Dunántúli Napló, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 169. szám

tm. jours 2*. NAPLÓ Népek a jakabhegyi földvár gyűrűjében j VITÉZ ói kitaposott gyalogösvé­nyen kanyar gunk fölfelé a 602 méter ma­gas Jakab- hegy oldalá­ban. Utunk, mellett bükk- gyertyán-, cser- és tölgyfák koronáján suhog az élénk me­cseki seél. Itt a völgyből a gyérvízü patak csörgedezése hallik, onnan egy faóriás tes­tén billegő harkály kopogtatá­sa hat szinte valószínűtlenüi hangosan a vén fák csöndjé­ben. Megannyi természeti szép ség hívogat, csalogat, gyönyör­ködtet. A táj szépsége bőséges kár­pótlást nyújt a turistaút fá­radalmaiért. Célunk azonban nem csupán a természet szép­ségeinek élvezete! Több mint kétórás barango­lásunk végállomása a hegyte­tő, ahol több ezer éves kultú­ra nyomai ragadják meg fi­gyelmünket. Hatalmas földvá­rat zár körül a sáncgyűrű a hegy ormán. A földhányás több mint két és fél kilome­ter hosszú. A természet örök­től ható koptató ereje 5—6 mé­ter magasságban hagyta mega sáncokat. Azon tűnődünk, hogy milyen elgondolások, tervek alapján építették az erős töl­tést. A földgyűrü nagyrészt a hegy meredek lejtőjét követi és a lankáé, oldalakon 10—12 m magasra is növekszik. így tették építői nehezen bevehe- tővé. Kik találtak védelmei, biz­tos menedéket a földvár gyű­rűjén belül? Az ásatások, ré­gészeti kutatások már ősembe­ri települések nyomaira is bukkantak. A földvár létesí­tése Icörülbelül i. e. a VII. szá­zadban történt. Azóta szolgál menedékhelyül a környékbeli lakosságnak. Az illyrek keres­tek itt először védelmet a. Ke­let felől elönyomuló lovas no­mád népek támadásai ellen, A földvár nagysága, a sán­cok által bezárt körülbelül 65 hektárnyi terület azt bizo­nyítja, hogy e vidéket az illy­rek sűrűn lakhatták. Nem szol Az illyr népnek nagy szere­pe volt az őskori földművelő- kultúra elterjesztésében, és az ő megjelenése idejére esik a vas itteni első fölhasználása is. A létért folytatott élet-ha­lál harc egyre jobban fejlesz­tette a hadműveleti módszere­dé lakhelyül. A földvár sán-i cai mögé csak őreiket állitot-< ! ták oda, akik a magaslat őr-í! tornyaiból kémlelték a Dráva felé húzódó síkságot. A keltái1 uralom bőven hagyott emlé-! [ keket a fejlett kultúráról. Aj, használati tárgyak, de főként a díszes kapcsolótűk, karpe-f vár, amely még ma is építői­nek leleményességét bizonyít­gathatott m földvár állandó lakhelyül, hiszen a hegytetőn az élethez annyira szükséges vízből igen kevés adódott. Az ásatások tanúsága szerint nem ez, hanem a lankásabb Makár hegy volt az illyrek Mecsek vidéki fő települési helye. Ve­szély esetén menekültek csak a Jakab-hegyi földsánc mögé, müvei állandó településüket nehezen tudták védem. két és eszközöket. Az a föld- récék, más ékszerek pompa­szeretetükröl, a fémművesség­ben való jártasságúikról és fci-j finomult ízlésükről tanúskod-1 nak. A kelták uralmának az időszámításunk kezdete körűiig időben a rómaiak vetettek vé- <1 get. A Jakab-hegyi földvár |j sáncai között római pénzeket,^ érméket is találtak. A római- i ak fejlett haditechnikája azon- ban a Jakab-hegyi földvár vé-jj de Imi szerepét teljesen meg- ] I szüntette; ámdtan, de sok sok élmény-1 • nyel gazda­godva eresz­kedünk le af hegyoldal lej­tőjén. Az ürögi völgy-j bői visszate-) [ kentünk, a hegytetőre, ahol né- hány emlékezetes órát töltőt-T tünk. A lemenő nap fénye pillanatok alatt tovatűnő lök- hajtásos vadászgépek testén csillan meg. Ahol több ezer é évvel ezelőtt iilyr lovasok ko- f cogtak, azt a földet a ma embere a technika csodáival őrzi. A vaskorszak áldásait meghonosító illyrek nyomán jár itt a ma embere, és tudja, hogy ezen a tájon az őskor ta­lálkozik a jelennel, tudja, hogy a gyalogösvény a messze jövőbe vezet, hiszen az alko­nyatba ágaskodó fúrótornyok az atomkorszak útjelzői. ja, a későbbi időben már nem lehetett biztos menedékhely. Az illyreket i. e. 400 táján a fejlettebb kelta törzsek ván­dorlása szorította Kelet felé. Megjelenésükkel köszönt erre a vidékre a fiatalabb vadkor­szak, amely egyúttal elhomá­lyosítja az Hlyr kultúra ma­radványait. A kelták sem tartották al­kalmasnak a hegytetőt állam Szomjubozva sír a város népe, Hetek óta vízre várnak mind, Elapadt ^ sziklák nedves mélye, S ember, állat szenved szörnyű kink Mindenszentek templomának táját Köhögtetó nagy köd ülte meg, S tisztulását mindhiába várják. Nem látni az erdőt, s a hegyet. — Nem is köd az! — suttogják a népek* Ködnek mélyén vén boszorka van, S ha a bátrak elűzni nem készek. Vízre várni biztos hasztalan! Tettye vitéz markos, ifjú ember. — Bármily szörnyű lesz ott fönn a vese* Fegyvert ragad, táltos-lovat nyergei, S máris vágtat, máris harcra kész. Örákhosszat vív ott fönn a hegyben. Küzd a sziklán, s barlangokban bent, Kardja sújt, a köd meg dörgve reccsen, Táltosától még a föld is reng, Vén boszorka! Végső perced eljött! Tettye vitéz nagy pallosa vág, — Száll a köd és oszlanak a felhők. Látszanak a sziklák és a fák, Sebével a vén boszorka hol van? Sziklamélybe mászott, szédült le, S fönn a forrás máris újra csobban. Csordogálva indul hús vize. Néha mégis árt még a boszorka. Ekkor fogy a víz, de el nem áll« S Tettye neve messzi századokba Nemzedékről, nemzedékre száH! \tre.r.-S/ rrf/r/r/Mre/rnrrrrr. -Mrr/f/fm r/m*rr.'r.*rsrr/rrr, arrvtc Mrwzfyw.'M.w. A tnánfaiUmpfa» a bika éges-régen, már első királyunk, István idejében is éltek ma­gyarok a Melegmányi-völgy- ben. Szavahihető írások sze­rint a völgy védelmében meg­bújó falut Mánfának nevez­ték. A nagy király rendele­tére itt építették föl azt a templomot, amelyikbe tíz falu népe járt. Meg is voltak békességben, amíg a pusztító, gyújtogató tatár hordák föl nem dúlták az egész országot, s rá nem akadtak a völgyben rejtőzködő falura is. Olyan gyorsan termet­tek ott, mint a gondolat. Menekülni már késó volt. de azért nem adták olcsón az életüket. Az elszánt férfinép szembeszállt a tatárokkal. Ütötték, vágták a pogányt, de ők is úgy hul­lottak a nyílzáporban, a dárdák szúrásától, v ’,i: a golyva. — Amíg a bátor férfiak a falu határán, fenn a dombtetőn egyideig föl­tartóztatták az ellenséget, azalatt az asszo­nyok, gyerekek, öregek a templomba mene­kültek. Nem vártak ők sem tétlenül, hanem minden mozdítható szálfát, gerendát össze- hordtak védőbástyának a templom köré. Az a néhány férfi, aki a véres harcból elevenen ke- iütt ki. szintén itt keresett menedéket. A ta- Iírok mindenütt a nyomukban voltak. A meg- r-ősitett templomba azonban nem tudtak be- I írni. Fölgyújtották hát a fából rakott bástyát, iizei odébb ét élünk. IVIánfa község szélén, a Melegmányi-völgyben All Baranya me­gye egyik értékes XII, századi temploma. Sok pécsi és idegen ki­ránduló keresi föl a bájos, erdő koszorúztá völgy tisztásán az Árpád-kori országos műemléket. A mecseki erdők őlelő csendességében álló ódon hangulatú templom láttán az arrajárókban önkéntelenül felvetődik a kérdés: hogyan került ez a templom az emberi zárt településtől távolabb eső helyre? Mánfa község múltjának kutatói — névszerint Kolos György. Solti István és Kiss József — két magyarázatot adnak. Az egyik, a „hiteles” történeti magyarázat: Az ősi Mánfa település nem a mostani Mánfa község helyén, hanem Itt, a Melegmányl-völgyben, az ősi templom körüli részen állott. Hogy miért hagyták el az akkori lakók a telepüket? Milyen történelmi, vagy más ok miatt húzódtak föl a mai Budafa szom­szédságába? Nem lehet tudni. Az áttelepülés a XT. században tör­tént. Mánfa lakói már ebben az időben is magyarok voltak. A község a történelem folyamán különböző neveken fordul elő, Mala- falva, Malatelek, Mániáivá, Mány falva, stb. Ezekben a nevekben előforduló mán, mái, mány alakok „meleg sugárnak kitett hegy­oldalt” jelentenek, s ezek találhatók a mai Melegmány, Meleg* mán-völgy szavakban is. Régi poros fóllánsok, török időkből származó adókönyvek, öreg okmányok tanúskodnak mindezen állítások valódiságáról. Van azonban ennek a hires műemléknek egy másik „törté­nete” is. Ezt a történetet nem elfakult betűk őrizték meg szá­munkra, hanem a templom környékén élő falusi nép gazdag, tarka­képzeletű hagyománykészlete. A mániái templom mondája több változatban él a környék lakóinak ajkán. — Ezúttal munkaközös­ségünk Baranyai Mondagyüjteményéből közöljük az érdekes, népi eredetű mondát: A templomba szorult magyarok két rossz közül választhattak: vagy lángok között, vagy a tatárok nyilaitól, de mindenképpen meg kell halniok. A füst és a meleg egyre fojtóbb lett, végső elkeseredésükben elszántan kitörtek az égő templomból a roskadozó, recsegő bástyán keresztül. De meglepetésük és örömük nőttön nőtt, mivel tatárt egy szálat se láttak a kö­zelben. Hirtelenében szétszóródtak a környező erdők sűrűjében, s mindenki valami rejtett brlangban keresett menedéket. Ott várták meg az országrontó tatár veszedelem elvonulását. A tamplomnak tájára se néztek, mert biztosre vették, hogy a nagy tűzben elhamvadt annak minden porcikája. A tatárdúlis után fölépült újból a falu, mert a régiből semmi sem ma­radt, de most már nem az előbbi helyén, a völgyben, hanem feljebb, a dombtetőn, ahol a tatárokkal szembeszálltak, és ahol máig is áll. Békésebb idők jöttek. Föltörték az ugart, állatokat legeltettek. Teheneiket a Melegmány védett völgyébe hajtották, mert itt a tenyérnyi tisztásokon friss bársonyos fiivet talált a lege­lésző jószág. A tisztások körül áthatolhatatlan, elvadult ősrengeteg. Az erdő szélén őrködő fákat olyan sűrűn nőtte be a folyondár, hogy élő falként állta útját kívóaomi embernek és bintangoló oktalan állatnak. Nem is volt semmi baj az állatokkal. A pásztor szundíthatott nyugodtan, nem volt híja a jószágnak. Egyszer azonban, amint ebéd utáni szunyókalásából fölébredt, végigtekint a legelésző teheneken s a. bikát nem látja sehol. Úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Föl- ugrik, nézelődik. Hol keresse, merre menjen utána. Halálos csönd körös-körül. A tehenek az árnyékban delelnek. Fülel a pásztor, hátha a bozótból, a sűrű erdőből meghallja az elté­vedt állat csörtetését. Ebben az álló némaságban hirtelen haran kondul először, másodszor, harmadszor, a pásztor úgy hallja, mintha a harang emberi hangon szólna: Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok, Minden élőt hozzám hívok... Bimm-bamm ... szólt a harang. — A pásztor elindult a hang irányába: A sűrű bozótban alig tudott utat tömi magának. De addig hadako­zott a lábára, karjára tekergő folyondárral, ráakadt a bika nyomára, sőt. a következő pil­lanatban meglátta az állatot is. Csaknem el­állt a lélegzete a meglepetéstől, hát hogyne, amikor a bika mellett egy kis templomot lát. A folyondár teljesen befödte, fölfutott a to­ronyra, elérte a harangot. S ahogy az eltévedt bika vergődik, kapálózik, hogy szabadulhasson a lábára, fejére takeredő béklyóktól, minden tejrándításra megkondul a harang, mert a szarva a hnranoín érő folyondárba akadt bele. A pásztor közelebb ment, kiszabadította a megdühődött állatot, s most ő maga is meg­húzta a toronyra futó inda végét. A harang megszólalt, és szólt tisztán, ércesen, messze-> hangzón: Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok, Minden élőt hozzám hívok, Siratom a megholtakat, Megtöröm a villámokat. Boldogságot, bánatot Mindörökre kongatok. Hívó szómra emberek Mindig, mindig jöjjetek! tudott hova lenni • pásztor a csodálkozástól. Szaladt a bika után, s alig várta az estét, hogy állatait hazaterelje. Hírül vitte a falusiaknak, ho­gyan találta meg a regi templomot, amelyről azt hitte mindenkihogy a tűz elpusz­tította. Másnap, aki tehette, az erdőben. Megtisztították a templomot és környékét a zanóctól, rendbe­hozták. kimeszelték és a mai napig is ott áll az erdőben, némaságban és beszédes tanúja­ként zivataros magyar századoknak. Oüsxe Ámított a A pkcsi FED. FOISK. HAGTOMANT- «r."r*TÍ< MüNKAKOZOSSEGk mind ott volt

Next

/
Thumbnails
Contents