Dunántúli Napló, 1956. április (13. évfolyam, 81-103. szám)

1956-04-15 / 90. szám

tm Április is N A P t ö Született: 1886 április 15-é*i öv prilis, oh Április! Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg, örök suhanc, Hisz egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon S bölcsőmnél te, fény fia, Álltái víg rokon! Tóth Árpád a bú- és beteg­séggyötörte költő, ki sok fáj­dalmát oly szépséges zengze- tekben panaszolta fel, április testvéröccsének mondta magát versében. Lényének ez az „áp- rilis”-i aszpektusa: a jókedvvel mókázó, szelíden fricskázó, pajkosan csillogó, csak elvétve villan fel művében. Annál job­ban ismerték erről az oldalá­ról családtagjai s barátai, aki­ket sosem terhelt komor, vagy szomorú magatartással. Gyermekkoromban én is csak egy derűs, tréfálkozó Apukát ismertem benne, aki bohókás meséket talált ki, s mulatságos képeket rajzolt hozzájuk, és aki szívesen do­minózott, halmázott, vagy ka- cagtatóan „ugratva” engem, ha lemaradtam a játékban. Kedves csipkelődéseire hadd álljon itt példának néhány részlet leveliből, melyeket ke­resztapámhoz, dr. Bródy Pál­hoz intézett, többnyire a tátrai tüdőszanatóriumból. „M. főor­vos megvizsgált s további ma­radást ajánl, sőt esetleg Sváj­cot is, ami persze az ő „kir. tanácsos”-i felfogásának elő­kelőségét bizonyítja. Vagyis, egy „kir. tanácsos” nem ren­delhet alább Svájcnál! Külön­ben jó fiú, szinte dadogott, úgy igyekezett gyorsan beszél­ni velem, s minél több művelt dolgot elhadarni. Bergson, Ha­eckel, Stendhal, Balzac, Freud — csak úgy pörgött belőle, én meg hallgattam, s bölcs meg­elégedéssel éreztem, hogy én szebben tudnék hadarni ugyan­ezen urakról. Koncertre is meghívott M., jelen volt Mee- kisasszony is, az ő unokahúga, nem szép, ellenben zongora- művésznő s csodálatos dolgo­kat játszott csodálatosan. En­gel (Engel István zongoramű­vész) barátom is játszott, aki csodagyermek a Barcsay gim­náziumból, több ízben kicsapa- tással fenyegetett karakter, de szintén zongora-virtuoz, beté­ve tudja az össz-Bachokat, és Beethoveneket, sőt Zorkovit- zot is. Nem oly gőgös, mint Kardos István őfelsége, a pub­likumnak kuplékat is játszik, ha kell. Egyébként öcséd-neve- letlenségű, naponta tízszer le- szidom, de olyan kedvesen ar­rogáns, hogy lehetetlen nagyon haragudni rá”. Egy másik levél így szól: „Nagy élvezet semmit se írni. Úgy látom azonban, elébb- utóbb kénytelen leszek megint alkotni valami halhatatlan va­cakot, hogy legyen mit olvas­nom a Nyugatban. Azt hiszem ui., hogy a beleíró jeles urak közül mindegyik önmagát ol­vassa”. Budapestről a követke­ző tavaszi beszámolót küldi: „Az idő szép, a Nyugatban új költőnő virult ki, Kosztolányi pedig megállapította, hogy Goethe igen ügyesen fordítot­ta németre az ő „Minden bérei tetőn mély csönd” kezdetű da­lát”. Tóth Árpád élcelődései so­sem voltak rosszindulatúan bántok. Apró fonákságokat csúfolt ki s gyakran nevelő célzattal. Iróniája önmagát sem kímélte. Saját költészeté­ről, ihletéről nem „nyilatko­zott” nagyképűen, inkább kifi- gurázólag: „Úgy járkálok itt, mint a kertész kutyája, a Mu-\ ki. Az is olyan csendes és bús , és dagadt. A hasa tele van|l kutyakölykökkel. Hát én is < [ alighanem szülni fogok végre, s remélhetőleg sokat. Csak J kérdés rámnézve is, mint a Mukira, hogy hány magzat lesz aztán a nyilvánosság mel­lőzésével elpusztítva? No, majd meglátjuk! Ugat még a Nyugatban Tóth-versike!” Am az áprilisi, bolondozó fényeket hamar takarják el gyors fellegek. Sötét és kese­rű gúny is csendül ki a költő némely levélsorából, fájó pa­nasszal és komoly elgondolko­dással: „Örömmel hallom, hogy egy kereskedő, egy dél­előtt 10 példányt adott el, ha igaz... (A Lomha Gályán”- ból). Jó volna már végre, ha olvasnák is az emberek a dől-, gaimat! Hogy miért volna jó?(i Hát csak jó volna. Remélem, most végre a másik könyvem is kelendőséghez jut, mert a Világ hirdetései közt látom, hogy Lantos antikvárius meg­vette a Nyugat sajt- és pakoló­papírraktárát, s így az én Szerenádjaimat is, ami­ket példányonként 80 fillérért vesztegeti Ez kissé lealázó, mert jobb nevű költőtársaim­nak az említett listán jobb áruk is van — no de viszont előny, hogy olcsóbb lévén, a könyv, többen vehetik meg, főleg lelkes diáknépség, azaz az igazi értékes olvasók!” Most, hogy hetvenedszer hozza el az április Tóth Árpád születése napját, örömmel ta­pasztalhatjuk: „az emberek végre olvassák a dolgait”. „S ez jó. Hogy miért jó? Hát: csak”. Mert a műveltségnek, a szépség szeretetének, a nagy mondanivalók megértésének, a szellemi emelkedésnek ez is egyik jele hazánkban. Tóth Eszter (Megjelent a Művelt Nép ápr. 15-i számá­ban.) 13 ank néni, az idős ház­” felügyelőnő aprókat lép­delve igyekszik előttem és lát­hatólag nem lepődött meg, mi­kor arra kértem, mutassa meg Munkácsy Mihály szobáját. — Hogyne, tessék csak, tes­sék ... Erre .; i Mint aki már nem először mutatja meg ezt a nevezetes épületet és a még ne/tzetes- sebb szobát, koppant kettőt Jávor Istvánék lakásának aj­taján. — Itt van. Konyhába lépünk, kedves asszony fogad és tárja szét saj­nálkozva a kezét: — Jaj, most nem lehet fce- ’ menni, alszik a kislány .:: Aztán mégiscsak kinyitja a szobaajtót és ujját szájára rak­va figyelmeztet a csendre. — Benh félhomály, a becsukott ablaktáblák rrlegszűrik a nap­fényt. A kiságyban szuszogó gyermek, olyan mély az álma, ahogyan csak az ilyen apró­ságok tudnak álmodni. Itt, ebben a házban, ebben a szobában lakott tehát a leg­nagyobb magyar festőművész. Vajon, mit tudnak róla a ház lakói? Vajdáné, aki Jávorék laká­sában fogadott, úgy mutogat­ja a lakást, mintha abban az időben, 1865-ben és 67-ben itt élt volna: — Ez volt a kony­hájuk ... Ez a va­salószoba és a cse­lédszoba ... Ott, az udvar végén la­kott a kertészük... Ebben a szárny- épületben az öre­gek, Munkácsy Mi­hály szülei. Bank néni is jól tudja, ki volt nekünk Munkácsy. S kide­rül, miért vezetett olyan ma- gátólértetődően végig a házon. Budapestről, Debrecenből, sőt Nagyváradról is jönnek ide ér­deklődők, hogy csak az utóbbi hónapok látogatóit említsem, mindezek őt keresik, vele bak­tatnak végig a hatalmas abla­kok megvilágította folyosón, néznek be a szobákba. Vannak dolgok azonban, amit nem egyféleképpen tud­nak a lakók. Például azt, hogy nős volt-e a festőművész vagy sem. — Úgy tudom, nem volt csa­ládja... — mondja az egyik. — Ne haragudjék Vajdáné — vitázik vele Bank néni, — de én úgy tudom, hogy volt felesége.:; Nem az a lényeges, kinek van igaza kettejük közül, bár nem titok, hogy Bank néni ol­dalán áll az igazság: Munká­csy Mihály nős volt. De nem ez a fontos, a szép és feleme­lő. Hanem az, hogy a régi ház lakói értékelik és nem kevés­sé büszkék arra, hogy ebben a házban laknak. Munkácsy Mihály házában ... Hogy ha leülnek a gesztenyéié lambsát- rának árnyékába, akkor Mun­kácsy fái alatt hűsölnek ..: — Atlengi a levegőt, beivódott a Boldogság. zöld gyepről kék