Dunántúli Napló, 1958. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-20 / 169. szám

tm. jours 2*.

NAPLÓ

Népek a jakabhegyi földvár gyűrűjében j VITÉZ

ói kitaposott gyalogösvényen kanyar gunk fölfelé a 602 méter magas Jakab- hegy oldalában. Utunk, mellett bükk- gyertyán-, cser- és tölgyfák koronáján suhog az élénk mecseki seél. Itt a völgyből a gyérvízü patak csörgedezése hallik, onnan egy faóriás testén billegő harkály kopogtatása hat szinte valószínűtlenüi hangosan a vén fák csöndjében. Megannyi természeti szép ség hívogat, csalogat, gyönyörködtet.

A táj szépsége bőséges kárpótlást nyújt a turistaút fáradalmaiért. Célunk azonban nem csupán a természet szépségeinek élvezete!

Több mint kétórás barangolásunk végállomása a hegytető, ahol több ezer éves kultúra nyomai ragadják meg figyelmünket. Hatalmas földvárat zár körül a sáncgyűrű a hegy ormán. A földhányás több mint két és fél kilometer hosszú. A természet öröktől ható koptató ereje 5—6 méter magasságban hagyta mega sáncokat. Azon tűnődünk, hogy milyen elgondolások, tervek alapján építették az erős töltést. A földgyűrü nagyrészt a hegy meredek lejtőjét követi és a lankáé, oldalakon 10—12 m magasra is növekszik. így tették építői nehezen bevehe- tővé.

Kik találtak védelmei, biztos menedéket a földvár gyűrűjén belül? Az ásatások, régészeti kutatások már ősemberi települések nyomaira is bukkantak. A földvár létesítése Icörülbelül i. e. a VII. században történt. Azóta szolgál menedékhelyül a környékbeli lakosságnak. Az illyrek kerestek itt először védelmet a. Kelet felől elönyomuló lovas nomád népek támadásai ellen,

A földvár nagysága, a sáncok által bezárt körülbelül 65 hektárnyi terület azt bizonyítja, hogy e vidéket az illyrek sűrűn lakhatták. Nem szol

Az illyr népnek nagy szerepe volt az őskori földművelő- kultúra elterjesztésében, és az ő megjelenése idejére esik a vas itteni első fölhasználása is.

A létért folytatott élet-halál harc egyre jobban fejlesztette a hadműveleti módszeredé lakhelyül. A földvár sán-i cai mögé csak őreiket állitot-< ! ták oda, akik a magaslat őr-í! tornyaiból kémlelték a Dráva felé húzódó síkságot. A keltái1 uralom bőven hagyott emlé-! [ keket a fejlett kultúráról. Aj, használati tárgyak, de főként a díszes kapcsolótűk, karpe-f

vár, amely még ma is építőinek leleményességét bizonyítgathatott m földvár állandó lakhelyül, hiszen a hegytetőn az élethez annyira szükséges vízből igen kevés adódott. Az ásatások tanúsága szerint nem ez, hanem a lankásabb Makár hegy volt az illyrek Mecsek vidéki fő települési helye. Veszély esetén menekültek csak a Jakab-hegyi földsánc mögé, müvei állandó településüket nehezen tudták védem.

két és eszközöket. Az a föld- récék, más ékszerek pompaszeretetükröl, a fémművességben való jártasságúikról és fci-j finomult ízlésükről tanúskod-1 nak. A kelták uralmának az időszámításunk kezdete körűiig időben a rómaiak vetettek vé- <1 get. A Jakab-hegyi földvár |j sáncai között római pénzeket,^ érméket is találtak. A római- i ak fejlett haditechnikája azon- ban a Jakab-hegyi földvár vé-jj de Imi szerepét teljesen meg- ] I szüntette;

ámdtan, de sok sok élmény-1 • nyel gazdagodva ereszkedünk le af hegyoldal lejtőjén. Az ürögi völgy-j bői visszate-) [ kentünk, a hegytetőre, ahol né- hány emlékezetes órát töltőt-T tünk. A lemenő nap fénye pillanatok alatt tovatűnő lök- hajtásos vadászgépek testén csillan meg. Ahol több ezer é évvel ezelőtt iilyr lovasok ko- f cogtak, azt a földet a ma embere a technika csodáival őrzi. A vaskorszak áldásait meghonosító illyrek nyomán jár itt a ma embere, és tudja, hogy ezen a tájon az őskor találkozik a jelennel, tudja, hogy a gyalogösvény a messze jövőbe vezet, hiszen az alkonyatba ágaskodó fúrótornyok az atomkorszak útjelzői.

ja, a későbbi időben már nem lehetett biztos menedékhely. Az illyreket i. e. 400 táján a fejlettebb kelta törzsek vándorlása szorította Kelet felé. Megjelenésükkel köszönt erre a vidékre a fiatalabb vadkorszak, amely egyúttal elhomályosítja az Hlyr kultúra maradványait.

