Dunántúli napló, 1957. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-19 / 116. szám
NAPLÓ 1951. MÁJUS » =f= Tavasz van — 1957, tavasza... De volt ősz is, — 1956. ősze. ,,Nagy vihar volt..ellenforradalmi vihar. Az „Elnyomás, szolgasors. .. ”, visszaállításának nagy körlete — Kossuth, Petőfi, 1848 eszmei örökségének megcsúfolásával. Maguknak az eseményeknek történelmi értékelését, elemzését nem tekintem feladatoknak. Ez már megtörtént. Pedagógus vagyok, egy falusi iskolának egyszerű nevelője. A visszaemlékezés 1956. őszére a gondolatok sorát vetette fel bennem. Szeretném elmondani ezeket elsősorban a nevelőknek. Hogy miért? Mert magunkról szeretnék írni: a mi gondjainkról, problémáinkról. S nagyon szeretném, ha mások is megtudnák ügyes-bajos dolgainkat, „hogy látva lássanak”, hogy megértsenek minket. örömmel és lelkesedéssel fogadjuk a megszilárdulás nap- •ról-napra növekvő bizonyítékait. Ily hatalmas megrázkódtatás után szinte csodálni való, hogy talpra tudtunk állni, s elkerülve a nekünk készített sírt, megindultunk előre. Bányászaink hősies erőfeszítései nyomán hamarosan mögöttünk hagyjuk a munkanélküliség fenyegető rémét is. Folyik a munka iskoláinkban is, látszólag minden fennakadás nélkül. Pedagógusnak lenni igen hálás feladat. De azonnal hozzáteszem: igen nehéz. A nevelő számára igen jóleső „fizetés”, hogy tanítványai szorgalmasak, fegyelmezettek, ügyesek, életrevalók, s ily módon örvendeztetik meg. Nevelőtársaim (velem együtt) azonban társadalomban élő egyének, akinek ebben a társadalomban élni is kell. És nem akárhogyan. Minden ember arra törekszik, hogy megfelelő életkörülményeket tudjon biztosítani magának. Szeretett hálánk, népünk javára igen fontos munkát végzünk. Nem, nem vagyunk anyagiasak, csak azt szeretnénk, ha munkánkat nem akadályoznák anyagi gondok, ha tanítványaink szeme nem a kopott ruhában járó tanítót látná, ha biztosítva volna részünkre is a nyugodt családalapítás. Ha már itt tartunk. — a nevelők társadalmi megbecsülé- __ s péről is szólni kell. Az utóbbi .’ években igen örvendetes tény- -jLjként könyveltük el a velejében “ hamis értelmiség-ellenes irány- ' zat elhalványodását. Mennyire jó volt látni az Állami Áruház című film főkönyvelőjét, aki újjászületett, más emberré változott, mert az új igazgató érző szívű lényt, becsületet érdemlő értelmiségit látott benne. Igen, itt volt már az ideje annak, hogy végre az értelmiséget munkája fontosságának megfelelően becsüljék. Nem kell bizonygatnom, hogy mit jelentett számunkra is, milyen érzelmeket kavart fel bennünk is a sokszor könnyelmű kézle- ‘ gyintéssel kísért megjegyzés: értelmiségi. Reméljük, hogy a mai talajon újra itt-ott feltünedező, felénk Irányuló •llen- zékiség sem lesz maradandó. A társadalmi megbecsülés jeleként hazánkban június első vasárnapja a pedagógusok napja, ünnepe. Köszönjük, hogy vezetőink az év e napján a nevelői munka felé irányítják a figyelmet. És ezért köszönjük e napot! Nem a virágokért, a külsőségekben megnyilvánuló ünneplésért. Nem. mert a látszat sokszor csal.i Bizonyára több helyen az országban felső utasítás nélkül nem születne meg öntevékenyen a nevelők ünneplése. Pedig mi nemcsak vezetőink részéről óhajtjuk a megbecsülést, hanem az egész társadalom részéről. Bizony sokszor csak látszat a virág, az ünneplés. Előfordult az is, hogy nevelőket szólítottak fel az ünnepség előkészítésében való részvételre. Nem illuzórikus dolog ez? Adomának Is elkönyvelhető a kö- ' vetkező eset: A meghívott vendégek s a nevelők az ünnepi ebédet fogyaszották. Megkérdeztek egy meghívott bácsit: „Tudja-e miért ünnepiünk együtt?” A bácsika kissé sértődötten emelte fel szemöldökét, mint aki úgy érzi, hogy ostobának nézik; Hogyne! — felelte — mert ma van űrnapja. Szeretnénk szívből, ha a következő évek pedagógus napjai hagyománnyá válnának, hogy a mi ünnepünk mellett máskor Is szólnának rólunk, munkánkról. Néhány szót a pedagógus tekintélyről. — Természetes az eddigiek anyagi és erkölcsi megbecsülés — elválaszthatatlanok a tekintély kérdéstől. Itt teupán néhány múltbeii tapasz. rtGUGLOMROL—PGDflGDGUS SZSmíM talatról kívánok szólni, olyan esetekről, amelyek nem szolgálták tekintélyük megszilárdulását. Sőt... 1 Egyes párt és állami funkcionáriusok részéről komoly vádak értek peda-. gógusokat. „Igazságtalannak’ minősítettek nevelőket, mert igazságosak mertek lenni egyes funkcionárius-csemetékkel szemben. Elképzelhető-e az, hogy minden gyermek s minden funkcionárius gyermek példás magaviseletű, kitűnő szorgalmú? Természetesen — nem. Ha egy nevelő más eszköz híján kissé keményebben igyekezett fegyelmezni, mert mást már nem tudott tenni, akadt bőven feljelentő, szaladtak fűhöz-fához (s nemcsak fűhöz-fához, hanem pártszervezetekhez, tanácshoz is). Nemcsak fájó pontjaink vannak, hanem vágyaink, terveink is. Szeretnénk, ha lenne szép könyvtárunk, hisz foglalkozásunkhoz tartozik (tartozna!) az állandó önművelés. Sokan eltemetve élünk kis falvakban, s csak igen ritkán, (vagy talán eddig nem) van, volt módunk arra, hogy eljussunk a színházba, múzeumokba. Nehezen ért meg bennünket, falusiakat egy városi kartárs. Pedig, ha arról volna szó, hogy néhányu- kat falura helyezik, úgy éreznék, velük méltánytalanság történik. Miért van az, hogy az áthelyezési kérelmek többsége nevelőink város felé való tendálását mutatja, miért van az, hogy a tanítóképzőt, főiskolát végzett s kihelyezésre kerülő nevelők egyrésze vonakodik kijelölt falusi állomáshelyét elfoglalni. Gyökeresen nem segít a falusi munkahelyektől való idegenkedésen az sem, hogy kormányzatunk letelepedési engedélyt ad a kezdő nevelők részére, ha két évig falusi iskolánál működnek, s a jelzett időig nem kérik áthelyezésüket. De mi történik a két év eltelte után? — Irány a város! Más intézkedésre van szükség. Többet törődni a falusi nevelők problémáival, kiemelni őket az ismeretlenségből, művelődési, kulturális élményeket adni. Tegyék lehetővé pedagóguscsere formájában a szomszédnépek (szovjet, csehszlovák, német, lengyel, román, jugoszláv, bolgár, albán nép) nevelőinek, azok életének, oktatásügyüknek megismerését személyes tapasztalatok szerzése útján. Később ha erre alkalom adódik, bővíteni lehetne a megismerkedést más országok nevelőivel is. Nagyon szeretném, ha az intemacioná- lis kapcsolatokból mi sem maradnánk ki. Tudjuk, hogy e cserék nem lehetnek tömegeket megmozgatók. Utazzanak azok külföldre, akik a legjobban, a legalaposabban végzik munkájukat, egyszóval: akik leginkább megérdemlik. Néhány szót az iskolai nevelésről. A közvélemény szerint az októberi események az iskolai nevelés csődjét is megmutatták. Valóban így van ez? — Hiábavaló volt az a sok aond. áldozatkészség, dédelgető«, féltés, mely 12 éves létünk alatt kifogyhatatlan folyamként áradt ifjúságunk felé? Tiltakozom e felfogás ellen! Mi történt tehát ifjúságunkkal októberben? Feltehetően az eseményekben résztvevők többségét a hazaszeretet vitte az utcára. A tudatos lélekmér- gezők éppen ezt a hazaszerete- tet nyergeitek meg, ebbe kapaszkodtak bele, ezt felhasználva állították szembe az Ifjúságot a népi hatalommal. Ifjúságunk java hazaszerető. De hozzátehetjük: nem ismén éleggé népünk múltját, nem tapasztalta hátán a Horthy-repd- szer „áldásait” ezért aztán nem tudta megfelelő arányba állítani a felszabadulás előtti időket az 1945. utáni fejlődéssel. így történhetett az, hogy a fejlődés során a párt- és államvezetésben, Szovjetunióval való kapcsolatunkban lévő hibákat elefántoknak nézték, illetőleg voltak olyanok, akik így láttatták előttük. Itt természetesen az ifjúság „korosabb” rétegére gondolok, s nem a még „hátul- gombolós’-ruhában járó ifjabb nemzedékre. Az ifjúság tekintélyes részére jobbára az jellemző, hogy az érzelmek hatása erősebb bennük, mint a józan megfontolásé. Nem igen beszélhetünk szilárd tárgyilagosságról, alapos ítéletalkotásról. És azok a zsi- vány lélekkufárók felhasználták az ifjúság eme fogyatékosságait. Felhasználták a bennük lobogó hatalmas lelkesedést minden eszményi és szép után; Petőfiről, Kossuthról, szónokoltak nekik harcba vitték őket „független” Magyarországért. Az ifjúság meg szűklátókörűségben szenvedve nem látott nem gondolt előre. Nem látták, hogy nem a maguk Magyarországáért fogtak fegyvert, vonultak az utcára. Látták talán maguk előtt a kibontakozó siralmas jövőt? Talán azért fogtak fegyvert, mert azt akarták, hogy az egyetemekről eltűnjenek a munkás és parasztszármazású hallgatók? Fájt, hogy állami ösztöndíjat kapnak? Visszasírták azt az időt, amikor csattanó pofonok s a majszter- né ütés levese jelentette az Inaséveket? Sorolhatnánk tovább a kérdéseket. Feleljenek a kérdésekre ők maguk. Szép kis „demokrácia” elé néztünk mi mindnyájan azokban a napokban, s velünk az ifjúság. Végignéztem néhány Vili. osztályos történelem - könyvet az októberi események után. Keserűen állapítottam meg, mennyire megmételyezték ifjúságunkat. Még a könyv- beni Deák Ferenc arcképének a nyakára is jutott kötélhurok (tintából) nem is beszélve más, haladó történelmi személyiség megcsúfolásáról. Borzalmas, megrázó dolog ez. De ne idegenítsék el magunktól az Ifjúságot, ne dobjunk rájuk sarat, nem őket kell elítélnünk, hanem mindazt, ami 1956. októberéhez vezetett. Az ifjúság tudja s tudni fogja, hol a helye. Persze az iskolád nevelőmunka nem szűkíthető le e feladatra: igaz hazaszeretetre való nevelésre. Az új embert nemcsak e jellembeli adottság teszi. Nem bizony, mert a mi viszonyaink között például a hazaszeretet sem alapos, ha nem párosul vele a proletárin- temacionalizmus. S hol még a többi? A munkaszeretet, a dolgozók megbecsülése, szülők tisztelete, az igazmondás, a becsületesség... és így tovább. Megtettünk-e mindent e téren? Bizony, nem. Nagyon igaz, hogy a tantárgyak oktatása keretében sok-sok nevelőmomentum használható ki; igaz az is, hogy az osztályfőnöki órák a nevelésre jól felhasz- nálhaiók. De ez mind kevés. Vagy rendet kell teremteni az osztályfőnöki órák területén, — melyek sok helyen adminisztrációs munkával telnek el, — vagy gondoskodni kellene egjT, csupán jellembeli adottságokat kialakító, fejlesztő, megszilárdító óráról. A gyermek, a serdülő, az ifjú jó megfigyelő. Megfigyeli azt is, hogy a nevelő tanórákon állást foglal valami mellett, ugyanakkor magánélete, magánmegnyilatkozásai rácáfolnak állásfoglalására. Vágj’ ami még rosszabb. Beszélünk valamiről, de oly viszolyogva, anv- nyira kerülgetve a forrókását, hogy a vak is észrevenné, hogy a dologgal kapcsolatban külön- bejáratú véleményünk van. Persze, így nem lehet nevelni, így nem lehet munkás-paraszt államunk megerősítésén dolgozni, így nem lehet új embereket nevelni a szocialista társadalom számára. Az iskolákban folyó nevelő- munka egyik fontos területe a fegyelmezett magatartásra való nevelés. Fontos nagyon, hogy tanulóink ne csak az iskolában, hanem később a munkahelyü- kön, magánéletükben is fegyelmezni tudják magukat. Hogyan is történt, történik nálunk az általános iskolában a fegyelmezés? — A múlt pedagógiája, habár elvben elítélte, gyakorlatban megengedte a „botcsinálta” fegyelmet. Visszagondolva iskoláséveimre elég sok emlék ötlik fel bennem: — megjelenik a könmös, a tenyeres, a nyakleves, melynek kísérői — a nappal is fénylő csillagok voltak. Sokan ma is azt állítják, hogy igen hasznos az, ha időnként a tanulók nadrágját, szoknyáját, „kiporolják”. Szerintem sem a múltban, se most nem helyes és nem lesz helyes a jövőben sem. Ma is melegen gondolok vissza volt nevelőim közül azokra, akik melegséggel, szívvel és a maguk fegyelmezett magatartásával neveltek minket. Minden gyermek — egj’-egy külön egyéniség, s ezért nem lehet minden gyermek felé egyformán közeledni, nem lehet őket sablonos nevelési elvek szerint fegyelmezni. Meg kell találni minden Ifjú lélekben azt az elrejtett tulajdonságot, melyet felhasználva, nevelőmunkánk hatásos lehet. Nem állítom azt, hogy az ily módon folyó neveléssel megoldott a fegyelmezés kérdése. Történnek kisiklások, oly esetek, amikor keményebben kell fellépni. Ez a keménység azonban nem jelentheti a múlt vakfegyelmét kialakító eszközöket. S itt meg kell állnunk, mert itt „légüres” tér tátong. Azzal, hogy a renitens tanulókat figyelmeztetem, megintem, megrovom — vagy akár az igazgató Is teheti ezt — még nem fogom elérni azt, hogy esetleg mégegyszer (vagy többször) ne forduljon elő komolyabb fegyelemsértés. A Neveléstudományi Intézetnek, a Művelődési Minisztériumnak a gj’akorló pedagógusok bevonásával oly büntetési szankciót kellene megállapítani, melyek az eddigieknél szigorúbbak, de ugyanakkor nem adnak talajt a í’égi módszerek alkalmazására. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán hozott határozatok hazai alkalmazása örömmel töltött el bennünket is. Úgy éreztük, szabadabban lélegaünk, eljött a bátor szókimondás ideje. Kezdtük szétfeszegetni a dogma ti z- mus bilincseit, eljött végérvényesen a személyi kultusz alkonya. Jó volt mindazt látni, érezni, tapasztalni. Tétován, de történtek kísérletek a bürokratizmus felszámolására, az adminisztratív dolgozók létszámának csökkentésére is. Csakhogy más is történt., -. A dogma ti zmus elleni harc ürügyén felbukkantak újsütetű revizionisták, akik magukat kommunistának merték nevezni. Megjelentek a hibák „orvoslód”, akik szemében minden rossz volt, amit 12 év alatt a magj’ar dolgozó nép áldozatos munkával alkotott. A ma távlatából nézve az eseményeket, úgy tűnik, mintha az eleinte itt-ott felhangzó szólampufog- tatás egyre inkább sűrűsödő dörejekben ment volna át, majd megindult egy frontális támadás, végül következett: a fegyverropogás. S mi nevelők azt hittük, minden a legjobb rendjén megy, így lesz hazánkban szocialista demokratizmus. Dehát csalfa, vak reménykedés volt mindez, mert az áradó folyó felszínre hozta a piszkot... Eljutottunk október 23-ig, és tovább is haladtunk november 4-ig, vagy talán még tovább az árral sodródva. A megáradt folyam nem termékeny iszapot rakott'le partjaira, hanem ko- kárdás, nemzetiszímű, Kossuth és Petőfi nevével álcázott maskarákat: saját fészkükbe pisz- kító árulókat, nemzeti egységet hirdető vérszipolyozókat, az alvilág söpredékeit, keretlegényeket. S ki látta közülünk, hogy mi készül itt nálunk, miféle „új világ”? őszintén szólva ezt magamról sem merném állítani. De nem akartam a pusztítást, nem akartam a meggyilkoltak halálát, nem akartam a nép- nyúzók uralmát, sem polgári demokráciát. De akartam és akarom ma is a szocialista Magyarországot, munkáshatalmat, az állami iskolát... Szerencsére, idejekorán — még november 4. előtt sikerült másképpen szemlélhetni az eseményeket, Hála (!) azoknak, akik megengedték — megnyilatkozásaik« Icai — hogy meglássam a „nemzeti forradalom” pőrébe vetkőztetett testét. No, de ném önvallomást kívánok tenni, so« kan elmondhatnák ugyanezt magukról. Mi zavarhatta még a pedágö- gusok tisztánlátását? Hogyan vált lehetségessé a névelők tevékeny részvétele az esemé* nyékben? Tengernyi izmus ágyát me« lengették bennünk iskoláskor ruk óta. Találkoztunk utunkon sovinizmussal, irredentizmus« sál, nacionalizmussal, (ezek egyébként édestestvérek), nem« zeti szocializmussal, antiszemitizmussal, idealizmussal, materializmussal, szocializmussal, és így tovább. S mivel az idők folyamatában a mindenkori uralkodóosztály a saját izmustól téziseit igyekezett meggyökereztetni bennünk, hát nevelő legyen a talpán, akiben sokszor nem tombol az izmusok zűrzavaros harca. Ehhez adjuk aztán még hozzá azt, amit mindenki a származásával hozott magával: a munkások, radikalizmust, a paraszti konokságót, bizalmatlanságot az újjal széniben, a polgári úrhatnámságot, az értelmiségiek intelligencia igényeit. Idő kell ahhoz, türelem, szeretet és főként még- győzés, hogy mindegyikünk azzá tudjon lenni, amivé lenni kell,, amilyennek mi szeretnénk. A felszabadulás éta széles körben folyt a nevelők ideológiai képzése. Sajnos múltbeni formájában és tartalmában nem érhette el a célt: a pedagógus-tömegek ideológiai átrié- velését. Nem állítom azt, hogy nincsenek nevelők, akik éppen az ideológiai képzés során megszerzett ismeretek segítségével képesek marxista módon szemlélni az eseményeket. De ez nem a zöm. Sokan esetleg csak a kételkedésig jutottak el vagy még addig sem. Nem az a célom, hogy az ideológiai képzés kimerítő bírálatát adjam az új lehetőségek felvetésével, ha- népi a képzés nem megfelelő voltával igazoljam miért ném tudtuk a múlt hibás nézetéit leküzdeni. Mert ezeknek a nézeteknek komoly hatása mutatkozott októberben. A nevelők rendszerint olvasnak újságot. Mi lehetett a nevelők véleménye a Szabad Nép és más újságokban is 1956- októbere előtt folyó vitákról? Hat az ember az MDP lapjában megjelenő efféle cikkekről olyanformán vélekedett: > ime, ez a párt véleménye. Bizony a Szabad Nép és más újságok is alaposan hozzásegítettek minket ahhoz, hogy ne lássunk eléggé világosan saját portánkon. Az MDP Központi Vezetősége mit tett ezekben az Időkben? Hová lett a pártegység, melyről Gerő a nyáron még nagyhangon szónokolt? A kommunisták ne vegyék sértésnek a 'két kérdést. Többjük éppen a cselekvőképtelenség, a pártegység hiánya miatt került nehéz helyzetbe az ellenforradalmi események idején. Hiányzott az elvi harc a jobboknál és a baloldal ellen egyaránt s így maradtunk mi Is irányítás nélkül, nem láttunk, ném láthattunk tisztán. A magát kommunistának, nevező Nagy Imre, miniszterelnöksége Idején aztán Igazán megzavarodtak soraink. Néró kétséges, hogy ilyen eszméi zűrzavarban, melyben cljutóo tunk októberhez, s mely fokozódott később, nem állíthatja senki, hogy a névelőli zöme „rossz fát tett a tűzre”. | A rossz álom keserű (Zévei ^szánkban, ébredtünk a reggelre. De jó, hogy élünk... Hogy magunkhoz tértünk, eszmélünk, halljuk szívülik dobbanásait: ki-klhagy még úgy ah íegy-egy ütemet, hol meg vadul 'zakatol «»< , i Persze, persze. A rossz álmot imég nem felejtettük, még tül- 'eleven az emlék. A múlt húsba, 'Vérbe markoló,,, ! Bizony nehezen indul a tisztulás az 1956. évi őszi események nyomán. Mennyi rákfene rág még rajtunk? Sok! De ,hát nézzünk szét az országban! Füstölögnek a kéményóriások, robogó vonatok viszik szérte lés dobolják az élét ritmusát, traktorok hasítják a barázdát egyre-másra, nagy a tolongás s színházak és mozik előtt, — s te, kedves „mester” a katedrád előtt állsz és tanítod jgyérme- keidet. Mi ez' ha héih konszolidáció! Lakatos István .iltiláno* lilcofal tártár, Kimesháta cA eiaí/iaüd/anidtf háza em filmet mutálnák be a következő hetekben a fenti címen, hanem csupán a riporter nevezte el így a Megyei Minőségvizsgáló Intézetet. Miért? Azért, mert az intézet laboratóriumaiban mindenre fény derül, a hamisított bor éppúgy lelepleződik, mint a romlott tejfeles sertésszelet, vagy mint a fertőzött szódabikarbóna. Az intézet Baranya és Tolna megyei hatáskörrel működik és elvégzi a két megye részére az összes élelmiszerfajták, de főleg a tej és tejtermékek, húsipari készítmények, a forgalomba kerülő szeszes italok minőségi vizsgálatát. Ezenkívül a laboratóriumokban bonckés — illetve mikroszkóp — alá kerülnek az üzemi konyhák főztjel is a legkülönfélébb ipari és kereskedelmi forgalomban lévő anyagokkal együtt. Itt minden kiderül. Persze sok érdekes és izgalmas vizsgálat is lefolyt már évek során az intézet laboratóriumaiban. Sokszor nyújtóét az intézet hasznos segítséget, a rendőrségnek Is. Az elmúlt évben például a nagyhajmísi termelőszövetkezet jelentette, hogy egy nap alatt tömegesen pusztultak el halgazdaságuk halai. A halászmester oxigénhiányra gyanakodott, az elnök pedig mérgezést sejtett. Az intézetben megvizsgált, elpusztult halakban nagymennyiségű arzént lehetett kimutatni, Tehát mérgezés történt. Az életben maradt halak vizsgálata során nem bukkantak arzén nyomokra. Ebből tehát már arra is lehetett következtetni, hogy arzénnal mérgezett eledelt szórták c halastóba és ezért csak azok a halak pusztultak el, amelyek ettek a mérgezett táplálékból. Ezen a nyomón elindulva a rendőrség gyorsan végére járhatott « bűncselekménynek. borhamisítót könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát. Itt, az intézet laboratóriumainak kémcsövei és lombikjai árnyékában „bukik le" a legtöbb borhamisító. Még most is, pedig az utóbbi években nagyot fejlődött a borhamisítás technológiája. A borhamisítás lassacskán már külön tudománnyá fejlődik —< de szerencsére úgylátszik hiába. A borhamisítók ma már nem szeszélesztővel erjesztett cukros vízből készítik a műbort, mért az így készüli „bort" még a szagáról is könnyen fel lehet ismerni. ,4z újabb eljárások szerint a mustot szaporítják cukros vízA 1 zel, persze tesznek hozzá egy kis bőr- • kősavat, hogy zamata is legyen, no meg J a jó must elbírja a keresztvizet, sokszor £ még a szakértő nyelv és torok sem ér- • Zl meg a hamisítást. A laboratóriumot t azonban nehéz becsapni. A legtöbb vl- £ déki víz ugyanis erősen nitrátos és ezt £ a nitráttartalmat kíméletlenül ki lehet ! mutatni a megkeresztelt borokban. Ezen i a fránya nitráttartalmon bukott le a £ jánoshalmi tizenkét Malligand fokos, jó- | zamatú, jóízű, „borocska” is. A tizenkét i Malligand ellenére vizezve volt a kis ha- j mis if | j Sajnos a szeszesitalok vizezése igen ; elterjedt jövedelmi forrássá kezd válni. | Bizonyíték erre az intézetben elvégzett | számtalan vizsgálat, C sal ha tail ans dg háza. I Dr. Szabó Endre és négy munkatársa l birodalma. A laboratóriumokban a mű- • szerek és lombikok világában a csend • az úr. Az ember nem is hinné, hogy : milyen csendben vigyáznak százezrek ; egéíiségére, nehogy romlott te) vagy ; hús, netán rossz konzerv kerüljön va- ! ’éta asztaléra. KUkUCZ PÁL '
