Dunántúli Napló, 1956. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-08 / 7. szám

4

NAPLÓ

1958 JANUÄR 8 '

Hatávz JfláUóH:

Hawaii széketek

Kevés költőre emlékszem, aki oly teljes fegyverzetben lépett először nyilvánosság elé, mint Kalász Márton. Pedig nem a csodagyermekek fajtájából való. Nyoma sincs költeményeiben a fiatalos hányavetiségnek, tűzijátéknak. De hiába kutatnánk ebben az elsőszülött kötetben a mag- keresést, a bizonytalan-léptű első verseiket is. Felnőtt, készen áll anélkül, hogy éreznénk mögötte a gyermeket.

Parasztgyerak. A táj, amelyből kinőtt, Baranya paraszti képe. Az: hangulatában, vérmérsékletében, tempós, de mélységeket rejtő szemlélődésében, minden földrajzi jegy nélkül is. Itt találkozott először a szépséggel és költőivel, itt vette észre a fűzfa- barkákat, a hajriali szekerek csörgését, az Ő6z aranyló színeit és a nyári zivatarok dé- lies színjátékát. De a táj belső fejlődésének első állomásán is csak elindítója érzéseinek. A látványt szinte minden esetben magába süllyeszti és reá reflexióival felel, ünnepivé varázsolva az elsődleges természetélményt.

Kezemben lassan, tétován hintái az áa; csupa arany. Barkák csapata fönt a fán szikrázik s jó illata van.

Az ágat szájamba veszem.

S ahogy a lanyha szél viszi,

teleszitálnak csöndesen

az arany barkák fürtjei.

(Fűzfabarkák)

Van ebben a magatartásban vi laml mondhatatlan szűziesség [ly tisztán csak romlatlan lé'ek érezhet tájat, embert, v“»> báfmit, ami toll alávaló. Igv ébrednek benne paraszti származásának emlékei is.

Ha elnézel a zsupptetők

felett,

havas fenyőknek látod

tetejét —

s a hullámzó, lassú

emlékezet

kavarog benned, csapkod

szerteszét.

Eszedbe jutnak hajdan

béresek,

benső szavad szavukra

ráfelel,

kik nyurga ökrötk hajnali

eget

szúró szarva közt bibelödtefk

elAz érzések belső zenéjét a szó csak megformálja itt. Az emiékfhez-kötöttség őszinte és tiszta. De e nagy érzékenység mellett sincs benne semmi „-kék virág“, hamis világfájdalom. Anyaga reális, sokszor megdöbbentően keményen az. A halódó édesanya képét így rajzolja fal:

Elaludt; öklömnyi arcán a nagy

nyitott száj alján

kivirágzanak

csepp sárga fogai s — ezüst fonál —

megindul, szétszakad lassan a nyál.

NéhánV sorral odébb már a Ura ömlik belőle:

S mintha csak látomás, a

nyers idő

zuhonó vízesés, hulláma nő;

gyűrűt vet, fölbükik, csobban a dal —

anyám, a régi, a szép s fiatal.

Ki mondaná, hogy e szinte végletesen biztos verset egy alig húszéves költő írta? Nem sik'ik ki, ura marad felindulásának és a formának egyaránt. Kell-e jobb értékmérő egy költőről?

A versekben egy fiatalon elszenvedett súlyos betegség reviczkysen szép emléke van. De megmagyarázza-e e koraérettséget ez? Aligha. Legfeljebb, hogy ez az amúgyis szemlélődésre hajló természet még elmélyültebb lett, lebontva maga előtt á valóságról a hamis romantika kérgét, amelyet mindig a maga teljes erejében lát, érez és értékel, utat nyitva tisztán kibuggyanó költészetének.

Kalász költészete tehát a valóság és érzelmek kettős eréből fonódik össze: a mai látásmódból és a legfőbb költői értékből. E két tényező biztos egyensúlya és árnyalatos finomságú képei köUésze- tének állandó kísérő jegyei.

önkéntelenül is felmerül bennünk, hogyha ennyire kész költészet ez, mi marad akkor a fejlődés, a kiteljesedés számára? A távlatokat azonban ez a vékony kötetike is megmutatja anélkül, hogy bizonytalan jóslatokba bonyolódnánk. Az első versekben még csak a természet, táj és az „ón“ találkoznak. Vessük közbe, hogy a versek kötet- beli sorrendje nem jelenti egyben az időrendet is. De az út hamarosan kiszélesül, s ebben a táguló költészetben rövidesen helyet kap az ember, az élet szerelme, az erkölcsi állásfoglalás, a sors, a származás és hovatartozás felismerése is. Ilyenek: a Kaszamalom, Ha fölül ismét, A részeg, Ne hagyjatok stb. E felsorolás csak egy-egy pétds a legszebbek közül, amelyek humánumának terebélyesedé- sét jelzik. Szinte fáj nem idézni belőlük! Ez az igazi attitűdje, amely költészetét oly vonzóvá varázsolja.

Talán soknak is tűnik eny- nyi felsőfok egy kritikában. De engedtessék meg nékem, mert nem mindennap születik húszéves költőnél ilyen kötet sem. Erényei mellett elenyésznek a kifogások, a kisebb egyenetlenségek. Az, hogy technikai fegyelme itt- ott még feszességre, keresettségre kényszeríti, s hiányzik belőle még a teljesebb egységre való törekvés, a nagyobb vállalkozásra a bátorság. De ennek a csírája is mutatkozik, a kötet egyetlen hosszabb elbeszélő-versében, amely lényegében egy hosszabb, átfogóbb lírai vallomás.

Most zárjuk le azzal: a költő szépet és igazat teremtett. Tehát a legtöbbjét, amit adhatott. S még valamit: örülünk annak, hogy Kalász Márton baranyai.

GÉCZY JÖZSEF

jírnél ttyty másik itv/dúi

Kedves Barátom!

Bizonyára csodálkozol, hogy olyan sűrűn kopogtat nálad a postás és János levele után egy nappal már az én soraimat dobja levélszekrényedbe E sűrű levéljárásnak oka az, hogy én — még Te előtted elolvastam János (akiről mindketten tudjuk, hogy vezetékneve Csajág! és civilben színházunk dramaturgja) levelét. Nem sértettem meg ezzel semmiféle levéltitkot, hiszen a levél megjelent a Pécsi Színpad című műsorfüzetben is és már tegnap este széltében-hosszá- ban olvashatták.

Nos, e hosszúra nyúlt bevezető után hadd írjam meg, miért szülte az egyik levél a másikat. Ehhez azonban idéznem kell:

„Kedves Barátom! — írja János, — fogas a kérdés, amit feladtál nekem, s alighanem ki is fogtál rajtam. Nem hiszem ugyanis, hogy e néhány sor — a tárcarovat szűk terjedelme — kimeríthetné vagy csak megközelítő pontossággal sejteni engedhetné mindazokat az ismereteket, melyeket szín- házbajáró embernek kritikáról, kritikusról nem felesleges tudnia. Mert például ha a te ilyenirányú ismereteid bővebbek lennének, nem csodálkoznál azon a „kritikán“, melyet színházunk egyik legutóbbi előadásáról írt a „szigorú kritikus“. így a megfelelő ismeretek híjával felháborodottan utasítod vissza a vállveregető hangot, amellyel az előbb említett „kritikus“ országunk egyik legnagyobb élő írójához ereszkedik alá ...“

így kezdődik a levél és folytatódik azzal, hogy a kritikust (János barátod mindvégig idézőjelben használja ezt a szót, ami annyit jelent, hogy a kritikust nem tartja kritikusnak) összehasonlítja néhai Keszler Józseffel, aki egyik

kritikájában azért ócsárolta Pethes Imrét, hogy a saját nevét, az ismeretlen Keszler nevet ezzel ismertté tegye.

Azt közvetlenül közös barátunktól, Jánostól tudom, hogy a levél a Dunántúli Naplóban megjelent Végrendeletről szóló kritika bírálata — lenne.

Hogy miért csak lenne? — Azért, mert egy bírálat bírálata — ha az a tárcarovatban is jelenik meg, érvekre, tényekre kell, hogy felépüljön. Ha az a kritikus csak „kritikus“, ám okoljuk meg, hogy miért. Ha az a bírálat vállveregető, ám idézzük, hogy itt és itt, ezért és ezért. Ha az írás tévedéseken alapul, ám tisztázzuk ezeket a tévedéseket.

