Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1941

1941. október

17 ültetett a közbizalom. Nehéz helyzetében gyámolítsa őt Isten kegyelme, hogy szent országát az ő munkálkodása is hozza közelebb a mi bűnös földi világunkhoz. Üdvözöltük a velünk együtt küzdő vezéreket, emlékezzünk meg kegyelettel eltávozott küzdő társainkról, akiket az Ür akarata elszólított a harci sorból. Elsősorban kerületünk halottjáról, dr. Gyapay Edéről, egyetemes törvényszéki bíróról, akit múltévi kerületi gyűlésünk után pár héttel vesztettünk el. Egyházi pályáját a barsi egyházmegyében kezdte. Tevékeny munkása volt az egyházkerületnek. A megszállás ideje alatt együtt szenvedett nemzetévei, amelynek minden vérző sebét, minden tövisét érezte és viselte. Nem igyekezett az új viszonyok közt új, kedvező életlehetőségeket biztosítani a maga számára jelleme és világnézete átfestése árán, hanem minden izében megmaradt hű magyarnak és hü evangélikusnak: családjában, egyházában napról-napra, sőt talán percről-percre haladva, lassan, de biztos kézzel és tántoríthatatlan hűséggel építgette a jövőt. A felvirradás után ipolysági missziói egyházunkat újjászervezte, de egyre súlyosabbá váló betegsége meggátolta a nagyobb munkában. A közegyház halottja dr. Thébusz Aladár, kir. kúriai tanácselnök, apui is, anyui is régi ároni család sarja, aki végrendeletében vagyona túlnyomó részét, budapesti Küküliő-utcai házát az Egyetemes Gyámintézetnek hagyományozta. Mint bíró, a lelkiismeret élő példaképe, mint egyháztag, csendben épülő és szellemével, földi értékeivel szolgáló, templomlátogató és buzgó ígehallgató lélek, aki nem csupán hallgatója, de megtartója és követője is az evangéliumnak. Elvesztettük Lux Eleket, a Luther-szobor megalkotóját, aki a reformátort nem pusztán a művész szemével nézte, hanem a tanítvány lelkes odaadásával is, hogy belső világa mélységeibe behatoljon. Elvesztettük Szántó Róbertet, a budapesti kelenföldi evangélikus egyházközség lelkészét, aki a betelepülőkből, az ország minden tájáról összeverődött hívekből tíz év munkájával élő gyülekezetet és az evangélium éltető italával a Krisztus szavára hallgató nyájat tudott teremteni. Férfias lélekkel szolgált, hivatásának áldozata és vértanúja lett. Elvesztettük Magócs Károlyt, bányakerületi püspöki másodlelkészt, hosszals betegség után. Mint a teológiai tudomány búvára, hivatva lett volna e tudományág művelésére, ha a lelkipásztorkodás varázsa még ifjúkorában magához nem bilincseli. Mind a kettő a pozsonyi akadémia növendéke volt és értékes beszédkötettel tettek bizonyságot készültségükről. Elhúnyt Broschkó Gusztáv Adolf, budapesti német lelkész *és tiszteletbeli esperes, a Gyámintézet, Missziói Egyesület, Luther-Társaság és minden közhasznú intézményünk hűséges, odaadó munkása. Német szolgálatban hű és igaz magyar lélek, szerénységével, lelkipásztori jeliemével a tisztelők egész táborát gyűjtötte maga köré. Elhúnyt Ohlemüller Gerhardt, a protestáns világszövetség titkára, nemzetünk igaz barátja, aki fölismerte és értékelte nemzetünk világtörténelmi hivatását és e hivatáshoz való hűségéért megszerette a magyarságot. Végül megemlítem Gregersen Lujzát, a Magyar Protestáns Nőszövetség titkárát, aki kimeríthetetlennek lászó férfias energiával gyűjtötte össze és tömörítette munkásszövetségbe a magyar protestáns nővilágot. Csodálatos lelki ösztönnel jelölte ki a protestáns nők helyét a nemzet újjáépítésének nagy munkájában s e célra a személyiségében rejlő vonzóerővel minden társadalmi réteget meg tudott hódítani a lelkében dédelgetett eszménynek. Ki ne emlékeznék a hatalmas sikerű kézimunkakiállításokra, amelyek emelték a protestáns nővilág öntudatát