Dunántúli Napló, 1954. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1954-07-25 / 175. szám

DUNÁNTÚLI r NAPLÓ VILÁG PROLETÁRJAI EGYE/ÜLJETEK! A MAI SZAMBÁN: A Baranyámé gyei Tanács Végrehajtó Bizottságának íeihívá&a a soremévö mezőgazdasági feladatok elvég­zésére (2. o.) — Az árvízvédelmi kormány biztosság je­lentése (3. o.) — „Tábornokok összeesküvése“ (3. o.) — Hasznosítjuk Lengyelországban szerzett tapasztalatain­kat (4. o.) — Hasznos javaslatok, kemény bírálat jel­lemezte a Kokszművek pártaktíva-értekezletét (5. o.) — „Kultúráiét“ a Pécsi Porcelángyárban (6. o.) >­M D P B A R A N VA MEGYEI B I ZOTTS A'GA'N A K L AP JA XI. ÉVFOLYAM, 175. SZÁM ARA 50 FILLER VASÁRNAP, 1954 JULIUS 25 A nép a gáton Petőfi 1847-ben verset írt a tiszai áradásról. Versének vége különösen közismert: „Pár nap múlva fél szen- dergésemből, — Félrevert harang zú­gása vert föl, — „Jön az árvíz! jön az árvíz!“ hangzók, — S tengert lát­tam, a hogy kitekintők. — Mint az őriiit, ki letépte lánczát, — Vágtatott a Tisza a rónán át, — Zúgva, bőgve törte át a gátot, — El akarta nyelni a yjlágot!“ — írta Petőfi a Tiszáról. Most a Duna áradt meg, de költő keliene hozzá, akkora költő, mint Petőfi, hogy számot adjon róla. Any- nvi bizonyos, hogy Petőfi Sándor most nem a folyó, — hanem az em­ber, az emberi összefogás erejét írná meg költeményében. Pedig milyen mindennapi, sokszor nagyon is szűkszavú, amit az újsáe ír, a rádió mond a dunamenti árvíz­ről. Számok és helységnevek válta­koznak rövid bejelentésekkel, hogv hol milyen gáterősítési munkákat vé­geztek, hol ürítettek ki falvakat és hol költözhetett vissza a lakosság. Néha nevek, munkások, katonák parasztok, tudósok, mérnökök, fiata­lok, asszonyok nevei. Olyanoké, akik életet mentettek, akik learatták a termést a folyó elől és ezernyi érté­ket mentettek ki a hullámsírból. Más cikkek arról szólnak, hogy messze a Dunától, messze a sokszor kéményig vízben álló házaktól kik dolgoztak jobban, tovább, többet az árvízkárosultakért és azok helyett, akik munkájukat őrszolgálattal cse­rélték fel. A tömegméretűvé, min­dennapossá vált hősiesség már nem is egyes embereket jellemez, hanem egv egész országot, egy egész né­pet, mely most is megmutatta, hogv nehéz helyzetben, amikor helytállás kell, mert testvéreink, rokonaink, élvtársaink kerültek veszélybe, mert a piszkosszürke áradat házakat, gyá­rakat, termést, jószágot fenyeget, akkor a nép egységben áll helyt a gátakon és munkájában. Kire legyünk büszkébbek? Az olyan emberekre, mint Martin Fe­renc, dunaszekcsői kommunista pa­raszt, akivel akkor találkozott a gá­ton az újságíró, amikor Martin már a harmadik napia volt talpon, a het- venkettedik órája szállt szembe az árral, vagy inkább Sándor János magyarbólyi egyéni parasztra gondo' junk több szeretettel, aki nem várt gvültőívre, hanem miután a masa munkáját becsülettel elvégezte a föld jén, terményt küldött az árvízkáro­sultaknak. Jól emlékezett még arra hogy milyen is volt az, amikor 1926- ban őt tette tönkre az árvíz. Hát a mágocsi Rákosi tsz 69 mázsa búzájáról ne beszéljünk? A Dózsa Lövész Tiszti Iskola hősi gátépítő munkáját hallgassuk el? Bizony nem szólhatunk’mindenkiről, mert a hő­siesség, a helytállás a gáton és messze a gátaktól tömegméretűvé nőtt. A Duna most tengernyi széles vize piszkos, zavaros, sodrása gyors és időnként telt búzakalászokat, pa­rasztházakból kisodort ágydeszkát, erdőkből felkapott rönköket buktat meg hullámaiban. A kár nagy, de törpe, parányi ahhoz képest, amek­kora lehetett volna és lehetne, ha népünk nem kovácsolódik ilyen igazi egységbe és nem sorakozik fel ilyen bizalommal, lelkesedéssel a gátakon a ..hátországban“. Talán csupa nagybetűvel kellene leírnunk: Emberéletben eddig még nem esett kár! Pedig voltak és van- ngk könnyelmüsködők, maradiak, akik azt hitték, hogy valamit is meg azzal, ha csökönyösen a vízo.elte házukban maradnak. Beszélhetnénk sok nagyszerű tett­ről. soro hatnánk az adományozott forintokat, a bányák nagytenmelésl napjának eredményeit, szólhatnánk arról a rakodómunkásról, aki sza­badságidejében Pécsről a mohácsi gátra indult, de állapítsuk meg mind ez helyett aztr hogy a magyar nép, a magyar ember, ha célját és értel­mét látja, akkor csodákra képes. Nem először bizonyosodott be a népi összefogás nagy ereje, de most aztán még a vad természeti erőket is meg­fékezte. Minden más árvíztől, régitől, az ausztriaitól, sokban különbözik ez a mostani és főként az, amit az ára­dás ellen teszünk. A levegőben re­pülőgép kering és a magasból irá­nyítja a munkát, a gát tetején kato­nai rádióállomás röpíti az üzenete­ket a megyei tanácsokhoz, majd on­nét tovább a kormány szerveihez. Végtelen vonatszerelvények, megra­kott hajók, dömperek, hernyótalpas vontatók, billenős teherautók, mar­kológépek, szovjet kétéltű járművek jönnek-mennek, értéket mentenek, gátat magasítanak, áttörést tüntet­nek el. *Az, hogy tízezreket óvtunk meg az ártól, az, hogy városokat kí­mélt meg a Duna, az. hegy százezer holdak maradtak szárazon, az egy­ben országunk érdjét, népünk szi­lárd egységét, gazdagságát és fejlett technikáját Is bizonyítja. Néhány éve még nem tehettünk volna eny- nyit a természet nagy erőivel szem­ben. Persze a gépek most sem moc­cantak volna meg, vagy sorra álltak volna le a nagyszerű, — sokszor az alvást és evést is elfelejtő — em­berek nélkül. A Duna vize pedig apadni kezd. békésebb, csendesebb lesz, de egye- öre a veszély még megyénk hatá­rainál jár. Tegnapelőtt 924 centimé­ter volt Mohácsnál a vízállás, teg­napra ez egy centimétert csökkent. Talán minden centiméterrel egy-epv órával közelebb kerül az az idő, amikor a gátak védői megpihenhet­nek. amikor leborotválhatják hetes szakállukat. Győr környékén már itt tartanak az emberek, arrafelé most harat nem is vágnak a borbélyok, csak borotválnak, borotválnak. Az egycentis apadás ekkora folyó- nál szinte láthatatlan, de mégis ko­moly jel. Annak a jele, hogy a folyó kénytelen meghunyászkodni, vissza­térni partjai közé. hogy majd a gá­tak védői is hazatérhessenek, tovább dolgozzanak az egész országgal együtt, elsőso.rban a károk megszün- 'et"sén. Előre is köszönet a végén győze­delmeskedő nagyszerű honvédeink- nek, munkásainknak, paraszt''aink- nak, rendőreinknek, mindazoknak, akik a gáton és mindazoknak, akik a íátépftők megüresedett munkakapad iánál állták meg a helyüket. Azt már nehéz lenne megmondani, hogy ki kezdte el a gáterősítést, ki kezdte el az „árvízi munkaverseny“-t, a gyűjtést az árvízkárosultakért, de annyi bizonyos, hogy a kommunisták a kezdetén, a munka derekán is az dső vonalakban voltak, és ott lesz­nek mindvégig. Most vált csak sok unber előtt világossá, hogy mi is az i kommunista példamutatás, amikor a gépkocsivezető még egyet fordul, amikor a műszak fél órával tovább fart és a fizetésből kevesebbet kér magának, hogy több iusson azoknak, akik a legrászorultabbak. Nehéz, keserves napok járták a egnagyobb magyar folyó partjainál. Baranya földjéből hetvenezer holdat még mindig a gátakon védenek, de az eredményből jó leckét kapnak majd mindazok, akik lebecsülték a népi, nemzeti egység erejét. Az igazi erények a nehéz helyzetekben mutat koznak meg. Petőfi kellene hozzá, hogy a dol­gozó nép hősiességéről méltón szól­hasson. jobban tudjuk segíteni az árvízkárosultakat“ A Pécsi Bőrgyár blankos műhe­lyének dolgozói jó munkájukkal is segítik az árvízkárosultakat. Fel­ajánlották, hogy javítják a bőrök minőségét, mert mint mondották- „Jobb minőségű bőrért többet kap a népgazdaság és így jobban tudjuk segíteni az árvízkárosultakat.“ Főleg azoknak a bőrfajtáknak a minőségét Javítják, amelyekre külön leges igényt tartanak a cipőgyárak, ♦öbbek közt: RR cruppocok, RR nya­kak és CC crupponok minőségét. A gépi és kézitaszítás helyes megszer­vezésével növelik a készbőrhozamot. és ezáltal a korábbi mennyiséghez, mérten több készbőrt adnak. Az új- típusú rámabőrök gyártásának ki­kísérletezésével csökkentik a ráma­bőrök gyártásának kalkulációját. Az erre vonatkozó kísérleteket a III. negyedévben elvégzik és a IV. ne­gyedévben már százezer forintos ön­költségcsökkentést hajtanak végre, AZ ÁRVÍZ ELLEN Nagy emberek, népi hősök nem akármilyen csillagzat alatt látnak napvilágot: kiváló idők hordoz- zák és csak roppant feladatok szüli c meg őket. Most. amikor O - hátnál és Erdőfűpusztán a sivalkodó gépek zajában, az erdő fái fölé, kavargó porban olyan emberek vetik neki hátukat a rohanó Duna árjá­nak, akik a penteloi kukoricatarló :on felhúzták. Sztálinvaros falait, akik öntözővizet vezettek a szikes Hor­tobágy aszálypörkölte földjére, akik Komlón aknákat fúrtak az erdős hegyek sziklás mélyébe, akik tíz esztendeje immár saját maguk igazítják életük folyását — az újfajta népi hősök tucatjai lépnek elénk. Nem hívnak óriásokkal, nem vágják le a sárkány hét fejét, de föld >e, homokzsákokba fojtják a medré­ből kilépett dühödt Duna töltésein ken átszivárgó hétszer-hét alattam os csápját.., A huszadik születésnap Az erdőirtás három sarkában három hatalmas exkavátor. Darujuk lehajlik, csörögve zuhan a földet marKoio töbomazsás putionv, a ien- cok újra felrántják, oldalt pende- rül, zuhog a föld a dömperekbe ... Két markolás után szirénazaj. A teli tartályosok eldübörögnek, a töltés felé, újabb kettő farai az exkavátor daruja alá... Por kavarog, a gázolaj fekete füstje száll. Intek a vezetőnek. Lenyújtja a kezét, felránt a kabinba. Kétszer ismétli a nevét, míg megértem, Sza­bó Lajos. — Hány éves? — Húsz. Tegnap múltam .:: :.. Tóth Zoli vagy Takács Boldi említette? Mindegy: a V. 1-es szov- •íet exkavátor három vezetője min­dig egy véleményen van. Ott Kom­lón, a kenderföldi lakásépítkezések­nél öt perc alatt határozattá vált a javaslat: — Egyszer húsz éves az ember. Szabó Lajcsi, nem viszed el szára­zon. Hol a kalapom?! Takács Boldi lekapja sapkáját, be­lehajított egy ötvenest, megköpköd­te: — Apód-anyád idejöjjön! Kérem a belépti díjakat... ö a főrendező, zisebregyűrd a pénzt és intézkedik: — Hát először is — nem vitás — a Bástyában rendezzük. Príma bor és olyan cigányzene, de olyan zene, hogy... — Megszavazzuk! — Aztán az ételek: első a bécsi szelet, akkora, mint egy lepedő... — Megszavazzuk! Másfél óra múlva jön Viola, az építésvezető, éppen a meghívandók listáját írták össze. Három órára rá már a tizenkétkerekű tränieren át­keltek a Mecseken, még nyolc óra múlva már dömperbe zuhant az első puttony föld. Huszonkettedikén este hatkor, műszakváltáskor Takács Boldi sze­relőruhája ■ zsebéből előkerít egy kisüvea. langyos sört. — Idd meg komám, az egészséged­re! Éltessen az a magasságos termé­szetfelelős sokáig... Mit válaszolás t az ■ ember ilyen köszöntőre? ftatvan helyett száz dömpert pakol meg — egv műsza­kon. Merthisz igaz is — egyszer húsz éves az ember életében, hát akkor tegyen rá alaposan ... Elnézem ezt a fiatal, nagylengyel! parasztgyereket. Tizennyolc éves ko­rában a nagykohó alapjához bontot­ta irdatlan gépével a földet, aztán bányászlakásoknak faragta a hegy­oldalt Komlón, sportpályát egyen­getett Kökönvösön. és most itt védi a gátat. Hová nőttél fel népem tíz év alatt?! Két dömper durrog el, nem jön több, megrekedtek a degeszes saru rőzse-hídnál. Kérdeztem tőle vala­mit, gondolkodik rajta, azután na­gyon csendesen, nagyon komolyan szól: — írja meg elvtárs, azt üzenem édesanyámnak Nagylengyelbe a gö- csei Előre téeszcsébe, hogy ők nem is tudják, mi van itt! Mit szólnának, ha elborítaná az árvíz a cserilapi, meg a forrási dűlőt? Ne sajnáljanak egy kis búzát, egy pár forintot az árvízkárosultaktól..; Szabó Lajos elvtárs. te húsz esz­tendős talpig férfi — eljut az üzene­ted Nagylengyelbe! A Hotel LA 404 és lakói A berek szélén két hatalmas, év­százados nyárfa. Alattuk szerteszét heverő dömperabroncsok, talpukra fordított benzines hordók, tartály- kocsi és egy kis zöld Skoda: LA 494. Egy hete még egyszerű bérautó — most az árvízvédelem mérnökeinek találkahelye, a Földkotrósok Épí­tésvezetőségének négy üléses éjjeli menedékhelye. Az elébe terített pokróc — iro­dájuk. A gépkocsivezető — a titkár­ság vezetőjévé lépett elő. egyben a „HOTEL LA 494“ portása. — Ugorjon be Sándor a kocsihoz. Ott lóg a kabátom az ajtónál — megismeri a két sztahanovista csil­lagról. — jobb zsebében a bélyeg­ző. Pecsételje le a tömböt, aztán irány Mohácsra, az ÁFORT-hoz! Molnár Tibor mérnök a fűben térdelve intézkedik. Szemei kariká­sak, állán háromnapos szakáll. Új­ra felénk fordul. — Mondom, szombat reggel kéz- j dődött a cirkusz. Éjjel érkeztünk, nézem a töltést — szivárog, Padka I kell ide, padka, támasztásul . Boga Péterrel, Mészáros Ivánnal vizsgálják a környéket — honnan teremtsenek elő földet. Rét széle: el­ső ásónyomra felbukik a víz. Erdő­irtás: ugyanúgy. Végre az épületek­kel szemben száraz földet- fordít ki az ásó. — Ide emberek! Katonák, határőrök, civilek ásóz- zák, lapát- lapát után röpül n döm per tartályába, de merre szállítsák ki? A töltés és a kitermelőhely kö­zött szálerdő húzódik, teli szederin­dával, aljnövényzettel. De a mérnökök már ott méricskél nek. Karókat tűznek ki, azután a kongó fejszecsapásokra. rórdelőd- ző ágak zajában zuhannak le a ki­jelölt útvonalon a törzsek. A gátépí­tők, mint a hangyák hordják, cipe­lik, dobálják félre. Szombat éj­jelre kész az út. Most már el is menne a dömper — ha szárnya lenne. De nincs és tíz tonnás terhével nem ugorhatja át a talajvízzel telt háromméteres ár­kot. Műegyetemi előképzés nélkül is fújja mindenki a megoldást: épít­sünk rá hidat. Az ám, de az árok vize folyton áramlik. Ha eltörnöd — kicsap. — Tegyünk bele, betongyűrűt, ar­ra a földet. Híd is lesz, a víz is folyhat. — Nincs betongyűrűnk. A három mérnök nyughatatlan ember. A tervezett átkelőhely fölött tömérdek föld zúdul az árokba. Föld és rőzse. Amikor a dugasz eltömi az árkot, lejjebb rőzserakásokat fektetnek hosszában a mederbe. Mire kicsap­na a víz, már fel is nyitják a du­gaszt- a rőzse szálak között lejjebb úgy elfolyik a víz, mintha beton­cső lenne az új híd alatt. Van-e még valami, ami túljárna a mi mérnökeink eszén?! Durrogva tart az első dömper a töltés felé, megy tíz métert, húszat, egyszer csak besüpped az ingoványos, puha földbe. ... Balta csattog, fűrész sít. Do­rongok sorakoznak a földre fektet­ve. Újra föld, megint dorong... Bi­zonytalanul megindul a nagy lánc­talpas Sztalinyecz, hailik alatta a föld. mint a gumi. gyűrödik, akár a tészta, de nem süllyed. Most már tízesével zúgnak a dömperek, megy, halad a szállítás. Álom kóvályog a mérnökök feje fölött. Le-lecsap, nincs menekvés — gyerünk a Hotel-ba. Egy órát szundítottak fáradt, ájult álomban, kettőt? Megérkeztek az exkavátorok, — nem férnek el a villanydrótok, vezetékek alatt. Mér­nökök — intézkedjetek ..: — Hát így volt elvtársak. A mér­nök befejezi mondókáját, rövid nad­rágjában a vontatóihoz fut: egv ö?Vr>- per árokba csúszott, most húzat- ják ki. Ha' valaki felmászik Faragó elv- társék exkavátora tetejére, meglát­ja, mit jelent a mérnökök szakava­tott keze. A negyvennégy dömper kisebb-nagyobb torlódásoktól elte­kintve, úgy jár, mint az óra: az egyik csoport most kapja az exka­vátoroknál a földet, a másik már a töltésen üríti. A harmadik vissza­felé tart, a negyedik most áll az exkavátor alá. Közben még a leve­gő is mozog, remeg a tömérdek gép zajától. Boga Péter kétszeres szts- hánovista mérnök a pokrócra heve- redve számol. A füle hegyéig ola­jos Gyükér Barna Kossuth-díjas mű­vezetővel válla fölött áthajolva fi­gyeljük: (Folytatás a 2. oldalon) DlSZ-fiatalok sietnek a gátakra f ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents