Dunántúli Napló, 1948. december (5. évfolyam, 276-301. szám)
1948-12-25 / 297. szám
to dumAntOli napló 1/ iLJENKW: FÉTISZ ZABUHOV Tizenkét ten kuporogtak a bezár magtárban. Az őr lábai alatt csikorgóit a hó. Az öreg Danilov fázósan dörzsölte meg meztelen lábát: a németek elvették nemez-csizmáját. Vékony, szőrös lábai voltak az öregnek, csomós erekkel. Fia, Timosa ütegparancsnok volt a fronton, — Próbáljon meg egy szót kiszedni az ellenség egy olyan emberbe?., akinek a fia a hazáért harcol! ■■ Maxim Sza véli je vies hrigadir is inkább meghal, minthogy eláruljon valakit. Araikor Vaveffics, a párt titkár felszólította, hogy lépjen be 2 pártba, ö azt felelte, hogy arra nem méltó. „Tudod te, milyen egy kommunista lelkűk te? — kérdezte. — Mind ami nagy, mindaz, ami emberi, benne van. En úgy érzem, hogy nem vagyok elég erős ehhez — £s nagyon megörült, amikoi meghallotta, hogy „pártonkívüli bolsevik” is van. „Látod, — mondta, ezt nekem találták ki.” Mellette Iván Turklicsku vdt. Szürke em berke, aki büszke volt arra, hogy ő Maxim Szavelijevics keresztapja. — Tűzbe, vízbe menne érte.^Hl^H . így mérte végig Vaveücs mind « tíz embert. Egyiket a másik után, de egyiküket 6em tartotta képesnek arra az aljasságra, amire az ellenség számított. No és a tizenegyedik: Fetisz Zablikov? Ez a morgós ember mindenkivel és mindennel elégedetlen volt. Akármit is tettek 3 kolhozban, komoran mondta: — „Újból a zsebünkre megy!” — Ha Vavelics Fétisz házába ment, Fé- tisz kelletlenül fogadta: „Repülőgépre gyüjltesz, vagy a négereknek?” — A párttitkár ugyanis ezidőben gyakran mondta: „így élünk mi és most nézzük meg a négereket”... — Féíisz nem egyszer azt kiáltotta neki: „mi közűnk nekünk a négerekhez" — és kiment a teremből. Vaveücs Jenflcov felkereste az otthonában és elbeszélgetett vele arról, hogy mi az állam, az állampolgár kötelességeiről és végül Férsz aláírta az ívet. Tüstént kivette zsebéből a zsíros pénztárcát, meg- nyá’azta az ujját és nehézkesen leszámolta a pénzt. — Olyan vagy Fétisz, mint a görcs « nyírfán —■ mondta neki Vavelics egyszer, mikor elvesztette türelmét. A nyírfa görcse, amelyben minden réteg össze van gabalyodvia, olyan mini az össxekuszálódott fo. rial — szívós, ellenálló, sem a fűrész, sem a fejsze nem vágja szék, Nem is csoda, bogy nem sikerült < megfaragni — gondolta keserűen) Vaveücs, amikor Fétiszre nézett 1 Fétisz pedig hol az egyik, he) a( másik melle ült, mélyen szemére) húzva báránybőr kucsmáját, suttog-) v® beszélgetett. Maxim Szavelije-i vies elutasítóan legyintett feléje- ( „Mennyéi csak” — mondta) szigorúan, még mit nem találsz) ki... ) Ezt mindnyájan hallották. — .,Rá-( beszéli, hogy adjanak ki engem”, —) gondol-a Vavelics és felkészült azi elkerülhetetlenre. Gondolta magá-i ban: „Am legyen Vavelics! Vessél) számot, mit tettéj a faluért, 15 évi alatt." 1 Mert az, amit tett, tiem volt ke-i vés: világos, tág istállókat épített,) tanítóí'akást az iskola mellé, halász-) favat és fűzfákat ülte'eit a tó köré 1 Igaz. a fűzfaágakat mólóim falai le.) törték — hiába az asszonyokat nem) lehet rendre tanítani. No és 3 pa-) íakhidat is ő építette. 1 Vavelics mégegyszer körülnézett) a magtárban ülők között és eszébe) Ötlött, hogy ezek az emberek tneny-i nyíre mások voltak érkezése előtt.) Akkoriban még Maxim SzaveTjevicsi egy almáért összeveszett Damllai apóval, aki bosszúból megölte Sza-( véli je vies csirkéjét, mert átrepül1 ai kertjébe. Hogy megváltoztak azó-ai ezek az emberek. Közösen épííet-i tók a hidat és hogyan szidták azt,) aki a kolhoz lovát nem iiatta ide-) je ben! Most egy nagy, gazdag csa-i Iád tagjai valamennyien. És^Vave-i !i: s örült, hogy műi’ez az 0 kéz5-) p ., szívének a műve, hogy az) .■mberek ’-i'kében az emberséget el-i ülte*te, hogy ő becsülettel ‘el jest-) tett« kommunis‘a kötelességét. I frltóboz »jntikáH, hogy mégegyszer kinézzen a résen át a számára oly drága világba. Amim kinézett az ajtó résein, arcát az örpm fénye világította át: úgy mosolygott, mint az apa gyermeke láttán szokott mosolyogni. Araikor eljött az ajtótól, Fétisz erősítette rá a szemét a résre és kitekintett. — Házának hólepte teteje fölé egy nyírfa emelkedett. A tetőt, a nyíriát, a kutágast arany- rózsaszínű fény árasztotta el. A nap lemenőben- volt. Minden változatlan volt, mint régen és mégis újnak, ismeretlennek látta. A hó a tetőn tarka szikrákkal csillogott. A nap néha fellángolt, narancsszínű lángol lövetve, néha elsötétedett és liía- színüvé vált. A varjak lábnyomai feketéitek, minit hímzés a törölközőn. A nyírfa lehajtó hosszú ágai arany ecsethez hasonlítottak és az eg'ész nyírfa egy szép lányra emlékeztetett, aki fehér gyapjúkendőt borított a vállára. így szokott Tanja az utcára menni ünnepkor és minden legény útánafordult, találgatta, vájjon kié lesz Fétisz lánya. Most nincs itt Tanja, nincs itt semmi. A németek elvitték, ki tudja hová. És csak most értette meg Fétisz, hogy milyen boldogan élt 0 és csak nézett-nézett, nehezen lé- lekzett. Hirtelen magán érezte valakinek a tekintetét. Hátrafordult és szeme Vaveücs szemével találkozott. Kemény szemek voltak ezek. Nagyok, feketék, és komorak. Fétisz összerezzent: „Csák nem attól fél, hogy elárulom?” — gondolta és zavarában újból visszafordult a réshez. Egész élete útja a szeme előtt játszott, anélkül, hogy észrevette volna szépségét. Most. távolró' fényük a jég a tavon, nem hallatszik a korcsolyázó gyerekek hangos nevetése. Komoran áll az iskola, amit a németek klnzókamrává változtattak. Döntik a katonák » fűzfáikat a tó körül, mintha kévé« lenne az erdőben. Mozdulatlanul á? a szélturbina, tehetetlenül leeresztve tört szárnyait. Elaludt a ragyogó fény forrása, mely minden kunyhóba, még az istállóba is viiágosságo; adott. Elhallgatott a cséplőgép • vi- .dánn kattogása s mint egy befagyot1 hajó fékét él-lett az ara tógép a me-' zőn. Eszébe jutott, mennyi munkával építették mindezt, milyen elégedő!, lenül morogtak sokan és ő, Fétisz, mindenkinél hangosabban. Nem azért, mintha nem értett volna egyet azzal, de ilyen volt a természete. Szereteti ellenkezni, vitatkozni, pedig mindenki tudta, hogy nem marad senki hátamögölt a munkában: Dolgozott a tónál, a fűzfáka: ültette, a hidat is építette a többiekkel. Soha nem volt neki ez a munka olyan kedves és drága, mint most, a rabság keserű perceiben És még keservesebb volt a szúró gyanú szikráját látná Vaveücs szemében. „Nálunk a faluban mindenki kommunista!” —• ezt kell mondani a németeknek — mondotta Fétisz. De Maxim Szaveljevicsnek más volt a véleménye. Hiszen akkor a németek mindenkit megölnek! — Olyasvalamit kell kigondolni, hogy életben maradjanak és Vavelícsot se adják ki és a kommunizmushoz se le gyenek h ű tie ne k, bii sz k eségüke se gyalázzák meg a németek előtt. Talán, gondolta — azt kéne mondani, hogy nincs egy kommunista se a faluba ... , — Én már öreg vagyok, ideje meghűlni — mondotta Danilla apó KARÁCSONY Irta: Csorba Győző „Békesség a jóakaratéi embereknek!“ — hangzik kétezer éve. „Háborúság a rosszakaratú embereknek!'' •— hangzik momdatlanul. Sok a jóakaratú ember, kevés a rosszakaratú, s a háborúság mégis a jóakarat^ embert pusztítja, ocli kétezef éve, s még több ideje már. „Békesség a jóakaratú embereknek!'“ —■ De a békesség nem szállongó galamb, melyet, ha hívsz, kezédre száll. A békesség fénylő jutalom : öss.zebarapott foggal, ököllel, feszülő inakkal, szájpadláshoz ragadó nyelvvel, alázattal kell küzdeni érte, mint Jákob küzdött volt az Ürral. Békességet akarsz? Küzdj hát magad is érte! Hogy a háborúság forduljon a gazdái ellen, forduljon táplálói ellen, falja föl őket, eméslsze el őket. s veszett ebként fusson ki a világból, fusson Iki az űrbe örökre. S végre nd pufikaoső elé szoptassa gyermekét az asiszony, ne tömegsírok árkai felé vezesse gyermekét a férfi. és vállalkozott arra, hogy Vaveűci helyében ö mondja magát kommunistának. Ezt is elvetették. Hiszen miféle kommunista lehet Danilla apó? Alig áü a lábán. Fétisz résen keresztül nézte tovább a szürkülő téli napot. Szomjazva, teljes szívvel itta magába az elérhetetlen és ezért olyan- kívánatos életet. Minden bánatával és örömével együtt. Az állami ügyekről, a négerekről való gondosko- dússal, a közős mezőn való fárad- • hatatlan munkával, a hangos éjszakai ülésekkel, az izületi fájdalmakkal és az őszi lakomák mámo.' rával. Minden jó volt ebben az él. , veszett világban .. í 1 A hó csak nyikorgóit a német őr csizmája alatt, Fétisz csak nézett, nézet- a résen át és azt gondolta, hogy m-indí«" előbb kellett ' volna látni. Majd odalépett Va-ve- ücshez és slmnga'áshoz nem szokott kezével megé’ ntette őt: — Fázol ugye? Nesze a kész-: tyűm. ,,'-u' A lakat megzörrerat. SorbaáJlítót- iák őket az iskola előtt. Mind ránézett az új tanít ólak ásra és mind megismerte azt a gerendát, amelyet 5 faragott. , . ' A ház lépcsőjén egy német tiszt állott. Idősebb ember, hideg, szürke szemekkel, megvető ránccal a száj* körül. — Kommunisták kitépni! — kiáltotta és eigareHára gyújtott. A 12 ember mozdulatlanul ált'. Fétisz szemével kereste a nyírfán és nézte a görcsös fekete kinövést a törzsén, amely távolról varjú fészkéhez hasonlított. Görcs... Am legyen! A nyírfái görcse keményebb a tölgyfánál — gondolta hirtelenélben ajkát mozgatva'. Ebben a pülanat'han újhó? eszébe jutott a türelmetlen kiáltás: „Kommunistáik kilépni!” Fétisz előrelépett és a tiszt szürke szemeibe nézve, keményen válaszolt. — Igen, van ilyen! A tiszt kivette noteszét. •— Neve? :— Fé'isz szélesre nyitotta a száját, mélyen leszívta 0 fagyos-itk vegőt és keményen felelte. — Féitisz Zabljíkov. A katonák az iskola falához vezették. Ott ált kiegyenesedve, ma. gasabbra, vállasabbra, szebbre nőve, állt és nézte a nyírfát, amin a varjú fészekhez hasonló kinövés fe. ketéllett. Büszikén és fájdalommal - kevert csodálkozással nézett rá II; ember. Maxim Szaveiijevics ' csendeken megjegyezte: — Helytállt. LANGOSEVOK II akkortájban s ha akármit kértek tőlem és ő rá hivatkoztak: mindent megcsináltam érte. Azt már inkább csak éreztem, mint láttam, hogy ez a csibész a markába vihogott a hátam mögött. Mire odaértünk, már mind az öten ott nyüzsögtek mögöttem: a Piroska Feri, a Hosszú Jancsi, a Zámbó, a Jóska — hogy honnan hújtsk elő ezek, az ördög tud-'a! De ha valamit enni lehetett, menten megjelenítek, akár a giliszták eső után. — EMÖNTÖK INNEJD?f — hes- seget látatlanba bennünket Reza néni, a summások szakácsa —mit akartok má mögen fülilünk, kódi- soktul? Több van a ti böndőtök- be, akar a mijenkbe! — kárpáló- dik a serpenyő fölött hajladozva a jóságos kövér asszony. Áhá! Látom a megszeppent arcokat köröttem: ha én nem volnék Üt. sohase ennének ebből az ínycsiklandó ételből. Na, de nem addig van az! — Jó estét Reza néni! — köszönök kimérten, azért egy kicsit hízelkedve is, hogy a többiek majd megszakadnak mögöttem a visszafojtott nevetéstől!. (Te betűied botos ispán lössz. annyi az eszöd! — vihogja Zámbó — üsd a vasat, amíg meleg!) — Nem értötté a szép szóbul? — penderedik hátra a szakácsnő, kezében a nvújtóf*, lisztesen. — Jaj, maga az Gazda Józsi? — csil- lapezik hirtelen — aggyon isten,. mi jót hozott? — párolog él a haragba. Szeret is, minit ha a fia lennék, mikor egyedüli jövök, mindig mesél a messzi Zaláról, ahová mindig szerettem volna nagyon elkerülni. Meg különben is: kéz-kezet-mos — édesanyám varr- ja éjszakánkén! a summások ruháit. egy kis vasárnap délutáni kői* csönkapélásért az egy hold kom- menciós kukoricában. • — Csak úgy erre jártam — dőn- 'öm ki vánnyadt mellemet, — De azért ekkis lángost csak mögönne, ha úgy jó szívvé kíná- nám? — mosolvodik reám. — Nem, köszönöm, én má öttera máma. Vacsoráztam! — füllentettem. — Na, de csak egy faláskát! — rimánkodik tréfálkozva, mintha nagy baj keveredne abból, ha én nem ennék a lángosábóil. — Nem fér beférni — bökök a kidül lesz tett gyomromra. — Na. csak vögyék párat Józsi- kánt! Nincs az a rakott szekér, amire nem térne még egy pár villával! — nyom a kezembe egy pattogzoU zománcos tálat, megpu- pozva zsírverejtékes. ’Hatos rozs- lángossail. — Ide üjjék Józsikám! seper le kötényével egy lisztes zsámolykát. Edditf a többiek igen diplomatikusan elhúzódtak az átmenti akácsor alá. Természetes, hogy hozzájuk ballagtam: lassan, mintha egyáltalában nem volna számomra olyan sürgős, mint amennyire éhes vagyok. Akár a zsizsikek a babnak,, nekiestek a megpupozett tálnak. — Hohá, szivecskéjim! _ mondtam Édesanyám kedvenc szavaival — hátrébb az agarakkal) Majd-1 csak sorba! Egymás Után!!—' borítottam le ingemmel a lángpsp- kat. — Ül’etek le! Bőgődéi nagyokat nyelve,- türelmetlenül dobolt lábaival a part- oldalban. — Nesze, nesze — kezdíem osztogatni a finom falatokat, mint aranyait egy mesebeli király. Egyszer csak zímm-zümm: a leszálló nap aranyában megcsillan ám egy félhüvélyknyi vastag, sárga szárnyas valami! Rémülten ordít föl a díszes társaság: — Jaáajj,' gyerünk, lódarazsak! Szaladnánk is,'de már késő! a Bögödire rászállt vagy három, kettő az arcára, 'égy meg a fenekére; ordít szegény, mintha nyúznák — szerencséje, hogy még több nem jön, hfszén azt mondják, hogy hét csípéstől ■ még egv ló 1« felfordul. Vergölődik, hadonász a kezével, olyan pofonokat ken !o saját'magának, hogy még Reza néni is meg- sajnálja a kemence mellett, .t— Ereggy onnaid, mer máj gyünnek mingyá a többiek is, mögmairnak, oszt mögkrepáfsz! Ide-ide csak a füstbe! Ijedi arccal áü’l’uk körül, ' majszolva a tlángost: — Szegény „Deil“ — hajtogatjuk, nyéldekelvo az öklömnyi, meg se rágott falatokat ■ • — Látod-e? Mögvert az isten, amér tegnap kiröhögté a proletárokért! — mondom ájtatos komolyan. Megint úgy volt már, hogy el- káromkodia magát, de megint csak meggondolta és égő képére szorította maszatos tenyerét: — inkább aggvatok egy dar^b lángosff Még harmadnap is tigv nézett ki komisz ábrá--*’ ’ ' • - •-seal volna ‘eV ! MAR MESSZIRŐL INTEGE- iTETT, majdnem gurult, úgy a 1 nyakába szedi* a Lábait Bőgődéi (Jóska barátom: Gyere Gazda (Józsi, tütik már 3 lángost. aztán iha t« odamész, hát neköd biztos 1 innak! I — Neköm nem köll a lángos, lazér mög nem mögyök oda, hogy > te telizabáid magadat. • Ez azért volt, mert tegnap este, • mikoir magyaráztam neki a „c.uci- ! kzmtist” amit a Kecelj Sándortól 1 'anultam — mivel' nem értet te meg • tyúkeszével a proletárság fogal• mát: szamárfület mutatott és röfögve elszaladt. Hát most meg én t állok rajta bosszút, igazán nem •megyek el ő miatta lángoséort köl'• dúlni a summásokhoz. 1 Válaszomra láttam: mi ment vég- 1 be a lelkében, valami apjától bal- 1 lőtt káromkodás töllti meg olyan • erővel!, hogv a nyaka is belevörö- •södik, de persze kimondani nem ’ meri, meri akkor meg éppen sem •megyek el vele koldulni. Ezért •aztán hirtelen taktikát változtat: •— Igazán te Gazda Józsi, te olyan • okos gyérük vagy, te vagy az •egyetlen, aki tucc oílyan jó, f.'nom • fóró lángost szőrözni, tudod, • olyant, amit zsírba tocsogtatnak. • Aztán... a Szomorú Böskének is • annának önpi belüliéi Ugye, em• léksző rá, milyen nagyon szereti? [ — Na. nem bánom: mehessünk! — válaszoltam foghegyről, mert a Szomorú Bőske volt a gyengém 1 !.Hunyadi József:
