Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)
1956-12-12 / 296. szám
195« DECEMBER 13 NAPLÓ A holnap kérdései Gépállomási szakemberek tanácskozása Lélek mérgezők Gépállomási igazgatók, munkástanácstagok, főkönyvelők, a megyei igazgatóság vezetői ülnek a kis teremben, amit rendes körülmények között a könyvelőség ural. Innen jól kilátni a mozdulatlan városra. Nem mennek a villamosok, nem túráztatják a kapaszkodón az autóbuszokat, az Állami Aruház ajtaját is becsukják. Egyszóval áll a munka. ' A Széchenyi téren tétlenkedő emberek lézengenek, a galamboknak vetnek néhány falatot, eltűnődve nézik, hogy azok mint verekednek az ele- ségen. Ez van lent — tétlen ség, sztrájk, no meg rémhírterjesztés, hogy itt, meg ott, ez meg az történt..., míg itt a megyei tanács emeleti szobájában az életről, a holnapról, a jövőről beszélnek, összecsapnak a vélemények és az izzó, zakatoló szívek kikényszerítik mindazt, amit eddig el kellett fojtani. Egyben biztosak már az itt ülők: a gépállomások önállóak lesznek, önálló' gazdálkodást folytatnak, de hogyan azt még csak most vizsgálgatják. Odáig eljutottak már, hogy a kereslet és a kínálat elve alapján dolgoznak, ez törvényszerű, mert ezentúl sokkal jobban érvényesül ez a gazdasági törvény, mint a múltban. A múltban a különböző tervgazdálkodással sikerült ezt a törvényt — helytelenül — megfékezni, de ezentúl nem vetnek neki gátat. Veszélyes dolog ez egy kicsit, mert jobban és olcsóbban kell dolgozni. Ezentúl a gazda, a termelőszövetkezet is jobban megnézi, hogy miért fizeti ki a bért, és ha az illető gépállomás rosszabbul, vagy drágábban dolgozik, mint a másik, akkor bolond lesz vele meg- műveltetni a földjét. Elhívja a másikat, amelyik olcsóbban és jobban dolgozik. Megteheti, hisz megszűnnek a határok, nem állapítják meg ezentúl, hogy ennek a gépállomásnak eddig van a határa, ezen túl nem mehet. Mehet ameddig a szeme lát, vagy ameddig az ereje bírja. Hogy lesznek olyan gépállomások, amelyek nem bírják majd ezt a versenyt? Előfordulhat, sőt biztos 1st Természetesen ez a vezetőtől, a munkástanácstól és a dolgozóktól függ. De azért ennek ellenére megtörténhet, hogy egy-egy gépállomás rá- fizctésáel* dolgozik. Sokan azt mondanák, hogy a veszteséget, mint eddig is az állam megtéríti. Tévednek! Az állam nem térít meg semmit, hanem ilyen esetben mint ráfizetéses vállalatot megszünteti. Ezért van tehát-szükség arra, amit itt feszegetnek: az elő- és utó- ka'kulációra. Mert enélkül semmi sem megy. Minden gépállomásnak tisztában kell lenni azzal, hogy mit csinál majd. mennyi lesz a bevétele, mit vásárolhat, s ezek után r-' -myit fizethet a dolgozóknak. Nehéz kérdés ez, nagyon, ncbóz... .— Es mi lesz a tervvel? Kapunk-e valamilyen tervet? — kérdi az egyik igazgató. — Nem! Az állam nem ad ki semmilyen tervszámot a gépállomásoknak sem. Maguknak kell minden tervet, a pén ügyit is elkészíteni. Eevnébányan a fejeket vakarják. de azért az arcuk azt sugározza: „Megoldjuk ' ezt a feladatot Is.” — És ml lesz a létszámmal? — Ügy állapítsák meg, hogy a gépá’lomás jövedelmező legyen. Ez is maguktól függ. Ha jaj! Nehéz dió ez, de szembe kél! nézni a következményekkel, azzal, hogy bizony néhány ember, amíg nem talál magának helyet, munkanélkül marad. Munkanélkül, mert az eddigi sztrájk több mint 18 milliárd veszteséget jelentett az államnak és ezek- után várható, hogy egynéhány üzemet is be kell csukni. így van ex, Ez a tény, ezt elhallgatni bűn lenne. Lehet, hogy a Széchenyi téren sétálók mindezt nem tudják, vagy ha tudják is, azt mondják: „Be