Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1940

1940. október

9 perzseli. A hatalmi versengések e tükörkorában azok aratják le a világi babért, akik e földnek urai akarnak lenni s ez ábrándért mindent eltipornak, virágot, kalászt, műremeket, emberéletet. Mellőzés, félretolás, kifosztás a sorsuk azoknak, akik a szolgálatot, Isten szolgálatát, emberek védelmét, elesettek fölemelését vallják hivatásuknak. A hatalom örökké éhes és örökösen martalékra les. Kielégíteni soha nem lehet. Az önzés, e minden bűnök ősanyja, mindent saját tulajdonának vall és hirdet, a természetet, az élők egész világát is. A szolgálat népe alázatos és önfeláldozó, önmagát eszköznek véli Isten kezében az emberiség boldogítására — az önzés népe, helyesebben tábora önmagát tekinti célnak s épp ezért türelmetlen azokkal szemben, akik nem akarnak akaratlan vak eszközeivé alaesonyulni. Két külön világ, amelyeket mély szakadék választ el egymástól. Kibékíthetetlen ellentét ez; az alázatos istenfélőt a két szembenálló szélsőséges harcos egyiránt ellenségének tekinti és ostromolja, míg meg nem hódoltatja. Ez a sors jutott osztályrészül az evangélium egyházainak, ez a sors a magyar nemzetnek egyaránt. Keresztet hordozva s a keresztért vérezve, hittel s az igazság szeretetével felvértezetten állják a harcot, várva Istennek igazságszolgáltatását. Századok történelme, élő hagyománya a tanúbizonyság mellettünk. A föld népei s a világ szolgái hajótöröttek módjára kapaszkodnak az utolsó gerendába s az életösztön parancsára mint ellenségek egymást lökik, ha bírják a reménytelen hullámsírba. A mi életgerendánk Isten kegyelnie, ebbe fogódzunk és nem félünk, ha égig érnének is a hullámhegyek, mert a Seregeknek Ura velünk van és az Erős Isten a mi várunk. Ez a hangulat uralkodik ma nemzetünk és egyházunk lelkén. Bár időnkint hosszas küzdelmünk jutalmául ránk-ránk mosolyog egy-egy örömnap, a biztonság érzetének hiánya bénítja az akaraterőt. De ez inkább csak a lelki életben jelentkezik. Maga a nemzet ritka önfegyelmet tanúsít, mint történelmünk válságos napjaiban mindig tanúsított. E számra kicsiny népet ez a tulajdonsága tartotta meg a századok vérzivatarjai közt. A köznek önzetlen szolgálata, mely abban az elvben csúcsosodik: a magánérdek csak addig érvényesülhet, ameddig a közérdeknek kárára nem szolgál, a nemzet és egyház létét próbáló korszakokban az életnek és jövendőnek alapfeltétele. Igaz hazafi és igaz egyházi szolga sem a haza, sem az egyház szolgálatát nem tekintheti üzletnek, sem puszta kenyérkeresetnek. A béres, akinek nem tulajdonai a juhok s aki a farkast látva elfut, a gondtalan életfecsérlés napjaiban nemcsak hiszi, de vallja is a fentidézett tétel viszáját: a közérdek csak addig érvényesülhet, ameddig a magánérdeket nem sérti. A pásztor és béres eszményének örök harca ez, amiből mindig a pásztornak kell győzelmesen kikerülnie. Hazánk életének két legfontosabb eseményéről emlékezem, amelyek kapcsolatban \ annak egymással. Ez év tavaszán ülte meg nemzetünk Horthy Miklós 20 éves kormányzói jubileumát. S az ősz kezdetén éppen az ő böics vezérlete alatt jutottunk el hazánk új területgyarapodásához, nemzetünk új erőforrásához a keleti végeken. Hálát adunk a Mindenható Istennek, aki a legválságosabb időben megtekintette az ő népét s a legigazibb, leghűségesebb, legbölcsebb, legáldozóbb lelkű férfit adta nékünk vezérül. A szülői házból két nagy érzést hozott magával a nemzeti közéletbe: a törhetetlen magyar hazafias érzést, mely nemzedékek rendjén át erősödött cselekvő hatalommá s a mély vallásosságot, mely lelkét elcsüggedni sohasem engedte. Amidőn nemzete,