Dunántúli Napló, 1957. július (14. évfolyam, 154-178. szám)

1957-07-16 / 165. szám

fWl JÖL1U9 % NAPEO s- •> < f MúimlÉtoMzkvM&t Érdekes és eddig nem tapasz­talt ruhabemutatót tartottak nemrégiben Moszkvában. A ruhabemutató érdekessége, hogy számos külföldi, sőt nem egy nyugati állam is elküldte legújabb nyári modelljeit a szovjet fővárosba. A nők bemutatóján nagy si­kere volt a Német Demokrati­kus Körztársaság ruhamodell- jeinek. Érdekes, hogy nagy tet­szést aratott a kétrészes ruha, mely magából a ruhából és a háromnegyedes, elől brossal összetűzött kabátkából áll. Végül érdekessége volt a moszkvai ruhabemutatónak, hogy férfiak is „porondra” lép­tek. Ügy látszik a tervezők már számítottak a nagy hőség­re és gyakori volt a fehér ruha, vagy legalább is a fehér nad­rág sötét zakóval. Csinos, könnyű délutáni ruha. Készülhet selyemből is Fiatalító kúra Egy Lyborn nevű angol or­vos különös „főzési” eljárást dolgozott ki, amelyet betegein — szerinte — sikeresen alkal­maz. Eddig 17 500 ember volt hajlandó alávetni magát a kü­lönös kúrának, az orvos pedig azt állítja, hogy „legalább húsz esztendővel” megfiatalította őket. A páciensek „kifőzése” hatalmas üstökre emlékeztető edényekben történik. Nyári, francia divat, merész sza­bású, testhezálló ruha. Fényes, tartós anyagból. Hozzá böhátú, tőgaszerü felöltő vagy ballonka­bát. Természetesen a tüsarkú cipó mindennapos kiegészítője az öl­tözetnek Á hét receptje KENYÉRLEVES Személyenként S—7 dkg ke­nyér, 2—3 dkg kolbász, fél to­jás. Zsírban vágott hagymát fonny asztunk, vékony, apró szeletekre vágott kenyeret pi­rítunk vele, majd a vékony karikákra vágott kolbásszal együtt a Ievesestálba tesszük. Ezalatt kis törött borsot for­ralunk vízben, beütjük a to­jást és a forró levest a leve- sestányérban lévő kenyérre öntjük. PÁRIZSI RÁNTVA Személyenként S dkg pári­zsi. A párizsit felszeleteljük, tojásba, lisztbe, morzsába for­gatjuk és forró zsírban kisüt­jük. Frissen tálaljuk. 5 perc. PALCABURGONYA Személyenként 30 dkg bur­gonya. A burgonyát megtisz­títjuk, megmossuk és Ieszárit- juk. Kisujjnyi pálcikára vág­juk, majd forró zsírban ro­pogósra sütjük. Megsózzuk, meghintjük vagdalt zöldpet­rezselyemmel és azonnal tá­laljuk. 15 perc. KAPOSZTASALATA OLAJBAN Személyenként 10 dkg ká­poszta. A káposztát vékony metéltre vágjuk, tálba tesz- szük és olajos salátával leönt­jük, borssal meghintjük. MEGGYESPITE Hozzávalók: S dl liszt, lg dekagramm zsír, 12 deka­gramm cukor, egy tojás, kávés­kanál ecet, evőkanálnyi víz, fél kg meggy, kis porcukor, morzsa. A lisztet, zsírt, cukrot, to­jást, ecetet és vizet összegyúr­juk. A tésztát két részre oszt­juk és kinyújtjuk. Az egyik lesz a lepény alsó lapja. Ezt tepsibe tesszük, megrakjuk meggyel, megszórjuk cukorral, elvegyitett morzsával, beborít­juk a másik lappal. Tojással megkenjük (ennyit elvehetünk a tésztába tett tojásból) s hint­sük meg cukorral. Műsoros est a Doktor Sándor Művelődési Házban A nőtanács a disszidált gyermekekért A megyei és a vá­rosi nőtanács nem­rég felhívta a szü­lőket, hogy jelent­sék be, ha gyer­mekük disszidált, mert hazahozataluk érdekében a nőta­nács segítséget kí­ván nyújtani. Azóta már több szülő ke­reste fel a nőtaná­csot és bemutatta disszidált gyermeké­nek leveleit. A nő tanács ezért elhatározta, hogy szüléikből bizottsá­göt alakít gyerme­keik hazahozatala érdekében. Hogy a bizottságnak meg­felelő anyagi fede­zete legyen, elhatá­rozták, hogy a Ha­zafias Népfronttal és a Kommunista Ifjúsági Szövetség­gel karöltve, július 18-án, csütörtökön délután 6 órakor műsoros estet ren­dez a Doktor Sán­dor . Művelődési Házban. A műsor keretében fellép­nek a Pécsi Nem­zeti Színház tag­jai, az üzemi tánc­csoportok és a Pé­csett tartózkodó szovjet fiatalok, Komszomol-tagok. A műsoros est tisz­ta jövedelmét a disszidált gyerme­kek hazahozatalára fordítják. „Aranyigazságok“ A nőknek nem kell életük minden napján szépnek len- niök; elég, ha vannak olyan pillanataik, amelyeket soha­sem felejtünk el. (Victor Cherbuliez) A szeretett asszonynak mondott bók annyit ér, mint egy fátyolon át adott csók. ^ (Victor Hugo) Az egyszerű nők tudnak igazán szeretni; a szép asz- szonyok túlságosan el van­nak foglalva azzal, hogy el­bűvölök legyenek. (Katherine Hepburn) • Nincs olyan elrontott dolog a világon, amit egy okos asz szony egy délután folyamán rendbe ne tudna hozni. (Jean Giraudoux) • Akad egy-két dolog a vi lágon, ami sohasem megy ki a divatból; ilyen például a nőies nő. (Jobyna Ralston) . • A házasság mégis csak a legjobb módszer ahhoz, hogy két ember megismerje egy­mást. ^leywood Broun) Az udvarlás az az időszak, amikor a lány tanulmányoz egy férfit, hogy eldöntse; ér­demes-e megváltoztatnia. (* -) • Nőnek lenni szörnyen ne­héz feladat, minthogy a nő dolga főleg abból áll, hogy férfiakkal foglalkozik. (Joseph Conrad) • Egy nő, aki úgy tesz, mint­ha kinevetné a szerelmet, hasonló a gyerekhez, aki éj­szaka énekel, mert fél. (Rousseau) • Az az ideális asszony, aki tudja, mikor lesz kénytelen férje akarata ellenére csele­kedni. (Sydney J. Harris) Egy herceg nyugodtan el­vehet egy konzumnőt, egy­kettőre hercegnő lesz belőle. Ha azonban egy hercegnő agy gigáidhoz megy férjhez, a férfit sohasem tudja úgy átformálni, hogy egy herceg­hez hasonlítson. (Kenneth Walker) <5#// aiiz&ny. útfél a ('sillaíjőkig „Utam a csillagokig” a cí­me annak a könyvnek, amelyben Jacqueline Coch­ran híres amerikai pilótanő számol be kalandos életé­ről. A könyv nem a szokvá­nyos értelemben vett önélet­rajz, nem hemzseg az ön­dicsérettől és hiú önmegvi­lágítástól, hanem megkísér­li friss és kötetlen hangon, majdnem olyan távolságot tartva, mintha nem is a sa­ját eredményeiről lenne szó, a tetterő és az akadályokon aratott győzelem krónikáját. A könyvhöz érdekes elő­szót írt Charles Yeager ez­redes, ebben az előszóban néhány ismertető mondatot ír „Jackie"-ról, aki 1938-ban megkapta a Mitchell-díjat, mely mindig az amerikai pi­lóták legmagasabb kitünte­tésének számított, s aki az elmúlt években talán leg­nagyobb mértékben járult hozzá a repülésügy fejlődésé­hez, 1953-ban a nemzetközi repülőszövetség aranyérmé­vel tüntették ki Jacquelinet az év legkiemelkedőbb tel­jesítményéért. O volt az el­ső nő, aki átlépte a hangküszö bőt. Az ezredes félelemnél­küli és jókedélyű asszony­nak nevezi kolléganőjét, aki „minden nagyobb feltűnés nélkül” elérte, sőt túlszár­nyalta a férfiak által, lég­csavaros meghajtású gépe­ken elért rekordokat, s 1953. tavasza óta gázturbinás gé­pével ért el kimagasló ered­ményeket. Az ezredes véleménye sze rint ez az asszony, aki olyan nagymérvű bátorságáról és ügyességéről tett tanúbizony ságot, százszázalékos nő, aki gyorsasági repülés után le- szállva, mindig tartogat „egy-egy bájos mosolyt” a földi személyzet számára és „szőke haja sohasem bor­zas”. A pilótatanár és a ba­rát nagyszerű bajtársának és „remek embernek” neve­zi. Jacqueline Cochran, az Egyesült Államok déli részén nőtt fel, nyolcadik életévéig nem tudta, mi az a cipő, fekhelye egy szalmazsák, ru­házata pedig ócska ponyvá­ból szabott rongy volt. Szü­leit nem ismerte, szegény munkásemberek neveltek fel, akik a legszükségeseb­bet is alig tudták megkeres­ni. Kora ifjúságában mun­kásnő egy pamutgyárban, 12 órán át dolgozik a gép mel­lett, méghozzá gyakran éj­szakai műszakban. Egy sztrájk alkalmával kidob­ják a gyárból. Később koz­metikai szalonban kap ál­lást. 1932-ben pilótaiskolába iratkozik és három nap múl­va már önállóan repül. Ek­kor jegyezte el magát a re­püléssel. Kemény tanulás árán megtanulja a vakrepü­lést és megszerzi a közle­kedési pilóta diplomáját. Jacqueline energiájáról ta­núskodik az alábbi történet. Egy éjszakai repülése alkal­mával fájdalmas görcs kezd­te kínozni. Útját azonban tovább folytatta és megér­kezés után két órával már egy losangelesi kórház mű­tőasztalán feküdt. Mivel azonban barátnőjének meg­ígérte, hogy a repülőgépet kölcsönképpen átadja neki, nyolc nappal a műtét után kiszökött az ágyból és az orvosok megkérdezése nél­kül beült a gépbe. Másik ilyen repüléséről ezt írja; „14 000 méter ma­gasságba emelkedtem fel. Miközben zuhanórepülésre készültem, úgy éreztem ma­gam, mintha egy óriási gu­milabdán billegnék. Aztán meredeken zuhantam lefelé. Sugárhajtású gépem és én eggyé váltunk. A gép szer­ves alkatrésze lettem. Az ejtőernyő szíján, a biztonsá­gi öv, az axigénvezeték, a hallgató- és a beszélőké­szülékek kötött össze ben­nünket”. Jacqueline Cochran ma a legmagasabb repülőkitünte­tések tulajdonosa. KERESZTOL-KASUl ÁZSIÁBAN A mi utazónk bemuta­tását azzal kezdhetem, hogy 19 éves korában kötötte az első üzletét. Ma az ilyenkorú fiúk jóformán még iskolába járnak, alig túl az érettségin, az egyetemi gólya-évek bot- ladozásai, tanulása közepette. Lóránt Vilmost a gyár igaz­gatója küldte akkor Német­országba, el kellett adnia egy jelentős tétel papírt és cellulózét. Az üzlet fényesen sikerült, s azóta — vagy húsz éve már — gyakori utasa a külföldi expresszvonatoknak egy zömök, markánsarcú, szemüveges férfi, aki ma­gyar árut ad el az angol, hol­land, egyiptomi vagy osztrák cégeknek. A felsorolás persze koránt­sem teljes. Alig van a nagy­világnak jelentősebb állama, ahol a Hungarotex képvise­lőjeként meg ne fordult vol­na. Ismerősként fogadják In­dia nagyvárosaiban, barátai vannak Indonéziában, s ál­landó üzletfelei Teheránban. — Ebbe, a közel-keleti fő­városba járok most leggyak­rabban. Évente kétszer is kint töltök 3—4 hónapot. Az iráni cégek nagyon szívesen vásárolják a ml textil-anya­gainkat. — Mire használják ott fel a magyar szöveteket? — A perzsa nők az euró­pai asszonyokhoz hasonló ru­hát hordanak. Főleg pamut­szoknyát, nylon vagy mü- selyem blúzzal, De minde­gyiken van egy kendő is, amely egészen a cipőjükig lóg le. Ezt az ún. chador-t főleg a mi műrost gyártmá­nyainkból készítik. A sötét­kék színű virágos anyagot szeretik a legjobban. Ha az ember végigsétál Teherán utcáin, örömmel láthatja a sok magyar árut. — Milyen város ez a Tehe­rán? — Az emberek általában romantikusabbnak hiszik, mint amilyen a valóságban. Teherán aránylag rendezett város. A főútvonalai elég szélesek, házait — persze a belvárosban — európai for­mára építették. Igen nagy az autóforgalom. Állítólag 60 ezer autó száguldozik a vá­rosban. Sok a taxi is. Ezek nem standokon várnak az utasokra, hanem az utcákon mozognak, de egy intésre már megállnak s be lehet szállni. Nagyon olcsó a tari­fájuk. Mindegy, hogy száz­méteres útra használja csak az ember, vagy öt órára, 10 rialt kell fizetni érte mind­össze. Ez a 10 rial 1 forint 60 fillérnek felel meg körül­belül. — S milyen az élet Tehe­ránban? — Ott a munkaidő a nagy hőség miatt reggel 9-töl 2-ig és délután 5—9-ig tart. így aztán a sok tárgyalás után az embernek nincs nagyon kedve szórakozni menni. De nem is érdemes, A mozik vadnyugati filmekkel vannak tele. Egy-egy filmben leg­alább 250 a halott. Ezt meg­unja az ember. Aztán az is furcsa, hogy a külföldi filme­ket nem szinkronizálják, fel­iratokat sem készítenek, ha­nem két percig megy a kép, s aztán két percig meg perzsa nyelvű magyarázó szöveg ol­vasható. így egy film — bár sem híradója, sem kísérő­filmje nincsen, mégis jó 2 és fél óráig eltart. — A szórakozóhelyek szá­ma is kevés. Van Teherán­ban egy pár műsoros lokál, de ezek másodrendű európai artistákat és táncosnőket szerepeltetnek. Az árak még­is egy elsöosztályú európai bár árai. Az oka az, hogy itt nem lehet egy üveg bor mel­lett elüldögélni, hanem va­csorázni is kell. — Milyen az iráni konyha? — Fő ételük a rizs és a bá­rányhús, amit nyílt lángon sütnek. A kenyerük a mi lángosunkhoz hasonlít. S a nemzeti italuk a coca-cola. Gazdag, befolyásos irániak nevét viselő üzemek állítják elő (ez adja a nemzeti jelle­get) külföldi tőkések pénzén. — Milyen az iráni keres­kedelem? — Az iráni kereskedelmet hazai tőkések irányítják. Ná­luk az a módszer, hogy az importőr megvásárolja a kü'- földi utazótól az anyagot és eladja a nagykereskedőnek. Annak a teheráni nagy ba­zárban van az üzlete. Ez a bazár egy óriási vásárcsar­nokhoz hasonlít. Ceyloni gyöngytől a japáni legye­zőkig mindent adnak és vesznek itt. A kiskereske­dők is itt választják ki a szá­mukra szükséges anyagot és nagy alkudozások közepette vásárolják meg. — A keleti kereskedőkre általában jellemző az alku­dozás. Velem is többször elő­fordult már, hogy hosszas tárgyalás után fixiroztuk az árakat s másnap már csak azért ültünk össze, hogy ap­róbb részletkérdéseket meg­beszéljünk. Az én üzletfelem azonban úgy kezdte a tárgya­lást, hogy „no, most akkor állapodjunk meg az árban”. Nagy a konkurrencia a bel­földi kereskedelemben, ezért igyekeznek is egymást kiját­szani. Az októberi esemé­nyek miatt kénytelenek vol­tunk egy rendelést sztorní­rozni. Amikor újra szállító­képesek lettünk, felkínáltuk a vevőnek az árut De az iráni kereskedő csak olcsóbb áron let$ volna hajlandó megvenni. Persze, ebbe mi nem mehettünk bele. Más cégekkel kezdtünk el tár­gyalni. Erre a mi első üzlet­felünk úgy igyekezett kontre- minálni a tárgyalásokat, hogy a korábbi szállításokból raktárán lévő magyar árukat önköltségi árnál alacsonyab­ban dobta piacra. Ezért új üzletfelünk csak kisebb ren­delést tett akkor. — Ez a helyzet még ma is? — Szó sincs róla. Az irá­niak nagyon szeretik a ma­gyar textíliákat, s ezért a pa műt, műselyem és műrost szöveteket főleg tőlünk is szerzik be. Egyszer nagyon meglepődtem. Az emberek általában megszokták, hogy a francia selyem egyike a legjobbaknak. En sétálok a teheráni bazárban, s azt lá­tom, hogy az egyik kereske­dő francia selyemként kí­nálja a mi műselymünket. Ha nem lenne jó a magyar anyag, ezzel a ravasz keres­kedői fogással nem élhetné­nek. Indonéziában is gyakran megfordult Lóránt Vilmos. S amikor megkérdeztem tő­le, hogy sok külföldi útja során mi volt a legnagyobb élménye, ebből az prszágból mesél el egy kis történetet. — Október elején, amikor a népi Kínának nagy nem­zeti ünnepe van, Djakartá- ban jártam. Sok kínai él az indonéz fővárosban, főként kereskedők. Aznap a keres­kedői negyeden mentem ke­resztül és meglepődve ta­pasztaltam, hogy minden kí­nai házra kitűzték a népi Kína vörös lobogóját. Azt láttam ebből, hogy a legna­gyobb tőkés cégek is a népi Kína mellett állnak és büsz­kék hazájukra idegenben is. — Es a kint élő magyarok, akikkel találkozott, hogy be­szélnek fl tokájukról? — Mind haza vágyik. Ugyancsak Indonéziában ta­lálkoztam sok magyarral. Kisiparosok voltak, zené­szek és orvosok. Még gazda­sági jellegű újságaimat is elkérték, s úgy olvasták, mint a legizgalmasabb ka­landregényt. — Bandungban voltam egyszer, s itt a szálloda ve­zetője, mikor megtudta, hogy magyar vagyok, szólt ne­kem, hogy a közeli szállo­dában magyar tánczenekar játszik. Aznap este odamen­tem vacsorázni. Es valóban, ahogy belépek, a régi kedves Kálmán-operettet játsszák: „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket...” Amikor elhallgatott a ze­ne, odakiáltottam nekik: — Majd megmondom. — ön magyar? — futottak oda hozzám. — Magyar vagyok — mond­tam és nagyon örültem én is a találkozásnak, hiszen az ember, ha sokat is jár kül­földön, azért legjobban a honfitársai között érzi ma­gát. Egész este nekem ját­szottak aztán, húzták a sok szép kedves magyar nótát és operettet. Es nekem azóta is eszembe jutnak ezek a ha- zavágyó magyarok, eszembe jutnak, ha átmegyek a Lánc­hídon, s ahogy a dal mond­ja, lenézek a vén Dunára. c^NQ&Y (jyftB/ÍY

Next

/
Thumbnails
Contents