Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1928

1928. augusztus

9-10. Püspöki jelentés. Az állam és egyház egymáshoz való viszonya. Ha szenved az állam, szenved az egyház is. 16 Kerületi felügyelő úr Őméltósága hálásan megköszöni az üdvözlő beszédekből kicsengő s feléje áradó osztatlan bizalmat és meleg szeretetet. Ez a szeretet és bizalom fog neki erőt adni arra, hogy egyházkerülete igazi javát csüggedetlenül munkálja, valamíglen ezt a bőkegyelmi Isten kikutathatlan bölcsessége akarja. 10. (K) Püspök úr beterjeszti a már előzőleg nyomtatásban megjelent évi jelentését: Méltóságos Egyházkerületi Közgyűlés! A történelem tanúsága szerint bármely országban létesült is evangélikus egyház, mint nemzeti egyház alakult meg. Hogy azután hitelveiből folyó s azokkal megegyező alkotmányos elveiből mennyit tudott megvalósítani, az minden esetben a kedvező, vagy kevésbbé kedvező történelmi fejlődésnek volt a folyománya. Bizonyos, hogy az egyház és az állam közötti viszony hazánkban alakult ki a legszerencsésebben. Nem néznek egymásra ellenségesen, nem közönyösek egymás iránt. Az állam elismeri a törvényesen bevett vallásfelekezeteket saját hatáskörrel bíró közjogi testületeknek, céljai elérésében, számít támogatásukra s ennek fejében kedvezményekben részesíti, jog- és anyagi segéllyel látja el őket. Úgy egyházunk nemzeti jellegéből, valamint az egyháznak és államnak most vázolt megértő, testvéries, egymáshoz való viszonyából következik, hogy amikor szenved a nemzet, az állam, szenved az egyház is s amikor remél s jobb jövőt hirdet az egyház — s a legelszántabban teszi ezt éppen a legnagyobb elnyomatás idején a legvigasztalanabb helyzetekben — átragad a reménység a nemzetre is. Egyelőre még a szenvedések nehéz útját járjuk. Mert nincs nagyobb szenvedés, mint égbekiáltó igazságtalanságokat szenvedni el. Ilyen igazságtalanság „bünhődnünk kell, mert mi kezdtük a háborút." Már régen bebizonyosodott, hogy egyedül Magyarország, illetve annak akkori vezető államférfia nem akarta, ellenezte a háborút, de azért a bűnhődés bekövetkezett. A másik ilyen igazságtalanság „feldarabolandó az ország, mert elnyomta a nemzetiségeket." Az igazság pedig az, hogy a nemzetiségek ezer esztendőn át számban gyarapodva megmaradtak annak, amik voltak s aminek születtek s élveztek akkora jogbiztonságot s polgári szabadságot, mint kevés állam fia Európában. S ezt a gerendát a vádaskodók szemében nem látta meg senki! S végbement az ország feldarabolása, elszakították nemcsak a nemzetiségi vidékeket, hanem több helyen a tisztán magyar faj által lakott területeket is. S ezzel azután megkezdődött az igazi elnyomatás is, vandál pusztítása mindannak, ami magyar, nem kímélve a művészi remekműveket sem, elkezdődött a magyar nyelv üldözése, a magyar földbirtokosok földreform címén való kivetkőztetése birtokaikból. Hagynak ugyan nekik valamit megélhetésre, de erre a kevésre annyi adóterhet raknak, hogy ezeknek a rendszerint kiváló magyaroknak a jövő sorsa nem lehet kétséges, előbb-utóbb kezükbe veszik a vándorbotot s övéikkel együtt,