Dunántúli Napló, 1956. január (13. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-22 / 19. szám
VILÁG PROLETÁRJAI EGYEfÜLJETEK! DUNÁN! HÍM ■ r NAPLÓ MPP B A R ANYA M EGYEL BIIOTT/A'C AH AK »■ AP3 A XIII. ÉVFOLYAM, 19. SZÁM ARA: 50 FILLÉR VASÁRNAP. 1956 JANUÁR 23 A MAI SZÁMBAN: Rákosi Mátyás elvtárs felszólalása a SZOT VIII. teljes ülésén. (1-2. o.) — A Központi Statisztikai Hivatal jelentése az 1955. évi nép- gazdasági terv teljesítéséről. (2. o.) — Kedden lemond a Faure-kormány. (3. o.) — Vélemény- eltérés az angol-amerikai tárgyalásokon. (3. o.) — Házasság, válás. (4. o.) — Nehéz napok közben, dolgos évek előtt... (6. o.) Újabb parasztcsaládok százait a termelőszövetkezetekbe! Rákosi Mátyás elvtárs felszólalása a SZOT VIII. teljes ülésén A tavaszi vetések közeledtével egyre többször kerül szőnyegre idei termésünk három százalékos emelésének ügye. Igen kevés községi tanács, termelőszövetkezeti intézőbizottság és szakember van, aki ne keresné azokat az agró- és zootechnikai eljárásokat, amelyekkel a II. ötéves Terv első esztendejének e legfontosabb mezőgazdasági célkitűzését megvalósíthatják. Amennyire dicséretesek ezek a törekvések, annyira elítélendő, hogy a négyzetes vetés, a szakaszos trágyakezelés és az egyedi takarmányozásról szóló viták között szinte elveszik a mező- gazdasági termelés emelésének alapvető módja: a falu szocialista átszervezése. Pártunk: Központi Vezetőségének júniusi határozata félreérthetetlenül kimondja, hogy „a mező- gazdaság szocialista átszervezését, a mezőgazdasági termelés fellendítését együttesen kell megoldanunk”. A két fel- aaat már azért is elválaszthatatlan egymástól, mert nyilván való: a magas termésekhez, csak a gépesített, nagyüzemű mezőgazdaságon keresztül vezet az út. Énnek legfényesebb bizonyítékait az idei zárszámadások szolgáltatták. Mintegy harmincezer mázsa búzával és huszonnégyezer mázsa májusi morzsolt kukoricával termett több azokon a földeken, ahol most a szövetkezetek gazdálkodnak, mint amennyit az egyéni gazdák takaríthattak volna le róla. Tehát az 1954- ben belépett dolgozó parasztoknak már az első évben 12— 13 százalékos termésemelést hozott ennél a két főnövénynél a szövetkezés. Meg is látszik jövedelmükön. Amellett, hogy huszonhatmillió forinttal gyarapították közös vagyonukat — az 1954. évi kb. 20 forinttal szemben 1955-ben még több, mint 32 és fél forintot is kioszthattak egy-egy munkaegységre. Mindez hatástalan maradt volna az egyéni gazdák körében? Koránt sem: az évi munkát összegező zárszámadó közgyűléseken Somberekén harmincnégyen, Duna- falván pedig tizenheten írták alá a belépési nyilatkozatot. A zárszámadások a valóságban azonban jóval nagyobb hatást váltottak ki. Hogy az egyre jobban érlelődő belépési szándék mégsem vált tömegesebb elhatározássá eddig — annak éppen a fejlesztést előmozdító felvilágosító tevékenység lanyhulása az oka. Kinek az érdeke elsősorban a termelőszövetkezet új tagokkal jószágállománnyal és földterülettel történő fejlesztése? Ki szólhat a legmeggyőzőbben a társasgazdálkodásról a dolgozó parasztoknak? Csakis a termelőszövetkezeti tag. Nagyon helyesen tettek azok a szövetkezetek, amelyek zárszámadási közgyűléseikre több egyéni gazdát is meghívtak A legtöbb azonban a villányko ve~diekhez hasonlóan „zartko- rű mulatságot” csinált belőle, ahelyett, hogy a zárszámadást a fejlesztés érdekében alaposan kiaknázta volna. A felvilágosító tevékenység gyengeségének még most is a szövetkezetek szektáns