Dunántúli Napló, 1957. augusztus (14. évfolyam, 179-204. szám)

1957-08-04 / 182. szám

NAPLÓ

1957 AUGUSZTUS 4

Gyenis József:

IMRE

Alig múltam húszéves

mikor a pusztára kerültem bognárnak. Szorítottam hát a fejsze 'nyelét s lassan-lassan ismerkedtem a puszta íratlan törvényeivel, szokásaival, s nagyon sokszor aljasságaival; A körülöttem élő emberek: kocsisok, béresek s az a pár szem iparos sűrűn emlegettek egy nevet;

— Imre — csak ennyit.

A vezetéknevet senki sem mondta hozzá, s mégis mindenki tudta, kiről van szó. Ha Imre neve szóbakerült; Legtöbbször az uraság látta kárát. Nevetve mesélték, hogy miként rendezett Imre karácsonyt a cselédek számára nyár derekán. Az usztatónál birkákat mostak az Ö-Dráva vizében nyírás előtt. A partról benyújtott két gerenda között a gerendákra állva egymásnak adták kézről-kézre az emberek a birkákat s közben markoiászták a birka gyapjút, hogy a piszkos zsír és ma- szat kiázzon belőle. Az egyik birkát Imre, aki napszámban végezte ezt a munkát, a víz alá buktatva tolta odább a társának. A szerencsétlen jószág jócskán beivott. Míg a másik ember borzolgatta a bundáját, Imre odaszólt hozzá:

— Te Is nyomd a víz alá!

S mire a birka körbejárva a

partra ért, igencsak támoly- gott, majd elterült a partoldalban s hogy mégis mentsék a veszett fejsze nyelét, sebtiben előkerült a bugylibicska és vége volt. Déltájban már három birka feküdt kiterítve a parton;

— Kényszervágás, nagyságos űr — mondta a pallér —• megdöglöttek volna. Az uraság jól kidühöngte magát, s akarva nem akarva kénytelen volt kiméretni a birka húsát, még olcsóbban is adta, mint a mészáros, mivel hogy „kényszer- vágás" volt;

Előfordult az is, hogy Imrét valami almalopással kapcsolatban emlegették, vagy megvámolta a varsákat, mert éppen a halat kívánta meg vacsorára, szóval Imrének nagy híre volt s én már alapjában Véve ismertem annak ellenére, hogy még nem találkoztunk. Tudtam, nagy, erős ember. akivel nem tanácsos kikezdeni. A szegénynép derült az Imre-eseteken, mert véletlenül sem fordult elő, hogy a cselédeket károsította volna meg.

Es a kocsi megállt. Két alak a földre ugrott, a harmadik is a vasvillát rángatta ki a fe- nyerből és a másik kettő után

kiáltott;

Jövök én is, csak kapjátok el!

No, ezt jól megcsináltam — hűlt meg bennem a vér. Gyorsan megfordítottam a kerékpárt és menekülni próbáltam. Én mentem a tolvajok után e most engem kergetnek. Kissé dombra kellett indulnom, s bizony a két futó jól a sarkamba ért. Hallottam a libegősüket, meg az ostor suttyo- gását. Egyszer aztán végig is vágott rajtam a szíjostor; Mintha tüzes vessző érte volna hátamat, úgy csípett á vékony ingen keresztül. Mégis sikerült tőlük megugranom; Hazaérve, rohantam a gazdához, s jelentettem, hogy ml történt; A gazda éppen vámost meghajtjuk az erdőt. Hányán is vagyunk? Egy, kettő, három, négy, öt, hat — vette számba a hadseregét;

— Csak a csapáson menjetek, a fűben nyomot hagyott, előbb-utóbb rátalálunk.

Elkezdtük az embervadászatot. Találtunk lenyesett ágakat, szőlőkarónak való levágott fát és rengeteg nyomot az erdőn keresztül-kasul. A kör egyre szűkült, mindinkább közeledtünk a nádashoz az ó-drávaparton, végül az egyik csapás levezetett a sás közé. Jó helyen jártunk, mert a sásból felemelkedett, akit kerestünk;

— Imre, te vagy az *— mondta egyszerre Hetes! meg Sándor a hátam mögött.

— Én hát, pajtás, fene a gazdátokba.

Jól megnéztem Imrét; Ez hát az, aki megkergetett; Ez

Pilnhosd néni ebién

biciklire ültem s bementem tejért a faluba; Hazafelé jövet nagyot zökkent alattam a gép, amikor a hídon jöttem keresztül, s kerékcsengőm nyelve élesen felvágódott; Hangja tisztán szállt a csendes alkonyaiban. Balról fe- nyertábla terült el, jobbról meg búzavetés. A íenyertáb- lában két kocsi rakodott. Biztosan későre maradtak a ta- karmányosok, de mégsem, mért az egyik kocsi a csengő hangjára gyorsan nekilódult s már kint járt a kocsdúton. Jött velem szembe, de veszettül, kitérni nemigen van hely az ároktól meg a bokroktól, még el is kiáltottam magamat:

— Nekem ne hajts, te bolond!

A kocsis rám se hederített, meghúzta balról a gyeplót, s u&gyi neki a búzatáblának. Nylkorgott a szekér, míg át- kecmergett az árkon s az első saráglyában guggolva az ostor boldogabb végével verte a cigány kehes gebéit.

— Az áldóját, — gondoltam, — ez a fényért lopja. — De úgy efbámészkodtam, hogy mire észbekaptam, elnyargalt a derékig érő búzavetésen keresztül. A másik kocsi jobban meg volt pakolva, s lassabban indult, de mér az is kiért az útra. Éppen az ellenkező irány ba igyekezett menekülni;

— Hanem ezt niegfogom — eredtem utána kerékpárral. A távolság egyre fogyott köztem és a kocsi között. Az igázúton jáíók bátorságával még kiáltozni is kezdtem:

— Megálljon, hé! Álljon meg, ha mondom!

csorázott. Nagyot kacagott, és hasát fogva megszólalt;

— Már megint az Imre;

Szóval az Imrével találkoztam, akiről olyan sokat hallottam. Mindegy volt nekem, hogy Imre vagy nem Imre, de nagyon bántott, hogy a gazda kinevetett. Azt hittem, majd lóhátra ülnek és rohannak a bíróhoz, hisz még a szekéren érték volna a lopott fényért is. Pedig dehogy, a gazda ehelyett rajtam kacagott. Másnap az uraság is azt kérdezte;

— Na, bognár, hogyan ia fogta el maga a tolvajokat?

— S akárcsak a gazda, ő is kacagott hozzá, én meg csak pirultam, mert a kocsisok éppen árkot pucoltak a közelben. Az öreg Sós még oda is lépett hozzám és kigombolta az ingem elejét s kezdte rólam lehúzni;

■— Hadd lám no, meggyógyult-e már hátadon a hurka?

Nincs annál rosszabb,

mintha gúnyt űznek az ember jószándékából; Megfogadtam, hogy ezután ha az uraság feje alól a párnát lopják, akkor sem szólok többet egy nyik- kanást se. Arra aztán álmomban sem mertem gondolni, hogy olyan hamar találkozók Imrével; Mindjárt a pünkösd utáni héten történt, hogy az uraság délután hátára vette vadászpuskáját és feleségével kisétált a határba. Nem telt bele egy éra, mikor látom, hogy az asszony lihegve siet a műhelyek felé.

— Bognár, bognár, jöjjenek hamar — kiáltotta — szóljon a többieknek is, meg a parádéskocsisnak!

Sietve fellármáztam a kovácsot meg a traktorost és rohantam a kastélyba Gyuláért, a parádéskocsisért. A fenyvesen. túl a kukoricatábla szélén íel-alá járkálva várt bennünket az uraság.

*— Az anyja keserves istenit, ez a bitang engem akar bosszantani, hanem kerítsem csak a kezem közé — tört ki belőle a káromkodás, mikor odaértünk. Tanácstalanul néztünk rá, mert ennyiből nem sokat értettünk.

Jövök az akácos mellett

— magyarázta tovább — hallom, hogy odabent csattog a fejsze. Beljebb megyek, nagy csend lesz és nem találok semmit. Kijövök az erdőből, nem mentem harminc lépést, újra kezdi vágni valaki a fát. Megint nem találok senkit. Ezt csinálta velem vagy ÖtszörV egymás után. Csak legalább addig várt volna, hogy ne hallanám a fejsze csattogását. De nem, azért is henceg vele, hogy ugye, megloplak, Hanem

vágott a nyakam közé a szíjostorral. Tudja csoda, nem haragudtam rá, bosszút állni meg végképp nem akartam rajta. Ahogy léptem mégegyet beljebb, láttam, hogy fekszik valaki a sás között. Megpillantott és felállt. Jól megtermett erős asszony volt. Lehetett a kilencedik hónapjában. Népián néztem hol az asszonyra, hol Imrére.

— A feleségem — mondta halkan Imre.

A parton levőktől eltakart

bennünket a vastag bozót, de a nagyságos asszony megsejthetett valamit és kiáltott az urának.

*— Itt van!

— Hozzátok föl! «-* rendelkezett az uraság.

Egymásra néztünk. Én még tapasztalatlan voltam a pusztai élet dzsungeljében, meg bántott is fez a múltkori kacaj. A többi gyerekkori pajtása volt Imrének, együtt jártak iskolába. Nekik is kényelmetlen volt, hogy most a csendőr szerepét játsszák. •

— Na mi lesz már — sürgetett bennünket az úr.

— Feküdjön vissza a sás közé — súgtam halkan az asszonynak. Imre pedig szó nélkül megindult fel a partoldalon.

— Szóval te vagy az!

Imre lesütötte fejét és

s= hallgatott. A nagyságos úr vagy nagyon belelovalta magát, hogy elbánik a tolvajjal, vagy előttünk akarta a rettenthetetlen hőst játszani, de egyre mérgesebb lett és ordítva tartott litániát Imrének, miközben böködősvégű botjával egyre hadonászott Imre orra előtt.

Imre látta, hogy egyremégy, akár hallgat, akár beszél, akkor már Inkább megválaszol az úrnak és visszakiabált, sőt mi több, kicsúszott száján néhány trágár káromkodás is.

— Hogy beszélsz te egy asz- szony előtt, a feleségem előtt?

Az ide-oda hadonászó bot Imre fején koppant, arcán kiserkent a vér. Mi négyen némán álltunk körülöttük, beavatkozásra nem volt idő, Imre teste megvonaglott, balkezét végighúzta vérző arcán, jobbjával elkapta az úr kezében lévő botot . és csavarta, csavarta. Egyre jobban csodáltam bátorságát, bronzba kínálkozó atlétatestének erejét és szinte vártam, kívántam, hogy visszaüssön;

Illemből mi is mozdultunk, mintha védeni akarnánk gazdánkat. Nincs rá szükség. Már Imre kezében van a bét, két végénél fogva magá élé tartja vízszintesen, egyetlen mozdulattal kettétéri a tétrdéh. Jobbjával lomha mozdulatot tesz, mintha únná a dolgot s a

szemközti akácfa lombjai közé vágja a törött botot, úgy himbálódzik fennakadva egy ágon, mint valami ingaóra sétálója. Még hull alá a levert akácszirom, mikor Imre megszólal:

— Eltörhettem volna a fején is.

Az úr is sejti, hogy igaza van, de hogy mégsem tette, újra neki bátorkodik.

— Kötözzétek meg! — szól ránk erélyesen.

Hetesi nagyot csap a keze- fejón garázdálkodó szúnyogra, én a fánakadt törött botot próbálom ledobni egy másik bottal, mintha ez lenne most a legfontosabb, Sándor meg Gyula némán mered maga elé, de nem mozdul. Imre pedig vár szép csendesen. Az uraság dühe, ha lehet, még fokozódik. Üvöltené, de berekedt a nagy felindultságtól, szakadozva tör ki torkán a szó:

— Nem hallottátok, mit mondtam? Kihordatlak a pusztából mindnyájatokat, ha nem engedelmeskedtekl

Imre külön élvezi a helyzetet," s mintha vérző arcát a mosoly torzítaná.

— Na gyerünk, ha mondom — fuldoklik az úr;

Sándor és Gyula hirtelen tépni kezdik a füvet e fonni kezdik a fűcsomót

— Mi lesz az?

— Kötél, — felelte angyali nyugalommal Sándor.

— Marha! — lök rajta az úr egyet, s kapkodva nyulkál mlndegyőnk derekához. Nekem már melegem van, csak az én derekamon van nadrágszíj. Az úr is észreveszi és rendelkezik;

— Bognár, adja Ide a szíját!

A parancs elhangzott. Kezembe veszem a szíj szabadon lógó végét s három lyukkal szorosabbra húzom, mintha máris le akarna esni rólam a nadrág.

— Nem adhatom, leesik.

— Majd tartja a kezével.

Be sem várja, hogy magam

oldjam le, vagy látja rólam, hogy nemigen sietek engedelmeskedni, hozzámlép és lecsatolja derekamról a szíjat.

— Nesztek — dobja oda He- tesinek — kössétek hátra a kezét,

Imre áll mozdnlaltanut.

Az az érzésem, ha akarna, mlndannyiónkat rakásra hányna egyedül. Talán innen van ez a nagy nyugalma is. Hetesi nem tudja, mit kezdjen a nadrágszíjjal, mégiscsak iskolatársa volt Imrének, én örülök, hogy a továbbiakban már nem kell résztvennem, mert két kezemmel a nadrágomat tartom. Lehet, hogy Imre a mi kenyerünkre gondol és a kilátásba helyezett állásvesztésre, mert megmozdul és eddig karbatett két kezét ösz- szeteszl a hátán, mintha határnézőbe indulna pünkösd délutánján és megszólal.

