Dunántúli Napló, 1956. július (13. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-01 / 154. szám

4 NAPI 6 1956 JÚLIUS t ifo itié l&n&iUedés a U&iymel HUSZONHAT évvel ezelőtt pillantottam meg először a Dunát, a nagy folyót, melyet nem állíthatnak ' meg vám­határok. Mégy a maga útján a tenger felé országokon ke­resztül, néztem a karcsú hajó­kat. hallgattam idegen hajósok érthetetlen beszédjét és vá­gyódtam valamelyik hajón út­rakelni, világot látni. Azóta sokszor megfordultam Mohácson s mindig találtam valami úlát, valami érdekeset, bi-’onvságául annak, hogy az ids nem múlik el nvomtalanul vó".-*sr>tc és emberek felett. Csak a Dunn maradt a régi. Hol á""dt. höl apadt. Olykor-oly­kor megbokrosodott s mint ve'»mi rakoncátlan csikó ki- niantt p hámból, de azért olyan pa‘*iiát mée sohasem csapott, mmi ezen a télutón. Ha nem is ásott niaaának tíz kilomé- távolabb új medret, mint' A -‘iában a Sárga folvó, azért e- a y, áradás hozott valami .‘/■Votianul újat. Az emberi ó'- "Ov.oás. az egvmást seaítés h ' r küzdelmét. Ez a hősi küz- r'-'i-m wpa most is tart, sőt fo- l- '-'-atk de most már az építés te '"’’e^n. A napokban útra Mohácsom .iá'-tam. A mellvéd kőkorlát- ,iára könyökölve néztem* a c anHpsen folydoeáló folvót. Ez vri’t hát az a haragos félisten. &> mia*t annví ember rette­gni' ■> té'en'* Ha ké tel vem tá- m-'-’t volna, elés volt pillan- t á<* vekni a selyemsvár előtti ki^-iarlát k’dőlt oszlopaira, az f-'-'h-irdott hcumoktöltésre s Iá''Vittem a nemrég múlt vé­szé' vt. a íégtíniák. melyek törtek, 7M-*ak. pyáta niár elolvadtak, mást épül « szieet. A túlsó p-'-ton a komokikötő- két ol- d- ’án té°larakások hosszú sora vi"i+ » füvek levelek zöld hát- tn-awnl. A komnlárat program­tól <-‘ak a .IhangvanviiZaeés” t- ..-intá^-ot leihe1 tctéiéon ki­•fr**- '->i m/tsi o>''JV*oryc;7­tás a járatok között. Kiköt és újra indul és fordul megint vissza telerakotfan. Minden út­ján legalább né’y t üerautö- sorakozik egymás mellé téglá­val vagy üresen, újabb te­tőért igyekezve. A sziget felöli oldalon uszályok horgonyoznak üresen, s teli. Az egyik csoport közelében füst gomolyog, gőz, sistereg és a levegőben köny- nyedén lebeg pókhálófonalnak látszó drótköteleken húsz má­zsás terhével egy vaslemez csónak. Az ..Újpest" gőzdarú követ rak a partra. Fütty hasít élesen a hajó­dudák mély tülkölése közé és a város felőli oldalról elindul a „Kraszna” motoros. Szapo­rán szeli a vizet. A ragyogó napsütésben drágakő szikrázás­sal fröccsennek kétfelé a hul­lámok, mintha öntöző kocsi locsolná az utca kövezetét. Uszályt cserélnek. Vontatókö­télre fogta a megüresedett 465. sz. uszályt és felúszik vele a többi üres mellé. Mint a meg­dagadt tüdő a fazékból, úgy emelkedik ki az üres uszály oldala a vízből másfél, két mé­ternyire. A kirakásra váró 455-ös uszálv kicsinek látszik mellette, jóllehet egyformák. Pereméig süllyed a vízbe, szin­te hallani vélem nyögését ter­he alatt. A Sziget nemcsak kap, ha­nem ad is már. A víz elvonult, a megöntözött föld bujábban neveli a füvet, gazt — és a termést is. Zsákkal, bevarrott kosarakkal rakott szekereket visz a komp a város_ felőli partra. Az utasszállító hajó fedélzetén kosárhegy tornyo­sul s holnap reggel már pesti’ háziasszonyok vásárolják a- „Vörös Fénv” Tsz és egvéni gazdák salátáit, és egyéb zöld- séeféleségeit. Bárna József mérnök éppen Homorúdra tart s magával visz a kocsin. — Nehéz volt az indulás. de; most már bizns!< l'’"'1""1' és, kezdünk kerékvágásba jutni. A rossz köves úton alig győz­zük a teherautókat kerülni. Pécs, Zalaegerszeg, Keszthely. Kecskemét, olvasom a város­neveket. Bizonyára vannak itt mé° máshonnan is. A Riha-tó mellett jobbra fordulunk. Hiá­ba keresem az apró házakat, szerte csak kisebb facsoportok szakítják meg a mező síkját, közelükbe érve a gyümölcsfák árnyékának rejtekében romok, romok. ELMEGYÜNK az első épülő új ház mellett, vakolatlan fa­lán tábla. Postahivatal. Még nem működik, csak jelzi, hogy itt volt és újra lesz. Fazekas József háza hamarosan lak­ható lesz, kívül-belül seré­nyen folyik a munka. Fazekas- né malter-kente ruhájában ott munkálkodik az udvaron. Kö­rülötte fiatalok serege rakja a téglát, húzza a vizet, keveri a maltert, egyszóval: épít. A tég­larakás mellett izmos legényt szólítok meg. — A brigádvezetővel szeret­nék beszélni. — Én vagvok. A budapesti Elnök utcai 8-as sz. MTH iskola növendékei jöttek két hétre Homorúdra. A brigádvezető Molnár István gödöllői fiú. Motorszerelő lesz, Gácsi Béla Szilas'.ieetrol iött segíteni. Szántó Miklós Pes­ten nevelkedett, de nem huzza félre az orrát a munkától. Mol­nár sokalia a tétlenséget. — Na fiúk, mozgás, mert mú­lik az idő — bíztatja a töb­bieket. _ várj — szalad felénk a házból egv vékonvka fiú — kérni akarok valamit az elv­társtól. Kérdőn tekintek rá. A fiú a világ legtermészete­sebb hanmián mondja: — Elvtárs. maga ráér ve­sződni a tárcsázással. beszé1- hetne a természetfel el őssel. ho"v ne intsenek rní” pnmdnw Kitör a neveté‘ kawiiftttem Zavarban vagyok. Ha most nem tudok valami bölcs vá­laszt adni. oda a tekintélyem. Erí is komolyan felelek. — Megteszem s veseri kis- öcsém, csak áruld el a telefon­számot. Tetszik a felelet, fokozódik a kacaj. Kist Sándor meg, a kérdező. leJhangoltan morog. — A fene belé. A régi tele­fonkönyvben nem találom, ne­kem meg úi nincsen. Igv hát a kérést én sem tel­jesíthetem, odébb állok, hogy a i munkát -ne zavarjam. A régi tejcsarnok most elóléoett élel­mezési központtá. Föl az ebéd, ió szagok teriengenek bent az asztalon főtt sertésbelsőrész gőzölög F/ már vacsora lesz Szalontüdő. — Kétszáz személyre főzünk naponta — mondia Harsá.nvi József szakács, miközben meg­nézi a maga készítette jégszek­rény tartalmát. Nem is olvan régen niée a margitszigeti Nagyszállóban készítette az ételt, sokszor, külföldi vendé­geknek. De mint mondia. szá­mára ezek a fiúk legalább olyan előkelőek. A konyhával szemben húzódik a hosszú sá­tortábor. Elő) a naoos sátor. Szabó Tn-ire. Kófziíri I Ii-Ó.n. Gyöngyösi. Ma'daik Tibor .tarc.saszentmáriai fiúk a na­posok. — Talán az asztaliteniszező Kóczián famíliából való? — kérdezem a barnára st'H fiút. aki fürdőn adrágban ül a tá­boriá »von. — Nem. neon vagyunk roko­nok — mondia nevetve — ér­dekes. ha megmondom a ne­vem. mindig ezt kérdezik tő­lem. — Tanuljon me» sürgősen asztaliteniszezni — bíztatom — és vá'ln'hatia a rokonságot is. — Hál látszani énnen tudok, ha nem is olvan jól, mint a névrokonom. Tgén a táborban szórakozás is fnlvik. noov’.sik munka Cél- lftvo n>n;lzá!f 07 £11. vány okon, labdarúgás, röplab­da, sakk. szintén a napi prog­ram közé tartozik. Kóczián ba­rátom szerény ugyan, de azért megtudom, hogy éppen ő nyer­te a tábor sakkbajnokságát. Ha lúd, hát legyen kövér, előkerül a sakktábla és máris egymással szemben könyökölünk az asz­talnál, mintha Botvinniktől akarnánk elhódítani a világbaj­nokságot. Jörmek-mennek a fiúk körtilötfünk, az egyik dominót visz. a másik könyvet kér. Andri László éppen Szabó Pál Hajdú Klári-ját hozza visz* sza. A sakkjátszma végén köl­csönösen megállapítjuk, hogy egyikünk sem igen nyerne még megyebajcnokságot sem. De ideje is elköszönni. A TANACSHAZÁN egyre nyikorog az ajtó. Az épület fe­lét megszállták az építésügyi szakem berek. Barna elvtars éppen 50 év körüli szikár arcú emberrel tanácskozik, az asz­talon szobatípusok rajzai kite­rítve. Számol a mérnök, szá­mol a gazda, ennyi anyag kell, ennyi van a bontásból, itt mó­dosítjuk a tervet, ez a közfal elmarad, felesleges egy udvari ajtó és így tovább. A mérnök csak segít. A gazda maga ter­vezi saját házát kedve szerint. Már búcsúzkodunk, mikor még egy kérése akad. — Ha lehetne, szeretném az utca felöli homlokzatnál- az éles tetőt csapottra csináltatni. Tud­ja, divat erre mifelénk.-— Lehet. Miért is ne lehet­ne? Felépítünk négy falut a szigeten és éppen azon akad­nánk fenn. hogy a házak kül­seje olyan lesz-e, amilyennek gazdája szeretné? Dehogy ké­rem. Közös ügy ez, országos ügy. 1/ -man ültek■ a lustán *-* yislcgá tíizeeske- körül. C parázslóit már, nem t czßit nagy lánggal, mint- I' • belátta volna, hogy a nap h véhez sokat úgysem adhat hozzá. Pályája tetőpontján állt a nap az augusztusi felhőtlen ejen és úgy tüzelt, mintha eié'-z nyári mula.ztását akar- nu pótolni. A három ember csenevész fű'i-.okor fénnyel áttört ár- v" íiba húzódott. Gyérvízü f "ás eredt a bokor gyökerei 1:0.1„ oz csábította ide őket. A varázson szalonnát próbál- i ■ virítani, fiiért unták már a nyerskosztat, a faluhoz pe­rt. 1 ó'ajárásnyi út vezetett és a- egyiküknek sem volt. ked­ve végigbaktatni ebben a ku­tya melegben. Kihegyezett bo- lo’ rg tűzték a szalonna-szele­teket. hagymát is szeltek kö­zéje. hogy izesebb legyen és forgatták a tűz fölött., mélyen elmerülve. A szalonna nem akart pirulni, inkább olvadt, s időnként kövér cseppek poítyantak a parázsra. A pa­rázs ilyenkor kis darabon megfeketedett, majd hirtelen fellángolt, orrfacsaró füst csa­pott fel, de ugyanolyan gyor­san cl is szállt és a parázs csendben ízzott tovább. A legidősebb, aki háttal ült a bokornak, és átizzadt sapká­ját csak éppen hátratolta, meg nem emelte a hőségnek, ki­csit felpillantott a tűzről és el­nézett két társa között. Pihen­tetni akarta csak a szemét az­zal, hogy távolabbi pontra irá­nyítja, de szemöldöke összerán- dult. — Ni, a pimasz! — sziszegte a foga között. A két másik gépiesen kapta, ana a fejét. Sovány, fekete macskái láttak, ahogy sunyít- va, egy pontra szegezett, sze­mekkel, hasát szinte a föWtä húzva lopakodott. Olyan volt ing messziről, mint valami lörp? párduc. Hátsó lábalt ma­ga alá húzta, állt néhány má­sodpercig. majd hirtelen na- puot ugrott, akkora lendiilet- te1 hogy difiikor elkapta áldo­zatát. inegncrdült a feje körül, m'néha a földbe akarna fúród­ni. Élesen, halálos rémülettel tirt fel a kisnyul. — Meglövöm — szólt csön­desen a tűz baloldalán Ülő- Szelet kenyerét a táskájára, Hté’S'xii&s Tehene : szalonnáját a kenyérre rakta, még ültében megfogta a pus­kája tusát és felemelkedett, Meghajolva Indult el a domb hajlatát követő kis ér mellett, ahol nagyra nőtt a gaz. Lopa­kodva, hajlított térddel, hosz-- szú, puha lépésekkel ment, akár az Imént a macska. Sze­mét egy pillanatra sem vette, le az áldozatával bajlódó ál­latról, még (kkor sem, ami­kor nadrágon kívülre eresztett ingét megemelve, zsebéből két töltényt szedett elő és a puska letört csövébe dugta. Vagy harminc méterre közelítette meg a macskát, akkor megállt és lőtt. Két társa feszülve figyelte. Látták,, hogy a macska a lö 1 vésre felpattan, hátragörbült testtel megpördül a levegőben, majd hangtalanul elnyúlik. Erre nyugodtan fordultak visz- sza a. megolvadt, de végre mégiscsak kissé megpirult sza­lonnához, s falatozni kezdtek. A puskás előbb odament a macskához, megrugdalta a ba­kancsa orrával, hogy nem csapja-e be, fejcsóválva nézte kicsit a megölt növendéknyu- lat, aztán visszaindult. — Hát az orra? — kérdezte az idősebb, ahogy a puskás visszatért a tűzhöz. — Majd c Gyurka, — felel­te az és fintorított, — nekem nincs gyomrom hozzá. Puskájából kivette a meg­maradt töltényt, meg az üres hüvelyt„ ' ndosan helyéretá- maszto ta a fegyvert és leült. Bicskát vett elő. Szalonnája kihűlt, de nem volt már ked­ve a tűzzel piszmogni, neki­látott jó étvággyal. Gyurka már végére járt az ebédjének. Ivott rá egy kulacs­alja. vizet a forrásból. — Na jó — mondta, meg­törölve a száját, — ha már ti olyan finnyásak vagytok... Ezért jöttek ki tulajdonkép­pen mind a hárman. Hogy „duvadjeleket" gyűjtsenek. A vadászbrigádjuk elmaradt kis­sé a. nyári duvadirtási ver­senyben, s a. három bányász elhatározta, hogy szabadságá­ból egy hetet kinn tölt a va­dászterületen. Három napja voltak kinn, sikerült is eddig vagy egy tucatnyi szürkevar- jut, nyolc szarkát, kát kar­valyt, egy nylszlett, bolhás ró­kát meg két kóborkutyát lőni s most még hozzá ezt a macs­kát. Sintérmunka ez, nem va­dászat, — gondolta Márics Já­nos. a legidősebb vadász, aki­nek a sapkája mintha a fejére nőtt volna. Szótlanul szedelőzködiek, hogy visszainduljanak a kis erdő közepén álló kunyhójuk­ba. Kényelmes kis kunyhó volt, ágakból rakott, széna- derékaljas ágyakkal. Arra indultak most, hogy le­rakodjanak, aztán újra hozzá­lássanak a fészekrabló, fíólta- pusztító kártevők irtásához. Keveset besz’lteká az első na­pon már kimerítették a bá­nyabeli témákat, lusták is vol­tak a nagy melegtől a szósza­porításra. Csak mentek. Elől Márics, aki odalenn vájár, a vadászok közt brigádvezetö. Szürke és a gallérján már feketülő inge hátán kacska- ringós fehér vonalakban vi­rágzott ki az izzadtság, háti­zsákját félvállára akasztotta, puskáját kezében lóbázta és kényelmesen rakta a lábát. Hármuk közül csak Gyurká­nak volt valamennyire vadász formája, mert fűzött csizmát, zippzáras mellénykét, zsinorns zöld vadászkalapot viselt, azonkívül töltényövvel és bor­tokos vadászkéssel is felszerel­kezett. A középső, aki a macs­kát lőtte, csak úgy paraszto­san, bakancsban, bolcánál megmadzagolt csíkos pantalló­ban, nadrágon kívülre eresz­tett ingben, hajadonfőit balla­gott s mivel puskáját a hálán keresztbealca8ztva két karját arra támasztotta, meggörbült, mintha valamit keresne. Libasorban baktattak, ami­kor hirtelen megállt Márics és halkan felszisszent Gyurka. — Odanézz Pista, — suttog­ta valami izgatott elragad ta­tással — odanézz, a mi er­dőnkbe megy. Pista, a középen baktató macskalövő oda nézett. A nagy kukoricatábla és a kerek er- dőcske között egy őz váltót1 át éppen az rrd"> felé. Kénye sen, kecsesen emelgette vé­kony lábait, nem sietett min' egn saját, mozgásában gyö nyvrködve üget tt. Háromág gyöngyös agancsoeskával koro­názott fejét büszkén fenn hordta, min' a királykisasszo nyok At, mesében. a három vadász niereVe* mozdulatlanul állt Vérű' megpezsdült a látványra s csak. nézték, nézték, hogy 0 özbak mé néhányat szókéi! aztán eltűnik az erdőalj törpe bokrai között. — Kerítsük, be — suttogta Gyurka rekedten. — Nem szabad — mondta bizonytalanul Pista. Máricsra nézett, izzadó, rán­cos tarkójára, hogy mit szól a brigádvezető. De az csak állt, szinte megbabonázottan. A régi orvvadász ébredezett benne, aki nem félt. fűrészelt- csövü puskájával a bekerített vadaskertbe sem ellátogatni. Régen nem érzett izgálom bi- zsergeite meg karjait, mint amikor régen arisztokratiku­san hegyesorrú kopók elől csempészte el az orvul lőtt szarvastehenet.. — János bácsi — lihegi? Gyurka — János bácsi.. — No — mordult hátra, szinte ébredezve. — Megpróbáljuk? Máriáson már győzött az ösztön. De brigádvezető is volt. — Eltévedt állat. — kereste az igazolást. — Az — visszhangozta Gyurka, — elmegy, hogy sose látjuk. — Ha elengedjük. — Ne engedjük. Pista ott állt közöttük, kap­kodta a fejét egyikről a má­sikra, érezte, hogy változik a két ember, az öreg és a fele­annyi idős. vérszomjas raga­dozóvá, s a két másikból ki­csapó tűz lassacskán felgyúj­totta az ö vérét is. — No Pista? — Jó — mondta most tmU ö is rekedten, lázasan Márics- nak. — Akkor te maradsz a: irányban, én balról kerülök. Gyurka jobbról. Lassan, óva­chonil e~t ti • A hét ember jnhhro-hr,7r,y elöresielelt az erdő szélé“, Pista magára maradt. Lassab­ban ment, zsákját megigazí­totta, puskáját levette a há­táról és lövésre készen tartva lépett be a bokrok közé. Tár­sai eltűntek. Várt, fülelt, de semmit, sem hallott. Elindult lassú, óvatos lépésekkel, dere­kát kissé begörbítette, szeméi a sűrű bokrok félhomálya fejé meresztette. Távolabb, talán ötven lépésnyire harkály kop­pantott eayet-kettőt. Inge le­lógó szélébe bogáncs kapasz­kodott. Jobbra váratlanul mepzörrent egy bokor. Fegy­verét lövésre kapta, a zörej felé fordult, szívét, a torkában érezte De megkönnyebbülten engedte le a. fegyvert. Ijedt sülrfőnvúl törtetett kifelé az erdőből. — Marhaság — gondolta — olyan vagyok, mint egy nyerek. Hol jár már az őz? Én meg csak izgatom itt magam. De azért csa.k ment tovább és minden zörejre újm meg újra menrezdült kezében a puska Eh — szidta magát — mondtam volna, hony engem hányjanak ki. Tilos az őz. Pláne söréttel... És ment. előreszeqezett puskacsővel mint katona, ha parancsot kao. Haiáha pókháló ragadt, a kövér zöld pók hátizsákjához verődött, arról lóaott le, mint valami bojt, láthatatlan paszo­mányon. Balról Márics óvakodott az erdő közeve felé A régi orv- vadász dolgozott benne, szinte vizsla szimattal kereste a vad csáváját, a helvet'ahol ki kell iönnie az erdőhői az utat, nme íven az őz szívesen halad vé­gig. Most. megadom neki... most meaadom neki — járt körbe-körbe a gondolata vér­szomjasán és dühösen, mint tizenöt éve azon az emlékezetes cserkészésen. A bokrokkal egy­beolvadva. szinte kúszott előre, izzadt sapkáját a homlokára húzta, hogy az ágo'k ne ver­jenek a szemébe. Kövér var- pányaaomhát rúgott szét, más­kor felszedte volna vacsorára megsüthetné a. khláhosbnn. F.numáshoz hadó bokrok »lett akart átcsúszni, a sapkáig fennakadt. Megállt., hogy fel­tegye. — hnIszolnm — CünA rí rnV^'"'%rvP önmagán. Kinek adom nieg? Mit adok meg? — esodálko­zotTnjrS" s$j33t gpndbtSTain. És hirtelen gyorsan egymásután két lövést hallott csattanni. Megkönnyebbülten, szinte de­rülten sóhajtott és felegyene­sedett. Gyurka rettenetesen egye­dül érezte" magát, amikor belé­pett az erdőbe. Jobra, balra csak fák, bokrok. Hirtelen ne­vetségesnek érezte az ötletet. Nem nagy az erdő, negiiedóra- járás sincs az átmérője, de hárman bekeríteni az őzet... reménytelen dolog. Kezével, hajtogatta szét maga előtt az ágakat, a pókhálókat a pnska- csővel húzta le, mert undoro­dott a tapadás fonalaktól. Ki- egvenesedve kerülgette a bok­rokat. mintha kitaposott ösvé­nyen sétálna. Kár volt elkez­deni — gondolta — n\ér rén letehettük volna a zsákokat és kényelmesen leshetnénk a szarkáikra. Megpróbálta marta elé idézni az őz kecses körvo­naléit, ahogyan ott ügetett g tarlón, de nem sikerült. Én ugrottam bele őket — jutott eszébe hirtelen bűntudattal — még azt hiszik, hony a hú­sért ... Agat. pókhálói elhá­rítva csörtetett továhh -ou- szercsnk két bokor kcH** ’ '"r- csa kis lavéltelen áaalkcu ••«*t, észre, a? Aga'k feljebb lrer;:,,e’r és csodálkozva., valami h-tm- bizalommal nézett rá n- ő*hnir Közel, volt, még ijedten vnnanló finom orrcimvá*'-‘ pontosan láthatta. Vó'T-'"- kavta a vnskát és min-’1-'4 csövet szinte envszerrp 1’44- ki fel a manasba. a in™'-- ’• közé. Az őz meavarat* é- - - sodverrek múltán már <■>••/• csörtetése is belevessen n erdő csöndjébe. — Mire lőttél? — kérd*?** Márics. ahogy mindhárma.■»• láTUoztah a. Ms tisztáson, közel a kunyhójukhoz. — Karvalyt láttam, de elre­pült. Megkönnyebbülten vídá ",nn indultak a kunyhó felé rn'”‘t- ha nagy baj múlt volna, el a, fejük felől szerencsésen. Márics néhány lépés C'án hirtelen, váratlanul felkaca­gott. — De nagy marhái- vaa"Unk ml. gyerekek — fuldokolta — de na au marhák! A másik kettő ’kicsit csodíí- ko’i'o nézett rá, aztán elten- áiihate4'evvl átragadt rájuk ÍA a nevetés. f'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents