Dunántúli Napló, 1958. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-07 / 5. szám

»SS JANUAR 7 NAPLÖ * f j Mészáros szlrájkPécsettl Eltűnt falvak nyomában elicben fekvő Szentlászló izség határi­ak keleti ré- ~ét Kar any dű- önek nevezik a cörnyék lakói. 'Ízt a nevet Ka­in alakban 'lőször Albeus nester össze­írásában olvas­hatjuk az 1240-es évekből, amikor a tatárjárás körüli esz­tendőkben IV. Béla király pa­rancsára összeiratták vele a pannonhalmi apátság birtokait. Az említett Karany település nyilván a karám szóból vet­te nevét, mert lakosai pászto­rok voltak, akik ott karámban tartották állataikat. Szent­lászló már akkor is nagyobb település, ahol az apátságnak lelkipásztora János, két tisztje pedig Domonkos és Gergely. Az oklevelek 1365-ben azt mondják ezekről, hogy nem voltak a béke nagy barátai, mert egy szép napon a falu­beliekkel fölkerekedtek és rá­törlek a szomszédos falukra. A Koránra indult csoport tag­jai Gergely vezetésével itt föl­vertek pár jobbágyházat, meg­vertek néhány jobbágyot, szol­gát, két asszonyt pedig meg is sebesítettek. Ahogy az okleve­lekből kivehető, a verekedés egy királyi rendelet kihirdetése után bizonyos tartozás vagy adó miatt következett be. A jobbágyokat Koránból erőszak­kal Szentlászlóra vitték a ve­rekedők. Ezt az esetet nemcsak Viszlói Áron, a karniak földes­ura mondja el így, hanem a Pécsi káptalan is így állította, tudomásulvételből szerzett ér­tesülése alapján. A verekedést, elhurcolást hosszú pör követte, amelyben Széchi Miklós, az ország ná­dora döntött 1371-ben. Egy má­sik oklevél 1434 május 20-án említi újra Koránt egy birtok­cserével kapcsolatban, A török hódoltság alatt és után nem találkozunk már okleveleink­ben, összeírásokban Karán fa­luval, ami arra enged követ­keztetni, hogy a 150 éves török hódoltság alatt ez a település elpusztult, és ma már csak a Karány-dúlő elnevezés őrzi emlékét. Nem verekedésről elhírese- dett hely egy régen elpusztult másik baranyai település: Ti­nód. Innen indult útjára Ba­ranya harcos fia, irodalmunk első riportere, Lantos Sebes­tyén. A mai Rózsafa község határában, a temetőben az 1900-as évek körül — Németh Béla szerint — még kivehetők voltak a régi Tinódiház alap­jának nyomai. Az oklevelek többször említik ezt a helyet Mozsgó és Becefa szomszédsá­gában. Bizonyosra vehető, hogy ezekkel együtt élte virágzó éle­tét, amíg aztán a török időkben elhallgatnak róla az írások. Ma már csak a híres históriás énekszerző neve és egy dűlő­név árulja el egykori életét. Néhány kilométerrel kele­tebbre a Somogyhárságyról Szentlászlóra vezetőt földút na­gyot kanyarodik a Ritics pusz­tától nyugatra fekvő Völgyben. Az úttól északra most halastó van, följebb pedig Kisszent- l ászló épületei látszanak. A völgy nyugati oldalán, a Kis- hárságyra vivő Almásúttól ke­letre fekszik a Betlehem dűlő. Ennek helyén még az 1900-as térképeken is egy 16 házból álló kis települést lá­tunk. Ma semmi el nem árulja a szemlélőnek, hogy ott vala­ha épületek álltak. Ha ennek a bibliai nevű, Pa­lesztinái rokonságra valló Bet­lehemnek történetét kutatjuk, érdekes dolgok derülnek ki. Hárságy históriájának meg- örökítöje, Orbán Márton sorai igazítanak el bennünket. Tőle tudjuk meg, hogy most 100 éve, 1856-ban kezdett itt gróf Fes­tetics Sámuel igazi pazarló gazdálkodást. Ebben a völgy-) v~ ben gőzmalmot és cukorgyárat építtetett. Mindkét létesít­mény a környékbeli népnek nagy hasznára volt. Azt is el­mondják azonban az írások, hogy Festetics eljárásában sú­lyos hibák is voltak: mellőzött minden magyart, uradalmi tisztjeit, sőt a napszámos mun­kásokat is mind Csehországból hozatta. Az ide települt cseh-német munkások mérhetetlen sze­génységben éltek, úgy hogy a környék gazdagabb németjei — minthogy ezek a szegény mun­kások a környék falvaiba jár­tak koldulni — ezeknek ottho­nát Bettleheim vagy Bettel­heim kolóniának csúfolták. Ebből az elnevezésből alakult ki a Betlehem név, amely a köztudatban is élt és térképre is rákerült. Az uradalom olyan rosszul gazdálkodott, hogy már 1858-ban bekövetkezett a csőd. A cukorgyár és a malom mun­kásai még régi helyükön ma­radnak, de már másutt dolgoz­nak az uradalomban. 1864-ben azt írja a krónikás, hogy „... ezen év azon örvendetes eseménnyel vette kezdetét, hogy a tekintetes Kis Hárságyi Uradalom az úgynevezett Bet­lehem napszámos kolónián az itt számosán lakó napszámosok és cselédek, valamint az ura­dalomhoz tartozó Kis Szent László és Ritits pusztai cselé­dek gyerekei oktatására ma­gán tanodát rendezett be.” Ennek az iskolának és Bet­lehem pusztának életében is változás állt be 1910 körül. Az iskola, amely egy volt béres­lakásban működött, eltelepült. A földes, sötét szoba nem fe­lelt meg. Az uradalom belátta, hogy maga a telep nagyon egészségtelen helyen van, amelynek majdnem minden évb-n tífusz-járvány pusztítot­ta lakóit. Az iskolát Ritics pusztára telepítették és jobb épületet emeltek neki tanítói lakással. A kis Betlehem település e► sorvadt. Csak a dűlőnév, meg néhány régi írás őrzi emlékét. Es még valami! Tudja a régi dolgokat a nép is, amelynek apái verítékezve teremtettek jobb életet az utódoknak ezen a földön. A nép gondolkodó, tanulni vágyó, a röghöz ragasz­kodó fia gyakran igazíthatjaJ útba a kutatót, amikor az el-* tűnt faluk nyomát járni elin-f dulunlc Baranya sok vihart lá­tott földjén. DR. VARGHA KÁROLY ilitesvweto ív atatt 150 ezei fakasl Érdekes adatok­hoz jutunk, ha Ba­ranya és Pécs la­kossága létszámá­nak alakulását bön­gésszük. 1777-ből származó adat sze­rint a város lakos­sága alig haladta meg a tízezret. — 1869-ben már 28 920 lelket számlált a város, s ettől xezd- azt mondhat­juk, hogy évenként mintegy ezer íővel gyarapodott. A szá­zadfordulón ' már 53 648 lakosa van. A legnagyobb nö­vekedést az 1920— 1930-as években éri el. Egy évtized alatt 15 ezerrel nő a vá­ros. A következő évtized is jelentős szaporulatot jelent. 1941-ben, mintegy^ , 14 ezerrel többen élnek Pécsett, mint 1930-ban. Később — 1949­től — már kétezer­re emelkedik az évenkénti növeke­dés és Pécs 1955- ben 103 ezer lakost számlál. A jelenle­gi — nem hivatalos — adat szerint a város lakosainak száma meghaladja a 110 ezret A megye már 1869- ben is Igen népes volt. Az akkori ada­tok szerint 240 738 ember élt Baranyá­ban. A következő években igen fel­lendült a megye. — Egy évtized alatt több mint húszezer­rel nő a lakosság száma. Aztán né­hány éviized lassú visszaesésben telik el. Mindez azokban az években történik, amikor Pécs roha­mos fejlődésnek in­dul. Míg 1920—1930 között a város tíz­ezrekkel gyarapo­dik, a megye 14 000 lakost veszít. Ékes bizonyítéka ez an-f nak, hogy nagy f vándorlás indult a megye községeiből a városba. Csak ké­sőbb — 1949 után — kezd újra szapo­rodni a lakossága, átlagosan évi hat­ezerrel. összevetve a me­gye és Pécs lako­sait, azt tapasztal­juk, hogy mind a kettőnek együttvé­ve, 1869-ben 269 653Í lakosa volt, mely * alig kilencven esz­tendő alatt mintegy 150 ezerrel szaporo­dott. A BETYÁROK ÉLELME A betyároknak, mint * ** rendes foglalkozásból magukat kikapcsolt s szabadon kószáló embereknek a táplál­kozása nagyon egyenlőtlen, többször rendellenes volt anya­gában s minőségében egyaránt. Az ételekben, ha jómódú ma­gánházhoz jutottak be, dúskál­tak. Az úriházaknál kényszer­ből. a pásztorházaknál vágj' orgazdáiknál pedig szívességből minden jóval ellátták őket. Ez utóbbiaknál napokig marad­tak s ott valósággal dőzsöltek. Gyakran azonban, ha a ható­ság emberei nyomukban vol- lak s üldözték őket. menekülés közben napokig csak futva et­tek valami ételt, ami tarisz­nyájukban volt, vagy az útba­eső szegény tanj'ai, pusztai em­berektől ikaptak. Ezek főleg száraz ételek voltak: túró, sza­lonna, télen füstölt hús. Főzéshez nem foghattak, már azért sem, mert ehhez való edényeket nem hordoztak ma­gukkal. Főzéshez a betyárok nem értettek, kivéve talán a gulyáshúsleves elkészítéséhez, melyet pásztorkodásukban ta­nulhattak meg. Főzelékfélét esak hallomás­ból ismerték. Abban az időben még a földművesnép sem ké­szített főzeléket, annál kevés­bé a pásztomépből kisarjadzott betyárok. A földművesek ettek burgonya, lencse, hajdina, ré­pa-, káposzta- s rántottlevest, ugyanezekkel azonban, mint főzelékkel nem éltek. A betyá­rok csak akkor ettek levesfélét, ha valahol családokhoz tértek be, csárdákban szálltak meg, vagy parancsszóra vitettek ma­gukhoz tartózkodási helyükre és pedig leginkább erdőbe, szőlőhegyekbe ételt. Ahol az úriházakba nem akartak bemenni, ott vagy egy pásztoremberrel üzentek, vagy maguk közül egy-két társuk megjelent s előadták kérésü­ket, egyes esetekben követelé­süket. Ilyenkor malacot, juhot, sonkát, bort s pénzt kívántak. Ezeket rendesen meg is kap­ták s azután az illetőket tovább nem nyugtalanították. Néha az ilyen egyénekhez egyszerűen bezörgettek s ha kedvezőtlen választ kaptak tő­lük, megfenyegették, különösen azzal, hogy házukat, gazdasági épületekeiket, vagy terményei­ket felgyújtják. F gyszerűbb embereknél ■*-' az étel árát megfizet­ték, a csárdákban pedig ren­desen, s nem egyszer bősége­sen is. Ha jókedvre kereked­tek, többször olvasatlanul ban­kókat dobtak oda a csárdás­nak. Hisz pénzük bőven volt s azt könnyen szerezték, tehát könnyen is dobálták ki. Ha úriházakba megvendégel- tetés okából jelentek meg, az elibük adott ételeket s italokat nyugodtan költötték el, elbe­szélgettek a háziakkal s barát­ságosak, sőt nyájasak is voltak, a borivásbán mérsékelték ma­gukat s józan fővel, a szíves­séget megköszönve, távoztak. Csaknem minden uradalom­ban meg volt határozva — kommencióként —, hogy a gaz­daságot intéző ispán, vagy gaz­da mennyit juttasson évenként az arra járó betj’ároknak álla­tokban, húsban, terményekben, esetleg egyebekben. Ahol sű­rűén jártak, ott bizony többet is kellett adni. Az ilyen ura­dalmaknál, ha a betyárok va­lami pénz, vagy egyéb követe­léssel álltak elő, rendesen arra hivatkoztak, hogy: „hiszen kommenciót ad az uraság”. A betj'árok legfőbb étele a hús volt és pedig a juh- és ser­téshús, azonkívül, ha húshoz nem jutottak, tojás és szalon­na. Ezekhez elég könnyen ju­tottak. A juh-húst akármelyik majorban megkapták, tojást meg a legelhagyottabb tanyán is. Ha a szükség úgy kívánta, juhot, malacot, süldőt alkalom- adtán lopással szerezték meg. A disznót a háztól éjjel észre­vétlenül hajtották el, vagy künn a mezőn legelésző csür- héből nyíltan, a kanász szeme- láttára tereltek ki annyit, amennyit akartak. Ha sokat hajtottak el, akkor rendesen Szlavóniába szállították, kivá­lasztva 1—2 darabot leölésre s ebből éldegéltek. A juh-húst rendesen a ma­jorban süttették meg s ott lak- mároztak belőle a majörbeli gazdánál, számadónál, vagy magánál a birkásnál, a disznó-1 kát pedig az erdőbe hajtották* s ott megsütötték. Rablásaiknál sok f füstölt ^ disznóhúst, különösen sonkát s , szalonnát veitek magukhoz, f Néhol az éléskamrát nagyon f megvámolták s mindenféle en- \ nivalót — amennyit csak lehe- J tett efféléknek elvittek. Egy részét az más rablóit tár­gyakkal együtt orgazdáik­nál. kedveseiknél helyezték el s látogatásaik alkalmával lak- \ mároztak belőle, jutott még* arra is, hogy magukhoz útra megfelelő mennyiségben a min­dig nyakukban lógó tarisznyá­ba gyömöszöljenek. Fontos volt náluk az ital. T> eggelenként. de néha napközben is, pálinkát ittak. Néhány kupica nem volt elég. 1—2 itcéve] is elfogyasz­tottak. A reggeli pálinkázás^ után, rövid idő múlva, mári délelőtt kezdődött a borivás. ) Egyesek a csárdákban tar-i tózkodásuk alatt mindig ittak, ) Alkalomadtán szőlőhegyekbe} rándulva, egy-két pincét fel-# törtek s ha biztonságban érez-) lék magukat, ott ittak a csap-^ ráütött hordóból.. Az is meg-j> történt, hogy erdei tanyázó he-) lyükre vitettek el suttyomban ) fokból kocsival, szekéren falombok- / kai eltakartan, hogy mások ) észre ne vegyék, egy hordó £ bort s ott csapra ütve fogyasz-t tották el. Gönczi Ferenc t nyomán. Az 1790-es években a húsellátás annyi nehézség­be ütközött, hogy a város kénytelen volt a vágást és kimérést házi kezelésbe ven­ni, mert a mészárosok a li­mitált áron a hússzolgálta­tást megtagadták. A marha­hús fontjának hatóságilag megszabott ára a kővetkező volt: 1790 tavaszán hat kraj­cár, novemberben, a török fegyverszünet után négy krajcár, a francia háború hatására 1807-ben tíz, 1808- ban tizenkettő, 1809-ben ti­zennégy, 1811 januárban húsz krajcár, márciusban hu­szonöt, májusban harmincki­lenc, június elején ötvenegy, június végén már hatvan krajcár volt. A legnagyobb drágaságot tehát a háborúk után bekö­vetkezett gazdasági össze­omlás, a pénzdevalváció okozta, amikor a gazdák az új váltópénzért vonakodtak állataikat eladni. A város 1808 húsvéti ha­táridőre, a helytartótanácsi körlevélben országos pályá­zatot tett közé, melyben feli hívta a vállalkozni szándéko­zókat, hogy a pécsi mészáro­sok lemondása miatt vegyék át a vágási jogot a városi mészárszékkel együtt. Ennek fejében polgárjogot kapnak, marháik részére pedig szabad legeltetést az erdőben. Köte­lességük a marhahús fontját, újabb árszabásig, tizenkét krajcáért, jó minőségben és elegendő mennyiségben áru­sítani. A pacal. tüdő. szív, lép és láb fontját a hús árá­nak feléért kötelesek adni. • A hirdetésre az egész or­szágból senki sem jelentke­zett. Az eredménytelen hirdetés után a város megpróbálko­zott a házi kezeléssel.. de mi­vel négy hét alatt 3750 forin­tot vesztett az üzleten, nagv- nthezen rábírta a helybeli mészárosokat a munka új­bóli fölvételére. Tizen elfo­gadták az alkut és 1808 má­jus 6-án három évre szóló szerződést írtak alá olyképp, hogyha azt megszegik, egye­temlegesen háromezer forint bírságot fizetnek, ha pedig a szerződéstől elállnak, hat­ezer forint a bírság. Ezen­kívül tartoztak három egyen­lő évi részletben megtéríteni a városnak a 3750 forintot, amit a munkabeszüntetések miatt vállalta négy heti házi­kezelésben a város vesztett. Ezzel szemben a város há­rom évre fölmentette őket a vágási díj fizetése alól, A szerződést aláírták: Wer­ner János, özvegy Hánschl Anna, Priszeker János, Wer­ner Jakab (Jánosnak fia), Torna János. Schill Bernát, Táschner János, Kaiser Lő­rinc, Herb József és Prisze­ker Ferenc. A szerződést nem írta alá Dümbacher Mihály. Az aláírók a megállapodá- i sokat mindvégig betartották, de midőn a szerződés tarta­mának utolsó évnegyedében a pénzdevalváció beköszön­tött, nem tettek eleget a vá­ros ama felhívásának, hogy vele újabb szerződésre lép- v jenek. A város 1811 február- \ ban. a devalváció rendelet megjelenésekor, összesen ki­lencezer forint óvadékot sze­dett be a mészárosoktól, ne­hogy a vágást a régi szerző­dés lejárta előtt a devalvá­ció miatt abbahagyják. Egy­ben megfenyegette őket. ha a lejárat után májusban a vá­gást nem folytatják, elvesz­tik iparjogukat. A mészáro­sok a fenyegetésre azzal vá­laszoltak, hogy iparukat ön­ként visszaadták a városnak. A tanács ezt csak úgy vo’t hajlandó tudomásul venni, ha valamennyien külön-kii- lön kiállított írásos nyilatko­zatban adják be lemondásu­kat. Ezt meg is tették. ségemnél fogva úgyse leheti kilátásom, hogy vesztesége- * met még egyszer behozni J tudjam, azért a hiábavaló fá- * radozással fölhagyok”. — ? Priszeker Ferenc írja: „Hó- \ rom éves kezdő vagyok, csak “ az idei veszteségem már 4 ^ ezer forint, amit a gyasztóknak áldozatul * húsfo- i kel­lett hoznom: kenyeremet) más pályán akarom megke- j resni— Werner Jakab:} „Pénzem az eddigi húsméré­sen elúszott, mesterségem ( folytatására pénzem nincs: szabott ár mellett lehetetlen j dolgozni, amikor a pénz ér­tékét hivatalosan leszállítot­ták.'’ — Táschner János: „A< váltópénz életbeléptetése i miatt minden gazda az ár öt­szörösét kéri állatjáért, azért) csak úgy vágnék, ha az élői állat árát is limitálnák.” — f Schill Bernit: „Mentsenek) már föl attól, hogy a közön- ) ség az én káromra lakjék jól ) hússalT’ f Hasonló jókat írt a többi t mészáros is. £ A mészárosok lemondó nyi- latkozataiból kiolvasható az ) elkeseredés. így aztán 1811 f május elején az egész hús- * ellátás házi kezelése újból a * város nyakába szakadt s há- * rom teljes hónapig nem is \ tudott tőle szabadulni. ' Városi húsdeputációt ala- J kítottak, ennek számadójául J t Hőchtl Mátyás kereskedői választották meg ötven fo­rint havi fizetéssel. Két volt \ mészáros: Schöll és Priszeker ! üzemvezetői állást vállalt öt-) száz forint negyedévi hono- j ráriumért. Legényeket és a székállókat fogadtak föl, köz- f ben pedig a deputáció kikul- a döttjei az április 27-i istván-) di és nagyatádi Flórián vá-) sárról összesen 102 marhái) hoztak 54 931 Ft-ért, majd a ) szabadkai Nepomukl vásár-) ról 75 darabot 37 818 forin-) tért. Az üzleti számlát he-i tejiként lezárták s ebből) megállapították, hogy a leg- ) közelebbi héten mennyiért 1 adhatják a húst. Az első egy-) két héten veszteséggel dől- ^ goztak, később 150-től 500 fo- j rintig terjedő heti nyerésé- j get értek el. ^ Július 5-én a mészárosok f újból ajánlatot tettek a vá- f rosnak. Kérték, hogy a vá- f ros adjon nekik hatvanezer f forint üzleti tőkét előlegként. $ Ezt fél évig kamatmentesen ) használhassák, azontúl meg- ) kezdik a törlesztést. A tőke- ), maradék után hármas l<ama- ) tot fizetnek. A mészáros ) mesterség szerintük mind-) addig, míg a gazdasági krí- 1 zis tart, nem haszonhajtó űz- 1 let, hanem a közönségnek t tett közszolgálat, miért is f kérték fölmentésüket az ipa-f ruk utáni adózástól, vala- * mint a katonai beszállásolás * terheitől Ajánlatukat a ta- * nács elutasította és augusz- \ tus 1-től Grabarics Antallal ? kötött több évi szerződést, f Grabarics az egész városi J húsellátást bérbe kapta, de J már augusztus 7-én beérke-) zett első jelentése arról, hogy ) negyven krajcárért nem áru-a síthatja a húst, mert ő száz-j húsz ökröt vett Bácskában, j ahol a mészárosok szintén 40 j krajcárért mérik a húst. Ha f tehát neki Pécsett is ezen az f áron kell mérni, akkor a < szállítási költségeket nem) viselheti. ^ Augusztus 16-i beadványá f ban kijelenti Grabarics, hogy f az eddig levágott marhákra ) kétezer forintot fizetett rá ) Kénytelen a szerződést fel- i bontani, ha a hús árát föl.) rtem emelik. Verőcében több ) a marha s ott mégis négy- ) venkét krajcárért mérik c) katonaságnak és negyven- ) ötért a publikumnak. 1 A húsellátást legros2~) szahb volt Grabarics ide ) jében, akit 1812 november t 23-án majdnem másfél ét?rs| kísérletézés után — a hús- Szemle a nyilathoza- méréstől eltiltottak. Utána á _____ Werner János pél- újból a pécsi mészárosok vet- ) dóu l így ír: „44 esztendeje ték át a vágást és kimérést \ vagyok pécsi mészáros, iŐse- ^r szerencsésebb kö-1 im meg hosszabb időkig mé- ... . , , _ _x. \ szároskodtak * egész sum- rulmények között. * ma pénzt ráfizettem s öreg- PATAKI FERENCN J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents