Dunántúli Napló, 1953. október (10. évfolyam, 230-256. szám)
1953-10-04 / 233. szám
a N'APCö 1953 OKTÓBER 4 BONYODALMAS VACSORA — Tor lesz, ugy-e tor lesz? — szaladt a vén Budai Gerzson a melye után, de mert választ nem kapott toporzékolni kezdett, megrázta fehér fBrtés fejét. — Mondjátok meg nekem; hogy mi történik az én házamban! Hová viszed azt a bort? Minek kell a sonka az asztalra?! Az ifjabbik Budainé úgy tett-vett mintha az öreg már a fejfa alatt lenne. Csak addig szólította „édes jó apámnak“, amíg annak a nevén volt a. vagyon. , — Tudni akarom, mi lesz itt! fogta meg az asszony könyökét. Ugy-e tor lesz lányom? De jó is, hogy mindig meghal valaki. Te is rnlyan szépen köhögsz mostanában... Hozzam ide a többi sonkát is, valamennyit amit eldugtunk? , — Menjen már vén marhája Nem azért dugtuk el. Aztán, ha jön a vendég, egy kukkot sem akarok hallani! Zabáltatjuk és mégis mindig mindent kifecseg. — Ha adtok inni, akkor nem beszélek, csak iszok. ✓ Ezen a délutánon nem lehetett az öreget elcsalogatni Budainé nyomából. igazgatta a térítőt, fényesítgette a poharakat, belepökött és az újjával dörzsölte. Amikor nem nézett oda az asszony, jól megnyalta a sonkát. Később elcsent egy szép szál száraz kolbászt és kiült vele az udvari bódéba, mintha éppen más dolga akadt volna. Ekkor ötlött a fejébe, ahol már meglehetősen zavaros volt minden, hiszen vagy hatvan évig több bort ívott egymaga mint a szegénysor együttvéve,, hogy ki lesz a vendég? Bement a fiához, felrázta a díványról és elpanaszolta- neki, hogy az asszony mindent el akar herdálni, valamilyen vendéget vár. — Ne üsse bele mindenbe a rezes orrát — mordult rá a szerelmetes fia. — Vendég jön és kész. — De ki lesz az? A főjegyző? 1 gaz, az már nincs ... — Török Imrét hívtuk meg vendégségbe ... Erre a másik belekuszált fehér hajába, úgy nevetett: — Ne tréfálj, már fiam, nem illik azért egy öregembert csúffá tenni. — Ö jön, ha mondom. Török lesz a vendégünk... Gerzson nyekkenve leült: — Az a kódis, az a tekergő, hiszen kis híja, hogy a csontját nem aprítottam ösz- sze annak idején, most meg asztalhoz ül velem? — Nem kell magának bejönnie, az ilyen vén ember bújjon az ágyba. — Azt már nem. Látom nagy cszem-iszom készül. — Eltesszük, bevisszük a részét, csak menjen a kamrájába. — Budai megropogtatta az izmait és kilépett az udvarra, várta már Törököt. Az még odahaza készülődött. Dörgölte a csizmáját. A Pista gyerek a rádiót csavargatta és úgy kérdezte meg az apjától, hogy hová megy. — Budaiékhoz vagyok hivatalos, mond meg az anyádnak, hogy vacsora nékem nem kell. Az is lesz. Pista valami handa-banda nyelven hagyta a rádiót, úgy meglepődött — A kulák Budaihoz megy, akinél cseléd volt? — Az csak voltam, most egyformák vagyunk. A fiú krákogott es vörös lett a füle a kíváncsiságtól. — A tanács küldi édesapámat azokhoz? _ Megyek én magamtól, éppen ta nácsot kérek, ők mégis módos gazdák voltak, jártasabbak a dolgokban A gyerek közelebb jött az asztalhoz _ Hiszen édesapám meselte, hogy milyen marhák azok a Budaiak mind, ha a sok cselédjük nem tar tóttá volna össze, hát széjjel esett volna a házuk. Maga mondta, hogy az ifjabbik Budai létráról befőttes üvegbe akarta szedetni a mandulát és kalapáccsal akarta letöretni a kukoricát. , , _ Rég volt az már. Most nincs cs elédjük és mégis megvannak. Az igaz, hogy sokkal adósak az államnak. .. . ... „„ — Ott lesz az az öreg is, akit maguk kosfejűnek csúfoltak? Arra gondolok, aki magát még legény korában mindig megverte es azt kiabal ta, hogy „Megapritlak!“ — Hallgass már te ! Ne avatkozz bele a felnőttek dolgába.. Különben ott lesz az is, meg a fia is Annak az volt a szava járása: „Ne voníts te parasztkutya!“ De már leszokott róla. Most nagyon tisztelettel beszél, mert demokratikus érzelme van nekije. Csak azelőtt elleplezte ... No hát várd meg az anyá dat — mondta és kiment az ajtón. (Szatíra) Budaiéknál már terített asztal ál lőtt. Alighogy leültek, hozták a levest. Megcsörrentek a kanalak. Kinyílott két ajtó, az üveges ajtót beljebb lökve a macska somfordáit a szobába, púpos háttal dörgölődött a lábakhoz, a szekrényből pedig bajuszt pödörve, köhécselve kilépett Budai Gerzson. A házaspár zavartan meredt rá, ő pedig gyorsan széket kerített és az egész levesestálat maga elé \?ette. — ízlik? — kérdezte Budainé mézes mosollyal a vendégtől, de az nem hallotta a kérdést, mert az öreg Gerzson úgy szürcsölt, mint egy gőz katlan. — A fene a pofátokat — mondta, — Mégiscsak későn jöttem, mert kiettétek mind a zöldséget. — Apa — kérlelte az asszony — jöjjön csak ki, segítse behozni a húsokat. Az öreg elmosolyodott: — Egy frászt a hasadba, ha kimegyek, akkor nem engedsz vissza, mehetek éhhomra aludni. Az ifjabbik Budai, amíg barátságosan a vendégéhez hajolt, az asztal alatt úgy rálépett az apja lábára, hogy az fájdalmában öt méterre elrúgta az ott tekergő macskát. Budai né alig kaphatta el a husostálat a repülő macska elől. — Hát ezzel az állattal meg mi történt? — kérdezte Török, aki már kezdett sokmindent nem érteni. — Szokott ez így ugra-bugrálni.... hehehe — felelte negédesen az asz- szony. — Sohse törődjön vele kedves Imre, csak fogyassza szerény vacsoránkat egészséggel. Az öreg erre mordult valamit, de az asszony jókora húst dobott a tányérjára és ez megnyugtatta. Ettek, szopogatták a csontokat, töltögettek, hörpintettek. Budaiék nem merték az öreg miatt megkezdeni a beszélgetést, Török meg nem tudta, hogy mi az illendő ilyen helyen. Végezetül a furfangosabb asz- szony szólt. — Hallom az uramtól, hogy odahagyja azokat a szövetkezetieket .. . — Szó van róla ... — Aztán mikorra tervezi? — Nem tudom még, sokmindent meg kell gondolni, mert ugye én már jócskán pénzeltem onnét, amit egyszer eladtam az nem az enyém. Az ifjabb Budai átnyúlt az asztalon és Török karjára tette a kezét. — Tudom Imre mire gondol... Nincs ekéje, boronája ... Emiatt ne főjjön a feje, akad az nálunk .. • — Akad a nyavalyát... Tavalyelőtt összetörtük ami volt... — böffentett bele a beszélgetésbe az öreg. — összetörték? — álmélkodott Török, — No fene? _ Ne törődjön szomszéd vele — ma gyarázta Budai. — összezagyvál az már mindent, különösen ha a bor is dolgozik benne ... Apa, maga csak igyon, aztán térjen nyugovóra — szólt oda kedvesen, de vicsorgó fogakkal. — Most térjek nyugovóra, most dögöljek meg, de bezzeg, valamikor jó voltam az asztalnál, pedig akkor még nem ülhetett ide mindenki. Az én időmben még néked is az istállóban volt a helyed — fordult Törökhöz: — Meg is érzik rajtad, míg csak élsz, az istállószag. Ezt csak azért mondom, hogy méltányolhasd a mai estét, amikor egy asztalnál ülhetsz velem... — Ami azt illeti... Nagyon kedvesek, hogy meghíttak, köszönöm szépen... — Ezt már szeretem... No, hát Csak faljál tovább — mondta kegyesen az öreg. — Mindegy, hogy ki pusztítja el, nékem úgy sem jut máskor elég. . — De hogy a szónál maradjunk, folytatta Budai — az eke, borona, fogat, meglesz, mégha a sajátomat is adom oda. Azon legalább csak ketten közösködünk és nem hetvenhárman. — Köszönöm a jószándékot, lehet, hogy szükség lesz a segítségre, de van még mit meggondolni a kilépés előtt, mert sok ám odabent a kedvezmény, a könnyítés ... Ugye kevesebb a beadás, olcsóbb a gép, a háztájira megmarad a tej... — Én akkor is azt mondom magának Imre, hogy kilépni, kilépni — fordult felé az asszony. — Azt mesélik. hogy a kulák biztogatja az embereket a kilépésre ... Mondja meg, mi érdekünk nékünk, hogy maga kilépjen? Semmi. Hiszen, ha kilép, akkor még majd nékünk kell segítenünk magán. Csak azért, mert félig-meddig a családba számítjuk, úgy volt maga Itt nálunk, mint egy Vasárnapi gondolatok — Móricz Zzigmond nyomában EZ A MAGYAR KULTÚRA családtag ... Egy tűzről főztünk ... — No, nézd c&ak ezt a boszorkányt? ! — horkant fel Gerzson. — Még hogy én egy ételt ettem volna ezzel a ganéjtúróval. Honnan szeded ezeket a marhaságokat. Olyan világ nem volt, nincs és nem is lesz! Megkeveredett ez a nőszemély! Budoiné rákiabált a férjére: — ,Küldd el innét az apádat, mert nem maradok vele tovább egy asztalnál! Az öreget nem lehetett elmozdítani, tényleg az asszony ment el sírva. — Na igyatok, — töltött Gerzson. — Három férfi — az már valami... Azt mondd meg, hogy mint kerülhetnénk mi is be abba a szövetkezetbe, mert az én fiam már régen kifundálta, hogy jobb odabent... [gaz-e? Még azt is kiszámolta, hogy hány ezer forinttal több ott a jövedelem, mint egyénileg. Szóval belépünk valamennyien, bár az én koromban már nem valami szívesen vállalom az elnökséget... — Micsoda?! — nevette el magát Török. — Elnökségre vágyik? Hiszen csak ordibálni, meg pofozkodni tudott világéletében, azt is, csak, ha csendőr állt a közelben .. . Harag ne essék az őszinte szó miatt... Gerzson elködösödő szemekkel top pant talpra: — Hát ezért ültettünk le a tisztességes asztalunk mellé, te hálátlan disznó?! Megaprítalak!!! — Megaprítalak! — ordította és Török felé támolygott, de a fia lenyomta egy székbe. — Megaprítalak... — ismételte Török, hallottam én ezt eleget. — Látom, maga csak nem változott meg... — Ne is csodálja szomszéd, — mentegetődzött a fia. — öreg már, eszelős. Mi attól még megegyezhetünk szépszerével... — Be akarnak lépni? — Rég volt az már, süllyedő hajóra nem szállunk ... — Már miért süllyedne? — for- tyant fel a vendég. — Mert szétfut róla mindenki... — Azt azért nem mondhatja .. . Még én is csak gondolkodóban vagyok, sokszor csalogattak a maguk- fajták... — Mi az, hogy magukfajták? — Hát... Hogy is mondjam? Ku- Lákok, az a becsületes magyar nevük ... — Micsoda?! Kulákok? — Kulákok, hiszen azok maguk is. Azelőtt sohsem szégyelték, amikor rajtunk basáskodtak. Azért mondom, amit mondok .., Budai két öklével az asztalra csapott: Vicsorogva suttogta: — Ne voníts, te parasztkutya ... Törökből egyszeribe elszállott a bor minden melege. Hallotta ő ezt a mondatot már sokszor. Felállt, meg fogta az abrosz szélét, majd sarkon fordult és kiment. Budai utána sem nézett. Nekiesett az apjának, aki az asztalra borulva horkolt. Rázta, rázta a vállát. Az öreg nehezen ébredt, aztán csak hallgatta a szitkokat, próbálta kibogozni a fia szavaiból, hogy mi hibát követett el. Végül kinyögte: — Hát miért nem mondiad, te gyerek, hogy cselédnek akarod ideédesgetni, akkor másként beszéltem volna. így jár, aki az apja előtt titkolódzik... Török amikor kilépett a Budaiház kapuján, árnyékokat látott a fák mellett imbolyogni. Alacsony fickók lehettek, de jó nagy fütyköst szorongattak. Török nekitámasztotta a hátát a ház falának és úgy várta, hogy közeledjenek. Azok jöttek is. Elsőnek Bognár Mihálynak, a brigádvezetőnek suttyó fiát ismerte fel, de több komájának is ott lábat- lankodott a csemetéje, leghátul meg a saját gyermeke sompolygott. Attól kérdezte: — Mi akar ez lenni? — Jöttünk megvédeni — válaszolta vékony hangon Pista. — Tudtuk, hogy az ellenségnél jár és meg kell védenünk. — Engem?! — nevette el magát az apja. — Engem? — ütött a mellére. — Magát hát... Hiszen a szövetkezet vagyona maga is ... Szántó Tibor Keléptem egy kis könyv* ??***I~f kereskedésbe — írja 1923 szeptemberében Móricz Zsigmond Hódmezővásárhelyről — s könyveket kértem a városról, a város múltjáról. — Nincs, kérem, nincs. — Nincs könyv Hódmezővásárhelyről? ... — Körülnéztem a tiszta könyvesboltban. Modern képe van, tiszta polcok, sok-sok könyv, kötetlen, fűzött, vékony könyvek sorai. utat nagy írónk, a magyar olvasó- közönséghez. Fs egyik gondolat kerget' a másikat. Egy színházi estére emlékezem ... Idősebb asszony kisfiával ült mögöttem. Miután lehullt az első felvonás végeztével a függöny, miután elhalt a taps dübörgése, a tetszés moraja, a kifelé cihelődők székcsattogtatása, a mögöttem ’ I ülők csendesen beszélgetni kezdtek. mind vadonatúj könyv. - S hát mű , lyen könyveket adnak el itt? , í}2 ”^Uu Garda ... Az igen. — Iskolakönyveket kérem. Kizárólag csak tankönyveket. — Az egész bolt tankönyv? — Most igen. 10 ezernél több tanköteles gyermek van itt, ez megfelel valami 50 ezer kötet iskolakönyvnek évente. — És a szépirodalom? — Az most a tankönyvek mögött van elhelyezve a hátsó sorokban, de nem is sok kell belőle itt... Néha egy-egy Courths Mahler. — Es tudományos munka? — Az soha. — Hát hány könyvet adtak el ebben a hónapban? — Augusztusban? ... Egyet sem. Kimondhatatlanul vigasztalan érzés vett erőt rajtam. Egyáltalán az utóbbi években írónak könyvkereskedésbe bemenni kiállhatatlanul elcsüggesztő: csak a panaszt, s a keserűséget hallani, üres boltokat látni, ahol napszám el lehet tanyázni és egy lélek sem jön be. Álltam a hódmezővásárhelyi köny vespult mellett, s hallatlanul szé- gyeltem magamat... Borzasztó, hogy én, a magyar író, ezeknek a különben oly kedves, rokonszenves, sőt bölcs hódmezővásárhelyi polgároknak, férfiaknak s nőknek, ifjaknak s leányoknak soha semmit sem mondtam. Es ti sem, barátaim: magyar írók. Semmit se mondtatok nekik. Ök nem hallották meg a szavatokat, nem érezték meg az érzéseteket, velük nincs semmi módotok, hogy érint kezhessetek: mert ők Hódmezővásár helyen élnek, kis házakban, nagy házakban, mint a kukac, s nem látnak egyebet, csak a maguk kis lakását, nem hallanak egyebet, csak a városbeli rokonok és ismerőseik pletykáit, nem éreznek egyebet, csak a drágaságot, s nem esznek egyebet, csak igen magyarosan s szörnyű kövéren elkészített ételeket. Nincs hatalom sem földön, sem égen, hogy ti szólhassatok hozzájuk, ti költők, felőlük jajgathattok, mint az erdőben a madár, ti tudósok tervezhettek, s gondolkozhattok mint a hód épít a tavak partján, ti írók a fejeteken állva kukorékolhattok vagy a csillagok harmóniáját hozhat játok le: Hódmezővásárhelyen azt senki se tudja meg, mert Hódmezővásárhelyen nem vesznek könyvet. Es ez a magyar kultúra.“ tfódmevővásárhely Makó, Sze- ged, Baja Pécs — mennyiben különböztek városaink 1923-ban egymástól? Talán abban, hogy egyik hegyek tövébe, másik csendesen hömpölygő folyó mellé épült, talán abban, hogy egyikben 15—20 ezer, a másikban 50—60 ezer lélek húzta meg magát a városszél apró viskóiban, füsttől homályos kamrácskáiban. De egyben bizonyosan nem különböztek: ha Móricz Zsigmond Szegedre, Makóra, vagy Pécsre látogat, egyet láthatott volna. Sem itt, sem ott, akárcsak Hódmezővásárhelyen, nem kellett, nem fogyott a lélek tápláléka: a könyv. 1923 .. 4 30 esztendőt hessegetett maga mögé az idő szárnya azóta, hogy Móricz Zsigmond szemrevette, hogyan fogadják vidéken a könyvet, az író szavát. Es most, 30 évvel a hódmezővásárhelyi látogatás után el indultam a könyv nyomában. Nem kellett messze mennem. Még jóformán helyére se raktam a „Gyalogolni jó“-t, mikor már találkoztam a könyvvel, a mi új olvasóközönségünkkel. Egy látogatás jutott eszembe, egy látogatás a pécs- bányatelepi kultúrotthonban ... Alig egy éve történt. Künn halkan., puhán hullott a hó. Vastag, fehér szőnyegen át jöttek, jöttek a kisdiákok, meglett bányászok, fejkendős asszonyok a kultúrotthon fénylő, hívogató ablakai felé. Könyvekért jöttek. És a behavazott üs- tökü vendégek — egyik a másik után — hónuk alatt drága kincsként szorongatva a kölcsönkönyv- tárból kivett köteteket, megelégedetten léptek vissza a hóesésbe. Nem fáztak, nem borzongtak, a tél csípős lehelletétől: melengette őket a könyv, a kultúra lángja. Rövid félóra alatt vagy hatot számláltam meg, aki éppen Móricz Zsigmond könyvével tért haza. — Lám, — gondoltam magamban —, 30 évi némaság után végre megtalálta, az — lelkendezett a kis legény és any- nyi szeretet fűtötte át hangját, hogy az anya is meglepetten, kérdő tekintettel nézett fiára. Azt pedig nem kellett biztatni. Szapora szóval, nagy- nagy lendülettel mesélte a hős szovjet fiatalok életét, önfeláldozását. Az asszony pedig velem együtt kerekre- tágult szemmel, mint alváshoz készülő gyermek a tündérmesét, hallgatta. — Elolvasom én is a könyvedet, — szerette meg fián keresztül a szovjet író művét az asszony. De a fiú feltételhez kötötte a dolgot: — Akkor add te is kölcsön nékem ázt a Jókait... A „Kőszívű ember fiai“-t... Igen, Jókai Mór és Fagyejev is eltalált a magyar olvasókhoz. És az új magyar irodalom? A fiatal magyar írók? Egy esztendeje lehet, hogy a pécsi Tiszti Klub híres vendéget várt. Én is ott ültem a munkásokból, parasztokból lett katonatisztek között. A Sztálin-díjas, Kossuth-díjas Nagy Sándort vártuk izgalommal. Nem akadt köztünk senki, aki ne olvasta volna a „Megbékélés"-t és nemcsak olvasták az elvtársak a könyvet, hanem tanulmányozták is. Áz író már kifejlett, pattogó vitához érkezett és éjféltájt azzal búcsúzott, hogy „igen, igen, írok, hamarosan írok egy katonaregényt is." Az ígéret néphadseregünk tisztjeinek, a legszorgalmasabb olvasóközönségnek kérésére született meg. De jártam üzemekben, apró falvakban is. A könyv már mindenütt otthonra, szerető barátokra talált. A nép — a munkás, a bányász, a paraszt — pedig hűséges társra lelt a könyvben. Ezt a hűséges fegyvertársat ünnepeljük ezekben a napokban. Kíváncsian várjuk, mit mondanak nekünk az írók, a „lélek mérnökei''. Ünnepi érzéssel díszítjük a könyvsátrakat, könyvesbódékat és gyönyörködünk a sokszáz, sokezer magyar, szovjet és egyéb irodalmi mű előtt, önérzetben, büszkeségben, métereket nő az, aki seregszemlét tart a mi könyvnapjainkon. Együtt örültem, együtt büszkéi kedtem a Szécjienyi-téri könyvesbolt vezetőjével, hogy csupán szeptember hónapban 12 ezer darab könyv fogyott ebben az egy üzletben és ezen felül vagy 180 ezer forint értékű iskolakönyv. Ki tudná megszámlálni, hogy ezzel a 12 ezer darab könyvvel, hány író hány magyar olvasóhoz szólt? Férfiak és nők, ifjak és lányok, bőségesen élhetnek már és élnek is a művelődés e dúsan bugyogó, kiapadhatatlan forrósából. Igaz, akadnak még olyanok — ha elvétve is, — akik nem olvasnak, akiknek még idegen a könyv. De hiszem, majd ezek is megszeretik, ha csak nem akarnak megragadni a csehovi „tokba bujt emberek" sorában. Igen. Ezek a nem olvasók, elenyészően sekély kisebbségben maradtak és csak írjatok írók, daloljatok költők, tervezzetek, alkossatok tudósok! Szavatok eljut hozzánk és mi köszönjük Néktek, hogy megosztjátok velünk lelketek gazdag, felmérhetetlen értékű kincseit! Garami László [1 tonna vasból db. ásót tudunk gyártani