elzárkózott- sága a főoka. A szigetvári járásbeli Hóból községben pél- iául az intézőbizottság csak a lele áron nksrta értékelni a Jószágokat, csakhogy akadályt gördítsen a belépők útjába. Berkesden viszont olyan „válogatásnak” vetették alá a belépni szándékozókat, hogy jórészük "nem felelt meg” a követelményeknek. Helyes, ha megnézik, kiket eresztenek maguk közé, de el ne felejtsék: a szövetkezetei azokból az emberekből kell megszervezni, akik — természetesen az osztályellenséget nem beleértve — a faluban élnek. A szövetkezeti mozgalom nyújtotta jobb élet — berkesdi, hobo- li és drávafoki elvtársak — nem lehet a falu néhány családjának kiváltsága és senkinek sincs joga ettől elzárni az oda kívánkozó dolgozó parasztokat. Ellenkezőleg: kötelességük útjukat megkönnyíteni. Ezt senki sem oldhatja meg a szövetkezeti tagok helyett. Mágocson is csak akkor léptek zömmel ’ tavaly mintegy százötvenen 1400 holddal, amikor elsősorban a szövetkezet mintegy negyven nép nevelője vágott neki a fejlesztésnek. Ez nem a holnap, vagy a holnapután, hanem a ma feladata, ősszel azért késett meg — a rossz időjárás mellett — a megye a vetéssel és betakarítással, mert későn kezdtünk a tsz-ek számszerű fejlesztéséhez s , emiatt többen már nem tudták megszervezni közösen és táblásán az őszi munkákat. Ez a hiba tavasz- szal már nem ismétlődhet meg. A most folyó tervkészítés kedvező alkalmat teremt a fejlesztési munka alapos megjavítására. Olyan tervet készítsenek szövetkezeteink, melyek a tavalyinál is jobb részesedést biztosítva még jobban elgondolkodtatják a dolgozó parasztokat. De ne titokban készítsék! A falu necsak az előirányzatokról tudjon, hanem kérjék ki a jól gazdálkodó középparasztok véleményét is s hasznosítható javaslataikat építsék be a tervbe. Egyetlen tervismertető közgyűlés se folyjon le a termelőszövetkezettel szimpatizáló egyéni gazdák részvétele nélkül. így feltétlenül közelebb kerülnek egymáshoz s a dolgozó paraszt egyre inkább sajátjának érzi a szövetkezetét. Görcsönydobo- kán és másutt is már úgy készültek az idei tervek, hogy figyelembevették a várható fejlődést és ennek megfelelően ké szültek el építkezési és más előirányzataik. Ennél azonban még tovább is kell menni, újítsák fel még ezekben a hetekben a nyáron már jól bevált szövetkezeti látogatásokat a járásokon belül. Az új vonás az legyen bennük, hogy elsősorban a helybeli szövetkezetét tekintsék meg az egyéni gazdák, azt ismerjék meg _még jobban, még közelebbről. A járási szervek és a gépállomások pedig ezeken túl különös gondot fordítsanak az előkészítő bizottságok létrehozására és szervezésére, hiszen jó működésükön múlik az alapszabály széleskörű megismertetése, a vitás kérdések megvilágítása — az egész felvilágosító munka legnagyobb része. A munkát — a falu szocialista átalakításának nagy munkáját — az egész község, az egész járás és egész Baranya társadalmi ügyévé kell tenni, hogy a tavaszi szántás vetésig sokszáz parasztcsaládot vihessünk át a nagyobb termést és jobblétet jelentő nagyüzemi gazdálkodásba, Czégény József a megyei tanács termelőszövetkezeti oszt. vez, Rákosi Mátyás elvtárs, a Magyar Dolgozók Pántja Központi Vezetőségének első titkára a Szakszervezetek Országos Tanácsának VILI. teljes ülésén felszólalt. Beszédében a többi között a következőket mondo tta: — Kedves Elvtársak! Az egyik hozzászóló — Gál László elvtárs: — azt mondotta, hogy pártunk Központi Vezetőségének az ipar műszaki fejlesztéséről szóló határozata hozott ugyan fellendülést, de ez azóta alábbhagyott. A beszámolót, s az elvtársak hozzászólásait hallgatva az a véleményéin, hogy Gál elvtársnak igaza van. Úgy látom, az eddigi hozzászólók legtöbbje nem vette észre, hogy itt egy alapvetőin új és életbevágó kérdésről van szó. Nem véletlen elvtársak, hogy Központi Vezetőségünk külön ülést szentelt a műszaki fejlesztés kérdésének és nemcsak nálunk, hanem más népi demokratikus országokban is napirendre tűzték az ipar műszaki fejlesztésének, a technikai színvonal emelésének problémáit. Miért volt erre szükség? Azért, mert ha az eddigi módszerekkel dolgozunk, a tőkés országok e téren maguk mögött hagynak, s különösen elmaradunk a külföldi piacokon. Az ipar műszaki fejlesztése — alapvetően új és életbevágó kérdés Hogyan áll a helyzet a tőkés országokban? A tőkést a profit érdekli, az érdekli, hogy menynyit keres. Ha valahol, mondjuk Amerikában, vagy Angliában egy földbirtokos vagy egy kulák traktort akar vásárolni, öt—hat különböző márka között válogat, s a legmodernebbet és aránylag a legolcsóbbat vásárolja meg. A konkur- rencia tehát rákényszeríti a tőkéseket arra, hogy éjjel-nappal a technika tökéletesítésen, az ipar műszaki színvonalának javításán törjék a fejüket. A bankár, a trösztigazgató, akinek kezében van az iparvállalat részvénye, kényszeríti az iparvállalat igazgatóját, hogy a lehető legjobbat gyártsa, folyton új, tökéletesebb gyártmányt dobjon piacra. Az igazgató hasonlóképpen kényszeríti a főmérnököt, a főmérnök a mérnököt, a mérnök a művezetőt, — s mindegyik szakadatlanul töri magát, hogy valamit javítson és jobb, olcsóbb, szebb gyártmányokat készítsenek el. És ez a kényszer eljut egészen a munkásig. Ha az igazgató észreveszi, hogy a főmérnök, vagy a mérnök egy idő óta nem jön hozzá javaslattal, vagy a főmérnök észreveszi, hogy a mester nem töri magát, — vagy a mester észreveszi, hogy a munkás selejtet gyárt, vagy a lendület hiányzik belőle, akkor egyszerűen kiteszi az utcára. Élet-halál harc ez, mert ha a másik vállalat fölénybe kerül, a gyár csődbe jut, a mérnökök, s a munkások az utcára kerülnek. Márpedig a tőkés országokban — különösen Amerikában, — az utcára kerülni, kiváltképp ha negyven évesnél idősebb az ember, szörnyű dolog, mert a legtöbb gyárban negyven éven felüli dolgozókat nem vesznek fel. Ott tehát ez a szakadatlanul működő nyomás ösztökéli a gyárost, az iparvállalat igazgatóját, a mérnököt, a művezetőt és részben a munkást is az ipar műszaki fejlesztésére, a technika javítására. Szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna — ez az elv szorítja rá a tőkés országokban az ipart a műszaki színvonal emelésére. És ez nemcsak egy-egy országban van így — hiszen a tőkés államok egymással is versenyeznek. Az amerikai gyárosnak szakadatlanul szemmel kell tartania mit gyárt az angol, a francia gyáros és újabban a népi demokratikus országok gyárai is. Nem kívánok most. elvtársak, részletesen beszélni az érem másik oldaláról: azokró1 a döntő tényezőkről, amelyek akadályozzák a tőkés országokban a technika fejlesztését: a tőkés termelés anarchiája, tervszerűtlensége a társadalmi javak mérhetetlen pazarlásával jár együtt. Az óriási monopóliumok, — éppen a profitjuk érdekében — igyekeznek a műszaki fejlesztési is monopolizálni, s nem ritka, hogy a találmány a süllyesztőbe kerül. A mi rendszerünkben természetesen a technika fejlesztésének nincsenek ilyen korlátái. Mi előrelátó terv szerint gazdálkodunk. Az ország anyagi eszközeit a legfontosabb problémák megoldására tudjuk összpontosítani. Nálunk a dolgozókat nem kényszer hajtja, hanem az egyre magasabb színvonalú szocialista öntudat. Ilyen fegyverük a tőkéseknek soha nem lehet. Az a tudat, hogy a technika fejlesztése nem a profitot növeli, hanem a dolgozó nép jólétét szolgálja, újabb és újabb erőfeszítésekre készteti munkásainkat, mérnökeinket, tudósainkat. Amíg a tőkés cégek hétpecsétes lakat alatt őrzik műszaki titkaikat, addig a Szovjetunió és a népi demokratikus országok testvéri együttműködése, gazdag kincsestára az ipar technikai fejlesztésének. Csak egy példát említek erre. Nagyon jó és külföldön is elismert a magyar kombájn, amelynek műszaki dokumentumait a Szovjetuniótól kaptuk. Ml tehát nemcsak saját tudósaink, mérnökeink, munkásaink alkotó erejére, hanem a szocialista béketábor valamennyi munkásának, mérnökének, tudósának, eredményeire támaszkodhatunk. Iparunk technikai színvonala az utóbbi években nem fejlődött kielégítően Iparunk technikai színvonala az utóbbi években nem fejlődött kielégítően, egy sor területen nem tartottunk lépést sok más ország technikai fejlődésével. Ennek persze objektív okai is voltak. Először is helyre kellett állítanunk a háborúban megrongált gyárainkat és az első ötéves terv idején pótolnunk kellett ipari elmaradásunkat. A technikai színvonal ki nem elégítő alakulásában közrejátszott nálunk az is, hogy a felszabadulás utáni időben a belső piacot óriási áruhiány jellemezte, s a vásárló nem nagyon nézte mit kap, milyen a minőség. Emiatt a mi gyárosaink — értem most már a szocialista ipart, a gyárigazgatókon, sőt megmondom, nem egyszer a minisztereken kezdve egészen a munkásokig — nem érezték a tőkés viszonyok között uralkodó, szakadatlanul ösztökélő tényező hatását. Kényelmesen, szépen, nyugodtan gyártották, amit megszoktak és nem volt gondjuk azzal, hogyan adják el termékeiket. Egy-egy gyár készítményeit ugyanis vagy a belkereskedelem, vagy a külkereskedelem vette meg egy tételben, vagy az épülő új létesítményeink várták tárt karokkal. Az igazgatónak gyakran fogalma sem volt róla, hogy egy-egy exportcikk termeléséhez külföldön mennyi munkaóra, mennyi anyag kell. Nem is törődött vele. Neki az volt a fontos, hogy a belkereskedelem, vagy a külkereskedelem átvegye az árut. Ha egyszer átvette az árut, akkor az ő gondja megszűnt. Ha deficit volt, azt meg a Nemzeti Bank térítette meg, emiatt nálunk még egy gyár sem csukta be a kapuját és megfordítva: a külkereskedelem külföldi megbizottainak például Dél-Amerikában, Belgiumban vagy Indiában gyakran fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen mennyibe kerül az áru előállítása itthon. ök csak azt tudták, hogy a konkurrencia ugyanezt a cikket mennyiért ajánlotta és igyekeztek annak megfelelően eladni azt. Részben ezért nem érvényesül nálunk az a szakadatlan hajtóerő, hogy jobban, olcsóbban, szebb kiállításban, korszerűbb árucikkekkel vegyük fel a versenyt a világpiacon. Iparunk elkényelmeskedésé- re az is jellemző, ahogvan gyáraink gyakran a vevővel bánnak. Cipőgyáraink nem fogadnak el kisebb megrendelést egy fazonból tízezer párnál. A tőkés piacon olyan vevő, aki egy fazonból tízezer pár cipőt megvesz — úgyszólván nincs. Ugyanígy nincs olyan vevő, mint nálunk a földművelés- ügyi minisztérium, amely egv évben egyszerre ezerötszáz traktort, vagy ezerkétszáz kombájnt vásárol, mert a világon olyan földbirtokos, aki egy évben ezerötszáz