egy géppel írt pecsétes írást nyújtott ét neki. A papírt, amely családja pusztulásáról értesíti, azóta is itt őrzi szíve felett. Ki tudja hányszor elolvasta már a hivatalos hangon megírt kegyetlen sorokat: „Értesítjük, hogy felesége és két gyermeke ' bombatámadás következtében életét vesztette. Temetésükről gondoskodtunk.” Maga sem tudja, hogy mit csinált akkor. Mondják, hogy dacos kétségbeeséssel kiállt a lövészárok szélére s vérben- forgó szemekkel fenyegette a németeket. A fiatalasszony bánatát látva újra felszakadt a régi seb és ki tudja hányadszor újra átélte saját tragédiáját is. Újra látta a kis tíz éves Ványkát és húgát, a komolykodó, mindenbe bele- kotnyeleskedő Lénát. Felesége könnyes arcát, amint a búcsúzáskor integet. — Szörnyű, szörnyű ez a háború — suttogta maga elé, majd hirtelen elhatározással zsebébe nyúlt, s elővette tárcáját. A tárcából fénykép került elő, elpusztult családja képe. Megcsókolta, aztán az asszony felé nyújtotta: .Az asszony kérdően nézett rá. A katona küszködött a szóval és láthatóan a felíndultsággal is. Aztán nagynehezen mégis kiszűrte fogai között a szót: — Kaput..., mind kaput... Többet nem is kellett mondania, az asszony mindent megértett. | Mily csodálatos az asszonyi szív! Sohasem látta, sohasem hallott róluk, mégis sajátjával siratta őket, — az idegen asszonyt és gyerekeiket, akik csákány mint az ő Józsikája: a közös ellenség áldozatai. így sarjadt karcban, könnyben, vérben a szovjet és magyar emberek barátsága. Az ilyen liarátságot nem lehet szétszakítani ... VASVÁRI FERENC
