Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

40 Ha végig tekintek egyházkerületünk életén, mik azok a legfontosabb kérdések, problémák, amelyekért dolgozunk, amelyeknek megoldásán a múlt évben is fáradoztunk, úgy a bevezetőben mondott hasonlatnál maradva — a kettétört márványoszlop felépítésénél először az apró törmelékeket kell összeszednünk, a nagyobb töredék darabokat egy lehajlással könnyen felvesszük és a szobor testéhez illesztjük. — A kis törmelék szemcsék — az egyházkerület szétszórtan, távol a pásztortól élő szórvány-nyája, a nagyobb darabok pedig az anyaegyházak köré tömörülő anyaegyházakban lakó népe egyházkerületünknek. Az anyaegyházak élete megnyugtató képet mutat minden egyházmegyében. — A pásztorok hűsége, nehéz időkben, a sok kísértés között szilárd helytállása, az igehirdetésnek az elrendelt perikópák szerinti bevezetése, a katonáknak áldással elbocsátása a harc mezejére, az otthonmaradottaknak az Ige vígasztalásával való ellátása, a háborús léleknek megerősítése, Istenben vetett hitének és lelki egyensúlyának megtartása, az egész háborús problémának az Ige fényébe helyezése, s a textusoknak olyan feldolgozása, hogy minden a mi körülöttünk történik a Gondviselő Isten fénykörébe helyezése — ezek voltak mozgató erői annak a munkának, melyet az anyaegyházak lelkészei ott — saját gyülekezeteikben végeztek. A pásztoroknak hűsége mellett — ugyancsak megnyilvánult a hívők szomjúsága az Ige vigasztalása után. Amikor körülöttünk minden pusztul, amikor, annyi szellemi és anyagi érték zuhan az enyészet mélységeibe, amikor ártatlan életek, gyermekek és asszonyok esnek áldozatul a vak éjben botor légitámadásoknak, érzi és érti a megrendült lélek, hogy csak az Istenben lehet nyugodalma s az ő szárnyainak árnyékában találhat menedéket. De egyúttal az Igehirdetés nyomán meggyőződik az ember arról is, hogy az anyag pusztul, vész, tönkre megy, a lélek élete az élet, a lélek hüe az, amit nem pusztíthat el semmi vész, a lélek az, amely lényegénél fogva a magasságokba száll s a léleknek romlatlan, múlhatatlan kincse az ősöktől örökölt hit, az evangélium lelke az, amely elkísér oda is, ahová mások velünk nem jönnek, a halál árnyékának völgyébe s mint őrangyal megáll mellettünk, mikor utolsót rebben tekintetünk. Ezt az ősi hitet, s az evangéliom lelkét igyekeztünk az elmúlt évben bőséggel hirdetni, forrásait megnyitni, fényét széthinteni s az egyházmegyékből beérkezett jelentések és kimutatások szerint a hívek szomjúsága, a templomláto-gatásban való szorgalom, a nehéz kereszteknek csendes és nyugodt viselése a bizonyságai annak, hogy munkánk nem volt hiábavaló. Itt ott vannak gyülekezetek, ahol a pásztor ajkáról panaszos zokszó hangzik, „hányszor akartalak egybegyűjteni mint a tyúk az ő kicsinveit, de ti nem akartatok jönni", csak néhány gyülekezetben van a templomlátogatásban hiány, s pótolni való. — A lelki élet kiépítésének, a hit elmélyítésének, az evangélikus öntudat megerősítésének eszközei voltak — a templomi igehirdetésen kívül a most már általánosan bevezetett „biblia-órák"," „konferenciák," „evangélizációk," „csendes napok," amelyek egyházkerületünkben is mmdjobban és mind. gyakrabban tartatnak meg s a gyülekezetek életét ,,holt"-ból „elevenné", „élővé" teszik. Az egye1emes belmissziói kalaúz nyomán és annak szellemében és keretei között el kell mélyítenünk ezt a munkát, ..belterjesebbé" kell tennünk, hogy anyaszentegyházunk valóban megfeleljen Istentől kijelölt hivatásának, hogy legyen a hitvallásunkban megjelölt „igazán hívők közössége."