A kelták sem tartották alkalmasnak a hegytetőt állam

Szomjubozva sír a város népe,

Hetek óta vízre várnak mind,

Elapadt ^ sziklák nedves mélye,

S ember, állat szenved szörnyű kink

Mindenszentek templomának táját Köhögtetó nagy köd ülte meg,

S tisztulását mindhiába várják.

Nem látni az erdőt, s a hegyet.

— Nem is köd az! — suttogják a népek* Ködnek mélyén vén boszorka van,

S ha a bátrak elűzni nem készek.

Vízre várni biztos hasztalan!

Tettye vitéz markos, ifjú ember.

— Bármily szörnyű lesz ott fönn a vese* Fegyvert ragad, táltos-lovat nyergei,

S máris vágtat, máris harcra kész.

Örákhosszat vív ott fönn a hegyben. Küzd a sziklán, s barlangokban bent, Kardja sújt, a köd meg dörgve reccsen, Táltosától még a föld is reng,

Vén boszorka! Végső perced eljött! Tettye vitéz nagy pallosa vág,

— Száll a köd és oszlanak a felhők. Látszanak a sziklák és a fák,

Sebével a vén boszorka hol van? Sziklamélybe mászott, szédült le,

S fönn a forrás máris újra csobban. Csordogálva indul hús vize.

Néha mégis árt még a boszorka.

Ekkor fogy a víz, de el nem áll«

S Tettye neve messzi századokba Nemzedékről, nemzedékre száH!

\tre.r.-S/ rrf/r/r/Mre/rnrrrrr. -Mrr/f/fm r/m*rr.'r.*rsrr/rrr, arrvtc

Mrwzfyw.'M.w.

A tnánfaiUmpfa» a bika

éges-régen, már első királyunk, István idejében is éltek magyarok a Melegmányi-völgy- ben. Szavahihető írások szerint a völgy védelmében megbújó falut Mánfának nevezték. A nagy király rendeletére itt építették föl azt a templomot, amelyikbe tíz falu

népe járt.

Meg is voltak békességben, amíg a pusztító, gyújtogató tatár hordák föl nem dúlták az egész országot, s rá nem akadtak a völgyben rejtőzködő falura is. Olyan gyorsan termettek ott, mint a gondolat. Menekülni már késó volt. de azért nem adták olcsón az életüket. Az elszánt férfinép szembeszállt a tatárokkal. Ütötték, vágták a pogányt, de ők is úgy hullottak a nyílzáporban, a dárdák szúrásától, v ’,i: a golyva. — Amíg a bátor férfiak a falu határán, fenn a dombtetőn egyideig föltartóztatták az ellenséget, azalatt az asszonyok, gyerekek, öregek a templomba menekültek. Nem vártak ők sem tétlenül, hanem minden mozdítható szálfát, gerendát össze- hordtak védőbástyának a templom köré. Az a néhány férfi, aki a véres harcból elevenen ke- iütt ki. szintén itt keresett menedéket. A ta- Iírok mindenütt a nyomukban voltak. A meg- r-ősitett templomba azonban nem tudtak be- I írni. Fölgyújtották hát a fából rakott bástyát, iizei odébb ét élünk.

IVIánfa község szélén, a Melegmányi-völgyben All Baranya megye egyik értékes XII, századi temploma. Sok pécsi és idegen kiránduló keresi föl a bájos, erdő koszorúztá völgy tisztásán az Árpád-kori országos műemléket.

A mecseki erdők őlelő csendességében álló ódon hangulatú templom láttán az arrajárókban önkéntelenül felvetődik a kérdés: hogyan került ez a templom az emberi zárt településtől távolabb eső helyre?

Mánfa község múltjának kutatói — névszerint Kolos György. Solti István és Kiss József — két magyarázatot adnak. Az egyik, a „hiteles” történeti magyarázat:

Az ősi Mánfa település nem a mostani Mánfa község helyén, hanem Itt, a Melegmányl-völgyben, az ősi templom körüli részen állott. Hogy miért hagyták el az akkori lakók a telepüket? Milyen történelmi, vagy más ok miatt húzódtak föl a mai Budafa szomszédságába? Nem lehet tudni. Az áttelepülés a XT. században történt. Mánfa lakói már ebben az időben is magyarok voltak. A község a történelem folyamán különböző neveken fordul elő, Mala- falva, Malatelek, Mániáivá, Mány falva, stb. Ezekben a nevekben előforduló mán, mái, mány alakok „meleg sugárnak kitett hegyoldalt” jelentenek, s ezek találhatók a mai Melegmány, Meleg* mán-völgy szavakban is.

Régi poros fóllánsok, török időkből származó adókönyvek, öreg okmányok tanúskodnak mindezen állítások valódiságáról.

Van azonban ennek a hires műemléknek egy másik „története” is. Ezt a történetet nem elfakult betűk őrizték meg számunkra, hanem a templom környékén élő falusi nép gazdag, tarkaképzeletű hagyománykészlete. A mániái templom mondája több változatban él a környék lakóinak ajkán. — Ezúttal munkaközösségünk Baranyai Mondagyüjteményéből közöljük az érdekes, népi eredetű mondát:

A templomba szorult magyarok két rossz közül választhattak: vagy lángok között, vagy a tatárok nyilaitól, de mindenképpen meg kell halniok. A füst és a meleg egyre fojtóbb lett, végső elkeseredésükben elszántan kitörtek az égő templomból a roskadozó, recsegő bástyán keresztül. De meglepetésük és örömük nőttön nőtt, mivel tatárt egy szálat se láttak a közelben. Hirtelenében szétszóródtak a környező erdők sűrűjében, s mindenki valami rejtett brlangban keresett menedéket. Ott várták meg az országrontó tatár veszedelem elvonulását. A tamplomnak tájára se néztek, mert biztosre vették, hogy a nagy tűzben elhamvadt annak minden porcikája. A tatárdúlis után fölépült újból a falu, mert a régiből semmi sem maradt, de most már nem az előbbi helyén, a völgyben, hanem feljebb, a dombtetőn, ahol a tatárokkal szembeszálltak, és ahol máig is áll.

Békésebb idők jöttek. Föltörték az ugart, állatokat legeltettek. Teheneiket a Melegmány védett völgyébe hajtották, mert itt a tenyérnyi tisztásokon friss bársonyos fiivet talált a legelésző jószág. A tisztások körül áthatolhatatlan, elvadult ősrengeteg. Az erdő szélén őrködő fákat olyan sűrűn nőtte be a folyondár, hogy élő falként állta útját kívóaomi embernek és bintangoló oktalan állatnak.

Nem is volt semmi baj az állatokkal. A

pásztor szundíthatott nyugodtan, nem volt híja a jószágnak. Egyszer azonban, amint ebéd utáni szunyókalásából fölébredt, végigtekint a legelésző teheneken s a. bikát nem látja sehol. Úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Föl- ugrik, nézelődik. Hol keresse, merre menjen utána. Halálos csönd körös-körül. A tehenek az árnyékban delelnek. Fülel a pásztor, hátha a bozótból, a sűrű erdőből meghallja az eltévedt állat csörtetését.

Ebben az álló némaságban hirtelen haran kondul először, másodszor, harmadszor, a pásztor úgy hallja, mintha a harang emberi hangon szólna:

Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok,

Minden élőt hozzám hívok...

Bimm-bamm ... szólt a harang. — A pásztor elindult a hang irányába: A sűrű bozótban alig tudott utat tömi magának. De addig hadakozott a lábára, karjára tekergő folyondárral, ráakadt a bika nyomára, sőt. a következő pillanatban meglátta az állatot is. Csaknem elállt a lélegzete a meglepetéstől, hát hogyne, amikor a bika mellett egy kis templomot lát. A folyondár teljesen befödte, fölfutott a toronyra, elérte a harangot. S ahogy az eltévedt bika vergődik, kapálózik, hogy szabadulhasson a lábára, fejére takeredő béklyóktól, minden tejrándításra megkondul a harang, mert a szarva a hnranoín érő folyondárba akadt bele.

A pásztor közelebb ment, kiszabadította a megdühődött állatot, s most ő maga is meghúzta a toronyra futó inda végét. A harang megszólalt, és szólt tisztán, ércesen, messze-> hangzón:

Bimm-bamm, bimm-bamm, megkondulok, Minden élőt hozzám hívok,

Siratom a megholtakat,

Megtöröm a villámokat.

Boldogságot, bánatot Mindörökre kongatok.

Hívó szómra emberek Mindig, mindig jöjjetek!

tudott hova lenni • pásztor a

csodálkozástól. Szaladt a bika után, s alig várta az estét, hogy állatait hazaterelje. Hírül vitte a falusiaknak, hogyan találta meg a regi templomot, amelyről azt hitte mindenkihogy a tűz elpusztította. Másnap, aki tehette, az erdőben. Megtisztították a templomot és környékét a zanóctól, rendbehozták. kimeszelték és a mai napig is ott áll az erdőben, némaságban és beszédes tanújaként zivataros magyar századoknak.

Oüsxe Ámított a A pkcsi FED. FOISK. HAGTOMANT- «r."r*TÍ< MüNKAKOZOSSEGk

mind ott volt