— Csináld csak, csináld, — fordul oda Hetesihez. Az most- már ráteszi a szíjat a kezére, így indulunk a puszta felé.

Kint jártunk a kisvasút mel lett a lénián, mikor Imre megszólalt.

— Nagyságos úr, eresszen el.

— Van eszembe, — szól az úr anélkül, hogy hátranézne.

— Nézze nagyságos úr, nincs abból magának sok haszna, hogy engem itt kísértet.

Most a nagyságos asszony méltatlankodik.

— Hallatlan szemtelenség!

Imre nem zavartatja magát.

— Nézze, nagyságos úr, magának is csak baja lesz belőle, ha engem feljelent. Csendőrség, tárgyalás. Megér ez magának ennyit?

Az úr megáll, kissé elgondolkozik, majd megszólal.

— Legalább azt mondd meg, miért nem vártál, amíg én hallótávolságon túl leszek?

— Tudja, drága az idő. Siettem. Meg aztán nem a magáét loptam. Gondoltam, nem törődik vele. A székeskáptalané itt minden, a föld, az erdő, az épületek.

— Szóval nem az enyémet loptad? Hát aztán, a papokét azt szabad?

— Legalább annyira nekem is, mint magának. Maga is csak a földet bérelte ki, de azért az erdőből vágatja a nyo- mórűdat, székérkarfát, kerítés nek valót, csak maga helyett elvégzik az emberei, és nem kell a hátán cipélni. Én még görnyedhetek alatta, míg hazaviszem. Látja, nincs is joga Utamat állni. Végeredményben cinkosok vagyunk. Eresszen el, nagyságos úr! Én nem láttam magát, maga nem látott engem, és a nap megy a maga járásán tovább. A papok meg dicsérik az Urat, hizlalják a hasukat, fene a pocakjukba.

Erre még az úr is elnevette magát. Én meg csak bámulok Imrére s csak az a vacak nad- rágszíj ne lett volna velem. Minek is hordok én nadrágszíjat. Míg én tűnődök, a nagy ságos úr alkudozni kezd.

— Mondd Imre, ha elengedlek, holnap újra visszajössz engem háborgatni?

— Jön a nyavalya. Mehetek és Kelemenliget felé Is, ha éppen kell valami.

— Hát még az egyszer. De ne találkozzunk többet! Vegyétek le róla a szíjat!

Hárman is bogozzuk, annál lassabban megy. Végül Imre kinyújtja mind a két kezét, felemeli a feje fölé, gyanúsan, lyanformán, mintha fenyegetni akarna valakit. Egy szóval sem mondja, hogy köszönöm.

— Mehetsz haza, — ereszti útjára Imrét az uraság.

Imre leül a sínre és magára hagyjuk. Talán százötven métert mehettünk, mikor hátranéztem <^s akaratlanul is felkiáltottam a meglepetéstől.

— Nagyságos úr, jön az Imre!

Erre a csodára mindenki megfordul. Nehéz is volt megérteni. Az előbb még könyör- gött, hogy eresszék haza, de ha jól meggondolom, nem is annyira könyörgött, hanem Inkább követelte. És most jön utánunk;

— Mit akarsz? — mordult rá az úr.

— Kocsit, nagyságos úr.

— Kocsit?

— Igen. Kocsit az orvoshoz. Nézze, dagadt az arcom, dagadt mind a két kezem. Ügy nézek ki, mint valami orbán- cos disznó.

— Hát hogy orbáncos vagy-e azt nem tudom. De hogy disznó vagy, az biztos. De most- már elég legyen! — S lekapja válláról a vadászpuskát.

IffV vállttnh el Imrétől.

.....— Hanem

ne

kem még utána is sok gondot okozott ez a találkozás. Ettől fogva amerre jártam, sajnálkozva néztek rám az emberek;

— Nem szeretnék a maga bőrében lenni, — mondta az egyik.

— Az Imre emlegette a kocsmában — így a másik.

Ennek aztán se vége, se hossza nem volt. így az Imre, úgy az Imre, ezt csinálja, meg azt csinálja, ha megfoghat, — traktéltak úton- űtfélen az emberek. Bizony, magam se sok jót vártam egy újabb találkozástól. Sokan azt tanácsolták, legjobb lesz, ha elköltözők a környékről. Imre már azt is tudja, hogy én mentem a kocsi után, mikor a

— Vigyázz, megy az Imre! — hallottam újre feleségéi» hangját;

A parton levők mind feleségem köré tódultak. Mlndefe* ki látni akarta kettőnk talál*

kozását. Lehet, hogy igaz volt Imre fenyegetése, lehet, hogy csak mások fantáziája szülte és nagyította. Mindegy Volt; Imre a lebukás helyétől hét* nyolc méterre emelkedett ki a vízből, szemébe lógó haját hátravágta, feje közepén élesre csomósodott a haj, mint a tűz* oltósisak teteje, úszás közben arcát bele-beleíektette a vízbe, úgy látszott, mintha ez az éles hajcsomó vágná a vizét; Egy karcsapás, kettő, három, s egyre közelebb jön. Oldalaz* nék a parthoz, de felém tart; Szándékát nem ismerem, de ha igaz, amit beszéltek, akkor innen most vagy két ember megy ki a partra, vagy egyse. Még két karcsapás, és elérjük egymást. Szeme közé tiézék, onnan próbálom kiolvasni a gondolatát. Testem megfeszül a vízben ugrásra készen, éppen csak elrugaszkodáshoz nincs talaj a lábam alatt. Már nyújtom előre karjaimat, mikor Imre megáll, fújtat, az arcomba fröcsköli a vizet.

— Nem félsz? — kérdezi halkan, mintha ezt a beszélgetőét csak kettőnknek szánta volna;

— Nem — mondom, de vacog a fogam. Lehet, hogy fázom, mert már elég régóta vagyok a vízben;

— Miért adtad oda a nád- rágszíjadat, hogy megkötözte- nek vele?

— Nem adtam, az uraság levette a derekamról.

— De hagytad;

Erre nem tudok mit felelrtL- Kezem-lábam lassú, mozdulatokkal jár a vízben, hogy fenn tudjam magam tartani. Egymás szemébe nézve lassan kör befordulunk és várok. Kis szünet után Imre megszólal:

— Tudod mit? Nem haragszom. — A víz alatt kinyúlna jobbkezét, de nem bírókra, hanem baráti kézszorításra. A parton néma csend. A szavakból nem hallottak semmit, lélegzetfojtva várnak valamire. Feleségemnek hosszú a perc és újra kiált;

— Apu, gyere már!

Mennék, de Imre nem ereszt.

Még fogjuk egymás kezét, majd közelebb húz magához.

—• Te, vicceljük meg őkét.

Máris fejemre csap balkezével és lenyom a víz alá. Derékon kapom és húzom magam után. A parton éktelen sival- kodás, hol egyőnk merül alá, hol a másónk, kergetjük egymást lihegve, le-lebukunk, mint a vizicsibe. Feleségemtől valaki elvette kisfiámat, másik kettő támogatja, mert ájuldozik a rémülettől. Imre is, én is szuszogunk az erőlködéstől, mire partra érünk.

fényért lopta. Elköltözni mégsem olyan egyszerű, csak év végén lehet, meg aztán szégyelltem volna Is, csak úgy odébbállni. Nem kerestem ugyan, de el se kerülhettem a harmadik találkozást.

Egyik vasárnap délután elmentem feleségemmel fürödni az úsztatóhoz. Ide jártak a falusiak is. A part mentén, ahol derékig ért a víz, nagyon Sáros, iszapos volt Ahol meg tiszta, ott csak az fürödhetett, aki jól tudott úszni, mert mély volt. Éppen bent voltam a légközepén, mikor kiáltást hallottam.

— Apu, gyere ki! Gyere ki!

Hallód?

A feleségem kisfiámmal a karján ott állt, a parton, ő kiáltozott. Nem értettem, mit akar, máskor is fürödtem már itt. Mikor a part felé tekintettem, valaki éppen fejest ugrott a vízbe. Csak a két lábát láttam eltűnni, aztán a hullámgyűrűk terjedtek egyre nagyóbb körben.

Míg öltözködünk, az emberek várnak, hátha lesz folytatás. Féleségem már jobban van, öltözködés közben halkan fülembe súgja:

— Siess kicsit!

Mielőtt elindulnánk.

Imre komótosan odajött hozzám 6 mostmár hangosan, hogy mások is hallják, beszélni kezd.

— Aztán, majdnem elfelej tettem. Megvan a gyérek, fiú. Egy hét múlva lesz a keresztelő. Köszöni a feleségem, hogy jó voltál hozzá.

Kezet ráztunk, mint két jóbarát, s távozóban még mégkérdeztem:

— Mi lesz a gyérék bévé7

Imre ném szólt setnhnít.

csak névetve mutatott önmagára.- A szerkesztőség és a felegye! tanács művelődésügyi osztályának összeállítása.