akarnak ugratni bennünket“. De ezen most nem érdemes gondolkodni, az idő majd eldönti, hogy kinek Volt igaza. — Egy negyven erőgépes gépállomás egy évi költsége a következő — zökkent ki gondolatomból egy hang és szinte gépiesen rovom jegyzetfüzetembe a számokat. — Gázolaj, 640, kenőolaj 179, 200, zsír 32, villany 20, anyagellátás 384, fogyóeszköz 50, igazgatási költség 80, SZTK 160, forgalmi adó 176 ezer;:: — az összes költségek téhát 3,455 000 forintot tesznek ki — hallom a végösszeget és hallom a röppenő sóhajokat, amint az emberek beírják füzetükbe a számokat De ezzel még nem fejeződött be a kalkuláció, amit csupán tájékoztatásul a megyei igazgatóság készített el. A kalkuláció 1 6t\, forint átlagkeresetet bizt|>®ít a dolgozóknak — ebben az átlagban benne van az igazgató is — természetesen csak abban az esetben, ha a negyven erőgéphez mindössze 50 traktoros van és ha az adminisztrációi; is egyszerűsítik, ha a műhelyben is kevesebben lesznek, no meg, ha minden erőgép elvégzi a ráeső 800 nor- málholdnyi munkát. Ebben az esetben még 72 000 forint tiszta nyeresége is marad a gépállomásnak. — Nekünk meglesz a másfélmillió forint jövedelmünk, — mondja a p sváradi gépállomás főkönyvelője. Bárcsak igaza lenne. Én megmondom őszintén, félek egy kicsit, mert. t. — Nekünk nincs szerszámgépünk, még egy esztergapadunk sem — szólal meg a szentlászlói gépállomás igazgatója. — Egy teherautó is kellene. Nem helyes az, hogy nem egyforma eséllyel indulunk. — Ezen nem lehet segíteni. Janiuár elsejétől minden gépállomás önálló, azzal az esély- lyel indul, ami-lyeft van. És most előjön az is, hogy a jövőben mennyiért szánthatnak, mennyiért szállíthatnak...? — Valószínűleg öt-hat tájegységre bontják az országot. Megállapítják hozzávetőlegesen az alsó és felső árhatárt. A minisztérium legalábbis így tájékoztatott bennünket. Ami a szállítást illeti, véleményem szerint úgy kell megoldaná a szállítási költségeket,- hogy a TEFU-val versenyezni tudjunk. Mert ők is így gondolkodnak. így gondolkodik, most minden vállalat. Egyik sem akarja, hogy esetleg felszámolják. A munkásitanács szerepe is szóbakeriil. — Az igazgató fizetését is a munkástanács állapítja meg? — kérdi egyik küldött. — Erre nem kaptunk választ a minisztériumban — kezdi Józsa elvtárs, a gépállomások megyei igazgatóságának vezetője — de véleményem szerint helyes ha ezt is a munkástanács végzi. És az lenne jó, ha a gépállomása igazgató sem kapna fix fizetést, hanem a nyereségből részesedne ő is. A munkástanácsokról még annyit: a kormány eltökélt szándéka, hogy minden gazdasági kérdésben a munkástanácsokra támaszkodik. Tudom egyesek igyekeznek a kormány intézkedését félre magyarázna. A kormány nem a munkás- tanácsok elten hozta a határozatot, hanem az olyan helytelen irányzat ellen, mint a budapesti Központi Munkástanács és más területi munkástanács ténykedése ellen, amelyek végeredményben még egy kormányzati szervet akartak létrehozná, És nem fogynak ki a kérdésekből az emberek. Az egyik azt kérdezi lesznek-e főag- ronómusok, mi lesz a klhelyezeit agronómyfiokkal, a mérnökökkel, hogyan zárják az évet, mi lesz az áthúzódó hitelekkel? — A gépállomás tiszta lap- * pal indui. Az ezévl és az áthúzódó hiteleket még az állam fedezi. Ennyi a felelet. A többi kérdésre? — Sajnos ezt md sem tudjuk. Január elseje után már mindent maguknak kell megoldani úgy, hogy ne ráfizetéssel dolgozzanak. ■Rövid az Idő, cselekedni kell. — Készítsünk javaslatokat a helyi viszonyoknak megfelelően és ezt a javaslatot juttassuk el a kormánynak — áll fel Józsa elvtárs. A javaslatot helyeslés fogadja És már jelölik is ki a bizottságot, amelyik a javaslatokat elkészíti. Tizenheten vannak a bizottságban: igazgatók, munkástanácstagok, főkönyvelők, mezőgazdászok, mérnökök. És már hallom is az újabb javaslatot: — Sürget az idő. A bizottság már holnap kezdje meg a mun kát, mert a javaslatnak legkésőbb hétfőn, vagy kedden a kormánynál kell lenni. A nagy többség a holnap mellett dönt, a kisebbség is csak azért kéri a holnapután! kezdést, mert van egy-két dolog amit el kell még intézniök; otthon a gépállomáson. Egyben mindenki megegyezik: a javaslatnak el kel) készülnie, hogy kedden, amikor ezt a kérdést tárgyalja a kormány, akkor a baranyaiak véleményét is megismerhesse. Igazuk van. Ezzel kell most törődni, i Ezt kell most csinálni, < tervezni, kalkulálni, < hogy ezen keresztül a kor- < mány helyes, megfontolt, a< munkások érdekeinek meg-i felelő döntéseket' hozhasson, i Elnézem ezeket az embere-* két, mint fűti őket a tettvágy, j az hogy végre önállóak lettek, hogy végre maguk határozhatják meg: mit hogyan csinálhatnak. — i — J ( jak a friss szántásra, hélek* mérgezők! Szülő vagyok, ne csodálkozz zék senki, ha a végsőkig fel* háborodom, amikor azt látom, hogy most már 6—S éves gyért mekek alig nyiladozó értelmét akarják megzavarni, csöppnyi szívükbe akarják belopni a bit zonytalanság és félelem mért gét. Azt hiszem, nem is szülő, nem is szereti igazán a gyért mekét, aki nem háborog ugyan így vagy még jobban az aljas szándékú lélekmérgezők romboló tevékenysége láttán. De ha, túl az első felhábarot dóson, józanul próbálunk gont dolkodni azon, hogy miért teszik ezt és mit tehetünk mi élt lenük, arra kell rájönnünk, hogy nem lehet más ez az újabb támadás, most már gyermekeink ellen, mint a nép mindenre elszánt ellenségeinek utolsó rugdalózása. Fegyverrel kezdték — beletört a bicskájuk. Becsületes munkások félrevezetésével, megfélemlítésével folytatták — de a munkásoknak is kinyílt már a szemük. Asszonyokat próbáltuk megnyerni céljaiknak, de azok is mind többen jöttek rá, hogy ■ezek a célok és saját céljaik nem azonosak. Most gyermekekre, a gyermekek lelkére támadnak. Aprócska iskolásokat és álig tipegő óvódásokat használnak fel eszközül a pánikkeltésre, a munka megzavarására, a rend felborítására. Mit tehetünk ellenük? Arra nem méltók az ilyen sötétben károgó télekmérgezők, hogy fegyveres karhatalom lépjen fel ellenük. De arra igen, hogy nhol csak megjelennek, kisöp- rüzzük őket, elkergessük vagy fillönfogjuk és a szemükbe kiáltsuk: „Senki más nem tör ebben az országban gyermekeink ellen, senki más nem akarja gyermekeink jövőjét veszélybe dönteni, csak éppen ti, lélekmérgezők!" *—s —c Kislányom tegnap lélekszakadva rohant haza, a tanítási idő vége élőit. — Mi történt? — Jött egy néni, azt mondta, mindenki szaladjon haza, mert jönnek a katonák és minden gyereket elvisznek. És liheg a rohanástól, remeg a félelemtől. S nemcsak ő, így rohant haza sokszáz gyerek. Így rohant haza a szomszéd- asszony munkahelyéről a hírre: „viszik a gyerekeket az óvodákból!“ Pánik. S a bányákból jönnek a hírek: a bányászok le akartak szállni, de holmi su- hancok jöttek, fenyegetőztek, ha valaki le mer szállni, vagy aki leszállt, fel nem jipn, ösz- szetörik, felrobbantják a felvonóberendezést. Pánik! Családos bányászok háborodtak fel: „Mi lesz a családunkkal, dolgozni kell!" A suhancok húszfilléreseket szórtak közéjük gúnyos röhejjel: „Itt van, vigyétek a családnak!“ Munkában őszült becsületes emberek önérzetét, becsületét tapossák sárba, alig bimbózó gyermeki értelembe lopnak be hazúg jelszavakat és páni félelmet. Rettegni tanítanak apró emberpalántákat, akiket szüleik becsületes, józan életre, szeretetve, szófogadásra és a felnőttek tiszteletére nevelnek. Kik ezek? Minek nevezzük őket? Ponyvaregényeken és a nyugati rádiók uszító hazugságain nevelődött aljanépség, undorító álszenteskedésbe bele hibbant meddő vénlányok, olyasfélék, amilyeneket néhány száz eve jogos felháborodással égettek meg, csak abban tévedtek őseink, hogy boszorkányoknak nevezték őket. Nem boszorkányok, de ma sem tévéiünk, ha .kimondjuk: a társadalomra káros, veszélyes elemek, 'amelyek ilyenkor, zavaros időben károgva csapnak le az emberi telkekre, mint a varPIACOM egyszerre toooen ts toumgtuK körülötte. Legalább addig várt volna, míg vásárol előbb. Most már csak annak örül, hogy ő van a legközelebb a kosárhoz, bogozza is szaporán a nylon- szatyorját. — Mérjen 3 kilót, disznóöléshez készülünk és éppen a hagyma hiányzik. — Mit akar maga, három kilót? — talán másnak nem is kell hagyma? — Szól közbe gyorsan a mellette álló asszony. A menyecske először mosolyog, majd csitítani próbálja a két vitatkozót. ~ -Ne veszekedjenek. Az egész sincs három kiló . — Éppen azért nem adhatja egynek, — mondják egyszerre többen is. __ Nem is adom egyiküknek se m, legalább is pénzért nem. _ pénzért nem? — morajlik vé gig a vevőkön. — Hát miért adja gyönyörűm? — kérdezik, de már gúnyosan. — Sóért, — hangzik kurtán a válasz. Először csend fogadja a bejelentést, hogy utána annál nagyobb legyen a zűrzavar. — Mindenki egyszerre kiabál. ■ —Na tessék, már kezdik a feketézést. — Hívjanak rendőrt. — Csak kedvezzenek a parasztnak. Ki kell borítani a kosarát. — Nyúzni kell ezeket, nem eltörölni a begyűjtést. A munkások kikaparják nekik a gesztenyét a fűzből, ezek meg a bőrükre spekulálnak. A ''-enyecskét elöször meglep hogy az a .aoidke szó milyen vihart váltott ki körüAz öregasszony lefölözte a tejesköcsögöket. A háromliteres kék fazékban jól összekeverte a tejfelt, mert hát savó is lottyant közéje. Jobb ugyan nem lesz tőle, csak több, az meg nem baj — gondolta. — Még a kanalat is megnyalta, mielőtt letette az sem menjen veszendőbe, arhi ráragadt. A fazekat szépen beleillesztette a kosárba, néhány kiló almát öntött melléje, na még egy kis vöröshagyma, 15 darab tojás, zöldség, sárgarépa került a kosárba s már elég is. Ez alatt a másik szobában lánya készülődött a tükör előtt. Pécsre, még piacra sem lehet valamire való menyecskének csak úgy akárhogyan bemenni. Már az utcakapunál járt, amikor az anyja utána szólt: — Aztán a sót el ne felejtsd ám lányom, mert különben nem lesz disznótor. — Jó, jó csak fjizza rám. Megigazította karján a kosarat és elsietett. Eredetileg a nagypiacra Indult, de megfájdult a karja a térő alatt és lepakolt a ktepiacon. Először, csak a tejfelesfazekat hámozta ki a takaró alól és várta a vevőket. Azok ténferegtek is a sorok között, de hát tejfölt a telboltban is lehet venni, így nem kapós. A piacra járó vevők és eladók egyaránt ismerik egymás fogásait. Az eladó a nagyon keresett holmit nem igen mutogatja, azt csak úgy jóakarata jeléül adja annak, aki egyéb holmiját is megveszi. A vevők meg tudják, hogy a kosárban más is van. nemcsak a tejfelesfazék. Egyik kíváncsi asszony megbillentette a takarót mi van alatta? — Ji, hagymáia is van? — röppent ki a száján »... hangosan, de meg is bánta, mert lőtte. Hanem amint felfogja c gyalázkodó szófoszlányok értelmét, haragos pír hullámt önti el. ' y > T — Szóval nyúzni kell a parasztot? Nyúztak minket eddig is eleget. Kiakarják borítani a kosa rámát? Hát azt adja meg a; a jóságos atya úristen. Azt hiszik maguk, jókedvemből ci peltem 8 kilométert a kosa rat? Megyek a boltba odahazt és kérek 5 kiló sót. — Majd ha lesz. Nem jöt a FŰSZERT, sztrájkolnak c TEFU-sok — nevet rám t boltos. Ma reggel kiálltam az utca sarokra, de hiába vártam t buszt. Azok is sztrájkolnak Bejöttem hát gyalog. Adok ér mindent áráért, ha én is tu dók valamit venni a pén zemért. De már itt is voltait három boltban, és nem kaptam sót. Azt mondta a boltos sztrájkolnak a vasutasok és nem kapnak árut. A vevők közül az egyik asz- szony unja már a szót és közbekiált: • — Ezt ne nekünk magyarázza, mondja azoknak. A menyecskének jól felvágták a nyelvét, amolyan tőröl pattant asszony. Nem hagyja magát. — De igenis maguknak mondom. Maguk a feleségeik azoknak a sztrájkolóknak. Magának mi az ura? — kérdezi hirtelen az első vevőtől: Az csak áll és lesüti a szemét, soffőr, a férje a MA- VAUT-nál, lehet, hogy éppen az 6 férje miatt, kellet* ennek az asszo-n-’iva’" gyalogolni tetővel. Mondana valami más pénzért, az isten sem állíthatja meg a csereüzletet. Utána meg az inflációt. Akkor pedig én már be sem jövök a városba, hanem majd maguk cípe- kednek faluról ruháért, ezért, azért. Mert hát enni csak eszik az ember, ha sztrájkol is. Nem igaz? Másnap reggel Bódis Péter megnézte ugyan az éjjeli szekrényen ketyegő vekkert, sifcf- remenés idején, de azért tovább nyújtózkodott. Az éjjel sem sokat aludt, gondolatai a fejtésnél tanyáztak, biztosan sok lenne ott a tennivaló. Felesége sürgölődött a konyhában, s mikor felöltözve asztalhoz ült, megkérdezte tőle. — Péter ma sem szálltok le? — Nem. Akkor segitel nekem ugye? Otthon csak nem kötelező a sztrájk. — Ne bolondozz már, mit segítsek? — mondta élénken, örül, hogy lesz valami elfoglaltsága, ami elvonja figyelmét a. gyötrő tépelődéstől. — Nesze. Itt a pénz meg a kosár, menj be a piacra meg a boltba is. Sorjába elmagyarázta mi minden kell a házhoz és végül hozzátette. — ügy gazdálkodj, hogy ez az utolsó fillér a háznál. Mikor az ura hazajött a városból, szó nélkül letette az üres kosarat, átöltözött és fe* jérecsapfa sültös bőrsisakját. — Hova mész* — nézett rá csodálkozva felesége. — A bányába. — De hál sztrájkolnak a többiek. — Éppen azért — csak emy* nyit mondott. foglalkozást, de még ezt sem teheti, mert kissé oldalt ott áll vele szemben a szomszédasz- szonya és hát felnőtteknek mégsem illik hazudni, így hát hallgat. Hogy az asszony zavarán segítsen, megszólal a mögötte álló: — Az én uram mozdonyvezető, menne az a masinájára!, de nincs szén. A bányászokon múlik. Ha azok nem adnak szenet, megáll minden. Még utóbb a malmok is, és liszt sem lesz. Senkinek nincs a külsejére írva kifele-mijéle, miért ne lehetne ennyi asszony között bányászfeleség is. Hogy van, az nyomban kiderül, mert védi az urát, de úgy védi, hogy a moz- donyvezetőné jobbnak látja hátrábblépni. — Csak könnyének mindent a bányászokra, hadd szidják Őket. — Mérjen egy liter tejfelt, — nyújtja bögréjét egy korosabb néni. Koránál fogva tapasztaltabb is a többinél és fé'kiló hagyma, meg három darab tojás is átvándorol kosarába, nemsokára. A menyecske « disznóöléshez hogyan szerzi be a sót, senki sem tudja, csak azt lát- jik, hogy kicsit ennek is, kicsit annak is alapon mindent kiárusít,■ de szája csak addig marad néma, míg a. papírpénz: foga közé harapja, amíg a visz szajdró aprót megolvassa. — En mondom maguknak, na nagyon ugráljanak. Mihelyt a paraszt nem tud vásárolni a
