Dunántúli Napló, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)

1955-09-25 / 226. szám

N A P L ő >955 SZEPTEMBER 25 HIROSIMA GYERMEKEI Nem tudom miért, a Ma gyár Himnusz szavai jutottak estembe, miközben ezt a meg­rázó filmet néztem. „Vár ál­lott: most kőhalom; kedv s öröm röpkédnek: halálhörgés, siralom zajlik már helyettek”... Ezek a sorok doboltak dob­hártyámon, ezek tiltakoztak 1 jen nem a rettenetes pusztítás, a« kimondhatatlan, torkot szo­rongató' iszonyat elleti. Nem magyar sorsról beszélt a film. Tőlünk messze élő, s hozzánk mégis közelálló lé­nyek: emberek sorsáról. Hiro­sima. az atombomba« város gyermekeiről. Egy fiatal, riadtszemű japán óvónő szemével néztem azt, amiről eddig csak hallottam. Pompeji pusztulásáról, a lá­vával elöntött város megsem­misüléséről láttam már képe­ket. Talán az idő távolsága, 'alán az, hogy ezek a képek csupán az ember .nélküli vá­rost mutatják — hozta magá­val azt,- hogy nem kavart fel a képekről áradó nagy halotti csend. a pusztulás hangulata. Hirosima pusztulása azonban l§Stet és lelket lázit. Az apró kőtörmelékké széthullott város, a fekélyként terjeszkedő ha­lál, a megtört emberi szemek­ből tükröződő rémület nem a legszöenyűbb. Az iszonyú az, hogy a Hirosima pusztulásált túlélő emberek magukban hordják, az atombomba robba­násának, a „halál gombájá”- nak irtózatos terhét: a halált: A riadts?emű japán lány sze­riével látóm a robbanás után hét évvel halódó gyermeket, az eltorzult!ábu menyasszonyt, a' világát vesztett koldust, az asszonyt, kinek nyomorodott keze nem kulcsoiódhat többé imára, a szemekben fénylő rémületet: vajon mikor tör ki rajtunk is a titokzatos kór, az „atombetegség"... Különös, hogy csak akkor, miikor felgyűltek a moziban á fények, mikor megcsapott az utca hús levegője, gondoltam álra, hogy ennek a filmnek tulajdonképpen nincs is mesé­Pályózati felhívás A Magyar Szovjet Társaság pécsi pedagógiai szakosztálya a megyei oktatási osztállyal, a Pécs városi oktatási osztály­ával egyetértésben pályázatot hirdet a megye minden peda­gógusa számára a következő kérdések kidolgozására: 1. Hogyan neveltem tanít­ványaimat kultúrált magatar­tásra? 2. Hogyan végeztem tanít­ványaim munkára nevelését? A pályázók írják le gyakor­lati nevelőmunkájukat, mutas­sanak rá arra, hogyan támo­gatta őket céljaik elérésében a pedagógiai elmélet, különösen a szovjet pedagógia idevágó ré­szeinek tanulmányozása. írják le nehézségeiket, kudarcaikat és elemezzék hogyan küzdöt­tek 1c a sikertelenségeket. Részletesen mondják el sike­res nevelési eljárásukat. Is, amelyeket szélesebb körijén el lehet terjeszteni. Ne csak áí iskolában, a tanítási órákon végzett nevelömunkáról szá­moljanak Ive, hanem az iskolán kívüli erőfeszítéseket is mutas­sák meg, mert csak így lesz a leírás teljes. A pályázatokat jeligésen, a jeligét zárt borítékban melle­kéivé küldjék be 1955 október 27-ig az MSZT Pécs városi titkárságara. Az eredményhirdetés 1955 november 7-én lesz. A két té­ma együttesen kerül elbírálás­ra. Első díj: 1000 forint, má­sodik díj; 700 forint, harmadik díj; 300 forint. , A pályázathoz szükséges iroda'om jegyzékét az „Isko­láink—Nevelőink” legújabb számában, vagy az MSZT vá­rosi titkárságán lehet megte­kinteni. — Bombard francia tudós egy gumicsónakban egyedül 60 n«p alatt átkelt, az Atlanti óöeánor. Útjáról filmet készí­tett, amelynek a „Ha'van n«- pc; egyedül az Óceánon” cí­met adta. je. Végigkövetjük Takakot, a még gyermek óvónőt a háború befejezése után hét évvel az elpusztult városon. Konfliktust, megszokott tör­téneti keretet hiába keresne a néző, de nem is jut ideje kere­sésre. Ez a film elsősorban nem mesefilm, hanem doku­mentum. A legembertelenebb fegyver, az atomomba pusztí­tásának dokumenKtma. Takako emlékezik, miközben néhányszál virágot tesz kövei­re széthullott házuk romjai­hoz. így kerül egymás mellé a kacagás és a sikoly, a bol­dogan kergetőd ző gyermek és a halálbamerevült, megkínzott ember, a gyermekét tápláló anya és az örökre magtalanná vált feleség. A visszaemlékezés napsugaras képei és a jelen szörnyűségei olyan egészet ad­nak, amit a mi himnuszunk két sora fejez ki tömören. Milyen érdekes lenne megfi­gyelni a távoli ország nagy­városának, a japánt emtoerek- nek életét, szokásait. Azt, hogy hogyan esznek a karcsú fapál- t;ik3lkikal, hegy hogyan tele­pednek le a ragyogópadlóju szobácskákban, ahol nincsenek székek, asztalok, hogy hogyan üdvösük egymást mély bókkal, udvarias mosollyal... Minder­re azonban nincs idő. A néző figyelme pillanatra sem szakad ei. nem szakadhat cl a főtémá- tól: a pusztulástól, a haláltól. Talán csak a mosoly, a gépies, borza Lmakbafáradt mosoly ragadt meg emlékeze­temben. Az asszony mosolya; „Nékem nem lehet gyerme­kem ...” A nevelő mosolya: ..Éppen jóikor érkezett... A kicsinek mér csak órái van­nak hátra ... Atombetegség...” És az óvónő, Takako mosolya, ahogy mélyen bókolva mondja, mondogatja: „Nagyon ked­ves ...” De a mósolyba mere­vült arcokból riadt szemek bá­mulnak rám. Olyan szemek, melyekből sohasem mossák ki a könnyek a borzalom látá­sának, átélésének riadtságát. Még nem kelt feleimet a film. A pusztítás áldozatai élni akarnak, hogy emlékez­tessenek. Eleven szobrok ők, a tiltakozás szobrai. Takako nem véteti karjából a háborús szilánkot, hogy emlékezzék . .. A haldokló gyermek arról be­szél, hogy emlékezni kell __ A vak koldus azért ül a leg­forgalmasabb utcasarokra, hogy emlékeztessen ... — „Fogadják részvétemet,!” — hajol meg mélyen Takako, mikor éppen a halál pillanatá­ban érkezik az atombomba egyik áldozatának családjához — a háború befejezte után hét évvel. — Mire megyünk a részvét­tel?! Az nem támasztja fel őt! — kiáltja a zokogó feleség. Igen, a részvéttel semmire se megyünk. Nem is részvétet kelt a film, hanem elhatáro­zást. Elhatározást, hogy emlé­kezünk és elhatározást, hogy harcolunk. Emlékezünk az atombomba pusztítására és harcolunk al­kalmazása ellen, minden tö­megpusztító fegyver ellen, a gyilkos háború ellen. A világ felháborodik, ha a pusztítás képét ilyen meggyő­ző erővel, ilyen hitelesen látja Kaneto Sindo filmjében. És a felháborodott emberek egyesí­tett ereje meg fogja akadá­lyozni az újabb pusztítást! De a film dicsérete nem le­het egyben a MOKÉP dicsé­rete is. Igaza van Berónyi Ist­vánnak, a pécsi postaigazgató­ság dolgozójának, mikor leve­lében kifogásolja a film minő­ségét. „Hogyan lehetett ilyen recsegő, búgó, homályos, itt-oit hangjátvesztett filmet a közön ség elé vinni?” Valóban, a kópia rossz. Gondosabban ügyelhetne arra a MOKÉP, hogy egy ilyen film közönségét ne zavarhassák meg az ilyen­fajta hibák. Garatni László Kulturális életünk hírei — KESKENYFILM VETÍTŐ­GÉPET KAP a Komló Városi Tanácstól a Komlóhoz csatolt Mecsekfalu. A tanács gépházat is épít a kultúrotthonba. így teljesül a község lakóinak kí­vánsága: nemcsak csütörtökön, hanem szombaton és vasárnap is lesz filmvetítés. — Charles Chaplin, a „Rival d'afény“ után sokáig dolgozott új filmjének forgatókönyvén, amelynek témájáról sclk ellent mondásos találgatás tfolyt. — Chaplin most foejélenfbette, hogy új filmjének, amelyet a jövő óv elején kezd forgatni. Angi iá­ban, címe „Egy kúrály New- y ónkban.” — PÉCSETT JÁRT Sztanek Henrik elvtárs, a Lengyel Nép­köztársaság Népművelési Mi_ nisztériumának film ügyi igaz­gatója. Ittartózkodása sorún megtekintette a pécsi filmszín­házaikat is. melyek nagyon tet- szettefc lengyel vendégünknek. — A jugoszláv-magyar film- wiereegyezmény keretében Ju­goszlávia megvette a Liiliomfi, a Fél a fejjel és az Életjel cí­mű filmjeinket. — DIAKTANCISKOLA nyí_ lik a Doktor Sándor Kultúrott- honban csütörtökön délután öt órai kezdettel. — Ausztria megvásárolta a A (kék vércsék erdejében és az Akvárium című magyar ±11- melket. — A BEREMENDI KÖZSÉ­GI TANÁCS tervbevette, hogy a második ötéves terv kereté­ben új mozit létesít. Erre a célra 250 ezcr forintot irányoz elő költségvetésében. — A Mágyar Híradó és Do kumcntiimfUmgyárban készül­nék a Bartók Béla életéiről szó­ló dcfeumenfcumíiílm munkái. Bartók Concerto-jánák zene- felvételei Ferencsilk János ve­zényletével, Zempléni Kornél közreműködésével már elké­szülték. Takács Gábor rende­ző és Hersko Anna operator moat Romániába és Csehszlo­vákiáiba készülnek, hogy a mes­ter-bejárta helyeket megörö­kítsék. ''▼▼▼VrVTTWVTvrf »rT»VTrVV?TTVVVT»rTTTVVVTTTTTVTTVTTTT?TTrrmr*7T VVTV»l»»»Y*»VfT»f▼»»*»»»*»»»' Jó, de jobb is lehetne Az Építők Megyei Kultúnotthonát naponta keresik fel a porcelángyári dolgozók. A film­vetítéseken. rendezvényeken kívül a jól felsze­relt könyvtár is vonzza őket. Könyvtári na­pokon egymásnak adják a kilincset, olyan nagy a forgalom. Nyári Gergelyné könyvtáros ilyenkor nagy munkában van. Birodalmában, a zsúfolásig megrakott polcokon csaknem 2000 kötet sorakozik rendben, katonásan — ezek közül válogatja, kinek mi kell. WoU László még ismeretlen itt, tagnap ykott szemmel tekint körül. Üj laggal gyarapodik az olvasók tábora Nyáriné kedvesen fogadja, azonnal néhány könyvet ajánl néki. A fiú csak áll, gondolko­dik, aztán határoz: — Színdarabra készülünk, jó temara lenne szükség... Nyár-iné két. kötetet tesz eléje. — Válasszon Tamási Áron „Hullámzó vőle­génye" és Csehov „A medve és más egyfel- vonásosok“ című kötetei közül! Az új tag egyiket sem adja vissza. Együtt távozik Ma ka i Jenővel, aki ugyancsak elége­dett négy könyvével. Bánfai Jancsin — aki ebben a pillanatban lép be, — látszik, hogy sietett. — Két könyi'et hoztam vissza — hadarja. — Arra kérik szüleim, hogy adjon megint jó könyvet! Egy perc sem telik el, mikor már Szabó Pál: Talpalatnyi föld-jével indul haza a tizen- egyév körüli fiú. Újabb kopogtatás az ajtón. G.vanmati Sanyit küldte édesanyja könyve­kért. • így megy ez. Fiatalok, felnőttek váltják egy­mást. Egy-egy könyvtári órán 110—120 könyv cserél gazdát. Nyárinétól megtudom, hogy 250-re szaporodott a rendszeres olvasók szá­ma. Elgondolod tató azonban, hogy nagyrészt csak az idősebbek olvasnak. A könyvtáros nő sorolja őket: — Tadics József asztalos művezető május óta 33. Sinkó András szobrászművész 34, Rey­nold György, a samot tinni helyből 35 könyvet olvasott... És a fiatalok? Qk bizony gyérebben járnak be a könyvtárba, pedig nékik Is többet kelle­ne olvasniok. ök is megtanulhatnának sok­minden:!, a könyvekből, amire szükségük vám az életben, mint Makai Jenő fiatal korongos teszi. — Június elseje óta 15 könyvet olvastam — mondja. — Amióta beiratkoztam a könyvtár­ba, egyre jobban érzem, hogy többet tudok, mint előtte. A szépirodalmi könyveken kívül szakkönyveket is olvasok. Megismertem a Zsolnay-gyár történetét, azt is tudom, hogyan keletkezett, -fejlődött a kerámiai ipar. Most már összefüggésében is látom a gyártási eljá­rásokat. Természetesen nem múlik minden a fiata­lokon. A (könyvtár olvasottságát segítené, ha időnként kikérnék a dolgozók véleményét, mi­lyen könyveket vásároljanak. Jäger Pál tech­nikus például fiatal ember, a klasszikus Iro­dalom kedvelője. De mit mond, miikor a könyvtárról kérdezzük? — Feleségemmel minden este olvasunk. Saj­nos, ritkán találok a könyvtárban „csemegét". Kevés a klasszikus irodalom, szívesen olvas­nék többet Balzactól, Dosztojevszkijtől... Az olvasótábort az is növelné, ha a régi ol­vasók felhívnák a fialtatok figyelmét az egyes érdekesebb könyvekre. Peak János DISZ-fit- kár például rendszeresen olras ifjúsági regé­nyeket. ellenben ritkán vesz kézbe elmélyül­tebb munkákat, 6zakkönyveket, éspedig nem is csak porcelángyái-tási szakkönyveket, ha­nem olyanokat, mint Makarenko művei. Pe­dig ö a fiatalok nevelésével foglalkozik Az is helyes lenne, ha a DISZ-szervezet ve­zetősége beszélgetné a fiatalokkal a könyvtár­ról, az olvasásiról, mert még akadnék fiatalok, — mint például Arató József segédmunkás a lakatos műhelyben, — akik azt sem tudják, honnan kaphatnak könyveket. Lám. a Pécsi Porcelángyárnak, az Építők Megyei Kult úrotthon árvák könyvtára jó könyv­tár, mégis: jobbá lehetne tervi. Sokan olvas­sák könyveit, mégis: többen is olvashatnák. — Nagy munkába kerülne mindez? Nem. Csak türelem kell hozzá Foglalkozni, törődni kell a jövő olvasóival! (FARKAS) Bartók Béla Pécsett A zeneszerző halálának 10. évfordulójára A z 1920-as -An évek elején a pécsi egyetemi ifjúság Bartók Bélát többször is meghívta Pécsre. A mester azonban mindannyiszor elzárkózott a ven­dégszereplés elől. Elfoglaltsá­gára, külföldi ti ír nékra való készít lődésére hivatko­zott. 1923 őszén azon­ban mégis elhatá­rozta, hogy ellá­togat Pécsre: a zenevárosba“. A pécsi közönség örömmel olvasta a „Dunántúl“ című napilap 1923 ok­tóber 14-i számá­ban megjelent elő zetes híradást, hogy „Bartók Béla. a világhírű zeneszerző és zongoraművész e hó 30-án zeneszerzői estet tart, a Pannóniában. Zenekedvelő közönségünknejk nem kell mon dani, hogy ki Bartók Béla, ne­ve ma fogalom. A módim ze­neirodalom büszkesége, kinek nevét nemcsak nálunk, hanem a kontinens minden nagy vá­rosában épp úgy mint Ameri­kában, a legnagyobb élő zene­szerzők nevei között találjulk.“ A hangverseny iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a Vámos-drogériából elkapkod­ták az összes jegyeket. 1923 október 30-án délután érkezett Pécsre a 42 éves Bar­tók Béla. Ekkor járt Pécsett életében először és utoljára. A Pannónia szállodában bérelt lakására hajtatott, utána meg tekintette a város képzőmű­vészeti nevezetességeit, töb­bek között a székesegyházat, amelyről a „Pécsi lapok“ munkatársának elragadtatás­sal nyilatkozott. A városról megjegyezte, hog-y a legjobb benyomásai vannak róla, Este a Pannónia nagyterme, zsúfolásig megtelt hallgatóság­gal. Hangversenyének első ré­szében Beethoven F-dur szoná­táját, Debussy: „Pour le pia­no" című szerzeményéi adta elő. A második részben »or ke rült az „Este a székelyeknél“, a „Siratóének“. a „Medvetánc", az „Allegro barbaro" és a „Ro mán táncok“ című szerzemé­nyének előadására. A Pannó­nia nagyterme tapsvihartól visszhangzott. Másnap, minden pécsi zene­kedvelő érdeklődéssel olvasta a hangversenyről megjelent ze­nekritikát. A „Dunántúl“ cí­mű napilap 1923 október 31-i számában „Bartók Béla hang­versenye" címmel dr. B. D. alá írással Boldis Dezső tanfelü­gyelő, a Pécsi Dalárda és a Fil­harmónia karmestere, a lap zene kritikusa a következőket írta: mondják, hogy Bar­tók Bélát Berlin. München. Drezda, Párizs és London job­ban ismeri, mint a mi vidé- ki városaink. Pécsett is a leg­többen csa k annyit tudnak ró la. hogy zeneakadémiai tana*, aki zongoraiskolát és zongora- művöket írt. amelyek különös nek ható. új harmóniáikkal válnak nehezen hozzáférhe­tőkké. De zenekari szerzemé­nyeit nem ismerheti a vide’;, mert egyrészt ma megszerez- hetetlcnek, másrészt az elő­adókkal szemben támasztott követelményei teljes készült- ségú művészeket tételeznék föl minden hangszernél. Bariok azonban mindezeken kívül es maradandóan írta be nevet a magyar művészettörténetbe mint folklorista. E téren vég­zett kutatásai és gyűjtéséi nemcsak alapvető, de kultúr­történeti szempontból ^ el°ggé nem értékelhető jelentőségűé<. E kutatásai töredékes eredmé nyeként csak a közelmúltban jelent meg nyomtatásban 15C magyar névdala s e gyűjte­ménynek értékét ma még ta­lán kevesen tudják méltányol­ni, pedig hatása egész bizony- nyál termékenyítő lesz a ma­gyar zeneszerzőkre. Ha most a lefolyt hangver­senyen szerzett benyomásai­mat alcarom megörökíteni: a legnehezebb feladat előtt állok, mert olyan sok meglepő érzés tart fogva, hogyigen nehéz egy megállapodott véleményt kifejteni. S azért igazán csak a pillanatnyi benyomások ha­tását írom le. Nem térek ki az első rész utáni szünetben is­merőseim részéről hozzám in­tézett legsajátszerübb kijelen­tésekre és kérdésekre, hanem megvallom, hogy az első rész nekem nagyon tetszett. A Scarlotti-féle nemes patinájú egy tételű szonáták csodás tisz­tasága, átlátszó és mégis oly magvas ereje, Beethoven F-dur szonátájának csodás mélysé­gű szépségei, nemesebb, művé­szibb, stílusosabb, elmélyéd- tebb interpretátort aligha kí­vánhatnak. Debussy: „Pour le piano" cí­mű három színgazdag hangu­latsorozata is érdekes. Har­móniái, meglepetései mellett a 11, részben előadott „Este a székelyeknél“ és a „Sirató éneik“ is érzéssel telt. De már a II. rész szerzeményei az én Skrjabin zongoradarabjait meg emészteni képes zenei készült­ségemen is túl mennek. Mit tagadjam.: én Kodály zongora- muzsikáját döbbenetes jelen­ségnek, zeneietlennek, Bartók II. burleszkjét és Medvetáncát (minden humoruk ellenére) csúnyának, az „Allegro barba- ro"-t és a „Román táncokat“ egijenesen ijesztőeknek érzem. Végül pedig őszintén aggódom azért a generációért, mely az 6 szonatináin fog nevelődni. Mint előadóművész Bartók nagyszerű. Tartalmas dologbeli 'leészsége, tökéletesen elmélye­dő játéka, finom elgondolásai csak a legnagyobb művészek sajátja. Hisz éppen ez a töké­letes művészet a kétségtelen je­le annak, hogy nála a válasz­tott irány nem póz, hanem hitvallás." Ebből a simogató-dorongoló zenekrtíikából kitűnik, hogy maga a zenekritikus sem ér­tette meg Bartók Béla zene-, szerzeményeit, az abban rejlő igazi értéket és szénséget: a népi muzsikát. Nem csoda, hogy amiloor elutazása előtt a pécsi pályaudvaron rokona át akarta nyújtani neki a helyi sajtóban, a „Dunántúl“-ban és a „Pécst Lapok“-ban megjelent zene- kritikát. Bartók Béla a vonat ablakából csak ennyit mon­dott: —, Tartsd meg magodnak' Engem a kritika nem érdekel Ügy is sejtem, hogy mit írhat­lak hangversenyemről. Néhány perc múlva a gyors vonat kigördült a pécsi pályaudvarról. Vitte Bartók Bélát Budapestre, hogy novem­ber 19-én, Buda és Pest egye­sítésének 50. évfordulóján ren­dezendő ünnepségen önálló szerzeményeit adja elő. Utána Londonba, Párizsba és Genf be utazott hangversenyezni, a ma­gyar zeneművészetnek hírnevet szerezni. Es hogy kritikusának nem volt igaza, mi sem bizo­nyítja inkább, mint az, hogy Magyarországon szonátináin n muzsikusok Sereoe nevelődött fel... így lett Bartók •— akit életében kevesen értettek — ma valóban a mienk. PUSZTAI JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents