Dunántúli Napló, 1954. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1954-07-04 / 157. szám

2

N Ä P C ö

1954 JÚLIUS 4

DCítajzáztiMpqatit kil&mítew&L...

Egyik pécskörnyéki bányatelepen, virágzó gesztenyefák árnyékában hallottam ezt a történetet. Meg lehetne említeni benne a telep ismerős hangzású nevét, a történet szereplőit, jobban mondva szereplőjét is valódi nevén lehetne szólítani. Mégsem teszem ezt. A történet nagy nyilvánosság elé kívánkozik, de a nevekkel sebeket szakítanék fel, amelyek már beheggedőfoen vannak.

Nevezzük tehát Tormási Jánosnak azt a cingártermetű, jókedvű, tréfára, kisgyerekes csintalankodásra mindig kész fiatalembert, aki nem egészen egy esztendeje került a bányába. Valamikor a fővárosi traktorgyár örökmozgó, súlyos vasakat cipelő daruját kezelte. Egy alkalommal öltözködés közben meglátta a plakátot: „Fiatalok, gyertek bányásznak!“ S a sors, a véletlen vagy tán a törvényszerűség hozta, hogy másnap délelőtt felmászott a darufülkébe a DISZ-titkár.

— János, akarsz bányász lenni? Pécsett! És sorolni kezdte a kedvezményeket, amelyek a felhívásban megjelentek. Hogyan, hogyansem. Tormási a DISZ-titkár markába csapott: „Elmegyek.“ *

Tormásit öt hónap múlva már a bánya legderekasabb csillésének tartották. Tulajdonképpen nem csinált semmi különlegeset. Amit csinált az a dolga volt, de azt becsülettel ellátta. Talán kissé túlzásba is vitte: reggel hazafutott legényotthoni lakására, gyorsan bekapott valamit, aludt egyet, aztán vissza. Fél kettőkor beöltözve ott állt a felolvasó teremben, — újból leszállt. Volt hónap, amikor harminc-harmínckét mű szakot csinált. Az üzemvezetőséghez is eljutott híre, a pártszervezet is tudott arról, hogy Tormási nem megy a szomszédba szorgalomért. Ha nem is sokkal, de egy hajszálnyival mindig előtte járt társainak. Egyszóval elégedettek voltak vele. Csak a DISZ-szervezet...

A legényoiihon kollektívája

amondó volt, hogy Tormási szorgalmát jutalmazni kellene. Az egyik nap beválasztották az otthon operatív bizottságába. Mintha szárnyakat adtak volna neki; a munka megbecsüléséért kijáró fizetés mellett megszerezte a társadalom, a kollektíva elismerését is. Senki ne higyje, hogy ez kevesebb az előbbinél: több sokkal több. Tormási a maga módján értékelte, azután még jobban dolgozott. Nemcsak a fejtésben, hanem az otthonban is, ahol megfordul minden rendű és rangú ember, ahol a jó szóra igen nagy szükség van. S Tormási nem fukarkodott vele. Volt olyan, aki azzal fogadta: „Na fiam, belőled becsületes ember válik“. De akadt olyan is, aki azza: vetett véget a beszélgetésnek: „Jól felvágták a nyelvedet".

Tormási? Ment előre a maga útján, nem zavartatva senkitől. Pár hónap múltán ellátogatott a kultúr- otthonba, megakart jobban ismerked ni az ottani fiatalokkal. Minden este volt valamilyen műsor, vagy a színjátszók, táncosok, próbáltak. Előbb csak kóstolgatta a kultúréle- tet, csak nézelődött, meg-megakadt szeme a lányokon.

— Gyere közénk Jancsi! — hívta egy alkalommal barátja. Nehezen állt kötélnek, hisz a tánc nem volt kenyere. De végül azt vette észre, hogy a tánccsoport tagja. Csendes szavú, szerény fiút itt is megszerették, becsülték szorgalmát.

Tormási úgy érezte, s ez mindinkább őszintébb lett benne, hogy meg találta második otthonát. Mi baja volt? Pénze elegendő, sőt, ruházko- dott, szórakozott, mindenütt csak megbecsüléssel, elismeréssel beszéltek róla. És itt a kislány ... Tánc- mulatságon ismerkedett meg vele. Szőke haját játékosan fújta az esti szellő, kék szeme elmerengve tekintett a világba. Mintha összeválogatták volna őket: mindketten kevés- szavuak. Esténként hallgatagon ültek a fák alatt, szótlanul nézték egymást. Nagynéha Tormási beszélni kezdett Pestről, régi munkahelyéről az ő kedves, öreg édesanyjáról. De hamar elakadt a szava...

Jól, nagyon jól érezte magát. Esze ágába sem volt elmenni, „Én pécsi

leszek“ — újságolta nevetve társainak. Múlt az idő ...

Nem törvényszerű, ami ezek után Tormásival történt, de mégis megtörtént. A legényotthon operatív bizottsága az egyik nap levelet kapott. Tormási édesanyja írta, aggódó, szerető hangon. A levél így hangzik:

„Kedves DISZ titkár elvtárs! Elnézését kérem a zavarásért, de mivel tudom, hogy az ön feladata a DISZ tagokkal való foglalkozás, ennélfogva én is egy kéréssel szeretnék önhöz fordulni.

Fiam már régóta ott dolgozik. Az év eleje óta nem tudok felőle, leveleim sorozatára nem válaszol. Tudom, hogy fiatal s velejárója a köny nyelmű élet, de mégsem engedhető meg ilyen magatartás egy édesanyával szemben. Szeretném és egyben kérem, segítsen gyermekem nevelésében oly módon, hogy beszélgetéseken mondja el életkörülményeit, milyen kapcsolatot tart velem, mi a magyarázata hosszú hallgatásának, sőt messzebbmenőkig, milyen magán életet él. Szeretném, ha fiam értékes emberré válna, hasznos tagja lenne társadalmunknak. Válaszát várom."

Mily érdekes az élet! Mintha megérezte volna az anya, hogy valami nincs rendben fiával. Valamilyen hang megrezdült bensejében, óvva figyelmeztette: „Baj érte fiadat.“ És leült levelet írni — a DISZ- titkárnak. Öt hívta segítségül.

Későn. T. elvtárs, az operatív bizottság tagja azt mondta a levél olvasása után: „Előbb kellett volna". Nem célzott semmire; ebből azt is lehetett érteni, hogy levél jöhetett volna előbb, de azt is, hogy a DISZ- titkár foglalkozhatott volna Tormásival. Csakhogy az otthonban nincs DISZ-szervezet, az aknáról pedig nem jár hozzájuk senki. A válasz sem ment el és egy édesanyának megvan a véleménye a helyi DISZ- szervezetről. Ö megérezte kétszáz- negyven kilométerről is — a DISZ egy kőhajításnyiról sem, hogy Tormási nagyszerűen induló élete rossz útra terelődött. Egy fiatalemberé, aki egyformán hajlik a jóra, de a rosszra is ...

Tormási magábamélyedve ült az asztal előtt. Valaki hirtelen a vállára ütött.

— Na Tormási úr, mi a nyavalyát busul. Talán elszelelt a kislány, mi... Na ne marháskodj, tudom, hogy nem, csak úgy balhéból mondtam.

Balogh István leült melléje. Ismerte, régóta együtt laknak. Nem a szorgalmasabbik fajtából való, egy-két bumli is becsúszott neki. Azt mondják, hogy Balogh úgy váltogatja a nőket, mint más ember az ingét. Alapjában nem rossz fiú, csak szeret hivalkodni, dicsekedni, különösen nőügyeivel.

— Na haver, gyere elmegyünk egy kicsit sulizni, a gyerekek már várnak bennünket.

