Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1941

1941. október

10 hanem, hogy megtérjen és éljen." Amit Nóé az öntudatlan lélek sejtésében átérzett, áldozatában kifejezni igyekezett, a golgotai áldozatban boldogító valósággá vált: Istennek kegyelme életforrásává lett az emberiségnek, a testi és földi életnél ezerszerte drágább lelki és mennyei életnek forrásává. Az evangélium, mióta Jézus Krisztusban megjelent, folyton és szakadatlanul plántálja Isten akaratát az emberiség lelkébe, hogy felemelje a föld göröngyei közül elérhetetlennek tetsző magasságba. Munkája azonban mindúntalan bele-beleütközik az önzésében felfuvalkodott emberi pártütésbe. A bibliai vetőmag gyakran hull útfélre, ahol a járókelők eltapossák vagy ahonnan az égnek madarai elkapdossák; gyakran kősziklára, ahol gyökérverés híján satnya szára elszárad; gyakran tövis közé, ahol elfojtja a felburjánzó ártalmas növényzet; de hull a jó földbe is, ahol százszoros termést hoz. — Ez a jó föld, ez a termő televény lehet nép, lehet történelmi korszak; egyformán vágyódhatnak az Isten igéje után, mely életüknek új törvényt és új irányt szab. Vannak termő népek és vannak termő korszakok, amelyek a világtörténelmet új színképpel, az emberiséget új, eszményibb életlehetőséggel gazdagítják és vannak fogyasztó népek, amelyek az emberiség kincsét, m'nt hivatásos élősdiek, pusztítják; vannak fogyasztó korszakok, amelyek elherdálják az ősöktől gyűjtött örökséget, mert alkotni, teremteni gyengék és csak a készből tudnak élni. Szűk elmék és törpe jellemek szokása szerint idegesen kapkodnak a hatalmasok tenyeréből hullott kegyelem-morzsák után, amelyek, fájdalom, gyakran jogról való lemondást jelentenek. Az a világnézeti háború, amelynek zajlásába a mi nemzedékünk belejutott, egy újabb láncszeme a krisztusi lélek és a sátáni lélek küzdelmének. A világnézetek harca, ha uralmi törekvésektől ment, ha tisztán szellemi harc, amelyben eszmék mérkőznek, a legelbüvölőbb történelmi kép, — azonban ritkán jelentkezik földi törekvések nélkül. Már a harmincéves háborúban, az újkor első világnézeti harcában világuralmi célok és szempontok vegyültek az eszmék küzdelmébe és az ellentétes érdekek szövevénye szinte zavarba ejti a kutató szemet. Amikor a „rex christianissimus" a keresztyénség nagy ellenségével, az ozmán hatalommal szövetkezett; amikor II. Orbán pápa Gusztáv Adolf diadaláért misézett, — nyilvánvaló, hogy a harc lecsúszott az elvi alapról és az anyagi erők, hatalmi célok mérkőzésévé lett. Az evangélium eltűnt a harcból s a békét agyonéhezett, de egyszersmind halálra fáradt hadviselő felek kötötték meg Wesztfáliában. A második világháború, amely voltaképen a népek állandó csatája s mely Napoleon nevéhez fűződik, az emberi ész istenítésével indult meg, — de a korszak történelmi vezére ez ábrándot saját, kikutathatatlan úton járó kényének alája vetette. Amíg hirdette, hogy az ész törvényei alapján rendezi a földrész viszonyait és rendjét, — az eszmékben és milliók vágyában rejlő erőt és akaratot központosította a maga erős akarásában, amelyet egyedül illetékes világszabályozó törvénynek tartott és hirdetett. A mi korunknak ideálja, mozgatóereje, mondhatnánk istene a faj és az anyag. Az ember szinte egyszerű akarattalan géppé válik a szédületes forgatagban. A harc irgalmatlan, — alkúnak helye nincsen. A harc maga inkább phalansterharcnak látszik, mint élő akaratok, vágyak, törekvések küzdelmének. Krisztus evangéliuma, — mintha lassankint kordíszítménnvé válnék vezérlő elv helyett. Ámde új világot alkotni, új társadalmat létesíteni az evangélium kovásza nélkül nem lehet. A legerősebb akarat, mely építeni, akar, csak múló percnek