Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1940

1940. október

18 zsonyi börtönben, evang. hitének vértanújaképpen meghalt. Nagy tudós, hatalmas egyházszervező, bátor hitvalló, aki szellemének erejével, jelleme tisztaságával lenyűgözte kortársait s a legnagyobb, elnyomás évei alatt is élni, a jövőért dolgozni tanította. Perének minden mozzanatát felderítette már a tudományos kutatás és 200 év távolából büszkén tekinthetünk rá, aki igaz evangélikus és igaz magyar tudott lenni s akit az idegen érdeket szolgáló hatalom, mint félelmes ellenséget leszorított az élet küzdő teréről. Életrajzát Zsilinszky Mihály írta meg. E mii adatait a forrás-nyomozás újabb adatokkal egészítette ki. Gondoljunk reá kegyelettel, őrizzük emlékét szívünkben! A vértanúk sorozata egyházunknak egyik életadó kincse, amiből mindig erőt meríthet a hűségre, újabb küzdelmekre. Folytassuk a kegyeletes emlékezést s említsük fel azok nevét, akiket Isten akarata az elmúlt közigazgatási éven szólított el soraink közül. A legelső báró Prónay Dezső, — egyetemes egyházunknak 35 éven át munkálkodó felügyelője, közéletünknek az utolsó félszázadban legjellemzőbb alakja, akinek hatalmas erkölcsi egyénisége nélkül ez időszak történelme csonka volna. Nem állt az ország kormányrúdjánál; a hatalom, amivel eszméit megvalósíthatta volna, sohasem jutott osztályrészéül, élete mégis termékeny volt és halála percéig osztatlan tisztelet környezte. Ügy tűnik fel, mint fáradhatatlan magvető, aki vet és vet szüntelenül, noha lelkében érzi a bibliai igét: más a magvető, más az arató. A hit oly eleven erő volt benne, hogy egyrészt alázatossá tette lelkét Istennel szemben, másrészt függetlenné a világtól, aminek minden kísértését diadalmasan visszaverte, »Az én hitem, az én váram« — vallotta életének irányelvéül. A kitüntető bizalmat, amellyel egyháza mindig több és több s egyre nagyobb felelősséggel járó helyre hívta, a szolgálat és hűség pecsétjének tekintette, amelyet megtörnie nem szabad. Hű evangélikus, igaz magyar, akit meghajolni senki sem látott a világ hatalmasai előtt s aki meg tudta látni a szegényt és elesettet Bármennyire csábítana az alkalom, az ő egyéniségének méltatását hagyjuk azon emlékünnepre, amelyet elköltözése évfordulóján rendez közegyházunknak erre hívatott szerve, a Luther-Társaság. Áldás emlékére! (1940. április 7.) Második halottunk a patriarchai életkorban Prónay Dezsőnek társa, Frint Lajos, a romániai zsinat-presbiteri evang. egyház superintendense, aki 1940. július hó 19-én halt meg Aradon 90 éves korában. A szomorú trianoni békekötés idegen, ellenséges állam alattvalójává tette; meg kellett hajolnia a kényszerűség előtt, de nemzeti érzelmét fel nem áldozta soha. Lélekben igaz magyar evangélikus maradt s titkon ápolta, élesztette hívei lelkében a szent tüzet, aminek nem volt szabad kÜaludnia. Élvezhette volna az új hatalomnak kitüntetéseit, ha megtagadja magyar voltát s az új hatalomnak gyújt béresszolga módjára a Biberachok példája szerint hódoló szövétneket. De ő inkább viselte a hatalom megalázó csapásait, zúgolódás nélkül, még azokat is, amelyekkel a gyűlölet a családi fedél alatt sújtott reá. Más államban, kisebb hatáskörben lett a magyar nemzeti ügynek vértanúja, az elvadult szenvedélyes üldözés áldozata, Fábry Viktor, eperjesi lelkész. Hajlíthatatlan oszlopként állott őrállóhelyén és templomi szószékét nem engedte felhasználni a fajgyűlölet dobogójául. Elvéhez, lelkeeszményéhez híL maradt mindhalálig. Jánosi szelídségű lelke