De a mi János barátunk mit csinál? Kétszer is pápát avat. Egyszer, mikor csalhatatlannak tartja a maga észrevételeit és még annak sem érzi szükségét, hogy ezeket bizonyítsa, másodszor, mikor ugyancsak a pápai csalhatat- lanság tulajdonságával ruházza fel Kodolányi Jánost, a Végrendelet kitűnő íróját, akit ha bírálni merészelnek, akkor az már szentségtörés, esetleg vállveregetés, ami „felháborodást kelt.“

De ez nem elég. János barátunk nemcsak csalhatatlannak tartja magát, hanem rágalmaz is. Úgy bizony, ki merem mondani ezt a súlyos és kemény szót, sőt, oda merem írni a levél alá teljes nevemet is. Hallatlan merészség kell ahhoz, hogy János megrágalmazzon egy városszerte becsült, művelt, tehetséges embert azzal, hogy Kodolányi János vállán akar a hír magasságaiba emelkedni! Mi, akik ismerjük Géczy Józsefet, tudjuk, hogy ennek a szándéknak még az árnyéka sem fért hozzá.

De kérded, hogy miért tesrf ezt Csajági János? Miért avat pápát és miért rágalmaz? Itt bizonyosságot mondani nem tudok, legfeljebb találgatásokba bocsátkozhatnék, de ezzel éppen olyan hibába esnék* mint ő, így hát nem teszem.- Az bizonyos, hogy védeni akarta Kodolányi Jánost. De rászorul-e Kodolányi az ilyen védelemre? Ha valóban nem lenne országunk egyik legnagyobb élő írója, most e „vedelem“ után így jajdulna fel! „Még egy ilyen védelem — és elvesztem.“ De ez a levél hál- istennek nem tudott ártani Kodolányi Jánosnak, mint ahogy nem ártott Géczy Józsefnek sem, aki becsületes szándékkal írta a „megkritizált“ kritikát. (Látod, most már én használom ezt a szót idézőjelben, csakhogy joggal.)

Ezzel nem mondom azt, hogy Géczy elemzése hibátlan, vagy hogy minden sorával egyet kell értenünk. Nem. Vitatkoznunk lehet v«le, sőt kell is, de nem úgy, ahogy János teszi azt.

Csajági János ezzel fejezi be hozzád írt levelét:

„Aki színházszerető, újságolvasó ember csak akadt, zsongva, zúgva, csodálkozva és felháborodottan kérdezte mind: „Ki az a Keszler József? Ugyan, ki az a Keszler József?!“

Én azt hiszem, hogy a színházszerető, újságolvasó emberek nem a Napló kritikájának elolvasása után kérdezték: „Ugyan, ki az a Géczy József?!“, hanem éppen a hozzád intézett első levél elolvasása után érdeklődnek majd „csodálkozva és felháborodottan“ annak szerzője felől.

És mégegyszer az első levél idézetét, bár nem egészen pontosan:

A kritikák jobb és igazabb kritikáit várva üdvözöllek:

Garami László

lennek a bér háznak

magja is volt, héja is volt, akár az almának.

A külsejét a nap derítette,- kivéve az északi oldalt, a szél szellőztette és az eső itatta.

A külseje szép, a muskátlik átölelték léceiket, a kanárik inogtak a hintán, az erkélyek elé húzott színes vászonfüggönyök dagadoztok, úgy borzolódtak, mint a hullámok.

A belseje? A csontiházban a magok, a falak között az emberek, nem láthatók. Csak a szomszédos lakásokból hallik át egy-egy ajtódurranás, néha tán'-zene, vagy a tárogató dudába meg a kiabálás.

Talán az almamagok is hallja ^ egymást.

Bent és kint nem ugyanaz. A' -rkélyre már va.am't fel- vpi-? az ember, a nyári lakásban néha elég egy papucs, a lát'nvomok ellen.

Ha Decsiékné! magától becsukódik az aitó, akkor veszekednek. ha Mohosok ablakot zárnak, akkor a Szabad Európát keresik. A külső és belső egviivé tartozik. A bar- rafoltú alma ütődött, ott kásás, romló a hasa és. ha kis alapút kezdetik a hátnál, akkor odabent moh^zkál a kukac.

ú másort'k orrneiot tolóid"!! erkélyén egv férfi mos, kő- nyékig dapasztja a habot nézi hallgtvHa az elpukkanó gZ"" 'TfVi" Kw-<5kéket,4 szipog. Lelve* csínét az éneklésnek. esaV q pöszeségét nem tudja len 'ni.

— Ticsi lááány, hej tlesi láááááány .

Csupa ismeretlen szövege*, csupa ismeretlen dallamot énekel Hülye.

De jól mos.

ö a Kertész órásék Lajosa, majdhoiiy-nem Kertész Lajos.

Egv télen született, akkor

már lehetett vagy harminc

éves. *

Kertész úr, a más-csinálta apák gyanútlanságával hazafelé tartott a kávélházból. A sötét ablakokkal is zakatoló nyomdaépület előtt látta meg Lajost.

Az ég bezárult, a hideg kioltotta a csillagokat is, a telefondrótokon megcsendült a zúzmara és a háztetők havát seperte a szél.

Lajos a nyomda kerek kis pinceablakánál topogott, fekete tócsát taposott a hóba.

Kertész úr már máskor is. nyáron is, észlelte, hazafelé igyekezve, hogy ebből a kis ablakból meleg gőz csapja meg. Alighanem itt olvasztják. öntik az ólmot.

De valahogy még sohsem jutott eszébe, hogy itt, akárcsak egy percre Is, megállapod iék, kezét összedörzsölje, mint ez a zsákból varrt ka- bátú alak.

Laios még ekkor sem született meg, mert az első ilyen találkozásoknál még nem volt több. mint egy ötletes csavargó. aki kifogta magának a város legmelegebb pinceablakát.

De aztán, hogy estéről- estére ott látta, Lajos kezdett formát ölteni és belsővel telítődni. Előszöris pösze lett, szájából szünetekkel bújt elő a leheletgőz, majd kiderült, hogy nyilvánvalóan gügye.

Kertészlaiosságát faaprítással és szénhordással kezdte, hallatlan olcsósága és gyermeki butasága csakhamar felvitte dolgát. A lakásban is akadt munkája. Padlót fényesített. kálvhát pucolt, reggelenként telet hordott papírba lói bebugyolált kiflikkel és ha mindent rendben elvégzett, akkor moshatott is. Azt nagyon szerette.

Karizmai dagadoztak, úgv csavarta, forgatta a ruhát és énekelt; (

A Uiiiya

Irta: Szántó Tibor

— Minden olyan jóó ... Minden olyan szééép ...

Valahol aludt és nappal a házban élt. •

Szipogva, csoszogva vitte fel a tejet, a kiflis göngyöleggel, és lakónak, idegennek alázatosan köszönt. Gömbölyű, tapadó hajú fejét meghajtotta és úgy került ki egy nagyságát a lépcsőfordulóban.

— Keicsókoloooom... Kezeit csókolooom... — danolta.

Néha a Kertészné nagyságával, karján kosárral, a piacra mehetett és ilyenkor selypített, beszélt, mesélt.

Favágáskor a pincében csodálatos dolgokat hallott. A cselédlányok, a nagyapák, a gyerekek és a házmesterné, — sokat tudtak.

Mohosék szeneskamrája folyik, azért. koszos a lépcsőház. Mislényi bíró már nem köszön Takécsnénak, mert Takácsot megfúrták. Decs! egy lavór vízzel leöntötte a feleségét, mert sikított.

Mislényi bíró nagy kutya, nem párttag, de bárkit szívesen eltenne láb alól, csak az lehetne. De nem lehet, mert régi ember.

Valamikor a zsidótörvénnyel volt baja, mert a papa... De akkor nagy lárma közepette bebizonyította, iratokat mutatott, az anyját is kénvszerí- tette, hogy azt vallja: ő nem a papától származik, hanem egy feddhetetlen fajú házasságtörésből.

1945-ben már a papa visszakerült az életrajzokban a mama mellé és az üldöztetése keserű sorokat íratott vele.

^ ha

véletlenül későn keveredik

haza, akikor gyorsan becsukja maga mögött a kaput, remegő kézzel fúrja belé a kulcsot a zárba, fél, hogy valaki utánalép.

Ezerszer hálát adott magában, hogy már kulcsuk van a lakóknak és nem kell ? lámpahíjas utcán várni a házmesterné előkászálódására. A többiek ugyan azért adnak az öregasszonynak havi 10 forint kulcsmegváltási pénzt, de ő nem ad, ragaszkodik a rendelkezésekhez.

Nagy és fontos embernek érzi magát.

/ Decsi az más. Csendes, nem jár peckesen, halk és finom. Csak felvillan és máris árnyékba merül. Ki hinné, hogy veri a feleségét?!

Voltaiképpen csak egyszer ütné meg és már nem is haragudna; a többit azért kapja az asszony, mert kiabál. Mert fellármázza a szomszédokat. Ettől fél Decsi és ezér* tapasztja szálára a kezét, ezért dob fejére dunvhát.

Majd megnyálazza, szopogatja a karmolások helyét, visszafésüli a kocákat, elrántja a ráncokat és az ajtót becsukva halikan 'eoson a lépcsőkön.

Mislényi is, Decsi is azt hitte, hogy senki nem 'ud semmit.

De nyár volt, az ember izzad, por is kavarog, gyümölcslé is csöppen. Mosni kell, kint az erkélyen, honnét a szanoanbuborékok egyenest az égbe szállnak, az erkélven, ahol a nap rajt ficánkol a vizen.

Lajos már helvben van. * ló-^.n a vt<%i "»i

bádogpohárból iszik, a padlás

kulcsot elkéri a házmestemétöl, odafönt tereget, a pincét jól ismeri, a porolót szőnyeggel takarja és püföd.

De aztán beszélni is kezd ám!

Amikor Decsi, vagy Mislény: a folyosón a lépcsőház felé halad, akikor mindig morog, mert szörnyű jószíve van é.s borzasztó igazságérzet felejtő- dött benne.

— Göbefejű... — ezt duzzogja, ezt ki is tudja mondani. Minden rosszember nála „göbefejű“ és minden jó „aranyapám“. Aranyapám a Kertész, meg a Kertészné is.

'Decsi surran, Mislényi feszít. Még nem sejtenek semmit. De Lajos napról nap’a nagyob habot ver, dühödteb- ban csavarja, facsarja a ruhát ég megszólal:

— Tyédelje magát, minek üti azt a tyegény attyonkát?!

De csínok megmerevedik az állkapcsa, a lélegzetet a tüde- ién felejti, majd sebesen tovasuhan, mintha nem hallaná. Gondolja, hogy ez a hülye majd legközelebbre elfelejti. De nem.

— Maga rotty ember, goromba! M'nek üti ászt a tyegény attyonkát?

DÍecsi már nem jár haza ebédelni. Reggel-este suhan, füle pirul, a szeme tétova. Ügy érzi, hogy mindenki róla beszél, őt gúnyolja, neveti, szidja. Az ajtói már egyre ritkábban csukja be, meleg van, hadd jé* jot. a huzat

Decsine a lépcsőházban pn- rizert akar adni Lajosnak.de az nem fogadja el.

Mislénytl, amikor először hallotta, hogy „Maga elárulta, eladta az édeszamyját... Maga épp olyan komumszta. mint én ..felordított: Kuss!

Este hivatta a házfelügyclő- nőt, hogy zavarják el Innét ezt a szerencsétlen hülyét, mert fasiszta kijelentéseket tesz és sér eget,

A házmesterné átadta Kertészeknek az üzenetet, azok szidták is Lajost.

— Miket beszélsz, te szerencsétlen?! Egy szót se szólj senkihez!

— De ajanyapám, amitoj ez a göbefejű az édety jó anyját ity feladta!

— Semmi közöd hozzá! Akarod, hogy neked is kitekerje a nyakadat?

— De attoj ity.;!

. És tovább szidta Mislényit, Deosit.

Már nem moshatott az erkélyen, a konyhába dugták, az ablak is félig be volt hajtva, de ő, amikor az egyik neveltje megjelent a folyosón, gyorsan kitárta és leszólt az első emeltre:

— Te göbefejű ... Rogyj el, mint tök a mezőben ...

Mislényi lehivatto Kertészt, utána Kertész megmondta a feleségének, hogy Lajost másnap küldje el. Az asszony veszekedett, kiabált, hol találnak még ilyen olcsó segítséget és nem lop, és igénvte- 'en. Talán alkalmazottat akar fogadni? Az égy vagyon, esz- téká. meg minden, vagy ő törje össze magát? Azzal persze a Mislényi elvtárs nem törődik!

De Kertész nem engedett, már nem kiabáltok, suttogtak és ebből az lett, hogy másnap Lajos előtt csak hasadéknyira nyílt meg az ajtó.

Amikor Lajos, a volt Kertész Lajos a házfalak mentén, lebegő ruhájában, hóna alá szorított üres lábasával elbaktatott, a házmesterné a járdaszegélynél állt a szomszéd ház- mesternével, és halkan mesélte, hogy miért rúgták ki, miket mondott.

—A mi házunkban Is elkelne egy ilyen... — bökte közbe a szomszéd.

De azért nem kiáltott Lajos után,