Már a száján volt, hogy eriggy innét, de meggondolta magát. Igaz is. miért ne mehetne el. Ma nincs randevú, próba, reggel megy műszakra — szóval lyukas az estéje. Itthon csak unatkozna, a többiek is el mászkáltak, néhányan műszakon voltak. Nem telt bele húsz perc, csinosan felöltözve a büffé felé vették útjukat. Mert Balogh azt mondta: „Bedobunk egy-két féldecit, bátorításul“

„Bedobták". Mire a legközelebbi vendéglőbe értek, egy kicsit már kóválygott a feje. Ott is ittak és gyorsan odábbálltak. Mire eljutottak a célhoz, jócskán beittak. Tormási különösen, hisz nem nagy barátja a szesz, a kevés is hamar megártott neki. Balogh, meg a „haverok“ elvegyültek a táncolok között, néhány perc múlva mindegyik karján egy csinos lányka.

Tormási leült. Már nagyon húzta fejét a szesz, alig pislogott. Táncolni? Inkább aludni s feje lecsúszott az asztalra ...

— Gyerünk haver. Már söpörnek.

Csak egy szürke alakot látott. Feje újból lebillent a kockás térítőre. Mit tehettek: hóna alá nyúltak s vitték kifelé. Tormási alig látott. A friss levegő, mintha arcul csapta volna. Jólesett, nagyot szippantott belőle. Egy kicsit jobban érezte magát.

— Na ide betérünk.

Lámpa, asztal, söntés, ricsaj. Féldecit ittak. Tormási már undorodott tőle, de lenyelte. Már csak azért is. Nem mentek kétszáz métert, újból betértek. S így ment ez a legényotthonig: betérni, betérni és újból betérni. És mindig inni. Mi lesz ennek a vége"

Már mindenki aludt, amikor csendesen beosontak a szobába. Tormá- s!t ágyára dobták, aki nyomban el- a udt.

Másnap hajnalban hiába keltenék, morgott, forgolódott, de szeme csukva maradt. Nem bírtak vele, hál otthagyták. Kilencóra felé ébredt s mintha rúgok lökték volna, úgy patiant fel... Azon nyomban vissza eselt. Nem a kábulattól: akkor már mindegy volt, a műszak fele eltal- lett. Mégis felkelt, megmosakodott, s elindult az orvoshoz ...

így kezdődött és hasonlóan folytatódott. Tormási megszerezte az első bunilit és utána a többit. T. elvtárs, az otthon egyik lakója beszélt vele. Mondhatott, amit akart. Tormási csak hallgatott, cipője orrát nézegette. Közben egyre hajtogatta: „Hát megtörtént. Most akasszam fel magamat".

Az ivás, részegeskedés, lassan rend s/erré alakult. Egy héten kétszer próba, kétszer randevú a kislánnyal — a többi Baloghékkal valamelyik 'oüífőben. Persze az ilyen kiruccanásokat nem követte mindenkor bumli, néha korábban is hazajött. Ez nem jelentett semmit, mert szerzete azért minden hónapban egy-két -ossz pontot. Mások is próbálkoztak azzal, hogy visszavezessék a helyes útra, de hasztalannak bizonyult min den jó szó. »

Még Erzsikéé is. Mert hozzá is el- iuiolt Tormási szertelenségének híre. Ajkkor már komoly volt köztük a dolog, mindketten s a lány szülei is úgy hitték, hogy hamarosan egy pár lesz belőlük. Erzsiké előbb sírt egy sóit, de azután komolyan elővette a fiút. Minden érv, szó, még a sírás is falrahányt borsó volt.

— Hát jó. Ha nem hallgatsz rám. akkor...

Tormási ment. Baloghékkal a büí- fébe, étterembe. Nagynéha ellátogatott Erzsikéhez is, de mintha megszakadt volna köztük a barátság.

Mindenki tudott arról, hogy egy fiatalember, egy becsületes új bányász a lejtőre került. Hadakoztak érte, hogy megállítsák. Csak az aknai DISZ-szervezet nem. Pedig ők is ismerték Tormási életét, s tudott volt előttük, hogy baj van ve e. De egyszer sem vettek fáradságot maguknak, hogy meglátogassák a ie- gényotthon lakóit, beszélgessenek velük. Nemcsak Tormási miatt — de itt is segíteni kellett volna és még akkor is lehetett volna, — az egész kollektíva miatt, hogy megelőzzenek minden ilyesfajta történetet, elejét vegyék a bajoknak. Az idősebb dolgozók nem egyszer kérték a vezetőséget, hogy jöjjenek hozzájuk. Csak hitegették őket: ma szóltak nekik, holnapra ígérték, másnap újból felkeresték őket, holnaputánra ígérték. Az adott szó becsületén sokszor csorba esett.

Mi történt Tormásival? Az egyik reggeli röpgyülésen úgy határozott a kollektíva, hogy Tormási János nem érdemli meg bizalmukat. Ha nem használ a szép szó, akad más eszköz is. Tormási Jánost a kollektíva kizárta soraiból. A társadalmi törvényszék ítélete ellen nincs fellebbezés.

Tormási, aki néhány hónappal elő- te annyira szívébe zárta új otthonát, a kislányt, aki úgy érezte soha nem válhat meg innét — elment.

Eddig a történet. Azaz, hogy nem is eddig. Befejezetlen lenne, ha nem mondanánk el, hogy Tormási épülő szocialista bányavárosunkba, Komlóra került. Úgy hallottuk, újból bányász lett, új életet kezdett Ha a DISZ segíti — bizonyosan sikerül, s megnyugszik egy aggódó szerető édesanya is.

Bocz József

PARI ÉS PÁR! ÉP 11 ÉS

__________________*

Eg

y célt tévesztett taggyűlés

Sokat beszélnek mostanában Bor- jádon az idei aratásról. Különösen az „Egyetértés“ termelőszövetkezet tagjai. Négyszáz hold tömött kalá- szú, jó termést ígérő gabonát érlel a nyári meleg. Aki csak megnézte, mind azt mondja: a hét végén már sor kerül az ősziárpa aratására. S utána ... ! Másfél hét múlva a búzát is lehet vágni. Egyszóval serkent a munka minden tsz-tagot.

Sürgeti az üzemi pártszervezetet, a termelőszövetkezet kommunistáit is. A termelőszövetkezet tagjai sokat várnak a pártszervezettől: útmutatást, segítséget. A növényápolási munkában szinte szárnyat adtak a kommunisták a pártonkívülieknek, példamutatásuk nyomán nagy lelkesedéssel dolgoztak és a kapásokat ezen a héten — a sok eső ellenére is — másodszor kapálják.

Kedden este párttaggyűlésre jöttek össze a tsz kommunistái, hogy megbeszéljék a soronkövetkező tennivalókat. Nem nagy a pártszervezet, mindössze 12 kommunistát szám Iái, de százakat is meg tud mozgatni. A taggyűlés napirendi pontja: aratás, cséplés, növényápolás, az új pártoktatás előkészítése. — Célja: konkrét határozatokat hozni, hogyan akarnak dolgozni, mit mikorra végezzenek el. Ezt kellett volna tenni a borjádi kommunistáknak, csakhogy a dolog másként sikerült.

Pálfi Imréné, az üzemi pártszervezet titkára beszámolt a tsz előtt álló munkákról, de csak nagy általánosságban. Elmondta, sürget a növényápolás, készülni kell az aratásra, eséplésre. De hogyan?! Erről nem beszélt. Pedig sok tanulsággal zárult az elmúlt -esztendő s valameny- nyit hasznosítani lehetett volna. A titkári beszámolóban szóba kellett volna hozni, hogy a tavalyi aratáskor sok családtag nem járt dolgozni, laza volt a munkafegyelem, tetejébe rosszul szervezték meg a kevés ember munkáját is, különösen a kombájnnál. Kiss Pál István elvtárs hozzászólásában erről a következőket mondotta: „Nem biztosítottak elegendő munkaerőt a kombájnhoz s így nem tudott folyamatosan dolgozni. Este már nem akadt senki, aki behordta volna a gabonát. Sokszor előfordult az is, hogy a tűző melegben nem kaptunk ivóvizet." Figyelmeztető, intő példa ez a pártszervezet számára.

Kiss Pál István elvtárs felszólalása azt bizonyítja, hogy vannak problémák, amelyeket sürgősen — még az aratás előtt — meg kell oldani a pártszervezetnek. A munkafegyelem, a szervezetlenség mellett1 csak azért nem esett szó a többiről, mért a beszámoló hemzsegett az általánosságoktól, nem tudta felkelteni a kommunisták érdeklődését. Inkább elterelte figyelmüket, szinte „lebeszélte“ őket arról, hogy okos, konkrét javaslatokat tegyenek. Egyedül Kiss elvtárs szólalt fel, a többiek hallgattak.

Pedig érdemes lett volna bogozni azt is, hogy tavaly miért hiányoztak annyian a munkából, miért maradtak el a családtagok. Legtöbb dolgozott ugyan, de csak napi három-négy órát, mert a nap többi óráit otthon kellett eltölteni a főzéssel. „Üzemi konyhát kellene felállítani" — mondták a tsz-tagok. De nincs, aki kezdeményezzen s főként határozzon ebben a dologban. — A párttagok is csak tétováznak, beszélgetnek róla, ahelyett, hogy véglegesen határoznának. Az üzemi konyha azt eredményezné, hogy 16 családtaggal többen dolgozhatnának, tehát napi 16 holdat kapálhatnának Gyorsabban menne az aratás is, ha a családtagokat felszabadítanák a főzés terhei alól.

A határozatlan, alacsony színvonalú taggyűlés nagyon kevéssel járult az aratás-cséplés sikeréhez. — Okáról maguk a kommunisták így beszélnek: „Kevés segítséget kapunk a járási pártbizottságtól. Ha ellátogatnak, akkor is egész rövid ideig tartózkodnak nálunk.“ Ezt mutatta a taggyűlés előkészítése is. Pálfi elvtársnő csak szóbeli „szempontokat“ kapott a járási pártbizottságtól, ahelyett, hogy az instruktor, vagy a oártbizottság más munkatársa részletesen megmagyarázta volna, hogyan készítse el a beszámolót. Ha így akarnak dolgozni az aratás időszakában is, akkor nem nagyon öregbítik a járási pártbizottság hírnevét, nem nagyon segítik a párt- szervezetek munkáját. Az sem utolsó „szempont“, hogy Pálfi elvtárs-; nő csak néhány hónapja párttitkár, őt még jobban tanítani kell a pártvezetés, irányítás módszereire.

Már nincs sok idejük a borjádi tsz kommunistáinak, de ez alatt sürgősen számolják fel a határozatlanságot, a tétovázást. Határozzanak arról, hogyan akarják gyorsan és szemveszteség nélkül befejezni az aratást. A termelőszövetkezet tagjai elvárják a kommunistáktól, hogy példamutatóan dolgozzanak, úgy, ahogyan a növényápolás idején. Ehhez adjon sokkal több és jobb segítséget a járási pártbizottság is.

Kurilla Vince

Célunk, hogy öregbítsük a magyar cipőipar jó hírnevét

A Szigetvári Cipőgyár nagyobbrészt exportra termel. Tudjuk, hogy export szállításainkkal öregbítjük a magyar cipőipar jó hírnevét az egész világon. Célunk, hogy ez a hírnév tovább növekedjen és a jó exportmunka nyomán egyre több értékes ipari nyersanyagot kapjunk.

A teljesített második negyedévben is jó eredményekkel büszkélkedhetünk. Szállítási tervünket 120 százalékra teljesítettük, kötelezettségeinknek már június 26-án eleget tettünk.

Joggal kérdezhetné valaki, hogyan sikerült megoldanunk ezt a feladatot? Nem tettünk csodákat, hanem figyelmesenk gondosan dolgoztunk. A biztonsági anyaghányadot, amely mintegy 10 százalékban biztosítva van részünkre, úgy csökkentettük, hogy az sokszor a 0.5 százalékot sem éri el. A szovjet mintára és tapasztalatok alapján bevezetett társas szabás is jelentős megtakarítást eredményezett, valamint az, hogy a tervben részünkre előírt belföldi minőségű cipőket is exportminőségben gyártottuk.

A tízezer pár cipőnél az első negyedévben egyetlen párnál sem volt

kifogás. Exportszállításunk főként Nyugat-Németország, Ausztria és a Szovjetunióba történt. A második negyedévben Lengyelországnak is szállítottunk. A termékek, a cipők választéka lényegesen elüt a belföldre szállított cipők választékától. A különös igények alapján készített modellek még mindig megfeleltek és elismerőleg nyilatkoztak róluk.

A jó eredmények elérésében nagy része van üzemünk élenjáró dolgozóinak. Pichler József felsőbőrszabász 133 százalékra teljesítette mennyiségi tervét, a minősége elérte a százat, havi anyagtakarékosságának értéke 6330 forint. Ez 315S négyzetdeciméter bőr megtakarítását jelenti, ami elegendő 225 pár cipő felsőbőrnek. Kovács Mária a tűzőnők között mutatott példát. — Másfélszeres normát teljesített, minősége állandóan kifogástalan volt. Bonavita Vince főrészcsákozó csak 7 százalékkal teljesített kevesebbet, a másfélszeres normánál. 100 százalékos minőségi munkájáért őt is dicséret illeti.

■ BAGI FERENC Szigetvári Cipőgyár.

Ek kcnyérvá{f6}f<5p ?

— Hús és tejtől Szabó beszél... Utasítást kaptunk, hogy szereljük fel üzleteinket korszerű élelmiszer- ipari gépekkel. Mi ezt végre is akarjuk hajtani. Kaptunk a Szr.nbathc- lyi öntöde és Fémmegmunkáló Vállalattól kenyérvágó gépeket. — Meg kellene nézniök... érdemes lenne... ilyet még nem láttak. Most akarjuk visszaküldeni... felhozzuk, — nézzék meg.

Nem telt el 10 perc és hozták a .kenyérvágó gépet." Asztalra tettük és néztük... néztük, majd csodálkoztunk, később mosolyogtunk, majd nevettünk.

Milyen volt ez a kenyérvágógép? Képzeljenek el egy rosszul sikerült vágókaros szecskavágót, vagy akár egy nagyon rossz dohányvágót. Pedig volt a „nézők" között amolyan fog<Vneg-erejű is, de kidagadt az ér a nyakán, mire megmozdította, fel i és le hajtotta a bandzsárnak is beillő vágópengét. És a kivitel! Ahogy mondani szokták, varacskos öntvény, vastag és nehéz, bemázolva a tejboltokból ismert világoskékkel, rozsdás penge.

— Ez kenyérvágógép? — kérdezgettük. — Nem ennénk meg a kenyeret, amit ezen szeletelnek.

— Ha lehetne vele kenyeret vágni — szól a hús- és tejtől Szabó László, — mert ez nem vágja, ez összenyomja a kenyeret. A boltvezetők azt mondták, hogy ők be nem rakják az üzletbe, inkább felmondanak.

Ez alighanem megfelelő értékelése a szombathelyi gyár készítményének. Még most is csodálkozunk; hogyan tudtak ilyen munkát kiengedni a gyár kapuján és ilyen mostrum- ra. az egészségügyi követelményeknek nem megfelelő, szinte leírhatatlan alko'mányra ráfogni, hogy kenyérvágógép?!