Dunántúli Napló, 1949. szeptember (6. évfolyam, 202-227. szám)
1949-09-11 / 211. szám
ft MIPLÖ 1949 SZEPTEMBER If Szocialista szellemű mai darabokat, ideológiailag képzelt tehetséges színészeket EZT VÁRJÁK A DOLGOZOK AZ ÁLLAMOSÍTOTT SZÍNHÁZTÓL J H ed da Zinn er : {;' SZTAHANOVISTÁK í Figyelmesen figyelünk szavára, é <5 meg beszél, csendesen, szerényen, mintha földbe fúródna a lába, \ szilárdan áll fenn az emelvényen. Az új színházi szezon kezdetét hatalmas átformáló munkálatok előzték meg és a nagy reform hullámúi még e pillanatban sem csitultak el. A színházi „rendteremtés" SCI párhuzamosan foglalkozott a ( Párt a drámairodalom kérdésével, amely csak együtt tárgyalható az előbbi problémával. Az a válság, amely kétségkívül létezett és ma is számolnunk kell vele, csak átmenet éppenúgy, mint átmenet volt például az infláció is. A drámaírók feladatáról szólva Sztálin mondása magyarázza meg teljes világosságában e kérdést: „Az éleiben mindig haldoklik valami körülöltünk. De az, ami haldoklik nem egyszerűen teszi ezt, kanom nem akar meg. halni, küzd a lé'ért, iparkodik elki- Oolífani az elmúlást. Az éleiben mindig valami új szüle[ik. De ami születik, az nem egyszerűen megy végbe, hanem szűköl, kiabál, le akar mondani a létezés jogáról. Harc a régi és az új, a haldokló és születő kqrött — ime, ez fejlődésünk alap ja", Az idézet, amely n drámairoda, lommal kapcsolatos, szinte ugyanolyan érvénnyel szól minden prob léma területére, amely a színház fogalmával függ össze. „Ida a régi és az új" között- Ez az évad már mutatni fogja az „új“ kontúrjait, első, talán nem is feltűnő, de kilométerköve lesz a fejlődésnek. A vidéki színházak államosítása nagy részlete ennek az átalakulásnak ■ A közeljövőben indul a szezon, az. új színigazgatók a most alakított . társulataik névsorát már kezeikben tartják. A közönség még nem ismeri a részleteket, csak vár. Az öntuda. tos munkásnak és dolgozó parasztnak, a haladó értelmiségnek már komoly követelései vammak az új színházzal szemben. Erről az igényről nyilatkozóit most néhány dolgozó lapunknak. Fekete Tbolya kőművesek mellett ’dolgozik. Húszakét éves, pirospozsgás leány. , A nmlterosláda mellett hajolgat éppen. Kifordított kezefe- jével megtörli gyöngyöző, napégett homlokát, aztán felel. — Elsősorban életből vett mai darabokat és jó színészeket várok az új színháztól. Hallottam, hogy ne- • vesebb pesti színészek is Pécsre jönnek és bizony ennek is örülök. Mi, akik nem igen utazgathatunk Pestre, éppúgy kíváncsiak vagyunk a jeles művészekre, mint a fővárosiak. — Aztán valamivel olcsóbb színházat is szeretnék. Nekem még mindig drága a földszint. Bognár Ferenc rendőr-szakaszve zető a Szécbenyi-téri forgalmat irányítja. Egy kis forgalom-szünetben őt is megszólítjuk. Szabatosan, öntudatosan válaszol: — Mit várok az új színháztól? Sokat. Nagyon sokat. Az államosítás után azt hiszem jogom van hozzá. Elsősorban az újszellemű darabokat várom. Olyan darabokat, amelyek , elsősorban nevelnek a szórakozrafás melletI. Tanulni akarok a színházban! Példákat, példaképeket szeretnék látni. Remélem ismét lesz bér- ’» let? Kis Károlv városi fogalmazó az értelmiség nevében szól hozzá az új színház kérdéséhez: — Én azt várom, amit évek óta * vár már a pécsi közönség. Elsősorban kivétel nélkül lehetséges, ide dlógiailag képzett színészeket. Nem , alakíthat művészit újszellemű darabban nz a színész, aki nem azonos életszemléletében is a színpadra vitt . alakokkal. Olyan színészek kellenek, akik ok inolyan veszik a színházat, a közönséget. És olyan fővárosi színészek jöjjenek ebbé a városba, akik nem ♦ártják „rangjukon“ alulinak a vidéki színházban való szereplést. Az államosított színház szerintem teljes biztosítéknak látszik. Ha jó társulatot kapunk, jó darabokkal, akkor a legrövidebb időn belül a közönség is bizonyítani fogja, hogy nem közömbös a színházzal szemben és zsúfol! házak néznek végig majd minden előadást, amint arra példa a Szovjetunió. Fehérváry György gyárimunkás a magyar íróktól vár hagyon sokat. — Nagyon sok már a téma, — mondja többek között — ideje már, hogy színpadon lássuk őket. Ha minden magyar író csak egy darabot írna egy évben, szerintem megszűnne a darabválság. Én ugyan nem vagyok író, de nem hiszem, hogy ne akadna ezerszámra téma ebben az országban, amely alkalmas^ arra. hogy ! i darabot írjanak j belőle { — Aztán jó színtársulatot várok^ dolgozó társaimmal együtt. Olyano-? kai, akik kirakat magánélet nélkül* tudnak élni, dolgozni és büszkék arra, hogy egy szocialista ország művészei lehetnek. íme: ez a dolgozók véleménye, igénye az új színházi évaddal kapcsolatban. Nekünk csak . egy hozzá-» fűzni valónk van: az a dolgozó tár-4 sadalom, amely ilyen igényeket tá-f maszt művészéivé’., íróival szemben, 4 az komoly segítője lesz a művészet-# nek és irodalomnak. ,,Nagyon jól esett a kedves figyelem“ § városházi dolgozók Mfóitíísert béé az ÖÉlőszálló Malt wnipinek A pécsi váro6háizi alkalmazottak kulfcúrgárdája hangversenyt rendezed az Üdülőszállóban, a beutalt dolgozók szórakozlatáksára. A nívós, jólváloga- ‘ 0 tt műsorból kiemelkedett Horgos János szavakra, Kis Kárölyné, Somos Jenő és Tömének" Náíidör énekszámai, dr. Banka Pál hegedűszólója és Bán János zongoraszámai. Halalriias' sikert aratod a VAÖSZ énekkara is. A Béke-indulót meg kellett isrr.ételniök. j A gyönyörű dal refrémjét a ha Ugar óság együ •{..énekelte-az. énekkarral.. Kis Károly konferansziója szellemes, összekötője yol: ’ a műsornak'.: Az/est befejeztével Sarkadj Henrik, a beuJalt . dolgozók legidősebb tagja, megköszönje a szereplők közreműködését pár meleg szóval. A, kitűnő hangulatot emelte Horváth Gyulá-né venBarabás Tibor: dég „beugrása“, aki viszonzásul a városházi dal gőz óknak, orosz dalokat énekeit, meglepőén fejlelt énektudáis- sah A hallig.» óság közölt húyetfog- laló Férgeit Ts'v'án MESZHART fűtő és Kiss Mihály. MESZHART; kovács, a ..legnagyobb -elragadtatással nyilat- kozik az. esetle! kapcsolatban. — Nagyon jói, esett ez a kedves gesztus, •—, ropndo.'ia. Férgeit István — Legközelebb a munkatársaimat., is el- csaiorn ide.. I 1 érezni azt az egységet legjobban, ami lassan kibontakozik a dolgozók társadalmában. . Örülök' annak, hogy ilyen világ van. 7- lelkesedett Kis Mihály — Nagyon szép vdH "a műsor. Remélem hamarosan egy- másik követti. A vendegek, és'a kuitúrcsoporl teg- jit’ a késő, éjszakai,’órákig együti szórakoztak in Üdülő' éttermében. Életéről beszél, melyet szeret, munkájáról, amely az élete; „Célunk csupán a munkában lehet, a munka lett életünk lényege“. Mindenkihez intézi a szavát, főleg Egyhez s mosolya rárebben, mint aki hű ismerős és barát s a mosoly szól: Te jól értesz engem! — Beszélj kedves — és Sztálin bólogat — beszélj tovább, beszélj nekünk egyre... Érdeklődik, kérdést tesz fel sokat, mintha 6 is bányamunkás lenne. Kérdi Sztálin:----Hát otthon hogy vannak? De a vájár munkájáról beszél, keze gátat nem vethet a tapsnak, pedig tapsból a bányász mit se kér. — Most, szól végül, veszek egy zongorát és sok dolgot, ami tetszik nekem... Sztálin nézi: Mondd elvtárs, mondd csak hát zongorát? S tudsz játszani ezen? — Fatörzsként áll fenn az emelvényen, mintha földbe fúródna a lába, a Barátnak kezet nyújt keményen: — Nem, Sztálin elvíárs, de nemsokára! Ford.: Pető Miklós Jan Rainisz, a forradalmár költő Eredetileg Jan Plck- sánhak hívták. Egy alkalommal találkozott egy paraszttal, akinek nem vp.lt lova és önmagát fogta he a szekér tudja mellé. A keserves tehertől kínlódó, szekérbe fogott ember látványa megdöbbentette a költői. Pénzt akart adni neki, hogy lovat vásároljon. , A 'paraszt nem fogadta el. a pénzt; T“ Sokan vannak hozzam hasonlók, valamennyin nem segíthetsz — mondotta. Mi a neved? — IIf ©ÄINIYÄ kérdezte a költő. — Rainisz — felelte a paraszt. A szívós, kitartó és nihalatos harc jelképeként Jan Ploksan felvette ezt a nevet és ettől kezdve munkáit Rai- iiisz néven írta alá. Versei, cikkei és színművei e\nycrlck a nép bizalmát és szerctctct. Eletet a mttnkásmozgur lomnak szentelte és elsők között lépett _ be az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt tagjai sorába. Házát felajánlotta a titkos összejövetelek céljaira. stritt ismerkedett meg Lenin munkásságával és alakította ki a maga forradalmi környezetének légkörét. Résztveit az 1905-ös forradalomban, amelynek lévereté, se után elmenekült hazájából, de tovább folytatta munkáját a szabadság kivívásáért.. A forradalmár tett költő vágya beteljesült. A nagy orosz nép testvért támogatásával Rainisz hazája, a Szovjetunió szabad köztársaságainak nagy családjá. ba lépett. os^ „ életemet számbaveszem, nem győzök eleget csodálkozni azon' a balgatag hiedelmen, mely azt tartja, hogy aki mái megszenvedte a, magáét, az egy életre letudta a bajt, a bánatot. Tudom, jobb lenne már valami vidám történetet mondani •életemből, vala'raf nyájas, kedves dolgot,, amely felvidámííja a szívet. De én- arra gondolok, hogy az igazságot jrjam, az igazság pedig olyan szomorú, amilyennek itt ^bemutatom. Alighogy Miskolc vidékén is befészkelte magát a Horthy-banda — én csak így nevezem őket —, máris tapasztalnom kellett, hogy csehországi szenvedéseimet nem írták javamra. Október elsejével a bányaigazgatöság feljelentésére ismét Miskolcra vittek a csendőrök. Az úton nem bántottak, nem ütöttek bennünket. Nagyon közel volt a kommün, féltek, hogy hátha még visszájára fordulhat minden. Én, aki libapásztor koromban megsírattam egy elgázolt libát is, elföldeltem, keresztfát tűztem ki a sírjára, én' mindig értetlenül álltam az_ emberek várszomja előtt. Féltem-e? Féltem. Mar minden formájában ismertem az emberi gazságot. Rettegtem attól is, hogy családomnak kell majd lakóir.i „bűneimért.” De bűn vo!t-c- az, hogy fájt a bányásztestvérek elnyomatása - hogy minden módon . segíteni akartam rajtuk, hogy szidtam a bányaurak' és a gondnok urak cudar gőgjőc és a. munkásokat megKövidítő csalafintaságát? T.T orthy Miklós’ „hősei” sem a csehek, sem a románok ellen nem harcoltak. Vitézségük nem állt egyébből, mint amit itt elbeszélek. Miskolcon mindenki rettegett Szín József főhadnagy nevétől. Az úgynevezett Csabai-ka.- punál ütötte fel tanyáját: Pribékjei és a csendőrök idehurcolták a környék szocialista, kommunista munkásait, bányászait., parasztjait és azokat, akik a felsőbb .osztályokból mellénk, álltak. Kínzószobáiban, botozótermében jajongótt a szegény nép. Sok embert megöltek itt.- kihallgatás, ítélet nélkül. Voltak, aldk eszüket vesztették a fájdalmaktól, mósjok; a kínzástól való féltükben felakasztották magúkat, vágy kiugrottak az emeleti ablakokból. Szin József főhadnagy elé vezettek. Mokánv fekete ember volt, angolosra nyírt bajusszá’ Amint, beléptem, a hadnagya valamit odasúgott neki: erre el éraugrott, nekem esett, öklözött, pofozott, rúgott teljes erejéből. — Te dög kommunista bitang, megdöglesz a kezem alatt. Le sem lehet írni a gyalázkodásokat, a szidalmakat. Minden szavát rúgás, ütés követte. Üvöltött, torkán kidagadtak az erek. Néha megszédültem az ütéstől, máskor meg úgy éreztem, hogy arcába kell vágnom, de nem tettem. Tudtam, hogy nyomban, lelőne. — Vigyétek be ezt a dögöt a botozóba és verjétek, amíg lélek , van benne, de ha nem döglík meg, ti fogtok, megdögleni! Ezzel berugdaltak egy keskeny szobába, amelynek ablakai előtt matracok, vagy mik voltak. Egy priccshez kötöztek a bútor katonák. Suhogott a bot. Hasító fájdalmat éreztem. Aztán megint lecsapott a bot, újra és újra... A mikor eszmélethez tértem, levitték egy pincébe. Félholtravert emberek jajgatása, sírása fogadott. A pince sötét volt. Csak lerogytam a földre. Ekkor sikoltást hallottam: „Uramisten, no taposson el, nem tudok elmozdulni!” Lassan kitapogattam, a pincét. Emberek egymás hegyén-há.tán. Sc prices, se szalma. Nadrágom rojtokban lógott a fenekemen és csupa véres iucsok voltam. Álltam, álltam. Amikor már nem bírtam tovább, le akartam ülni, de rájöttem, hogy ilyen sebes testtel a .piszkos kőpadlóra ülni rosszabb a verésnél. Mégis leroskadtam. Éjszaka a hideg keservesen megkínzott bennünket. Az emberek foga vacogott: nem -szűnt -a jajveszékelés. — Addig fogunk Ht dögleni — mondta valaki — amíg a sebeink be nem gyógyulnak. : — Ha ugyan meg nem- ; ölnek bennünket addig ... A munkásember élete történetét, a testén hordja. Örök jelvényem nekem az én eltört ujjam, a merev derekam. Ha a lábamra nézek, látom magam a kő alatt és hallom Brandi János hangját: „No robbantsatok az istenért, amíg van remény,” Legalábbis az én testem olyan mint egy történelemkönyv. ' öt hétig voltam Szin József birodalmában, de ennek az öt hétnek minden órájára külön- k'jHön emlékezem Szabadulásom előtt fél vezet 1 ok a főhadnagy úrhoz. Kegyes volt. Csak kétszer rúgott, belém és aztán csendesebben így szólt: — IdehalIgas, te büdös kommunista. Most azután vagy befogod a pofádat és dolgozol, amíg meg nem döglesz, vagy ha még. egyszer ide visszakerülsz, akkor befejezted az életedet. Megértetted, te barom? — De kérem, tessék a bányától megkérdezni ... •— hebegtem.-j-ijT e marha> hiszen azok jelentettek fel.., A — mondotta. November 22-én kiléptem a kaszárnya kapuján. Gyalog indultam neki a tizenhatkUométe- res útnak. Hideg szél süvített az úton, messziről feltűnt a . kolónia. A házak tótágast álltak a hold fényében, egybeolvadtak az árnyékukkal. Éjfélre járt; élfél volt a világban is. Azon az éjszakán nem húnyta le a szemét a család. Juliskám sírt és átkozódott. Ferim azt mondta, hogy megöli még ezt a főhadnagyot! A kisebbek elaludtak. A kályha parazsa halványan világított. Juliskám fogta a kezemet és sírt. I!y;n tündérmeséken nevelődtek az én gyermekeim Másnap munkába álltam. Flotényinél kellett jelentkeznem. — Hát magával mi történt — fogadott, mintha mit sem tudna semmiről. — Csak az történt, amit a Plotényl urélc akartak. Megtörtek, megkínoztak. — Már hogy mi?... hogy képzeli ezt? Megőrült maga?' — Nem őrültem én meg, Szin József főhadnagy úr megmondotta, hogy kik juttattak engem oda. Elég baj az, hogy most nekem, mint a' megvert kutyának, vissza kellett ide jönnöm. Dekát az ember örökké csak tanul. Most is sokat tanultam, főmérnök úr. Talán még egyszer hasznát is (átom majd ennek a sok tanulásnak. Nem tudom, hogy. megértette-e? ÉTn megmondtam neki. ahogy akkor lehetett.. ‘ A bányában így szólt: a felvigyázó a fülem hallatára — Én az ilyen veszett kommunistákat, mint amilyen ez, nem kínoznám egy percig sem, hanem nyomban felakasztanám. A bányászok csak hallgatták, nem szóllak. Én is hallgattam.