füstöt ereget Setét fenyők fölé piros parázs, Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz; Van még boldogság?... Istenem, lehet? Békén görbül botjára a gubás; Ily mozdulattal nézte őse rég Betlehemben Mária gyermekét; S egy messzi bölcsőn felsírt már Júdás. Jaj, minden üdvünk búval viselős, Az ifjú ágon boldog alma kél. De százezer mérföldről már a szél Elindult, melytől zuhan a gyümölcs.. i Várj, enyhe perc!... Teleszívom tüdőm. S a csenden át úgy rémlik: csendesen Egy percre most megállt szemközt velem Halálom, mely közéig a bús időn ... A mi kis uácosunk falakba, megtermékenyítette a lelkeket a nagy ember szel­leme. Annyira megtermékenyítet­te, hogy színes, csillogó legen­dákat szőnek háza köré. Pél­dául azt, hogy Munkácsyéké volt az épület. Vagy: hogy szü­lei is itt laktak. Vagy: Mun­kácsy ültette a gesztenyefákat. Az igazság ugyanis az (levél­tári adatok szerint), hogy Mun­kácsy Mihály csupán látogató­ba jött ebbe az akkor még Ne- pomuki Szent János nevét vi­selő utcába. (Közbevetve: a rcssz nyelvek szerint azért ne­vezték így az utcát, mert esős időben csak ez a szent mentet­te meg a járókelőket, hogy a nyílt utcán vízbefulladjanak). Mint legényember járt váro­sunkban, elsőízben 1863 nya­rán, hogy meglátogassa a ház­ban élő nővérét, Gizellát, aki az akkori tulajdonosnál, Reök Lajosnál lakott. Vidám, szép nyarat töltött itt a festő, ké­sőbb sokat beszélt róla. Ugyan­csak levéltári adatok bizonyít­ják, hogy 1867 farsangján ugyancsak itt járt és meghall­gatta a Hattyúban a Pécsi Da­lárdát. (Megvizsgálásra szorul hát az emléktábla fejirata, hogy 1865-ben járt-e Pécsett, lakott-e a házban Munkácsy Mihály). Ennyi a megállapít­ható tény. Talán még az, hogy a házigazda három csinos lá­nyát is megfestette a művész. Az azonban nem baj, ho« a háziak képzelete megtoldja Munkácsy ittartózkodását, hogy ideköltözteti szüleit, hogy sok- mindent néki tulajdonít, ami nem történelmi lény. Ez csak azt mutatja, mennyire szere­tik, mennyire megbecsülik azt az embert, aki dicsőséget ho­zott az egész országnak. En­nek a dicsőségnek szeretnék szélesebb sugárnyalábját — ha akaratlanul is — a házhoz kötözni. A baj azonban ott kezdődik, hogy a lakók, az öreg Bank néni szeretete, megbecsülésre nem talál visszhangra ott, ahol kellene. Például a várcsi ta­nács város- és községgazdál­kodási osztályán és a PIK-nél. Amennyire lelket vidító volt, hogy a ház lakói milyen büsz­kék házukra és annak neveze­tességére, annyira elszomorító a ház állapota. A folyosó hatalmas ablakai­nak kockái közül bizony sok hiányzik. Itt, ezeken a lyuka­kon bever az eső, befú a szél, beszáll a hó a folyosóra, a fa­lakra. A folyosó mennyezetén a stukatúr meztelenkedik. A lakások f«#ai nedvesek, omla- dozóak. „Majdhogynem kilátni a falon át az udvarra" — mondja Bank néni és igaza van. Az ablaktokok olyan la­zák, hogy ha a lakók nem ékelték volna be ezzel-azzal, egy szép — vagy inkább csúf — napon kiesnének ablakostul, mindenestül. A volt kertész­ház ereszéről nagydarab vako­latlemezek hullanak vagy ké­szülnek éppen lehullani. Az utcafronton a vízlevezető csa­torna alsó két, két és félméter hosszú darabja hiányzik. Itt, ezen a részen a lezúduló eső­víz rombolja a falat, amely a többi helyeken is máladozó- félben van. Jogos tehát a lakók pana­sza, akiknek véleményét Bank néni foglalja össze: — Hát szabad egy Munká- csy-házat így. hagyni?! És hozzátenném, amit ő nem mondott ki: hát szabad hagy­ni, hogy a mi dolgozóink ilyen körülmények között lakja­nak?! Mert egyik legalább olyan fontos, mint a másik. És nemcsak az idő rongálja ezt a műemlékjellegű, tehát fokozottan védett épületet, ha­nem más is. Például: Dras- kóczy Ferenc, az egyik lakó még annakidején ■ engedélyt kért a PIK-től, személyszerint Acsnétól, az egykori igazgató­tól, hogy az egyik nagy ajtó helyébe kisebbet rakhasson. Az engedélyt minden további líélkül meg is kapta, az ajtó helyét részben befalazta, az eredeti ajtó pedig felkerült a padlásra, onnan az Ingatlan- kezelő Vállalat műszaki osz­tályára, onnan pedig... Ki tudná követni az útját. Lehet, hogy ott van, lehet, hogy vala­hová beépítették. Az épület azonban vesztett eredetiségé­ből, megcsúnyult. Pedig törvény írja elő, hogy az ilyen történelmi ereklyé­ken, mint ez a ház i6, nem szabad változtatni. Megértette volna ezt Draskóczy elvtárs is, ha megmagyarázzák neki. Ta­lált volna más megoldást, hogy megóvja előszobáját a hidegtől. Lám, Bank néni is hozzá akart ragasztani egy kicsiny konyhát szobácskájá- hoz. De első szóra megértet­te, hogy Munkácsy Mihály házán nem szabad változtatni, hogy azt úgy kell hagyni, ami­lyen akkor volt, mikor a mű­vész még itt üldögélt a gesz­tenyefák tövében. Éppen ez­ért a fáskamrát sem volt he­lyes felépíteni az udvar kel­lős közepén, hiszen ezzel az épület környezetét változtat­ták meg — méghozzá előny­telenül. Elszomorító, felháborító lát­vány ez az elhanyagolt, omla­dozó vakolatu, vak ablaksze­mekkel meredező Munkácsy- ház. Elszomorító, hogy az egyszerű emberek jogos kéré­sét, a ház lakóinak többszöri panaszát olyan egykedvűen utasította el a PIK, hogy Bank néni elhatározta: — Itt nincs más hátra, cs»k az, hogy beletetessem maga­mat is, a házat is az újságba, vagy a rádióba. Ugyanerre az elhatározásra jutott a pécsi képzőművész csoport is, amelynek leveie nyomán bekopogtattunk eobe a Munkácsy utcai Munkácsy- házba. És amit ők láttak, amit ők észrevették és panaszolnak, aminek orvoslását sürgetik — látja, észreveszi, orvosolhatni kívánja a város lakosságinak egésze. Sőt, azok is, akik Pé­csett járva, kíváncsiságból, ke­gyeletből megtekintik azt a házat, azt a szobát, ahol né­pünk nagy fia lakott. Az ő kívánságukat tolmácsolom, mikor azt írom: haladéktala­nul rendbe kell hozatni, helyre kell állítani Munkácsy Mihály házát! , -1 Garami László T apunk november 29-i szá­•*-' mában kritika-pályáza- ;ot hirdettünk, hogy lapunk >lvasói a filmekről, színházi előadásokról, műsorokról, könyvekről alkotott vélemé-' íyüket az eddiginél gyakrab­ban fejthessék ki. A pályázatra 49 pályamű ér­kezett, ezeknek egyrészét kö- eöltük lapunk hasábjain. A pá- yázati feltételek szerint a kö- ölt bírálatok közül válasz­oltuk ki a jutalmazásra ér­iemé seket. Érkeztek azonban olyan írá­sok is, amelyek nem voltak közlésre érettek. Ezekben több- íyire a film vagy színmű, eset- eg regény iartalmát írták meg is nem értékelték a műveket. Hás — közlésre nem alkalmas — pályaművekben megpróbál- ák ugyan elemezni, hogy mi i bírált mű eszmei mondani­valója, de íróik odáig még nem utottak el, hogy mérlegelték volna: sikerült-e ezt az eszmei nondanivalót, színdarabnál léldául az író céljait, elkép- :eléseit a művészetnek a szín- >adon megvalósítanak. Végül iltekintettünk az olyan kriti­kák közlésétől, melyekkel vi- ába kellett volna szállanunk. fixr nplHáiil pcrvilr nálváyA azt rótta fel egy kitűnő olasz film hibájaként, hogy a nega­tív hős kezdetben rokonszen­vesnek mutatkozik és csak a későbbiekben derül ki, hogy fasiszta gyilkos. Véleményünk szerint helyes, ha a negatív szereplők nem leplezetlenül, nem azonnal ellenszenves mó­don tűnnek fel a művekben, hiszen az élet. is azt igazolja, hogy ezek az emberek a meg­tévesztés, az alakoskodás baj­nokai. A közölt pályaművek közül tizet találtunk jutalmazásra érdemesnek. Az első díjat, egy darab 300 forintos vásárlási utalványt Fekete István: Kele című re­gényének bírálata nyerte. Irta: Lippenszky István. A második díjat, egy darab 220 forintos vásárlási utalványt Budavári Gábor nyerte, Shakespeare összes drámáinak ismertetésével. A harmadik díjat, egy darab 100 forintos vásárlási utal­Uiiáéfull a Zrínyi Ilona UultiUottUoH . . . i I Komlón nagy átalakítás előtt [ áll a Zrínyi Ilona kultúrott- \ hon. Grünwald elvtárs, a i tröszt építési osztályának mun- i katársa újságolta, hogy körül- ( belül 700 ezer forintos költség- f gél bővítik a Zrínyi Ilona kul- túrotthont és mintegy 350 ezer forintra tehető az az összeg, melyet a berendezésre fordí­tanak. Április 20-án megkezdik az átalakítást, mégpedig úgy, hogy dohányzóval és táncte­remmel íb rendelkezik majd az új kultúrház, a nézőteret pe­dig 480 személy befogadására teszik alkalmassá. így a kom­lóiak is gyakrabban tapsolhat­nak a Pécsi Nemzeti Színház művészeinek, hiszen a tájszín­ház ezentúl Komlón is tarthat előadást. Klausz Béla, a tröszt építési osztályának munkatársa ké- * szítette a terveket, melyek sze- 4 rint az átalakítást végzik. Elő- 4 zetes számítások szerint az 4 újjáépült, modem kultúrházat 4 augusztus húszadikán már bir- } fokukba vehetik a komlóiak. x B. M. ványt Pethő Piroska nyerte, a Figaro házassága c. vígjáték kritikájáért. A negyedik díjra — egy-egy 50—50 forintos könyvutalvány­ra — hét kritikát tartottunk érdemesnek: Péter Rezsőnének az Egy pi­koló világos című film kritiká­ját, Varga Gyulának Az élet hídja című film kritikáját, Szekeres Józsefnek, a Kenyér­ért és szabadságért című film kritikáját, Budavári Gábornak a Zsongó melódiák című film kritikáját, Budavári Gábornak Az atomkorszak hajnalán cí­mű könyv kritikáját, Répászky Ernőnek a Szelistyei asszonyok című színi kritikáját, Pethő Pi­roskának az operaház szólótán­cosnőinek vendégjátékát mél­tató írását. A jutalmak április 25 és 28 között vehetők át a szerkesz­tőségben a személyazonosság igazolása mellett. A bírálóbizottság. Mina mt iUfo. kutiÚAeqyütUtt! .. , örömmel adunk hírt a vé- méndiek kiváló kultúrmunká- járól, hogy példájuk buzdítsa többi falusi kultúrcsoportunkat hasonló szép eredményekre. Vegyeskaruk 45 tagú. A lel­kes tagok sorában ott van maga a tanácselnök, a tanács- titkár, hét pedagógus, falusi dolgozók: tsz-tagok, egyénileg dolgozó parasztok. Az erdész és felesége a legrosszabb idő­ben is bejön énekkari próbára 2 km távolságból. A tagok kö­zül 14 DISZ-fiatal. Maga a lel­kes és kiváló szaktudású kar­nagy, Pillinger Béla énektanár is ifjú még. De lelkesedése, ügyszeretete, komolysága a teljes érettséget igazolja. Nemrégiben adtak önálló hangversenyt a véméndiek ott­hon. Sikeresen szerepeltek Pa- lotabozsokon, Szebényben. A DISZ-fiatalság 16 tagú tánccsoportja, amelynek szé­kely tagjai is vannak, verbun­kost és székely táncokat tán­col. Az MNDSZ színjátszók tel­jes estét betöltő darabbal já­rultak hozzá az árvízkárosul­tak megsegítéséhez. H. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents