Új Dunántúl, 1945. június (2. évfolyam, 122-145. szám)
1945-06-24 / 141. szám
Bajcsy Zsilinszky Endre holttestét néma, könnytelen gyásszal kísérte a magyar nép Soprontól Tarpáig. A budapesti demonstratív gyászoló menet épp olyan kifejezője volt az óriás nemzeti fájdalomnak, mint a tarpai sír körül álló parasztemberek, Bajcsy-Zsilinszky hű katonái. Nem hullottak könnyek, kemény nézésű paraszt-szemek irányultak a messze felhők mögé, az ő alakját keresve. Merre megy Bajcsy-Zsilinszky Endre? Szálfa alakja, még jobban fel- magaslott előttük, a halál patinával vonta be azokat a tetteket, amelyek már életében jobban fénylettek Dárius minden aranyánál. Itt ülök egy hűvös, csendes szobában. Kezemben Bajcsy-Zsilinszky Endre könyve: „Helyünk és sorsunk Európában.“ Nem irodalmi hegycsúcsokat ostromló munka, nem a száraz politikus elvont fejtegetéseinek halmaza, hanem a próféta intő szava minden magyarokhoz, kétségbesett útmutatás a zűrzavarban. A magyar hivatás, önállóság, függetlenség egyetlen útját hirdeti, amelyen Szent Istvánon, Hunyadi Mátyáson, Bethlen Gáboron és Zrínyi Miklóson, II. Rákóczi Ferencen és Kossuth Lajoson át Ady Endréig haladt a magyarság. A szoba falán a képe függ. Erős profil, széles homlok, egyenes vonalú orr, kes- keny-vágású száj, előreugró áll. .,Legyen a magyar a jövőben gerinces." Fejét felszegve acélos szemekkel előre néz. Így állhatott szemben ő, a Zrínyi Mik'ósok és Kossuth Lajosok igazi utódja, aljas pribékjeivel, így kaphatta a halálos golyót. amely megölhette a testet, de felmagasztalta a lelket és időt állóvá tette az eszmét „Az eltévedt lovas Európa ellenünk és önmaga ellen, Dunai kibontakozás felé." Ez a három cím foglalja össze Bajcsv-ZsiUnszky egész működését. „Európától sem várunk — nem is várhatunk — egyebet, mint önmagunktól: hátsó gondolat nélkül való mélyreható és szigorú bírálatát a közelmúltnak, kíméletlen őszinte önbírálafot és az adódó tanulságok maradéktalan levonását." Mennyire időszerűek ma is ezek a szavak Ha ma élne Bajcsy Zsilinszky'Endre, ugyanő'eket írná, mert ő azok közé a kevesek közé tartozik, akiket nem forgatott az idők vihara, akik a magyar história ismerete és a tanulságok szigorú és tárgyilagos elbírálása alapján jelölték ki az igazi magyar politikát, a magyarság életcéljainak megfe elő elhelyezkedését Európa népei közt. A délszláv magyar kérdésről ezeket írja: „Lehetetlennek tartok minden duna- völgyi kibontakozási tervet, ha annak gerince nem a magyar-szláv együttműködés." Lehetne hasábokon keresztül idézni Bajcsy-Zsilinszky Endrét, és kíviláglana az, hogy minden szava intelem, segélykiáltás és útmutatás volt. Harcolt és meghalt, mert szerette a népet. Izsák György. MINDENT A DOLGOZÓKÉRT hirdetik Pécs és Baranya vármegye új vezetői Tolnai József, Tamás György dr. és Keserű János nyilatkoznak programmjukrol Egy ránkkényszerített, hazug és értelmetlen háborút kellett elveszíteni szerencsétlen hazánknak, hogy végre Pécsett is megvalósulhassanak Ady Endre híres sorai: Felszállott a páva — Vármegyeházára — Sok szegény legénynek — Szabadulására. Igen, az új idők fordulata most már a városházán és a baranyai vármegyén is mind jobban érezteti hatását; az új főispán után — egyelőre ugyan csak behelyettesítéssel — új alispán, új polgár- mester