Dunántúli Napló, 1957. április (14. évfolyam, 78-100. szám)

1957-04-21 / 94. szám

6

NAPLÓ

m Április c&

érből* úr ég neje ebédnél ült. Az ebéd vége felé járt. Komoran ültek egymással szembem Serboisné kis, szőke, rózsás arcú asszonyka volt, mozdulatai finomaki Lassan evett, lehajtott fejjel, mintha szakadatlanul kísértette volna valami szomorú gondolati Serbois magas, erős férfi volt, pofaszak állt viselt. Miniszterhez vagy vezérképviselőhöz hasonlított. Most idegesnek és nyugtalannak látszott. Végül megszólalt,- de úgy, mintha magában beszélne:

— Hát ez igazán nagyon furcsa!

Felesége megkérdezte:

— Micsoda fiacskám?

— Hogy Vaudrec nem hagyott ránk semmit,

Serboisné elpirult. Hirtelen pirult el, mintha egyszerre rózsaszínű fátyolt borítottak volna bőrére. A pír keblétől arca felé terjedt. Azt felelte:

— Talán hagyott végrendeletet a közjegyzőnél. Ezt még nem tudhatjuk,

S valahogy úgy tűnt, mintha biztosan tudná.

Serbois elgondolkozott,

— Tényleg, meglehet Végre is legjobb barátunk volt ez a fiú, neked la, nekem is. Úgyszólván nálunk lakott Minden másodnap itt vacsorázott. Tudom persze, hogy sokszor hozott neked ajándékokat, és ezzel akarta viszonozni vendégszeretetünket, rendben van, ez is egy módja, de ha valakivel olyan barátságra lép az ember, mint ő mivelünk, akkor Illik megemlékeznie róla a végrendeletében is. Biztos lehetsz benne: ha én betegnek éreztem volna magamat, nem feledkeztem volna meg róla, noha általános örökösöm természetesem te vagy,

Serboisné lesütötte a szemét,

S mivel férje éppen egy csirkét trancsírozott fel, lopva megtörölte az orrát, mint akinek sír- hatnékja van,

' Férje megint megszólalt:

— Persze lehet, hogy ott van a végrendelete a közjegyzőnél, és ránk is hagyott valamit Igazán nem fontos, hogy komoly érték legyen. Csak valami emlék, mutatni, hogy gondolt ránk, hogy szeretett bennünket •

Felesége kissé bizonytalan

hangon azt mondta:

— Ha akarod, ebéd után elmehetünk Lamaneur úrhoz, a közjegyzőhöz. Legalább tudni fogjuk, hányadán állunk,

Serbois úr így válaszolt:

— Helyes! Én is erre gondoltam,

S minthogy asztalkendőt kötött nyaka elé, nehogy lecsó- pögtesse kabátjára a mártást, úgy tűnt, mintha levágták volna a fejét, s a levágott fej beszélne. A fehér szalvéta előtt élesen rajzolódott ki szép pofaszakálla s előkelő vendéglő fő- pincérre emlékeztető arca •

Amikor beléptek Lamaneur közjegyző irodájába, az alkalmazottak között némi mozgolódás támadt. Serbois úr úgy vélte, hogy meg kell mondania a nevét, noha mindenki jól ismerte Itt. Erre az Irodavezető tüntető udvariassággal felállt, a másik írnok pedig elmosolyodott.

A házaspárt nyomban bebocsátották a közjegyző dolgozó- szobájába,

A közjegyző tömzsi, gömbölyű emberke volt. Gömbölyű minden testrésze. Feje olyan volt, mintha egy golyóbist erősítettek volna egy másik golyóbisra. Ez utóbbi golyóbis pedig olyan apró és rövid két lábszáron nyugodott, hogy azok is szinte golyóbdsszerűek voltak.

A közjegyző köszöntötte és hellyel kínálta látogatóit, Azután Serbois felé fordult, rápillantott, s tekintetében mintha némi cinkosság villant volna meg. Azt mondta neki:

— Éppen Imi akartam ön- befc, meg akartam kérni, fáradjon el hozzám, hogy megismertethessem önnel, mint érdekelttel, Vaudrec úr végrendeletét,

Serbois úr nem tudta türtőztetni magát,

— Ügy! Sejtettem, hogy Így lesz — mondotta,

A közjegyző folytatta:

— Ha megengedi, felolvasom az okiratot, amely különben egészen rövid,

Felvett egy papírlapot az fró asztalról ás a következőket olvasta róla:

Alulírott Paul Emillé Cyp- rlen Vaudrec, testi erőim és szellemi elhatározóképosségem teljes birtokában kinyilvánítom alábbi végakaratomat.

Minthogy bármely pillanatban elragadhat bennünket a halál, fel akarok készülni eme az eshetőségre, azzal, hogy megírom és Lamaneur közjegyző úrnál letétbe helyezem Itt következő végrendeletemet:

Tekintettel arra, hogy egyenes örököseim nincsenek, egész vagyonomat, amely áll négyszázezer frank értékű részvényből és hatszázezer frank értékű Ingatlanból, tehermentesen és minden megkötés nélkül Claire Hortense Serbois úrnőre hagyományozom. Kérem őt, fogadja el Immár elköltözött barátjától ezt az ajándékot,- mint odaadó, mélységes tiszteletteljes rokon szenvének szerény jelét,

Kelt: Párizsban, 1883. június hó 15-én, Vaudrec s. k.”

Serboisné lehajtott fővel, mozdulatlanul hallgatta végig a végrendelet szövegét, miközben férje elképedten bámult, hol rá, hol a közjegyzőre.

Lamaneur közjegyző rövid szünet után így folytatta:

— Magától értetődik uram, hogy őnagysága csak az ön hozzájárulásával fogadhatja el ezt a hagyatékot,

Serbois úr felállt;

— Arra kérem, adjon nekem gondolkodási időt. A közjegyző mosolygott. Mosolyában némi rosszmájúság volt. Meghajolt,

— Megértem az ön aggályait és tétovázását tisztelt uram. Az emberek néha rosszindulatú következtetéseket vonnak le bizonyos látszatokból. Volna szíves holnap ugyanebben az időben újra idefáradni, hogy a választ megadja?

Serbois úr meghajolt

— Rendben van, Itt leszek. A holnapi viszontlátásra

Szertartásosan köszönt, karját nyújtotta feleségének, aki olyan piros volt, mint a bazsarózsa, s makacsul földresütötte szemét. Serbois úr igen tiszteletet parancsoló módon vonult ki az irodából úgy, hogy az Írnokok valósággal megijedtek tőle.

Amint hazatértek, Serbois úr gondosan bezárta az ajtót és hideg, metsző hangon azt mondta feleségének:

— Viszonyod volt Vaudrec- kell

Felesége éppen kalapját vetette le.

Hirtelen mozdulattal férje felé fordult:

— Micsoda? Nekem?!

— Igen, neked! ,s, KI hagyná egész vagyonát egy asz- szonyra, ha nem,u

Az asszony halálsápadt lett, s keze kicsit remegett, amikor meg akarta kötni a hosszú szalagokat, hogy ne söpörjék a földet

Némi gondolkozás után azt mondta:

— Ugyan! Megőrültél? Megőrültél ,, ., Hát nem te magad mondtad az imént, hogy azt remélted, hogy Vaudrec, j, hagyni fog rád valamit?

— Igen, persze, hagyhatott volna valamit rám. Rám,,, Érted? jii Énrám, de nem terád,!,

Az asszony furcsa, mély,

átható pilantást vetett férjére, mint mikor az ember valamit keres a másikban, s megpróbálja kifürkészni az embernek azt az ismeretlen lényegét, amelybe nem lehet behatolni, amely csak ritkán és pillanatokra villan fel, olyankor, ha az illető, nem ügyel magára, vagy szórakozott, vagy egészen elengedi magát: amikor mint egy ajtó nyílik a lélek titokzatos mélységeire. Aztán lassan, szótagolva azt mondta:

— Ped% azt hiszem, hogy,,, ha,,, hogy legalább ugyanilyen különösnek találták volna az emberek azt Is, hegy ha ő,,, rád hagyott volna Ilyen nagy értékű örökséget.

A férfi a várakozásában csalódó ember hevességével kérdezte:

— És miért?

Mire az asszony:

— Azért, mert,,, — aztán elfordította a fejét, mint aki zavarában nem tudja folytatni, s elhallgatott.

Férje nagy léptekkel Járkálni kezdett a szobában. Majd határozottan kijelentette:

— Te semmiképpen sem fogadhatod el azt a hagyatékot!

Az asszony közönyösen válaszolt]

ni. Most rögtön értesíthetjük Lamaneur urat

Serbois megállott a felesége előtt ■ néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással, közvetlen közelből. Mind a ketten látni Igyekeztek, tudni, megmagyarázni, kiismerni, felmérni egymást gondolataik leg mélyéig. Néma és feszült lelki- ismeretvizsgálat volt ez, amilyen csak két együttélő-ember között szokott előfordulni, olyanok között, akik nem ismerik ugyan egymást, de kölcsönösen gyanakszanak, s mindegyikük leselkedik, szimatol a másik után.

Aztán a férfi hirtelen megszólalt.

Halkan suttogta felesége arcába:

— Valid be hát, hogy viszonyod volt Vaudrec-kel!

Az asszony vállat vont

— Hogy lehetsz ilyen ostoba? Azt hiszem, szerelmes volt

belém Vaudrec, de soha nem voltam az övé... soha!

Férje dobbantott a lábával.

— Hazudsz! nem igaz! nem lehet Igaz!

Serboisné nyugodtan válaszolt:

— Pedig így van,

A férfi ismét Járkálni kezdett, aztán megint megállt.,,

— Hát akkor magyarázd meg nekem, miért hagyja rád az egész vagyonát? .,, rád.,,

Az asszony fölényesen, hanyagul ezt felelte:

— Igazán nagyon egyszerű a dolog. Mint te magad mondtad , az előbb, rajtunk kívül egyáltalán nem voltak barátai. Jóformán ugyanúgy otthon volt nálunk, mint a saját lakásában. Világos, hogy mikor leült végrendeletet írni, miránk gondolt Az már igazán csak udvariasságból történt hogy az én nevemet írta be a végrendeletbe,

Mert éppen az én nevem Jutott az eszébe. Ez igazán természetes. Mint ahogy nekem hozott mindenféle ajándékokat Nem pedig neked. Igaz? Emlékszel? Virágokat szokott hozni nekem, meg minden hőnap ötödikén valami csecsebecsét, mert június ötödikén Ismerkedtünk meg. Mindezt nagyon jól tudod te Is. Neked, azt hiszem, soha nem ajándékozott semmit Eszébe sem jutott Végre is az a szokás, hogy az asszonynak hoznak ajándékot, nem pedig a férjnek. Hát az utolsó figyelmessége is nekem szólt és nem neked. Igazán nagyon egyszerű az egész!

Olyan nyugodtan, olyan természetesen mondotta mindezt, hogy Serbois megingott

Aztán azt mondta:

— Mindegy! Nagyon rossz hatást keltene az ilyesmi. Mindenki azt hinné, hogy,,: Nem fogadhatjuk el!

— Hát akkor ne fogadjuk d, fiam!

Legfeljebb kidobunk az ablakon egymilliót és kész!

Mikor férje megint megszólalt, úgy beszélt mint ha az ember hangosan gondolkodik. Nem is a feleségéhez intézte szavait

— Persze, egymillióm de mégiscsak lehetetlen,, i Oda volna a jóhírünk,,, Annyi baj legyen.,, Ha legalább énrám hagyta volna a felét, akkor minden a legnagyobb rendben volna,

Leült, keresztbe rakta a lábát, s babrálni kezdett pofaszakállával, mint mindig, amikor nagyon törte valamin a fejét.

Serboisné kinyitotta a kézimunka kosarát. Elővett belőle egy himzést, munkához látott, s közben megjegyezte:

— Én Igazán nem ragaszkodom bőszéi Maisod Ml (Nah* ned ebben az ügyben.

Férje sokáig nem válaoní% majd tétovázva azt mondta:

— Tudod, i»talán volna egy megoldás.:i át kellene adnod nekem az örökség felét.»• ajándékozási okirattal. Gyere« künk nincs, nyugodtan megte- heted. És ezzel aztán betömjük az emberek száját.

Az asszony nagy komolyan megkérdezte:

— Nem értem.ü miért fog« nők be ezzel az emberek szá*

ját?

Férje erre megharagudott,

— No hát, hogy te milyen ostoba vagy! Mindenkinek azt fogjuk mondani, hogy ketten örököltünk, fele-fele arányban. És ez igaz la lesz! Nem kell senkinek az orrára kötnünk, hogy a végrendelet eredetileg a te javadra szólt...

Az asszony ismét a férjére nézett, hosszan áthatóan.

— Ahogy gondolod. Én beleegyezem.

Férje erre felkelt éa újból járkálni kezdett Ügy látszott, hogy már megint habozik. De arca sugárzott az örömtől.

— Nem.,, mégse... talán jobb volna lemondani az egészről. i i ez valahogy önérzetesebb ,,i viszont.ii ha így csináljuk, igazán senki se szólhat egy szót se... még a leg- szőrszálhaeogatóbb ember se találhat rajta kivetni valót..■ igen, ez megoldana mindent u

Megállt a felesége előtt.

— Hát akkor, móktukám, ha te is úgy gondolod, visszamegyek Lamaneur közjegyzőhöz, még egyszer megbeszélem vele a dolgot és megmagyarázom nekt Azt fogom mondani, hogy te kívánod Így, a látszat mi aggályom, biztos vagyok a dologban. Ismerem a helyzetet és tökéletesen rendbenlévőnek és tisztességesnek tartom az egészet. Olyan, mintha én magam mondanám neked: „Fogadd el drágám, te is, hiszen én, a férjed, szintén elfogadom.” Különben tényleg mél- kedvéért, s hogy az emberek ne járathassák a szájukat. Azzal a ténnyel, hogy elfogadom az örökség felét, máris nyilván valóvá válik, hogy nincs sem- tóságunkon aluli volna.

Serboisné mindössze ennyit mondott:

— Ahogy gondolod.

Férje folytatta. Egyszerre nagyon bőbeszédű lett

— Igen, nagyon szépen meg lehet magyarázni a dolgot, ha megosztjuk az örökséget. Egy barátunk hagyta ránk, aki nem akart súrlódást okozni közöttünk, nem akart különbséget tenni, nem akart olyan színbe kerülni, mint aki azt mondja: „Halálom után is jobban szeretem az egyiket, vagy a másikat, mint ahogy életemben is őt szerettem Jobban.” És biztos lehetsz benne, hogy ha ez a szempont eszébe jutott volna, így is járt volna eh Csak nem gondolt rá, nem számolt a következményekkel. Mint te nagyon helyesen állapítottad meg az előbb, mindig csak neked hozott ajándékot. És neked szánta az utolsó figyelmességet is.

Felesége árnyalatnyi türelmetlenséggel szakította félbe: Rendben van. Értem. Nem szükséges ennyit magyarázkodnod. Menj el a közjegyzőhöz! Most rögtön.

Férje elpirult, hirtelen zavarba jött, dadogott:

— Igen,is Igazad van.,t máris megyek.

Vette a kalapját, feleségéhez lépett, feléje nyújtotta száját, meg akarta csókolni, s odasúgta neki:

— Viszontlátásra drágám.

Felesége a homlokát tartotta felé, s Serbois nagy ’«ókot nyomott rá. Pofaszakálla nz asszony arcát csiklandozta.

Aztán boldogságtól sugárzó arccal elment.

Serboisné pedig az aszta’rá ejtette kézimunkáját és csöndesen sírni kezdett.

Fordította: Justus Pál

IHN, nrptiiM m

Szovjet vendég a pécsi írók között

Pénteken délelőtt kedve* vendéget fogadtak az írószövetség pécsi csoportjának tagjai. Lev Qsanyin, ismert költő, a DÍVSZ indulójának szerzője, aki a szovjet békebizottság tagjaként tartózkodik hazánkban, meglátogatta az {főcsoportot, hogy elbeszélgessen a pécsi írókkal, költőkkel

Baráti légkörben indult a beszélgetés. Osanyin elvtársat természetesen elsősorban a múlt őszön lezajlott ellenforradalom, annak hatása, az íróknak ezzel kapcsolatos állásfoglalása érdekelte. Beszélgetés közben nem titkolta, hogy milyen megdöbbenést váltottak ki a Szovjetunióban a magyarországi ellenforradalommal kapcsolatban az írók szerepéről érkező hírek, s láthatóan örült annak a beszélgetés során elhangzott megállapításnak, hogy ma már egyre

több tró látja világosan a helyeztet ée

a tennivalókat.

Hogyan haladjunk tovább? Mit kell tenni? MH akarnak tenni a magyar írók és itt helyben a pécsiek? Ezek a kérdések újra, meg újra visszatértek a beszélgetés során. S ha nem is sikerült teljesen pontos ét világos választ kapni ezekre a kérdésekre, annyi bebizonyosodott, hogy tróink Írni, dolgozni, alkotni akarnak.

Csorba Győző és Szántó Tibor felvetették a kölcsönös, az eddiginél megbízhatóbb tájékoztatás kérdését. Tény ugyanis — és ezt Osanyin elvtárs is megerősítette — hogy a Magyarországon eddig a legjobbnak tartott irodalmi alkotások közé sok olyan is került, amelyet a Szovjetunióban korántsem tartanak kiválónak, s viszont: a Szovjetunióban

terjesztett magyar művek sem adtak pontos képet a magyar irodalom helyzetéről

— Kényes kérdés ez mondta Osanyin elvtárs — hiszen a müveket különböző ízlésű emberek válogatják ki és az ízlésről lehet vitázni, de igyekszünk megoldást találni arra, hogy megközelítőleg jó képet adjunk. Nemsokára megjelenik például egy antológia, szovjetorosz írók műveiből. Ennek szerkesztése már valószínűleg jobban tükrözi a szovjet irodalom helyzetét, mint az eddigiek.

— Azt kívánom az elvtársaknak —

, mondotta a beszélgetés végén Lev Osanyin —, hogy az ellenforradalom hónap- faira csak úgy emlékezzenek majd, mini valami rossz álomra és többé semmi se zavarja a nép érdekében végzett munkájukat, ,^Lllüli.1,,..

’W

— Rendben van! De akkor nem is érdemes holnapig vár