traktort, vagy ezerkétszáz kombájnt venne — nincs. Nálunk azonban vannak ilyen vevők. (Derültség). És mi az eredmény? Lassanként elkényelmesedett. elmaradt iparunk technikai színvonala. Ezt csak egy példával kívánom szemléltetni. Nemrég egy külkereskedelmi delegációnk járt Indiában és ott megnézett egy varrógépgyárat. Ugyanolyan varrógépet gyárt, mint a mi RM művünk. Egy különbség mégis van. Az indiai új gyár húsz munkaóra a?att készít el egy varrógépet, hét óra alatt. Mi most Indiában adunk el varrógépeket Világos, hogy nem veszik meg drágábban, mint az ott készülteket és az eredmény az, hogy egyetlen varrógépre, amelyet eladunk, huszonhét munkaóra díját kell ráfizetnünk, különben nem vennék meg. És rengeteg hasonló esetünk van, Mivel nem emeltük megtele- lően az ipar technikai színvonalát — kezdünk elmaradni más vonalon is. Kara elvtárs, a MÁVAG-ból elmondotta, hogy a 270 ióerős lokomobil korszerűsítésén dolgoznak. Ez a lokomobil húsz évvel ezelőtt még új gép volt és ezt azóta szakadatlanul gyártottuk. A felszabadulás utáni években megvették ezeket, azonban most már közük velünk: kedves barátaink, ez a géptípus elöregedett, ilyen régi gépeket nem vásárolunk. Ha nem modernizáljátok, akkor a legnagyobb sajnálatunkra nem fogjuk megvenni ezeket. Kara elvtárs bejelentése mögött az áll, hogy a modernizáláson még csak törik a fejüket. (Derültség). S ez száz meg száz egyéb gyártmányra is vonatkozik. Vannak nekünk természetesen nagyszerű új gépünk is, például a szerszámgépek, vacuumtcchnikai berendezések, amelyek belföldön, de külföldön is nagy keresletnek örvendenek, — sajnos azonban, nem ez a többség. Amig belföldön nagy áruhiány volt, s külföldön, főleg népi demokratikus országokban, s a Szovjetunióban folyt a háború utáni újjáépítés, még ment a dolog, de most kezd — elsősorban külkereskedelmi vonalon — jelentkezni az elmaradásunk. A Kandó villamos mozdonyok például 45 évvel ezelőtt szerte a világon olyan kapósak voltak, mint a meleg cipó: szállítottunk Észak-Qlpsz- országnak, Svájcnak, FrSmcia- országnak is villamos mozdonyokat, de közben elöregedett ez a típus, s ma már szó sincs villamosmozdonyok exportjáról. Az elvtársak bizonyára sokat hallanak a Dieselesítés- ről. A Diesel-motorokat a kapitalista államokban és tegyük hozzá: a Szovjetunióban is, rohamosan korszerűsítették, mi pedig még körülbelül ott tartunk, ahol tíz-tizenöt évvel ezelőtt, ez pedig ma már édeskevés. Vagy gondoljanak az elvtársak a műanyagokra. Ami ezen a téren történik — az egyszerűen tűrhetetlen. A tőkés országokban, a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban hétmér- földes léptekkel mentek előre, nemcsak a textíliákhoz, de még a nehézipar gépeihez is egyre több műanyagot használnak fel — mi pedig ezen a téren rendkívül el vagyunk maradva. Ugyanez vonatkozik a munkaigényes termelési folyamatok gépesítésére is, Fordulatra van szükség Ez a lemaradás a külkereskedelemben jelentkezik a legégetőbben, mert ott a világ legmodernebb iparaival vagyunk kénytelenek versenyezni. Ha nem tartunk lépést a technikai haladással, akkor mi is úgy járunk, ahogyan a közmondás mondja: „Szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna“ — s ebben az esetben mi lennénk a vakok. Ilyen körülmények között természetesen az életszínvonalat sem lehetne tovább emelni, a lakásviszonyokat javítani, népünk művészeti, kulturális igényeit kielégíteni. Éppen ezért az ipar műszaki fejlesztése döntő kérdés. (Folytatás a 2. oldalon)
