Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

83 és ezt egyházkerületünk lelkészei nem mindennapi készséggel és áldozattal végzik. Annyira, hogy még ebben a keretben is méltán merülhet fel a kérdés, vájjon arányban vannak-e az elért eredmények is a végzett erő* kifejtésekkel? Vájjon méltányolják-e szórványban lakó híveink és eléggé értékelik-e mindazt az áldozatot, amit egyházunk és lelkészi karunk nagy általánosságban meghoz az érdekökben? Értékelik-e maguk . az egyházi hatóságok is ezeket a szolgálatokat a maguk igazi jelentősége szerint és érvényesülnek-e ezek a lelkészi előhaladás, egy-egy nyugalmasabb lelkészi állomáshoz való jutás terén is? Nem marad-e magára az egyes ilyen helyekre kisodródott lelkész és azt a munkát, amit fiatalos lelkesedéssel elkezdett, nem kénytelen-e végezni még elaggott korára is? Mind olyan kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk. Szórványhíveink szempontjából azon a szemüvegen át, vájjon fontos-e nékik is az üdv javak ama közlése, amelyet egyházunk által ajánl fel nékik is Isten kegyelme és tudatában vannak-e annak, hogy ez számukra is mindennél fontosabb és többet ér. Ha ennek tudatára ébred- . nek, úgy maguk is több áldozat meghozatalára kell, hogy induljanak. Ennek a tudatnak a felébresztése az egész szórványgondozás legelső feladata. Ennek a megvalósítására a jelen, anyagiak miatt felettébb nehéz helyzetben a legelső teendő híveinknek egy az ő lelki igényeikhez alkalmazkodó jó szórványlappal való ellátása lenne. Nem volna lehetetlen egy a mi egyházkerületünk szórványhívei számára megindítandó ébresztő írás, akár hetilap, akár röpiratsorozat megindítása, de úgy, hogy ezek minden egyes családunk kezébe eljutnának s ecélból az összes szórványhívek névsorának az összeállítása volna szükséges az egyes lelkészi hivatalok útján. Ennek az útján, de az egyes lelkészi pasztoráció keretében is külön rávezetendő és ránevelendő szórványaink népe a templomtól és istentiszteleti helyektől távoleső tájakon a házi-, családi- és magánistentiszteletek tartásának a jelentőségére. Isten III. parancsát teljesítse minden evangélikus család, ha posztillával nem is áll módjában, úgy énekeskönyve, bibliája felnyitásával és a családban, vagy környezetében élő evangélikusok maga köré gyűjtésével és ha mást nem is, de a Mi Atyánk és a Hiszekegy közös elmondásával. Ennek gyakorlati keresztülvitele sem lehetetlen, de megállapításom szerint erőteljesebb indításokat kellene egyházunknak ezirányban nyújtani híveink számára. Ahol ennek csak egyetlen lehetősége is van, úgy a közös istentiszteleti helyek létesítése volna a következő feladat. Ily célra akár az állami iskolák egy-egy tanterme, mint a legolcsóbb megoldás, vehető igénybe, akár — s ez volna a jobb és igazabb megoldás — csak egy kis szobácska bérlése, amely kápolnának volna berendezendő. Ezek szabályszerű posztillával énekeskönyvekkel látandók el és a szórványgondnok személye úgy választandó meg, hogy a posztillaolvasás végzését is el tudja látni. Ebben a vonatkozásban tolul egyházkerületünk elé is a diakonátus kérdése, amelynek megoldásához esetleg példát is szolgáltathatnánk,* kiváltképen mostanában, amikor a lelkészi utánpótlás kérdése is épen elég külön gondot ad. A szórványhíveknek az illetékes templomhoz való közelebbi kapcsolását igen előnyösen szolgálhatja a finneknél jól bevált és általánosan szokásban levő eljárás, mely szerint a szórványhívek — ha többre nem is — egy teára a lelkész vendégei s távoli útjaikra az istentisztelet után valami ilyesfélével ellátottan bocsáttatnak el. Erre a célra egy-két estély