és polgármester-helyettes vezeti az ügyeket. Ez azonban nemcsak személyváltozást jelent, hanem ennél sokkal többet — a szellem megváltozását, a demokratikus magyar felfogás akadálytalanabb érvényre jutását, a végre önmagára talált igazán magyar és igazán népi, demokrata életfelfogás tettekben való megnyilvánulását. Pécs és Baranya új vezetőitől ezt várják ennek a városnak dolgozói. De hallgassuk meg új vezető főtisztviselőinket, mit üzennek ők a város lakosságának azokban a napokban, amikor gyakorlatilag átvették ezeknek a fontos hivataloknak a vezetését Az Lfj Dunán túl munkatársa egyenként felkereste a három fontos vezetőhelyet betöltő férfiút és nyilatkozatot kért tőlük. UJ HELYEMEN TOVÁBBRA IS A DOLGOZÓKÉ MARADOK — MONDJA A NAGYBEI EG TOLNAI JÓZSEF Utunk első állomása Pécs új polgármesteréhez vezetett, Tolnai Józseihez, a Szociáldemokrata Párt veit titkárához, akinek értékes munkásságát évtizedek óta becsüli, pártállásra való tekintet nélkül, minden pécsi dolgozó. Tolnai József, mint ismeretes, nemrég jött meg Dachau- ból, ahová a német és nyi.as pribékek hurcolták el. A német „kultúrnemzet" vendéglátásának nyomait sajnos még nem tudta kiheverni és még most is lázas betegen ül Székely Bertalan-úti lakása erkélyén, hogy fáradt, megkínzott testét megfürdesse az áldott, gyógyító napsütésben. — Ne haragudjanak, hogy sokat nem mondhatok, de nagyon rosszul érzem magam — mondja az új po gármesler. — Ma még beteg vagyok, de bizom, hogy rövidesen felgyógyulok és akkor én is teljes erőmmel részt kéihetek a munkából. —Addig pedig csak egyet mondhatok, Üj helyemen is továbbra a dolgozóké maradok — fejezte be nyilatkozatát Tolnai József. PÉCS DOLGOZÓ NÉPÉT KÉPVISELEM — VALLJA DR. TAMÁS GYÖRGY, AKI HADAT ÜZEN A NEMDOLGOZÓKNAK ÉS SZABOTÁLÓKNAK Pécs helyettespolgármesteri székében dr. Tamás György, a Magyar Kommunista Párt tevékeny tagja ül, aki mindössze 34 éves. Banktisztviselő volt, de amikor állásából kikerült, hétéven ,át, mint kétkezi munkás dolgozott, szakács volt Budapesten. Ezt nem szégyeli, de nem is kérkedik vele, csupán, mint egyszerű tényt jelenti be. Tolnai József betegsége miatt most egyedül vezeti a város köz- igazgatását, de nagy elfoglaltságában is előzékenyen áll rendelkezésére munkatársunknak, — Én a város közigazgatásában a másodhegedűs vagyok — mondja az új helyettespolgármester — és arra törekszem, hőgy a másodhegedü ne legyen disszonáns-hang az első hegedű mellett a város koncertjében. Remélem ez nem is fog bekövetkezni és sikerül Tolnai Józseffel összhangban dolgozni. Amikor a Kommunista Párt javaslatára a Nemzeti Bizottság egyhangúlag e tisztségre jelölt, én tudom, hogy ez annyit jelent, hogy Pécs dolgozó népét kell képviselnem. Ez viszont annyit jelent, hogy a nem dolgozókat vagy munkára szorítom, vagy eltávolítóm. — Mi a helyettes polgármester úr legfontosabb teendője? — Legfőbb kötelességem, hogy Pécs közellátását biztosítsam — feleli — mert üres gyomorral nem lehet építőmunkát folytatni. — Aki ezt a munkát szabotálja — emeli fel hangját a helyettes polgármester — annak jobb, ha előre eltávozik. Mert kérlelhetetlen szigorral azon leszek, hogy azoknak, akik akár aktíven, akár passzíven szabotálnak, azoknak ne lehessen és ne legyen szavuk a város vezetésében. — Viszont kommunista szívvel és szeretettel fogok mindig az új demokratikus Magyarország és Pécs dolgozói mellett állani. — Pécs városát fizikai értelemben nem rombolták le a fasiszták — folytatja — de annál tökéletesebben sikerült ez a rombolás lelki értelemben. Korrupció, fegyelmezetlenség hatalmasodott el végig , az egész vonalon, ezt pedig nem engedhetjük meg ma, sokkal kevésbé, mint bármikor máskor. Ma tudjuk, hogy miért dolgozunk, a mi városunkért, a dolgozók városáért. Hiszem, hogy ezt Tolnai Józseffel együtt mégis tudjuk valósítanil — búcsúzik tőlünk dr. Tamás György. „m.trprrKNT A LEROMBOLT BARANYAI KÖZSÉGEKET ÉS DOLGOZNI A DEMOKRATIKUS MAGYARORSZÁGÉRT —* ez a programmja Keserű Jánosnak, az új alispánnak. A végre megújuló vármegyeház alispán! behelyettesítésére is olyan embert javasolt a Nemzeti Bizottság, a Független Kisgazdapárt javaslata alapján, akit származásánál és eddigi megnyilatkozásai alapján, bizalommal fogadhatunk. Keserű János főszolgabíró volt, de, mint főszolgabíró sem feledkezett meg arról, hogy apja egyszerű szolga-kenyéren élt és talán ennek köszönhette, hogy a reakciósok zárt társasága soha nem vallotta magáénak és hogy az adott viszonyok között is mindig meghallotta az elnyomott nép egyre erősebb panaszszavát. — Első és legfontosabb feladatom a fasiszták miatt lerombolt falvak felépítése — mondotta az új alispán. — Ezenkívül csak egy programom van és ez: dolgozni a demokratikus Magyarországért és megyém dolgozó népéért. íme három megnyilatkozás. Nem nagyhangú frázisok, nem puffogó, üres jelszavak, három ember, három dolgozó ígérete — amely, reméljük, nem csupán Ígéret marad. Zsadányi Oszkár. Döntöttek az új gabona sorsáról Részleges term^nybeszolgáitatási kötelezettség Az Országos Gazdasági Tanács legutóbbi ü ősén a mezőgazdasági és az ipari árak összhangba hozatalának fontos kérdéseiről, továbbá az új gabona sorsáról tanácskoztak, Az egyes pártok és szakemberek álláspontjainak előadása után a tanácskozások során végre is három fontos pontban jutottak megegyezésre. Eszerint: 1. Bizonyos skála szerinti rész'eges termény beszolgá.tatási kötelezettségben állapodtak meg, mégpedig vetésholdankint 25—250 kg gabonában. Ez a'hőszolgáltatási kötelezettség lényegesen enyhébb, mint az eddigi években volt. 2. A közellátási kérdés ?k mego dásánál, vagyis az úgynevezett akciós árucserére vonatkozólag a falu is a város között a közvetítést a szövetkezetekre és megbízott kereskedőkre bizzák. 3. Az új búza árának kérdésében körülbelül egységesen a 400 pengős búzaár mellett foglaltak állást az ér- tekez'et résztvevői. A beszolgáltatás! mennyiségen túleső gabona szabad forgalom tárgya. önkéntes beszolgálta'ás esetén a gazdáknak 25 százalék erejéig igen olcsó iparcikkeket kell a viszonosság e alapján biztosítani. KÉT SZOVJET TÁBORNOKOT TÜNTETTEK KI BELGRÁDBAN Belgrádból jelentik: Az A\ „_,j vezetőségének javaslatára Tito marsall a „partizán csillag" nevű kitüntetést adományozta Kiszeljev és Loticzki szovjet tábornokoknak a közös ellenség ellen vívott harcban szerzett érdemekért. TEMETŐBEN Ott bukkantam ki a Dunapartra, az Akadémia közelében, a főkapitányság egykori épületének romjainál. A Rákóczi- úton még nyüzsgött a gyalogos forga om, az Erzsébet-téren már kevesebb lépés koppant s mikor a déli verötényben kileptem a Lánchíd előtt a széles térre, már csak nagy messzi mozgott tőlem egy-két ember. A dunaparti sétányról akkor kanyarodott be a térre egy tarisznyás parasztember, a kanyarban, ahol egykor villamosok sürögtek, megállt és visszafordult meg egyszer. Lopva fölpillantott a magasba, biztosan a Várat kereste, de hirtelen megfordult és felém sietett. Óvatosabban léptem, itt egyszerre rámszakadt a csönd, az a csönd, ami hajdanában a falusi temetőkben élt, csak ottan és sehol másutt. Szinte lábujjhegyen lépkedtem előre magam is, megilletödve és azt a furcsa borzadályt éreztem, amit valami nagyon szép muzsika kelt bennünk, valami beethoveni szimfónia, komor gyászének, amitől az ember hátán végigfut a hideg és ha ilyenkor végigsimít az orcáján, érzi, amint a szakálla tüskéi erősebben szúrnak. Most, most lépek először szembe a pusztulással, amiről eddig hadíj elentéseket írtam, amiről annyit hallottam. Ott, ahol a villamos bekanyarodik a Dunapartra, a rozsdás sínek előtt megálltam, nekidőltem a vaskorlátnak (itt megmaradt a vaskorlát) és aztán körülnéztem. Tudtam, mit fogok látni, hiszen sokan elmesélték már a képet és mégis megborzadtam. Ezt, ezt a képet nem lehet elmondani és talán leírni sem lehe,t sőt talán még látni sem lehet igazán. Ezt a ÚJ DUNÁNTÚL képet valójában hallani is kell, mert a látás egymagában nem elég. Mert mit is mond, ha leírom itt azt, hogy szemben velem, ott, ahol valaha a királyi vár állott, most csak üszkös fa.ak merednek az égnek, a híres (vagy hírhedt) Savoyai Jenő lovas-szobrát se látni, a miniszter- elnökségi palota eltűnt a föld színéről, jobbra a Lánchídnak csak a pillérjei vannak meg, a híd maga leroskadt a folyóba, balo dalon, baloldalon pedig, ahol az Erzsébet híd nagyszerű ívei szöktek hajdan szinte az égbe, most semmi sincsen, semmi, érted, semmi, a jobboldali hídfő teljesen hiányzik, nyoma sincsen, baloldalon meg mint két törött szárny úgy bukik le az egykori ív a vízbe. Fenn a várban csak a turul maradt épségben, két szárnyát ' most is kiterjeszti, mintha el akarna szállni, kelet felé, ahonnan hajdan erre a tájra jött. Kifeszül a két szárny, de nem mozdul. Ott fenn a várban, ahol egykor paloták álltak, most csak falakat hámoz ki a szem a forró verőfényben reszkető égboltozatból. De mondom, nem elég ezt a képet látni, hallani is kellene azt, ami az igazi, a legmélyebb borzadályt festi alája, a csöndet. Mert ez a tér valaha harsogott az élettől, az ember ilyen időtájt szinte a szavát 6e értette, most pedig ... Most pedig csak a következőket hallani; a Lánchíd vízbehullott roncsai között zúgnak a Duna hullámai és most nem csak költői képben érezzük ezt a zúgást, ezek a hullámok most a valóságban is zúgnak a lábunk előtt, mintha valami hatalmas távoli vízesés zengne és susto- rogna; itt zúg a meggyalázott Duna, a népeket és tájakat egybekötő, mintha sírna, siratna valamit, ami elveszett, amit nem lehetett elkerülni. És a nagy csendben még valami. Hátunk mögött lépések koppannak, mintha nem is déltájra járna az idő, hanem éjfél lenne, temetői csend, éjfélidő s hogy teljes legyen a temetői koncert; valahol egy madár pittyeg, nem énekel, csak pittyeg, ahogy éjszakánként szoktuk hallani temetők közelében a ma- dárpittyegést, siralmasan, árván, szomorúan, a fák között, síremlékek között visszhangozva. Csak álltam és nem tudtam mozdulni az óriási temető nagy bűvöletéből, álltam, mintha gyökeret vert volna a lábam. S eszembe jutott a félév előtti őszi nap, amikor gyalog mentem át a Lánchídon, sötétképű SS-katonák szúrós szemétől kísérve, sietve és megállás nélkül, mert megállni akkor már nem volt szabad, a hídon piros huzalok futottak végig, itt- ott látni lehetett a tölteteket; ott állt a híd halálraítélve mint a siralomházba zárt ember és sorsát várta, amelyet ezek a sötétképű fasiszta banditák már eldöntötték. Nekik fei kellett áldozniok ezt a hidat, ezt a várost, ezeket a palotákat és a tengernyi embert, ezt az országot, csak azért, mert ebben a nemzetben olyan sok volt az áruló és olyan kevés a gondolkodó, hazáját szerető ember, hogy nehány héttel vagy nehány hónappal egy gaz rezsim még meghosszabbíthassa hitvány életét. Ezért kellett elpusztulnia mindennek, ezért áll most itt Széchenyi hajdani nagyszerű alkotása csonkán, meg- tépetten, ezért merednek üszkösen a falak s ezért most körülöttem ez a csend, amelyet semmi, de semmi nem zavar, csak egy-két cipőkoppanás, a Duna hullámainak zúgása és egy-két madárpittyegés ... Csak nagysokára* tudtam megmozdulni, tovább indulni erről a helyről, amely egy ország elsüllyedésének némán is kiáltó tanúja itten. S amíg visszafordultam s lassan lépegetve áthaladtam a Vörös- marty-téren, pillantásom a szoborra esett és akaratlanul is morzsolgatni kezdtem a szavakat: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, Népek veszik körül" __ De milyen más elsüllyedés volt az, amely a költőt dalra hevitette s milyen szégyenteljes és ennek a nemzetnek a jellemével, bátorságával ellenkező ez a mostani, az imperialista germán hatalom kótyagos szédületében, nyilas rablócsőcselék hujjázása közepette... Nem, ebben a süllyedésben nem a nemzet szállott alá, legfeljebb az „osztálynemzet", amely megtagadta a közösséget múltjával és saját, igazi, teljes nemzete legbelsőbb jellemével és leg, izibb erényeivel, kitermelte a „szegeui gondolatot" és kiszolgáltatta ma^át ama neveltjeinek, akik aztán önnön szülőapjuk hóhéraivá váltak. És folytattam a sorokat: „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned kell. . Igen, itt élned ke.l, bármilyen nehéz is legyen a feltápászkodás és mi élni fogunk. A Váci-utcában még ott áll félig a földbe süllyedve a hatalmas „tigris"- páncélos kilőtt. teteme, mint valami őskori lény, de jobbra és balra lassan már megindul az építkezés, az Apponyi-téren a földön fekszik a Werbőczy-szobor, azé a Werbőczyé, aki saját népét tekintette az ellenségnek s a néppel szemben, a magyar urak mellé állt, a magyar urak mellé, akik népüket kiirtották, hogy aztán elkövetkezzék Mohács . .. Az új Mohács most itt van benn a fővárosban, sőt mintha csak itt lenne. Mert künn a szántóföldeken, ahol ezer kín között, ezer megpróbáltatás és nélkülözés közt ott dolgozik földjén, végre a saját földjén a magyar paraszt, fellélekzik az ember és hiszi, hinnie kell, hogy az igazi magyar újjászületés csak most kezdődik. A nép ott van végre a földjén, meg- kapaszkod'k rögeiben é6 ebből a földből fog kinőni a szabadságát végre megtalált magyar nép igazi jövője. (cs.z.)