Dunántúli Napló, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-206. szám)

1954-08-08 / 187. szám

NÄPCÖ

1954 ATTCtraZTCS *

6

LAMARCK.

(1744—1829)

Mo mar feltehetőleg nincsen sehol a földön művelt ember, aki Darwin nevét ne ismerné, és ne tudná róla azt, hogy hosszú élete munkásságát az evolúció gondolatának igazolására szentelte, hiszen neve jelszó lett abban a harcban, mely tanítása nyomán széles körben fellángolt. Az azonban a nem szakmabeliek ellőtt rnár kevésbbé ismert, hogy pontosan a nagy Darwin születésének évében — 1809-ben — megjelent Párizsban egy könyv „Phylosophie Zoo- iogique“ (,.Az állattan filozófiája") címem, melynek szerzője — J. B. P. A. Lamarck, a Természetrajzi Múzeum professzora és a francia Tudományos Akadémia tagja — művében azon végkövetkeztetésre jut, hogy: „Atermészet minden állatfajt egymásután hozott létre. Kezdte a legtökéletlenebbel, a legegyszerűbbel és végezte a legtökéletesebbnél. A szervezettségüket fokozatosan fejlesztette." A fajok egymásból való kialakulásának és az egész élő világ fokozatos fejlődésének, tehát az evolúció tanának első megfogalmazása ez a biológiában. Annál is inkább az, mert magát a „biológia" szót is Lamarck használja elsőül, ezen művének előszavában.

Lamarck a francia föld szülötte, azé a géniuszé, mely éppen ebben az évszázadban, a XVIII. században, oly sok kiválóságot adott az emberi‘haladás szolgálatára. Diderot, D'Alembert. Voltaire és Rousseau évszázada ez, a feudalizmus hanyatlásának és a kapitalista, polgári társadalom fellendülésének korszaka. Lamarck a maga személyében is kifejezi a kor „átmeneti" jellegét: elszegényedett nemesi család sarja, aki — annak ellenére, hogy 17 éves koráig atyja kívánságára papnövendékként jezsuita kolostorban nevelkedett — az enciklopedista filozófusok gondolataiért lelkesedik és a forradalom emeli az őt megillető helyre, a „Királyi Kert"-ből éppen Lamarck elgondolásai szerint „Természetrajzi Múzeum-' néven alakult népfőiskola professzori székébe. Ezt az állást La. marck csak 30 éves korában érhette el, igen sok hányódás és nélkülözés, de még több tudományos munka után. És bár anyagi helyzetét és munkásságának elismerését tekintve, életének második fele sem volt sokkal kedvezőbb, mivel a forradalmat követő napóleoni időkben, még kevésbbé a helyreállított királyság idején Lamarok evolúciós tanai természetesen nem voltak rokonszenvesek, professzori kinevezése mégis forduló pontot jelentett az életében. Idáig

rendkívül sokirányú, túlzottan is szer teágazó tudományos munkásságának gerincében a növénytan állott és nevét mint botanikus tette ismertté, legfőképpen „Franciaország növényvilága" című háromkötetes nagy művével, mely Buffon ajánlására az akadémiai tagságot is megszerezte számára.

Az ismeirt, kiváló botanikus azonban — mivel nála idősebb és nevesebb növénytantudósok is voltak, ál- Lattantudós ellenben egy sem akadt megfelelő, — állattani tanszékre kapott kinevezést, a nála csaknem harminc évvel fiatalabb Geoffroy Saint Hilaire-rel, későbbi hűséges barátjával és lelkes hívével egyetemiben. Utóbbi a gerincesek, Lamarck pedig az akkor még alig ismert gerinctelen állatok tanítását vállalta. Megjegyzendő, az állatvilág ezen felosztása gerinctelenekre és gerincesekre, is Lamarok kezdeményezése volt. Ez a váratlan körülmény, hogy egy tudós, aki ötven éves koráig alaposan áttanulmányozta az egész növényvilágot, most. élete második felében az állatvilágot volt kénytelen ugyanilyen alapos tanulmányozás tárgyává tenni, vezetett azon összefüggések fel. ismeréséhez,, melyekből Lamarck az evolúcióra vonatkozó megállapításait leszűrte.

Mi végül is Lamarok evolúciós tanainak a lényege? A ma is elismert legfontosabb megállapításait a következő három pontban foglalhatjuk össze:

Az élő szervezetek átalakulását, az egymásután következő nemzedékek meghatározott irányú fokozatos változásait, már Lunarck előtt is felismerték, de ezen változások okául ő jelöli meg első ízben határozottan a külső, környezeti tényezőiket.

A környezet változásai — Lamarok szerint — a növényeket közvetlenül megváltoztatják, az idegrendszerrel rendelkező állatokra azonban azáltal hatnak, hogy azokat egyes szervek fokozott vagy csökkent használatára bírják, miáltal a gyakran használt szervek megerősödnek, a nemhasználtak pedig elsorvadnak.

Végül felismeri, hogy mindezen változások csak akkor szolgálhatják a fajfejlődést,• a faj egymásután! generációinak meghatározott irányú állandó evolúcióját, ha öröklődnek. Ezzel első ízben mutat rá a szerzett tulajdonságok öröklődésére, mint az evolúció elengedhetetlen feltételére.

Lamarck életének tragikuma, hogy felismerte bár az igazságot, de a ko.

rában rendelkezésére álló ismeret- anyag még elégtelen volt ahhoz, hogy igazát minden támadással szemben megvédhette volna. Mint lángész előremutat, de mint ember, mégis csak korának gyermeke és fogyatékosságaiban felismerhetők a kor jellemzői, a biológiai ismeretek említett elég telensége, a korabeli materializmus mechanikus felfogása és a középkor örökségéből megmaradt bizonyos metafizikus szemlélet.

A maga korában azonban mindenesetre rendkívüli zsenialitás és még nagyobb bátorság volt szükséges ahhoz, amit Lamarck a biológiai tudomány haladásáért tett.

A dolgok természetéből folyik, hogy a korát megelőző lángész rendes sorsa a megnemértés. Lamarck esetében a lángész eme végzete fokozott mérteikben beteljesedett. Műveit „agyonhallgatták" A kor ünnepelt biológusa Cuvier volt, aki még meg. cáfolni sem tartotta érdemesnek Lamarck tanait s akinek a befolyása alatt álló tudományos világ egyszerűen nem vett tudomást Lamarckrói. Az igen magas kort megért agg tudós pedig életének utolsó " évtizedét teljesen megvakulva, nagy nyomorúságban, két leánya, valamint néhány hű barátja társaságában élte le. A magányos aggastyánt csak leányának szállóigévé lett szavai vigasztalták: „Atyám, az utókor csodálni fog téged és megbosszul majd.-' Ez a felírás olvasható Lamarck Párizsban felállítot szobrának talapzatába foglalt domborművűn is. — Ez a szobor azonban még sokáig váratott magára és Lamarck halála után a Montparnasse temető tömegsírjába került jeltelenül. Ugyanekkor acam- bridgei egyetem teológiai fakultásán geológiai, botanikai és zoológiái tanulmányaiba mélyedt egy alig húszéves fiatalember, aki csupán három évtizeddel később diadalra vitte az evolúció gondolatát és akit hálás nemzete a Westminster! apátságban helyezett örök nyugalomra abban a sírboltban, amelynek aranybetűs felírása: Ch. R. Darwin.

125 éve már, hogy ismeretlen sírjában nyugszik Lamarck. Tanítása azonban megtisztulva'újjáéledt a korszerű, haladó biológia légkörében és valóraváltak leányának biztató szavai: az utókor valóban csodálattal tekint születésének kétszáztizedik és halálának 125. évfordulóján Jean- Bapitiste-Pierre-Antoine de Monet, chevalier de Lamarck-ra, az evolúció tanának megalapítójára. (TTIT) Dr. Csölörtök László egyetemi adjunktus

RÉGI PÉCSI

>ées városában a színészélet története a XVÍI. századba nyúlik vissza. Abban az időben „Thalia papjai" még német színészek voltak, akik színtársulataikkal város- ról-városra jártak.

Körülményes volt a színigazgatók letelepedése és az előadási engedélyek megszerzése is. Először kérvényt kellett benyuj- tafiiok a városi tanácshoz, hogy engedélyezze letelepedésüket. Ha meg is kapták az engedélyt, azt a városi tanács bármikor visszavonhatta. Megnehezítették munká. jukat a szigorú cenzúrái szabályok is. 1798 október

18-án a helytartótanács az összes vármegyéknek utasítást adott, hogy „mind az állandó, mind a vándor színtársulatok ellenőrzését előadásaiknak kiváltképpen erxúlcsi szempontból való f.gyeiését el ne mulasszák". Ugyanakkor elrendelte, hogy Ausztriában es Magyarországon csak azokat a' darabokat adhatják elő, amelyeket a bécsi, illetve budai cen- zufa hivatal jóváhagyott, vagy a bécsi udvari színház műsorán 1791 óta legalább kétszer szerepeltek. Ha esetleg valamelyik szíhigazgató új darabot akarna előadni, azt a cenzornak előbb alaposan meg kell vizsgálnia. Budán a helytartótanácsnál külön sajtó-osztályt szerveztek és ennek egyik alosztályához. a színdarabok ellenőrzését osztották be.

Nemcsak a városi tanács és a cenzúra, hanem az egyház is megnehezítette a színészek életét és működését. Kitűnik ez a

pécsi színészet múltjából is, amelyről az első feljegyzések 1730-ból valók. Ebben az évben egy Berger Péter nevű „komikus“ látogatott el Pécsre, hogy a város közönségét művészetével szórakoztassa. Pécs abban az időben szigorúan katolikus jellegű püspöki város volt, amely a világi színjátszásnak nem engedett teret. A világi színészet halálos ellensége volt Fo- nyó Sándor, a belvárosi templom akkori plébánosa; Jóllehet a városi tanács Berger Péter részére az előadási jogot megszavazta. Fonyó Sándor minden tőle telhetőt elkövetett, hogy az engedély kiadását hátráltassa.

Berger Péter hónapokig tétlenül töltötte idejét Pécsett, míg végső elkeseredésében levelet írt „tekintetes Sauska János tartományi királyi biztosnak". Megírta tarthatatlan helyzetét és segítségét kérte. „Botrányos jelenetektől nem kell félni — írta levelében — mert a ,.neveletlen világfiak" inkább az álarcos bálokra mennek el és egy-egy tragédia, vagy épületes történet előadása miatt az Isten haragja még soha sem küldött pestist, vagy háborút az illető vidékekre. Azt sem lehet állítani, hogy a színi előadások a közönséget vallásos jám borságukból kizökkentik, mert előadásait este tartja, amikor a templomok amúgyis zárva varrnak."

Azt nem lehet megállapítani, hogy Sauska János elintézte-e Berger Péter kérését. Annyi azonSZÍNÉSZ

ban bizonyos, hogy az erősen klerikális befolyás alatt állott, konzervatív Pécs városában még sokáig nem sikerült a színészetet meghonosítani.

A színészet nyomát Pécsett újból csak 1800-ban találjuk meg, amikoris Lippe József, az eszéki színtársulat igazgat tója a húsvéti ünnepek alkalmából színtársulatával a városba érkezett. Pécs városa a színészekben ekkor már nem látott „erkölcsrontó komédiásokat" és megadta nekik a letelepedési, valamint a játszási engedélyt. A budai helytartótanács színdarabokat cenzúrázó osztályához benyújtott felterjesztéséből következtethetünk arra, hogy Lippe József milyen színházi program- mot tervezett. Jegyzékében 24 színművet, 36 vígjátékot, 5 katpna-darabot,

2 tragédiát, 4 „zenés drámát" és 16 énekes játékot, valamint operettet találunk. A legtöbb színmű a német színészvilág kimagasló szerzőjétől: — Kotzebuetól származott. Az operák közül Mozart: „Varázsfuvolája:“ és Bellini „Normája" szerepelt a műsoron.

1800-tól 1895-ig Pécsett nincs nyoma a színészetnek. 1805-ben azonban már újabb német szín- társulat jelent meg Pauü- ni Ernő igazgatása alatt A tizenöt tagú színtársulat több mint három hónapig vendégszerepeit és előadásaival mind a közön sóg. mind pedig a városi tanács elégedett volt olyannyira, hogy távozásakor elismerő bizonyít ványt állított ki számára.

ÉLET

Amikor a társulat elhagyta a várost, a ,.szegényintézetnek“ 12 forint 14 krajcárt adományozott Paulini. Ez időtől kezdve Pécsett szokás lett az, hogy a városi tanács vagy egy bizonyos összeg ellenében adott ki játszási engedélyt, amit azután a szegén yin tézetre vagy a kórházra fordított, vagy egy előadás tiszta jövedelmét a színészek erre a célra adták.

A színtársulatok és színigazgatók sűrűn váltogatták egymást. Az 1806-os esztendőben Dra- ting Ignác drámai művészekből álló színtársulata volt Pécsett. A következő esztendőben (1807) Haiim- burg bei Pressburgból kel tezett kérvény érkezett a váróéi tanácshoz. Bőhm Eleonóra női színigazgató kért játszási engedélyt, a tanács azonban nem tudni mi okiból, az engedély kiadását megtagadta.

Az 1808-as évben a „Societas Comica" játszott a városiban, majd 1809-ben női színigazgató: Pesti Franciska kapott ját szási engedélyt. Jellemző “az akkori időkre, hogy a cenzúrára felterjesztett da rabjai közül a cenzúra csak egyetlen darab előadását tiltotta meg: a „Nathan der Weise“-t, az első valóban klasszikus darabot.

Pusztai József

(QwuzáaaL

írja: Galsai Pongrác

Zuhany, vagy golyó§zóró

p1 gyszer volt, hol nem volt, talán a Gellért-hegyen is túl volt öt betűvető legény. Fiatalok voltak, kalandszomjasok, és abból éltek, hogy fekete sorokat szántottak, fehér papírra. Ez a mesterség megbecsülést jelentett számukra az országban, sőt a határokon túl is. Érdemüket utolérte, sokszor meg is előzte az elismerés. Ilyenformán már húsz-harminc éves fejjel elérték mindazt, pénzt, sikert, népszerűséget, amit elődeiknek és példaképeiknek beteljesedett életművük árán sem sikerült megvállaniok. Nemrég még a kor alig győzte törleszteni adósságait, ma már sokszor előre fizet.

A szóbanforgó Legények is jelentős bankbetétet könyvelhettek el erkölcsiekben és anyagiakban. Az egyik idén kapott Kossuth-díjat elbeszélő költeményéért, a másik kettő legjobb mai elbeszélőink közé tartozik, a negyediket üzemi témájú kisregényéért tüntették ki, az ötödik, a riporter meg első díjat nyert a Nemzetközi Filmfesztiválon. Látható tehát, hogy nem amolyan falmelléki írók voltak ők, akiknek eddigi működése gyanút és kétséget szült. Ezt azért .kell hangsúlyoznom, mert egyikük, a riporter, „írócskává“ fokozta le magát és társait. Nyilván arra számított, hogy a közvélemény majd illedelmesen tiltakozni fog. Szerénysége bizonyos társaságbeli nőkére emlékeztet, akik így kellemeztetik magukat: „Ugy-e, milyen csúnya vagyok?" És ha a jelenlévők sürgősen nem tiltakoznak, felhúzzák az orrukat. Riporterünk valószínűleg keve- selte a nemzetközi elismerést, és eltökélte, hogy a szűkebbkörű dicséretet ilyen önvesszőző módon vívja ki. Ne hagyjuk szenvedni, adjuk meg neki.

De maradjunk a mesénél.

A z öt betűvető legény hajdanát*- ban-danában, alig 2 hónappal ezelőtt, felvette hétmérföldes csizmáját, viharfogó köpönyegét és elindult szerencsét próbálni. Vagy ahogyan a oéhbeliek mondják: „találkozni a valósággal". Mentek, mentek, vándoroltak. Útközben csak a kalauz háborgatta őket, aki a párnás vonatjegyeket kérte. Végül az Óperenciás Dunán túl, a regényes Mecsek lábánál állapodtak meg. S mivel a pécsi Állami Antikvárium is a valósághoz tartozik, az öt ,.koldusszegény, utazó író" bemerészkedett oda is. Órákig böngészgettek, válogattak a használt könyvek, műgyűjtőkre váró régiségek között, egy „kökényszemű, százhatvan centiméter magas, tizennyolc éves“ elárusítólány társaságában.

Node az írók sincsenek fából és a kökényszemeket legalább annyira becsülik, mint Czuczor-Fogarasi nagyszótárát vagy Heller Hármas Históriáját. Rövidesen megnyugtatták egymást, hogy bűnbeesésről szó sincs, hiszen a kökényszemű leányzó, mint a valóság része is, „kutatási körűikbe" illáit és csevegni kezdtek vele. Sőt, azt is megbeszélték, hogy munkaidő után a kacsalábon forgó Nádor kávéházban találkoznak. Ebben, ugyebár, szintén nincs semmi meglepő. Napsütéses nyári délután volt, csupa érett illat a levegő, hevesebb áramlás az erekben, s , ennek megfelelően kell szimatolni a valóságban, gyűjtögetni az élményanyagot.

A találkozás azonban baljósán kéz dődött. A kislány korábban érkezett a találkahelyre, és az időt mulatván, olvasgatott. Olvasmányát bizony nem a legszerencsésebben válogatta meg; egy nagytehetségű, de az öncélú játékosság zsákutcájába tévedt költő verseire pazarolta kökényszemét. Ez a bűnös időtöltés igen felbőszítette későnjött hőseinket. Harcos hevületükben arról is megfeledkeztek, hogy mentegetődzenek. A költő kikapta a könyvet a leány kezéből, és fedőlapjára ütve. ráförmedt: „Nem szó* gyenli magát? Hogy' olvashat ilyen burzsuj szemetet?!“ A többiek hason- ló modorban egészítették ki intelmeit. Arra valószínűleg egyikük sem gondolt, hogy egy tizennyoicéves lány irodalmi érdeklődésének többnyire érzelmi indítéka van, nem elméletekre hallgat, hanem a szívére, s ezekét a „szemét" verseket talán olyanvalaki ajánlotta neki, aki ma még többet jelent számára, mint az egész világirodalom, együttvéve.

A megnemértés indulatokat, szült. Nemsokára hatalmas perpatvar ka- varodott A kislány ugyanis nem hagyta magát, és a támadásra támadással felelt. De vájjon veszélyes lehet-e egy tizennyolc éves leány támadása öt férfivá érett íróval szemben? Körülbelül úgy vitatkozhatott, ahogy az iskolából hazafelé tartó csitrik ingerük egymást, cserjésen, nyelvesen, csufolódva- Ifjúságuk minden füzével, éretlenségével és komolytalanságával.

Eddig tart a mese.

És most jön a tanulság.

Az őt országjáró író ugyanis ko- molyán vette a kökényszemű kislány szavait. Véresen komolyain. Sőt egyikük, a különben kitűnő riporter, aki a vita alatt jobbára csak hallgatott, hatalmas, országos visszhangot verő sziklát görgetett a gyerekhang útjába és a szikla fokára hágva, harsány szónoklatba kezdett. A „Csillag“ júliusi számában megjelent „Nagyon lírai jegyzetek" című írásában „messzemenő következtetéseket“ vont le a leányzó szavaiból, tanuul híva a Népet, a Nemzetet, a Történelmet: nem tetszenek a műveink? — ellensége vagy a szocializmusnak! tehetségtelennek tartasz bennünket? — „olthatatlan politikai gyűlöletet érzel minden új iránt!" — nincs bátorságunk, nincsenek álmaink? — megtagadod Dózsa húsát, Spartacus árnyát! És így tovább. '

Néhány haragvó dadogással megfogalmazott mondat, s máris megjelennek a világtörténelem forradalmárai, hogy a riporter bűvészvesszejének intésére, „kiszolgáltassák magukat“ egy kökényszemű, tapasztalatlan kislány incselkedő nyilatkozatának. Dózsa négyszáz, Spartacus több, mint kétezer esztendővel ezelőtt élt. Halálukig harcoltak vérük és becsületük szerint, századokon keresztül megőrizték halhatatlanságukat, s ugyan ki hitte volna, hogy éppen egy Nádor-kávéházi beszélgetés sodorja veszélybe hírüket, rangjukat? Bármennyire szeretjük is új irooialmunkat, vájjon jogos-e saját műyeink megtámadtatását mindenáron nemzeti, világnézeti, történelmi üggyé emelni, s rajta keresztül óvni a legnagyobb eszméket? Úgy hiszen!, Dózsának, Spartacu&nak nincs szüksége ilyen önös védelemre. De a mai mseyar irodalomnak sem.

p edig a riporter azt hiszi. És végül, minden mértéket elveszítve, véreres szemmel így kiálto- zik: „Vegyétek el tőlem a betűt, mert nem tudok vele bánni, s adjanak golyószórót a kezembe. Vagy hide* zuhanyt a fejre, az talán lehűti a dühöngőt."

Úgy hiszem, a betűt kár lenne elvenni tőle.

De egy kis zuhany nem ártana.

. Míqij bele&zél&k . . .

Mintha téli mulasztását kétszeresen igyekezett volna pótolni a Nap, olyan tikkasztó hőség volt augusztus 3- án. A villamoson a meleg bágyasztó hatásától csendes közönség törölgette izzadó homlokát. Délután hat óra körül lehetett az idő, amikor a Szigeti-úti megállók egyikénélvon tatott lassúsággal megállt a jó öreg jármű. Az elindulás is ilyen volt. Méltóságteljes dö- cögés. Azt hittük, hiba nélkül indultunk tovább az új felszállókkal együtt. Alig haladtunk azonban néhány métert, éktelen női hang zavarta meg a csendet:

— Kalauznő! Miért indítja el a kocsit, amíg ki nem néz az ablakon? Torkig vagyok

ezekkel a ... kalauzokkal! Az egyik leejti az embert a villamosról, a másik nem veszi fel az autóbuszra. Most már elég ezekből a ... — S a szemforgató, szájfin- torgató, gőgös gesztus szinte utánozhatatlan. Én tudom, hogy van- nJk lelkiismeretes és kevésbbé figyelmes kalauzok. Az egyik udvarias, a másik kevésbbé. De az a kis szőke — valószínűleg még kellő gyakorlattal nem rendelkező — kalauznő, aki megilletődve, a nagy hangtól megijedve igyekezett magyarázatba bocsátkozni, — nem volt udvariatlan. Szókincs és hangerő hiányában az újabb letorkolás miatt csak addig jutott: Kartársnő kérem ...

— Én nem vagyok

magénak sem kartársnő, sem elvtórsmő! Vegye tudomásul! —

hangzik a fenyegető válasz.

— Akkor nagyságosasszony — igazítja ki szerényen a jegykezelő. . így sem juthatott tovább.

A gyengébb védelmében kénytelen voltam közbeszólni és kértem a „magyságosasszonyt", engedje meg azt a csekély megjegyzést, hogy a kalauznő is ember.

— Maga ne szóljon bele mások vitájába — kaptam meg a helyben hagyást én is.

És én mégis beleszólok az ön által lenézett „egyszerű" dolgozó érdekében. Altár tetszik a „fenséges asszonynak", akár nem!

Pécsi József