Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)

1956-12-02 / 288. szám

» <i 3 sc < s* *>» 4 NA PLÓ 1956 DECEMBER * SxMnz&éd&áü. fat&fAeki kat$6MÓk lAciwzUedik a megyei leönpetác Áííandá UiáUttásí Udtyi&ig. létesül tic'^ÍH maiad a 7,7*17, és a M7£$2 A mi itt következik, az nem valami előre kiter­velt, noteszfirkából előhívott téma, amit az ember meglát, felmér, megigenel és kusza szólamokban feljegyez, hogy no, ezt majd megírom egyszer. Puszta esetlegesség, merő vé­letlen, hogy szóba elegyedtünk én, meg a targoncás ember. Látjuk őket eleget, én is, az olvasó is, de látni és meglát­ni, különböző ' dolgok. Pedig, most veszem észre, kevés ha­sonló modell üget itt, körülöt­tünk az életben. Először is: a targoncás ember: határeset. Csökevényes egzisztencia, ha­lálraítélt iparűző, akit kétfe- lől fenyeget az elmúlás végze­te. A technikai civilizáció ré­széről, meg a szocialista em­bervédelem felől. Mert ha van munka, mely nem nemesít, ellenkezően, nemtelenít, elnyű, megszikkaszt, alkoholizmusba taszít, hát akkor ez az. Ez a mérsékelt égövhöz viszonyult riks?ku’áslg a nyikorgó kisko­csi hámjában. Ez a vigasztalan nekifeszülés olvadó napsugár­ban, cikázó autók között, a ra­gadós aszfalt meredekjén, mely ezenfelül szükségtelen és ide­jétmúlt is, híjával minden úgynevezett rentabilitásnak, mert száz fürge kis tehervesz- pa, száz okos kis motor gyor­sabban, olcsóbban és célhoz- vezetőbben elvégzi ugyanazt, amit ezer alkohollal karban­tartott emberi izomközpont. Azután meg a humanizmusnak is lesz majd belecsengése ná­lunk ez utolsó, bántó akkord­jába a legnehezebb fajtájú hordárságnak, méghozzá re­méljük nemsokára. Az én targoncásommal pe­dig, hogy a dologra térjek, úgy keveredtem beszélgetésbe, hogy valami kis holmit kellett cipeltetnem vele. Lassan, kíno­san húzta a laptikáját s aho­gyan ballagtam mellette a, jár­dán, ejzembe jutott, mennyire undorodhat ez a nem fiatal, látszatra nem is izmos emberi lény a munkájától. Kicsiny, vörösarcú figura volt,' ez a rongyos speditőr, s ahogyan elnézegettem a gyalogjáró ké­nyelméből, már nem is tar­tottam oly soknak a három­száz dinárt, amit a félórás üz­letért kért. Cigarettacsonkot viselt a szája csücskében, mely mint az örökégő mécs, úgy hozzátartozott megmozd óha­tatlanul a rendetlen szőrrel, benőtt ajkakhoz. Bizalmatla­nul méregetett, amint lekerül­tem a járdáról melléje. Hogyisne. Nem szoktak ők ma­gánbeszélgetésbe bocsátkozni a kundschafttal. De azért ki­bökte csakhamar, hogy nem nap az olyan, amikor meg nem keresi a maga ezresét. — Ejnye — mondtam elis­merően. — Ez már igen. — Talán sokallja? — Hogy az ördögbe ne. Hu- szonöt-harmincezer egy hónap­ban. Egy főhivatalnok se kap ennyit — Az lehet, de annak nem is kell egy kiló hús minden napra. ) — Hát magának annyi kell? 1— Annyi. Egy egész kiló. Reggel megeszek felet, este fe- 1 [ let. Délben csak kenyér van, (i mert hazamenni nincs idő. — Családos? ■— Feleségem van, meg két gyerek. — Biztosan nagy az adó is — biztattam. Legyintett s ecólból kicsit felemelte egyik kezét az átiz­zadt fekete rúdról: — Az semmi. Azt átalány­ban fizetem. A büntetés a baj. — Miféle büntetés? — A bírságok. Nincs nap, hogy egy-két százast be nem vasalnak rajtam a forgalmiak. — Ugyan, és miért? — Közlekedési kihágás, a fe­ne egye meg. Az ember min­dig betéved valamelyik utcá­ba, ahova nem szabad. Ki tudja fejben tartani mind ezt a sok utcát. ‘ Meredeken kanyarogtunk | felfelé. A targoncásnak nemj volt több mondanivalója. Be- < fogta magát a kis szekérbe és ( lihegett, hogy rfiég a szájaszeg- ( létén is rezgett a csutak. Ne­hezen, vonszolta a holmimat, 'assítanom kellett, hogy lé­pést tartsunk. Hallgatott a kis, vörösképű ember végig. Csak mikor kifi­zettem, a kapu előtt szólalt meg még et/szer, kérdés nél­kül. Mintha szénfüstös póru­saiból választotta volna ki a szót az igavonás verítéke: — Es látja, vagy száz-két­száz dinár pálinkára is kell. Anélkül nem megy. Es rámutatott az üres kis­kocsira, mely most gonoszul és éhesen lapult az út szélén, mint egy gyilkos. Debreczeni József (Megjelent a „Magyar Szó” című noviszádi lapban.) A Dunántúli Napló közöl­te: a pécsi értelmiség képviselőivel meg fogja beszél­ni a városi tanács illetékes osztálya, hogy az MSZT szék­házát hogyan hasznosíthatnák legjobban Pécs és a megye művelődésének javára. Csü­törtökön éppen ezért a városi tanács vb. népművelési Osztá­lya meghívta a pécsi írócso­port, a képzőművész szövetség, a zenei élet, a TTIT vezetőit, képviselőit, a népművelési ál­landó bizottság tagjait és ta­nácsot kért: hogyan rendezzék be az MSZT épületét. A megbeszélésen az a véle­mény alakult ki, hogy marad­jon eredeti helyén a TTIT és Szente Tehene: Ha dßs-z ff. eljösz hozzám szívesen látlak ágyamra ülhetsz s a vacsorámat megosztom veled,t iszunk vizet rá, nagy pohárral, de tán bor is lesz s ha rámkacsintasz, miközben nyelek, fulladva nevetek, hogy „félrement“ — egy hátbaverésért. Aztán, míg cigarettánk füstöl, a régi emlékekről beszélgetünk, ahogy jön: mérges házinénidről, aki utált, estefelé az előszobát őrizte, mint a cerberus, előlem; a sok közös drukik-ról vizsgaidőben, mindent felhordunk, ami csak mienk. S majd éjfél körül, ha szemed nehezül ne mondd: szobám a szállodában vár, inkább ez egyszer én alszom belül csak maradj, töltsd itt az éjszakát! Reggel — tudod korán ébredek — csendben kelek fel, nem szólok neked, s az újságszélre írom, ahogyan szoktuk az estére szóló üzenetet. a MTESZ, a földszinten ezen kívül kapjon helyet a megyei könyvtár, az emeleten pedig állandó kiállítási helyiség nyíl­jék majd a képzőművészek és az iparművészek számára. A TTIT megyei titkára, Bácskai János ellenvéleménnyel élt, hogy inkább állandó előadó­teremnek használják a nagy­termet. a megbeszélés részve­vői azonban úgy vélték, helye­sebbnek, ha a szabadegyetem előadásait az egyetem közpon­ti épületének előadótermében tartják, és inkább a képző- és iparművészek régi kívánságát elégítik ki: állandó kiállítási teremhez juttatják őket. A végleges odaítélés termé­szetesen a végrehajtó bizott- j ság feladata, azonban a nép- J művelési osztály és az értelmi­ül ségiek képviselőinek javaslata alapján több mint valószínű, hogy a VB is így határoz majd. A megyei könyvtár vezető­je, Halfár Rudolf nyilatkozott lapunknak a könyvtár tervei­ről. — Ha megkapjuk a volt MSZT székház földszintjének baloldali részét (a jobboldalon a MTESZ marad), akkor be­rendezhetjük és felszerelhet­jük idegennyelvű könyvtárun­kat, műszaki könyvtárunkat és új olvasótermünket. — Az idegennyelvű könyv­tárat a Gorkij könyvtár átvé­telével és továbbfejlesztésével i alakítjuk ki. A Gorkij könyv- t tár idegennyelvű anyagát (an- J goi, francia, orosz, német, stb. i nyelvű könyveit) kiegészítjük ) a megyei könyvtár már meg- é lévő anyagával. Ugyanakkor a J Gorkij könyvtár, a megyei é könyvtár műszaki könyveit és fa pesti műszaki szakkönyvtár­tól várható 3—4000 műszaki könyvet, melyet letétként kap­nánk, másik teremben helyez­nénk el, ez lenne a megye mű­szaki szakkönyvtára. Számí­tunk rá, hogy az üzemek egy- része — hasonlóan a komlói szénbányászati tröszthöz — felajánlja műszaki- és szak­könyveiből a nélkülözhetőket, esetleg az egész műszaki könyvtárat, így gazdag könyv­anyaggal nyílhatna meg a me­gyei könyvtár új részlege. — Ugyancsak terveink kö­zött szerepel, hogy az új he­lyen megnyitjuk olvasóter­münket is. Eddigi olvasóter­münket nemigen keresték fel műszakiak, a TTIT és a MTESZ árnyékában azonban számíthatnánk a szakemberek, műszaki értelmiségiek látoga­tására. Ezért az új olvasóter­met főként műszaki folyóira­tokkal látnánk el (nyugatiak­kal és keletiekkel egyaránt), így január elsejétől mintegy 60 folyóiratot tudnánk olva­sóink rendelkezésére bocsáta­ni. — Helyes lenne, ha a me­gyei könyvtár és a volt MSZT épület szomszédos udvarát egyesíthetnénk. Itt ideális ol­vasókertet rendezhetnénk be, amely a nyári időben ugyan­csak vonzaná az olvasókat. — Az átköltözést — ha a tervet a tanács helybenhagyja — december közepére tervez­zük. Ezek szerint január első napjaiban már megnyílhatna a njegyei könyvtár idegennyel­vű részlege és műszaki szak- könyvtára, valamint olvasó­terme. Bízunk abban, hogy terveink megértésre találnak a város és a megye könyvet kedvelő, olvasni szerető lakos­sága körében. ir ői 11 ki JT K jVe vegyék rossznéven, ha ezzel a történettel vissznkalandozok két eszten­dőre, de e néhány sort figyel­meztetésképpen szánom azok­nak, kik majd magukra is­mernek. ... Ha .:. lesz bennük egy szemernyi őszinteség .. > Budapest, 1954 novembere..; ólmos eső veri a Körutat. Egy sovány ember jön át az úttesten a Bástya-mozitól, egyenesen Ide tart a „Sör- szanatórium“-nak nevezett füs tös, bűzös büfébe. „Szanatórium”j! Kegyet­len irónia.. s A férfi, szinte cirkuszi mu­tatványnak is beillő ugrások­kal igyekszik kikerülni a su­hanó Pobjedákat, csillogó „Merclket“. Végre betülekedik a büfébe, öreg, ötvenegy né­hány éves ember lehet, rette­netesen sovány, koszos ballon­ja úgy lóg csontos testén, mint a rongy, amelyet földobtak egy szuette kávéházi fogasra. Azután elvegyül a rum és iz­zadságszagú tömegben. Tovább kanalazom a levest. Éhes vagyok. Nem úgy, mint az átlagember, aki ha meg­éhezik a hivatalban, vagy az üzemben, otthon azért még is csak várja a mindennapi jó, vagy kevésbé jó falat. Nem. Én most nem eszem, hanem habzsolom a levest, legszíve­sebben a torkomba önteném egyszerre a tányér forró löty- tvöt, hogy minél előbb élvez­zem azt a földöntúli jó érzést: ettem ... így élek már hetek óta. Lakásom nincs, mert nem tudok, n'ncs miből! — lakbért fize'ni. A Ke'eti pályaudvar ku'túrvárótermében alszom reggel félötig, azután a sánta teremőr kirúg a csavargókkal, prostituáltakkal, éjszakai lova­gokkal együtt. Utána megyek az „Éjjel-naonal KözérP-be. Ott me’eg van. Délelőtt a Ma­gyar Rádió pénztára előtt kuk­solok — több, munkanélkül Az íú&l&m üídJkz'áí.,. tengődő újságíró kollégámmal — s várunk, várunk..., hogy leszóljanak valamelyik osz­tályról: „Menj ki öregem X. termelőszöve .ezetbe, vagy üzembe s csinálj riportot. Úti­költséget v„dd fel a pénztár­nál ..Mert ez is valami. 100—150 forintot jelent ha töb­bet nem is. Ebből lehet enni néhány napig és aludni is sza­bad a szállodában. Este hat­tól másnap este hatig enyém a szoba, alhatok egyfolytában, s azalatt ennem sem kell... De ez sincs mindig. Két hét óta egyszer kaptam ilyen meg­bízást, azóta sem, hiába, sokan vagyunk, ritkán kerül sor az emberre... Itt a „Sörszanatóriumban“ megismerkedtem egyik konyha lánnyal. Az utóbbi napokban tőle kapok mindennap egy tá­nyér levest, vagy főzeléket. In­gyenesen. Viszonzásul estén­ként elkísérem a Széli Kál­mán térig, s egyszer majd, — ezt megígértem neki — ha jobb anyagi helyzetbe kerü­lök ... elviszem táncolni va­lahova, valamilyen lebújba, s ott leisszuk magunkat. Most ipt a fejével, várjak egy kicsit. Hozzámjön,. kezét törölgetl kötényében: — A személvzetis azt mond­ta reggel, írjak egy faliújság- cikket..! — mondja dühö­sen, — Mire kell? — Holnapra. Arról, hogy mit adott az életszínvonal a dobozoknak... Pillantásom az üres tányér­ra téved. Hm ... Szóval hogy mit adott? Rendben van, meg lesz, a papír mindent elbír, Ilonka holnap d'cséretet kap a sze­mélyzetistől. Hát így megy ez. Éjszak^ egy piszkos váró­teremben prostituáltak és tol­vajok között, — nappal egy kikönyörgött tányér leves, 1— ecy megeresztett hazugság a faliújságon, vagy a rádióban, — hogy X. Y. — egy holdas paraszt szívében tomboló örömmel és lelkesedéssel adja be utolsó szem gabonáját, hogy még vetőmag sem marad, — délután bújni a jól fűtött bű­zös, hányingert keltő büféket, s mindezt úgy, hogy zsebem­ben ott lapul, a megbecsülést jelentő Magyar Újságírók Szövetsége tagsági igazolvá­nya .;; De mindegy, élni kell, el­indulok a kijárat felé, köpök egyet az egészre, (Ne csodál­kozzanak: a nyomorban nincs etikett...!) mondom, íurako- dok a kijárathoz, amikor va­laki felk. Jt: — Elpatkolt a vén csavar­gó ... ! összecsődül a nép. A földön egy halott feleszik, éppen a söntéspult előtt. Én is meg­nézem a földön az öreg, ko­pott, balonkabátos emberke fekszik... Az előbb, — talán egy negyedórája még — az út­testen ugrándozott a Pobjedák elől. Jobb lett volna talán, ha egy személykocsi üti el, ha már egyszer mindenképpen „meg vagyon írva halála ..." Legalább a lefüggönyözött kocsiban ülő VALAKI rájött volna, hogy kétféle ember él ebben az országban: egyik, — a kockás pléddel letakart ülé­sen ül, s a másik ember, aki a kocsi alatt, — fekszik... Kirohanok az utcára. Hány­inger fog el. Valami mérhetet­len utálat és undor szorongat­ja a torkomat. Ezerkilencszáz- ötvennégyet Írunk, lassan le­zárjuk a felszabadulás utáni kilencedik esztendőt is, és ... Még ezen a délutánon föl­megyek a „Szülőföldem“ című lap szerkesztőségébe, Lassan ez lesz már csak az egyetlen sajtóorgánum, ahol nincsenek elvadult „éber" Szerkesztők, kik féltik lapuk fecsületét..., — nevünktől, az állástalanok­tól, a kormányprogram szóvi­vőitől ... Lent a kapunál megkapom az ÁVÓS-tól a belépőt, de csak úgy messziről nyújtja át, úgy fogja azt a kis papírdarab­kát, mint a bldösbogarat. A lap egyik rovatvezetőjének szobájába lépek be. Erről a ro­vatvezetőről csak ennyit: EMBER. Nagy E-vél, hogy Em bér..: — írjál valamit, és kétszá­zat kiutalok majd, — mondja fáradtan. — Az első oldalra kisriportnak kellene valami az utcáról... Mondjuk ilyen jel­leggel: „Szombat délután a Körúton“, vagy valami ilyes­féle ..; Nehéz helyzetben van. Ve­lünk nem is szabadna íratnia, de D. — mégis ad megbízást és más néven hozza le írá­sainkat. S utúna kiutalja a cikkekért járó összeget. így segít rajtunk. A szomszéd szobában van egy üres írógép. Egy ideig bá­mulom a gép fekete billen­tyűit, a betűket, amelyeket ha kellő sorrendbe szednék ki­jönne egy hazugság, de kijö­het az igazság is. Döntenem kell, az előbi, vagy az utóbbi között. A délutáni események még nagyon bennem vannak, látom az öreg hulla fakó, ke­serű arcát, a tömeget a büfé­ben és az utcán..., igen, igen... ez is az utca, ez is Körút, szom bat délutáni hangulatkép... Ezt kell megírni, ez az igaz­ság, még ha túlzott igazság, akkor is inkább ez való toll­hegyre, mint a túlzott hazug­ság.:: Egy óra múlva bev Iszom a kéziratot, leteszem D. Feri asz­talára s leülök vele szembe. Egy halom kézirat között vá­logat, javítgatja a sorokat, ol­lózza, ragasztja, néhány a pa­pírkosárba kerül, s én közben várok. . . Néhány perc múlva ránk­nyit a lap egyik instruktora. Erről a beosztásról röviden csak annyit, hogy az illető nem újságíró, hanem afféle „meg­bízott“, akinek jogában áll beleütni az orrát mindenbe. Hellyel kínáljuk, leül, arcára rárajzolódik a jellegzetesen ud varias, de sokatmondó „ká­dermosoly”. Kezébe veszi a kéziratomat. Ahogy olvassa, elkeskenyedik a szájaszéle, majd föláll, zsebrevágja a kéz­iratot: — Átmegyek a szobába D. — elvtárs, ezt a cikket alapo­sabban áttanulmányozom... Kimegy. D. Feri rámnéz: — A tiedet viszi? Bólintok. — Megint hülyéskedtél? — kérdezi bosszúsan. Nem válaszolok, csak a vil­lámát vonom. Ebből ért. Vala­mit mond az „instruktorra“, amit azonban nem írhatok le, mert nem bírja el a nyomda- festék. Azután újra a kéziratok fölé hajol. Nem sokkal ezután, a fele­lős szerkesztő titkárnője fut be hozzánk. A rovatvezetőhöz fordul: — Hivat az erhás tiszt::: Te pedig — rámnéz Izgatot­tan — gyorsan tűnjél el, mert zűr van..; D. Feri aláírja a belépő cé­dulámat és — eltűnök. Aki nem érti, megmagyará­zom: az erhás tiszt nem más, mint az ÁVÓ-hadseregbeli megbízottja. Hogy pontos fel­adata micsoda, azt csak sej­tem. Itt ül a szerkesztőség nya­kán. külön szobája van, sen­kivel szóba nem áll, Uiok*a» tos képpel jár-kel a folyosón, sokszor napokra eltűnik s a végén kisül, hogy haza sem ment, itt tartózkodott a szer­kesztőségben. Másnak hiába forgattam a „Szülőföldemet”, a riportom nem találtam. Nem jelent meg. Telefonon fölhívtam a szer­kesztőséget kértem D. —rovat vezetőt. „Nem jött még be...“ — volt a válasz. Délután még kétszer felhívtam, a válasz ugyanaz volt. Negyedszer már kérdezte a telefonközpontos, hogy „Ki keresi D. elvtársat?“. Ezt viszont én nem mondtam meg. Ez lett hát a „Körúti hangu- latkép" sorsa. Az igazság ked­véért elmor. ’om még, hogy D.- nek nem történt különösebb baja, minthogy két napig el­tűnt, amikor visszajött, csak az utcán találkozhattunk s na­gyon zárkózott volt. Ebből én is értettem. (Egyébként még ma is annál a lapnál dolgo­zik, becsülettel helytállt az igazságért, de az instruktorok és az „erhás“— (Elhárító! tisz­tek eltűntek melole.) Miért mondám mindezt el? ::. Azért, mert most már, — remélem — elmondhatom..: «:. Azért, mert figyelmeztet­ni akarom a ma még — ha kis számban is, — de működő „instruktor1’ félékre az újság­írókat: az ilyen „Instruktorok“, vagy magyarán mondva, spic­lik, ahol csak tudnak, gátat emelnek az igaz szó és az ér­telem szabadsága c 'en. ök az értelem üldözői! Vigyázzatok erre a fajtára, mert a szándékukról, — hogy kezedből kiüssék a tollat, amellvel az igazságot akarod papírra vetni és a nép elé vinni, — még nem mondtak le...! RAB FERENC

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents