Dunántúli Napló, 1956. június (13. évfolyam, 129-153. szám)
1956-06-03 / 130. szám
4 N A PCÖ WOT JPNITO * Tamási Áiún: Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három „ember“ közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát sehol az égen. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sáppadás előtt itt-ott meg- lebbentsék a leveleket. Csak napnyugta előtt komo- rodott el furcsán a nyugati ég pereme. Szelíd és kék nappali 6zíne lassan az acél színére komolyult, de még az is szín- borulat volt inkább, mint távoli felhő. Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő edőtt a lovakat. Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Úgy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha. Lassan szállásokra szakadoztak a lovak. Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először, s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét. Valósággal, mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve. — Még nincs este! —> mondta. — Még nincs —• felette az öreg pásztor. — Hát akkor mért eresztette haza a lovakat? — Vihar lesz —• mondta Moha bácsi; Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának. — Felhőnek magja sincs! — mondta; Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósán úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat. — Dehát jól van — mondta magában Ambrus; — mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el s hordja meg azt a prizma-követ az országúira. ötven rakást vállalt. — No, jó — mondta véglegesen. Egy darab posztéval megtörülgette a lovakat, a sörényhajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bé- ment a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki az asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszodé barna fiú volt, negyedikes diák ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak. — Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja. — A növényeket — mondta a fiú. Az apja gondolkozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival. — Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem! — Hova? — Patkót veretünk a lovakra. A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe martja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleség: Szikla fia — Felülhetek-e az egyikre? — kérdezte. — Jövet — mondta az apja. A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még három esztendős, ámbár a fekete sem volt még nagyon bátyja a pirosnak; Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és fűre"' hul- lámzani. Az acél szín is megemésztette már a napot, sőt gamolygó réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullám 7 ^volna. Este előtt már félig sötét volt; ■— Igaza lesz Mohának, <— mondta Ambrus. — Mit mondott? — kérdezte a fiú; —- Vihart; A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha $z ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni s engedel- me nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt; — Biztos; Olyan pontot tett aszó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett; Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus: •— Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte; *— Milyen dolgon? •— Azon, hogy mi leszel: A fiú isimét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb: s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél. —• Gondolkoztam, — mondta; , ■— S mi leszel? — Nem tudom; Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkodásnak, de mivel éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt min denütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt. A tűzhelyen azonban még pislogott a szén. — János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki; Az útról szólott bé egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen nyomták a föld felé a levegőt a felhők és úgy méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót: — Ennek tudni kell! Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön, de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte: — Mit? — Ki találta fel a villámhárítót? — folytatta a kovács. — Franklin Benjámin — mondta a diák; A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos nagy kezét s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott: — No, ugy-e! De ott ült, szelíden és mosolygósán, egy ókulárés öreg ember, aki csendesen így szólt: — Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító! Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják I» Keblemen mért Kérded, bú, ‘S lantom* * hangj Szomorú? Zeng e vígan Csalogány A* magános Éjszakán? A* pacsirta Zeng panaszt, Ha nem éldel Szép tavaszt; GDI árván szomorú; 'S én ne tudjam Ml a* bú? A* Mért e* Szív dobog vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkel- me annyira gyökeret eresztett J ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akart onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra: De sohasem hitték volna, i hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a t házból, a vihar rögtön megra-d gadta őket. A fiú mondott isd valami affélét, hogy ne húzód-1 > janak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele a másik felére pedig azt ordí-11 tóttá a kovács, hogy menjenek 11 csak, mert fent az égben is'1 most edzik a patkót: 1 í Amikor lépetten megérkez-1 [ tek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló1' pedig, odakötve az udvari fá-? hoz, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt; A kovács szenet öntött a tűzheily bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miköziben tűz lett a vasból és az üllő tetejéről telepozdor-, jázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött Is szikráztak a felhők és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriás lovakat patkóitok vd- na valami óriások; A diák káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni; Aztán nyugalom szállotta meg. Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, ak- hányszor bélésűit kor üdén és derűbe vonva a világot Mnevetettaz idő is. a versekbe; hány bolondot *— Minden megtörtént — mondta a fiú, és sutát felelt! Már olyan jókedvük volt. (Tízszer ls ”Miszkát“-?‘ dott mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambrus atya a fe- a Mikszáth helyett.) keiére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utá- Szégyen és dac küzd most na a fiú is pattant egyet s már rbenne ott feszített a piros hátán. ’ Künn a köves úton megugrót- és egy kis fölény; te magát Ambrus alatt a fe- lássam; mégis csak nagy elme, kete ló s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött *— Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltotta előre a fiú. — No, mi? —- Szikra fia! •— Micsoda Szikra fia?! — Hát aki a tüzeken uralkodik; Úgy érezte Ambrus, hogy a füle boldog és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen ki ragyogott. (A Dunántúl legújabb számából) PetőfiistnewäcH m TI emády Ferenc, a Pécsi Egyetemi Könyvtár könyvtárosa, eddig ismeretlen Petőfi-verseket fedezett fel. Alább közöljük az 1842 táján írott három költeményt Az első két vers alatt Petőfi színészi álneve Örömfy Vidor; a harmadiknál a költő családi neve olvasható. U Értem égni Az nem fog; Jó szülőmet Rejti sir, Adni mást sz Eg se' bir; *S szép hazámon Leng ború« Hogy ne lennék Szomorú? Ald&zat Sokait a már az ég Az ember bűneit; Lemosni áldozat Képes csak vétkeit. Választa a‘ végzés. ‘S reád borút hoza. Virulni induló Vérrel kivitt haza! Mert népek* bűniért Te I6I az áldozat, Feletted leng vádol A* zordon kárhozat, örömfy Vidor A ui&szcrtéU Újra szelíd öleden, szeretett szép földe hazámnak Lel pihenést vándor sorsharag űzte fiad. Szólni akar sokat és szépet, 's üdvözleni téged*, ‘S e* szent érában szózatos ajka kihalt. Am, hogy szive tiéd, szive* jobb érzés! tiéld Szüntelenül: légyen csókjai' lángja tanú PETROVICH SÁNDOR (Megjelent a Szabad Nép 1956. május 24-1 számában) fi«*» köszönt 1 fiúsa# és wdatofn Szemre húzna új kalapját, sunyin nézve rám. Nyakkendője bogján babrál, s valami kaján fintor bujkál szája szélén, míg közénk feszül a sok tarka-barka élmény; s még nagyobb legény! Másfélezret kap havonta, s nála ez a fő! En „csupán'* tanára voltam: mért köszönne 6!? S nem köszönt! A kirakatot „nézte“ még soká. A sok cipő bámult nagyot, s nyelvet öltött rá! PAKOMTZ ISTVÁN / únius első hetében ismét utcára lép a magyar könyv. Az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyvek között van néhány kimondottan az ifjúságnak szánt. Vajon ott lesznek-e a vásárlók között azok, akikhez szólnak e könyvek? Egyáltalán, olvasnak-e a fiatalok, s ha igen, mit? Az egyik pécsi üzem könyvtárosa mondja: „Könyvtárunkban alig van fiataloknak szóló könyv. Az úgynevezett ifjúsági könyveket (Vidor: Szökőár c. regényét említette) inkább felnőttek olvassák”. Egy középiskolai könyvtár kölcsönzési naplója szerint a kötelező olvasmányokon kívül a legkeresettebb könyvek Jókai és Verne művei. Arra a kérdésre: Ki a legkedvesebb szerződ? a középiskolás fiatalok ezt válaszolták: May Károly, Courths-Mahler. Egyik gimnázium második osztályában tartott könyvrazzia alkalmával ezek a könyvek kerültek elő: Bőrharisnya, Élve, vagy holtan (Max Brand), Bocsáss meg, Lóri. A méltatlankodó csodálkozásra: Ti még itt tartatok? — azt válaszolták a tanulók: Romantika nélkül nem tudunk élni. És ebben igazuk van. A fiatalok életében a kalandvágy, az indiánromantika, a fantasztikum csodálata előbb-utóbb jelentkezik. Sajnos, manapság utóbb. Fogakkal is pempőkét „Földalatti birodalom” címmel jelenik meg a közeljövőben a baranyai bányászmesék gyűjteménye. A kötet feldolgozza azokat a meséket, amelyek bányászaink között fennmaradtak. A bányászmeséket Varga Károly és Rónai Béla gyűjtötték össze és foglalták csokorba. A szerzők mindketten a Pécsi Pedagógiai Főiskola tanárai. Kötetüknek irodalmi értéke mellett nagy politikai jelentősége is van, mert a múltban az volt a hit, hogy a bányászmesék nem léteznek. * A közeljövőben megkezdik működésüket a pécsi frócso- port szakosztályai. Egyelőre prózai-drámai, kritikai és költői szakosztály kezdi meg működését, A kritikai szakosztály már el is készítette tervét az elméleti oktatás megindítására. * A váron kultúréletének nagy jelentőségű eseménye lesz Bartók Béla tanítványának, Székely Júliának ezévben megjelenő könyve, melynek címe: „Bartók tanár úr”. A könyvet a Dunántúli Magvető adja ki. A pécsi írók nagy külföldi visszhangra is számítanak. * A Művelt Nép legutóbbi számában és a Magyar Irószövetség legutóbbi taggyűlésén egyaránt felvetődött az a törekvés, hogy a Dunántúl című, Pécsett megjelenő irodalmi folyóirat, fokozottabban központi jelleggel és havonként jelenjék meg. Többen — a oécsi írók közül — úgy vélik, hogy erre az intézkedésre, még ebben az évben, legkésőbb a jövő év első felében sor kerül. * * Fábián István pécsi író befejezte „Végvári krónika” című ifjúsági regényét. A nagy terjedelmű, s igen érdekesnek ígérkező könyvet a Dunántúli Magvető még ebben az évben kiadja. A Magyar Szakszervezetek Zenei Fesztiváljának hangversenysorozata keretében hétfőn, június 4-én ünnepi záróhangversenyt rendez az Operában. A hangversenyen a legjobb nemhivatásos együttesek lépnek fel. Az ünnepi műsor utolsó száma a XX. század egyik legnagyobb zenei remekműve, Kodály: Psalmus Hungaricus-a. A kórusrészeket két vidéki énekkar együttese szólaltatja meg: a Pécsi Liszt Ferenc Kórus és a Győri Wilhelm Pieck gyár és Pedagógusok egyesített énekkara. A Liszt Kórus 100 tagja ma reggel utazott Budapestre, hogy a SZOT meghívása alapján közreműködjön a pécsi zenei életet is reprezentáló operaházi hangversenyen. * Szerdán Pécsre érkezik Bárány Tamás író, akinek a napokban jelent meg a Csigalépcső című új regénye. Az író a Széchenyi téri könyvsátorban dedikálja könyveit. * Kedden este Gyenis József, Pákolitz István, Kalász Márton, Szántó Tibor és Galsai Pongrác Mohácson, a járási kultúrházban irodalmi estet rendez. * 8-án a Puskin kultúrotthon- ban (Pécsszabolcs) Leszkó Margit, örsi Ferenc, Pákolitz István és Gyenis József tartanak irodalmi estet, Az ünnepi könyvhéten a pécsi írók 10 kiadvánnyal szerepelnek. A tavalyi könyvhét forgalma Pécsett meghaladta a 10 ezer forintot. Az idén a pécsi írók móg szebb eredményt remélnek, szopogatnak, pedig már ke* mény falatot kellene rágni-* uk. Az általános iskola első osztályaiban zárójeles mate-* matikai feladatokkal elnyo* morított gyermekfantázia 15 —16 éves korban keres ina* gának táplálékot. Valamelyik pécsi középis-* kola egyik fiúosztályában föltett kérdésre: Ki olvas rendszeresen ponyvát? a har-* mine tanuló közül nyolc je■* lentkezett; néhányon táska-* jukból kihúzva azonnal föl-* kínálták a Friss Újság 10 filléres és az „igényesebb’* Pesti Hírlap 28 filléres füze-* teit (Vasnyakú cowboy, Vad-* nyugati leszámolás, stb.). ügy látszik, ezek a füzetek a középkori kódexeknél hosszabb életűek lesznek. A kézről- kézre kölcsönzés mintha csak növelné életüket a> Valljuk meg, szomorú ez. A gyógyítás ott kezdődik, hogy tudomásul vesszük, nincs külön ifjúsági irodalom és nem-ifjúsági (felnőtt) irodalom, hanem van jó könyv és rossz könyv. A könyvek egyik legjobb értékmérője épp az, hogy ifjúsági könyvekké lesznek. Cervantes, Swift, Dickens világirodalmi értékű könyvét elsősorban nem fiataloknak írta, mégis az övék lett. Az Egri csillagok, a Légy jó mindhalálig, az Abel-trilógia nagyságát épp az mutatja, hogy fiatalok, szeretik. Persze ez ki nem mondott kritika a mai irodalomról, ami híjával van ilyen könyveknek. Amíg a gyermekirodalom Illyés Gyula, Zelk Zoltán verses meséivel, Weöres Sándor mon- dókáival dicsekedhet, addig 15—17 éves fiataloknak csak. ifjúsági íróik vannak, de nem nekik szóló könyveik. Még egy: hiányzik az ifjúság érzelmi-esztétikai nevelését szolgáló irodalmi lap. A Szabad Ifjúság remekül szerkesztett politikai tájékoztató. De hiányzik egy (a természettudományos ismereteket népszerűén közlő Elet és Tudományhoz hasonló) hetente—kéthetente megjelenő, a fiatalságnak szóló, részben fiataloktól írt irodalmi képes lap. Ez a diagnózis. Szülők és nevelők feladata ráébreszteni a fiatalokat a jó könyvek \ szeretetére. Hogy ne csak idézni tudják Gorkijt („Szeressétek a könyvet, a tudás forrását!”), hanem élni is tudjanak a könyvekkel. Mert a fiatalság lelki harcainak idején, amikor az ember érzelmi világa és képzelete kialakul, amikor szellemi gyarapodása a legnagyobb, hatalmas jelentősége van a könyveknek. A könyveknek, amelyek lehetővé teszik, hogy több és mélyebb életet éljünk annál az egynél, ami élni adatott. TÜSKÉS TIBOR
