Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

95 sokszor nagyobb Önmegtagadással kell hogy családjával együtt megálljon őrhelyén, mint akárhány, a legszigorúbbnak tartott szerzetesrend szolgája, akit semmiféle családi kötelesség nem terhel. Ki ne tudná mindezt ugyan jól? — Mégis, amikor most a megtisztelő megbízás reám esett, hogy egyházkerületi gyámintézetünk mai közgyűlését előkészítsem s ennek során a benyújtott kérvények sorai révén betekintést nyertem egyházaink anyagi viszonyaiba, mégis bizony nem kis mértékben nyugtalanított meg az összbenyomás, amit ébresztett bennem a kérvényekbe való betekintés. Az aranykalászos Csallóköz környékétől, a dunántúli lankákon át a nógrádi tájakig mindenütt legnagyobbrészt csak a gondok tengere az, amelynek hullámain ring egyházaink hajója. Mindenfelől a kérő hangok és szavak koszorúzzák az egyes hiányokat, sebeket, szükségleteket egyházaink testén. Nem egynek a helyzete szinte a vízbefúló kezének kinyujtásához hasonló a szalmaszál után. Hol van itt a kincs, ami elég lehetne minden szükséglet kielégítésére? Hol van az az öt kenyér és két hal, amelyből minden folyamodó kielégedést nyerhetne, nem is szólva azokról, akik gondjaikat nem is terjesztették elő ebben az évben, kiknek a belső vívódásait csak az Egyház Ura ismeri és tartja számon? Egy-egy ilyen gyámintézeti kérvénysor mindennél élénkebben illusztrálja, hogy a mi kincsünk cserépedényekben vagyon elrejtve, törékeny cserépedényekben ajánlja fel a világ számára Isten azokat a kegyelmi ajándékokat, amiket a mi sáfár Ságunkra bízott. De mindez valami más benyomást is ébreszt. Azt, hogy nem akkor volt igazán dicsőség magyarnak lenni, amikor az Árpádok diktáltak Délkelet-Európának, amikor három tenger mosta hazánk határait, amikor nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, hanem amikor a Budavárában trónoló török uralom alatt kellett átmenteni a magyarságot, amikor a trianoni sors zárta sírba nemzetünket. Amikor bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjában, szerte nézett s nem leié honját e hazában! Akkor volt igazán dicsőség magyarnak lenni! így van ez evangélikus mi voltunkkal is. Épen a jelenben is. Amikor egy elmúlt óceán visszamaradt tengerszeme minden evangélikus egyház és család szórványaink területén. „Die Kirche bleibt Königin auch im Bettlergewande" — mondta egv német gondolkodó. Az egyház királynő még koldusruhában is. 'S valóban így van. Evangélikus egyházunkkal is. Az a szellemi kincs, amelyet egyházunk képvisel, nemcsak a szellemi tudományok, de az egyházak sorában is királynő, amelynek Királya és Ura az TJr Jézus Krisztus s birodalma az Ö országa. Anyagi javakkal saját tanítványait sem látta el. És mégis feléjök kell fordulnia az Üdvösségre jutni akaróknak szerte az egész világon. A mi egyházunkat sem táplálja az anyagi javak bőségével, de mindennél nagyobb értéket bíz reá. Áz Ö kegyelmi javait. Ezt teszi az Igazság oszlopává, a világ világosságává, törékeny cserépedényeit az Üdv fáklyatartójává. Ezeknek a cserépedényeknek egy-egy hiányosságát befoltozgatni, rendbe hozni hivatása egyházkerületi gyámintézetünknek is. Azoknak az áldozatoknak a segítségével, amelyeket jólelkű adakozók bocsátottak rendelkezésünkre. Bezzeg ezek is elég csekélyek. De nem azt nézzük most, ami kellene, hanem ami van és hálás szívvel veszünk minden fillért át, hogy